DOKUMENTUM
DOKUMENTUM
Bánffy Miklós lovai
A helikoni írónemzedék nagyjai közül Bánffy Miklóst személyesen én már nem
ismerhettem – igen nagy bánatomra, mert kétségkívül egyik legszínesebb,
legsziporkázóbb egyéniség lehetett ebből az éppen különbözőségeket egybefogó és
hangsúlyozó, emberileg is rendkívüli írói parlamentből. Ahol valójában
egyvalami számított belépőjegynek: a minőség. Az írói, de emberi minőség is, és
a háttérből a mércét kétségtelenül Bánffy igazgatta.
És akárcsak Karácsony Benővel szemben, Bánffy Miklóssal is örökös „személyes”
mulasztásérzetem volt és van – a hivatalos, felsőbb utasításra történt
mellőzését most nem számítva. De mindketten szinte egyik pillanatról a másikra,
jóvátehetetlen történelmi igazságtalanságok áldozataiként tűntek el az
életünkből, Erdélyből, úgy, hogy senki, se család, se barátok nem gyűjtötték
össze az írói, művészi alkotásaiknak azt a talán még fellelhető – esetleg
jelentős, esetleg jelentéktelen – töredékét, amit az életükben bekövetkező,
különböző előjelű „elmozdulások” után még fellelhettünk volna. Esetleg... De
meg se próbálta senki.
Talán ez a meg nem fogalmazott mulasztásérzet vezetett arra, hogy legalább
szóbeli közlésekben, interjúkban mindig kitérjek Bánffy Miklós személyére,
valahányszor kortársaival beszélgettem. Egyszer majd talán igény lesz ennek is
az összegyűjtésére. Ez alkalommal röviden és kissé általánosítva csak annyit a
tapasztalataimból, hogy furcsa módon jól elválaszthatóan, kétfajta séma rögzült
a kortársak emlékezetében Bánffy Miklósról. Ha arisztokratákat kérdeztem – azt
hiszem, Kemény Jánost és feleségét kivéve –, szinte mindenikük valami kis
sértettséggel merevedett meg, vagy bizonytalanodott el, azt kell mondanom, a
lekezeltség, a lenézettség rossz szájízével A megközelíthetetlenség arisztokratikus
pózába dermedve idézték Bánffyt, a legtöbben nem is voltak hivatalosak soha
Bonchidára, még a környékbeli Bethlenek, Telekiek, sőt a Bánffy család más
ágából való rokonok sem, akikkel lekezelően, legendásan gőgös lehetett.
A korabeli „firkászok”, újságírók sem nagyon kedvelték. Kőmíves Nagy Lajosnak
egyik külön utánzószáma volt például, hogyan merte megközelíteni a sármási nagy
gázkitörés idején a kolozsvári New York kávéházban az írók asztalánál feketéző
Bánffyt, hogy kölcsönkérje az autóját, és kirobogjon vele a Keleti Újságnak
tudósítást írni a tűzről, s ezt ő hogyan és milyen szavakkal utasította vissza.
Vagy idézhetem köztes véleményként a Gagyi Lászlóét is, aki szegény falusi
felekezeti iskolai tanító volt „civilben”, amikor először kapott meghívást
Marosvécsre. Szokás volt ilyenkor üdvözölni az új helikoni tagokat, s őt éppen
Bánffy vezette be a különvalóságoknak ebbe a fényes keverékébe. „Előzőleg
félrevont a vár egyik ablakmélyedésébe, kifaggatott, s én valósággal
megdermedtem: mintha a torony tetejéről szólott volna hozzám. Nagyon tiszteltem
mint művészt és mint írót, s az a szűrt arisztokratizmusa, az utánozhatatlan
volt... El kell mondanom itt egy esetet. Egyik reggel Asztalossal a folyosón
álltunk, mikor elvonult előttünk Bánffy Miklós. Valóságos látomás volt, ahogy
tovalépkedett bő reggeli köntösében, mögötte a szmokingos inassal. Valami
nagyon egyszerű ember jött vele szembe. Megállította Bánffyt, s azt kérdezte: –
Nem tetszett látni Kemény János báró urat? – Bánffy hallgatott. – Kegyelmes
uram, válaszoljak? – kérdezte az inas. – Minek? – mondotta Bánffy, és
tovalebegett. Háború után is találkoztam vele. Jóakarattal és riadtan nézett az
új világba.” (Beszélgetés Gagyi Lászlóval a Helikonról. A Hét, 1978. május 30.)
Bánffynak az „új világba” való indulásáról Méliusz Józsefet idézhetem, a vele
készített interjúm 1972 áprilisából való, és a Közelképek című
kötetemben jelent meg. „... tanúja voltam 1946-ban a mi irodalmi életünk
egymást kizáró végletei kéznyújtásának. A Gaál Gábor és Bánffy Miklós
találkozásának. A világháborúk közötti romániai magyar irodalmi élet két nagy
ellenlábasa, a sakktábla két döntő figurája nem Kós és Gaál, nem Szentimrei,
Kacsó és Gaál voltak, (...) hanem ők ketten: a 19-es forradalom Lukács
Györgyének politikai tisztje és a Bethlen-féle ellenforradalmi rezsim fő
támasza, majd külügyminisztere: Gaál és Bánffy. Nem az esztétika, kettejük
stratégiája és taktikája alakította az erdélyi irodalmat. (...) Szóval, amikor
az Utunk megindult, s még a mai Korunk helyén volt a jóformán üres
szerkesztősége, azt mondja nekem egy napon Gaál: – Fél egyre bejelentette magát
Bánffy, gyere fel te is. (...) Pont fél egykor megjelent Bánffy, hajlott
háttal, kézirat-köteggel a hóna alatt. Messziről nyújtja a kezét. Gaál feláll,
megkerüli az íróasztalt, s ő is kezet nyújt: – Szervusz, kérlek alássan, mivel
lehetünk szolgálatodra? – A válasz: Szervusz, Gábor. Kéziratot hoztam neked. –
Ezzel a kézfogással egy új irodalomtörténeti korszak kezdődött. Egy új
szemlélet. Ezután jelentette meg Gaál a Józsa Béla Athenaeum kiadásában Bánffy Bűvös
éjszaka című kitűnő regényét.”
Az arcok mindig felderültek, ha Bánffyról művészt vagy írót kérdeztem, kivéve
Franyó Zoltánt, aki szinte fogvicsorgatva gyűlölte, annyira hogy mikor a
Kriterion számára egy novelláskötetet szerkesztettünk volna, írásban úgy
feljelentette a kiadót és személyesen Domokos Gézát, hogy évekig minden
Kriterion-ellenes jelentésben ott szerepelt fővádként: „Kasztellán-irodalmat”
propagálnak. A háború utáni romániai magyar olvasó máig sem ismerheti
legnagyobb regényírójának jóformán egyetlen sorát sem.
A már említett, 1974-ben megjelent interjúkötetemben a Franyó Zoltánnal való
beszélgetés során ezzel kapcsolatban nagyon éles szóváltásunk volt, amiből az
akkor megjelent szövegben is benne maradt a következő rész: Franyó: (...) –
Szólnom kell a Bánffy szerepéről. Őt rehabilitálják, és az emigráns írókat és
publicistákat elhanyagolják, a süllyesztőbe teszik, főleg Kolozsvárt. – M. I.:
– De hát Bánffy Miklósnak 27 év óta egyetlen sora sem jelent meg. Ki van akkor
a süllyesztőben? – Franyó: (...) – Aláhúzom, hogy Bánffyt mint literary
gentlemant becsülöm, de ne feledjük, mi volt az én szembeállásom alapja a
Helikonnal. Pedig Bánffy engem az elsők között akart megnyerni. (...) Én akkor
azt mondtam Bánffynak: – Gróf úr, én az Ön buzgalmát sokra becsülöm, de nem
tudom elintézni magammal, hogy én, aki emigránsként jöttem Erdélybe, és akit
Horthyék köröznek, az Ön vezetése alatt megalakult szervezetbe – aki azelőtt
éppen a Horthy külügyminisztere volt – belépjek. Ezt nem tehetem. Ekkor arra
kért, vegyem ezt az elhatározásomat revízió alá, és az összes írótagok
aláírásával meg is hívtak az első ülésre. Itt a levél fotókópiája.” A
fotókópiával csak annyi baj volt (ma is őrzöm), hogy közgyűjteményben pecsét
volt a sarkában, s nem névre szóló levél; Kemény János pedig sohasem küldött
Franyó Zoltánnak meghívót Marosvécsre.
A legendáknak, anekdotáknak végtelen a sora: hogyan vásárolta meg Bánffy a Psalmus
Hungaricus kéziratát Dsidától, hogyan kereste fel Molteréket többször is,
s az egyik nyáron, amikor a család éppen az Unomájban tanyázott, jobb híján
névjegyen nyugtázta, hogy egy disznó volt itthon az ólban, de az rendben;
hogyan cipelte lakájként Bánffy után a bőröndjeit Illés Endre; a nagy
nyomorúsága idején, a háború után hogyan ment a kis kéziszekerével a kolozsvári
utcán, és ki segített neki húzni (egyre többen); vagy ha ebben az időben Kovács
Lászlóékhoz látogatott, kiment a kert végébe, s a Bonchida felé vezető útra
nézett – és sírt. „Erdély Verszállájának”, Bonchidának értelmetlen
elpusztítását mindnyájan siratjuk, de mit érezhetett ő... Negyven teherautót
raktak meg a visszavonuló németek 1944 szeptemberében Bonchida kincseivel, s
azután felgyújtották a kastélyt, és belövés is bőven érte az épületeket. A
katonai autókaravánnak állítólag Felvidéken elfogyott az üzemanyaga, s valahol
Lőcse környékén pallódott szét minden. A romantikus kastélyromokat később
felfedezte a bukaresti filmgyártás, először, azt hiszem, az Akasztottak
erdeje című Ciulei-filmet forgatták itt, s utána számtalan, főleg
harci-robbantásos jelenetekben bővelkedő film „természetes háttere” lett.
Minden kortársa kiemeli Bánffy sokoldalúságát. Tamási szerint például „Mindent
tudott. De ahhoz, hogy tudjon, nemcsak módja volt, hanem s tehetsége...
fél kézzel és fölényesen tudott művész lenni... egyformán jól értett az
íráshoz, a rajzhoz, a színházhoz; s mellesleg a politikát is folytatta, és nagy
hozzáértéssel űzte a gazdaságot, hiszen messze földön neki volt a leghíresebb
ménese... Nemcsak gróf volt, és gazdag ember, hanem szellemileg is fényűző
ezermester, ami Erdélyben nagy ritkaság” – írja 1948-ban lovagiasan az a
Tamási, aki betarthatott volna Bánffynak, amikor ezeket a sorokat
megfogalmazta. Mégpedig a Címeresekért, ami 1931-ben a szerző saját
kiadásában jelent meg, lévén, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh visszautasította a
kéziratot Kós szerint”... a Címereseket azért nem adtuk ki, mert azt
Tamásihoz nem méltó, elvetélt rossz írásnak ítéltük. Később ugyan megjelent, de
ma sem sajnálom, hogy nem a Céh kiadásában. Bánffy Miklós, aki egyébként
kedvelte Tamásit, például az Ábelt illusztrálta önként, megbízásunk
nélkül, és mint írót nagyra becsülte, egyszerűen kinevette ezt az írását és azt
mondta: »Ehhez Tamási nem ért, hallomásból és hasból írta... így pedig nem
szabad írni.« S talán ez volt az indítóoka, hogy megírta a hármaskönyvet.
Mondta is: »Majd ezt én írom meg«.” (Közelképek)
Tulajdonképpen a kanyargós bevezető után a méneshez szerettem volna elérkezni.
A méneshez, a lovakhoz, Bánffy lószeretetéhez. Mert ez természetes tartozéka
volt a korabeli arisztokrata életformának, de talán nemcsak ennek: a
természettől el nem szakadt embernek. Így Kós Károlynak is. Az előbb idézett,
1971-ben vele készített interjúmban Kós még azt is elmondja, hogy ő is roppant
szereti a lovakat. „Volt is nekem Sztánán mindig legalább egy, de volt három
lovam is egyszerre. Szeretem, különösen a hegyi mokánylovat. Bánffyval is ez
volt a barátságunk alapjai. Volt is neki Bonchidán egy kisszámú, de nemes,
angol-arab félvér ménese. Ha ott jártam, először rendesen a méneshez mentünk.”
Azután megtudtam, hogy van Kós Károlynak is egy kódexszerű, külön a lovakról
írott könyve. Kérdeztem őt többek között levélben is erről a kiadatlan
munkájáról, s ő 1972. szeptember 23-án így válaszolt:
„Kedves Ildikó húgomasszony! (...) Ami a lovakról írt »Tanulmányomat«
illeti, hát ez nem tanulmány, hanem a lóról és a tenyésztésről – általában – és
az erdélyi lótenyésztésről – különösképpen – való kompilációm, melynek anyagát
könyvekből, szakemberek és a magam tapasztalatából, a magam gyönyörűségére évek
hosszú során át szedegettem össze, és aztán hollandi merített papírosra,
nádtollal, középkori barát-antiqua írással öntöttem formába, s díszítettem
iniciálékkal és különböző lófajták képeivel. Végül aztán be is kötöttem: régi
módszer szerint bőrháttal és lakattal lezárható körtefa táblával.
Ezt az írásomat sohasem szántam közlésre, nem is arra való, hiszen nem vagyok
lószakértő, csupán magamnak írtam, merthogy igen nagyon szeretem a lovat.
Ebből következik, hogy ezt az én lóról szóló 150 oldalas s aránylag nagy
formátumú kódexemet nem adom ki a kezemből senkinek, amíg élek. Mert nem
akarnám magamat kigúnyoltatni ezzel az én bolondériámmal.
De ha valaki jó emberem erősen kíváncsi volna reá, itt nálam megnézheti –
kívülről; és ha szépen megkér, kinyitom a lakatját, hogy belülről is –
megláthassa.
Ennyit az én lovakról szóló írásomról.”
1973-ban aztán meg is mutatta ezt a könyvészeti remekét.
Ebben az időben kezdtem el gyűjteni az Erdélyi Helikon és Szépmíves Céh
levelesládájához az anyagot, s így a budapesti Ráday Levéltárban őrzött
Bánffy-hagyatékot is átnézhettem. A IV. I6 – Töredékes kéziratok
és jegyzetek feliratú kötegben megtaláltam egy, a Lovakról című
25 oldalas gépiratot. Friss volt még a Kós Károly lovakról írt-rajzolt
kódexének megléthatása, emléke, meg arra is gondoltam, milyen szép könyvet
lehetne kiadni a hajdani két barát: Bánffy és Kós lovakról szóló vallomásából –
lemásoltattam hát ezt az iratot is, bár egyáltalán nem illeszkedett az akkori
kutatási programomhoz.
Mert példa ez arra is, hogy amint Bánffy mondotta: hasból nem szabad írni –
azaz milyen szaktudásra enged következtetni ez az írása is csak egy szűk
területről. Mert ha csak „lovas” oldalról tekintjük a hármaskönyvet, együtt
sirathatjuk az „úttól független, hűséges, értelmes lovat” – hiszen talán
egyetlen magyar regényben sem állítanak neki ilyen és ennyi felejthetetlen
emléket, mint Bánffy Miklós. Sehol sem találkozunk annyi gyönyörű ménessel,
hátaslóval, hámoslóval, fogékony lelkű csikóval, telivérrel, ferde és mély
lapockájú vagy agárként felhúzott hasú, vagy akár gonoszul konyító pejkancával,
csöndes trappú, nagy csontú sárga mezőségi lóval, ménespásztorral,
lovasmesterrel, annyi hintóval, kucsir-kocsival, négykerekű magas amerikai
kocsival csupán két hellyel, muszka trapperekkel, címerpajzsos fogattal,
bolondos tarantásszal, sárga félfedelű kocsival, nyitott batárral, kövér
deresekkel, úri kettősökkel, négyesekkel, egylovas lőcsszekérrel, landauerrel,
ötösfogattal, bricskával, vastag csontú nóniuszokkal, félfedelű hintóval és
fiákerrel, a Király-díj lefutásakor Budapesten vagy a zsuki Hubertus-napi
falkavadászatokon, ahol „nyolc pár lipicai üget a léniaegyenes dűlőúton,
fehérbőrűek és kormosak...”
A folyamregény beteljesült, baljóslatú, Darabokra szaggattatol címet
viselő kötetében pedig az anya, Abádyné halálának leírása, írói képe verseng
bennem a legfejlettebb technikával készült angol vagy amerikai szuperfilm
lovasjeleneteivel.
„Persze, már korán elterjedt a hír, hogy az öreg grófné lelátogat a méneshez. A
cselédség apraja-nagyja mind összegyűlt a várdomb aljába, ahová leér a
jegenyetölgyek fasora. A kerekesszéket Jáger Simonka és Bálint hozták le a
lépcsőkön. Lenn a vén Szakács Gergely magának kérte azt a tisztességet, hogy
régi úrnőjét ő guríthassa tovább az utakon. Így alakult tehát a menet. Bálint a
kerekesszék balján ment, kezével ismét az anyja kezében. (...) A távolban
megjelenik a ménes. Vágtatva jön, mivelhogy a lovak nem értették, miért hajtják
őket ostorral. Ehhez nem voltak szokva. Vágtatva jönnek, és pár pillanat múlva
már elébük kanyarodtak. Itt megtorpannak mind, vagy ötven lépésnyire tőlük.
Fölemelt fővel állnak, hegyzett fülükkel mintha kérdeznék: ki ez a társaság
itt, az ő rétjükön? mi ez a soh’sem látott kocsiforma valami? – Így álltak
mozdulatlan, merő bámulatban és tágult orrlyukakkal. De csak alig egy percig.
Mert kiválik közülök egyik idősebb kanca, és megindul Abádyné felé. Utána
rögtön még egy és rögtön még egy másik. – Most minden ló fölismerte, és odasiet
hozzá. Már egészen körülállták a karosszéket. Mind, mind körülállták, puha
orrukkal vállán, arcán kutatva a várt csemege után. Bálint és Szakács alig
tudták őket kissé rendben tartani.
Abádyné boldogan kacagott.
– Látod?... ez a Csujtár?... ez Menyét... ez itt Borostyán... – és egyetlen
használható kezével mind adta nekik a cukrot. Mind adta, adta, adta, adta...
Mind adta, míg végül lehanyatlott a karja, lehunyta a szemeit, és visszadőlve a
párnák közé, még annyit mondott
– Ó, be boldog vagyok...
Nagyon halkan mondta, akár a lehelet.
Mozdulatlan maradt. Feje oldalt dőlve a vállán.
Szája kissé nyitva van, de még mindig mosolyog.
(...) Abády Szakács Gergellyel hátrább terelte a ménest, aztán visszatért az
anyjához (...), még várt néhány percig. Aztán megfogta a kezét. A kéz jéghideg!
Nincs pulzusa! A két orvos odasiet. Már csak a halált állapíthatják meg. (...)
A háttámlát pár fokkal lejjebb bocsátották; a lábítót följebb, így majdnem
vízszintesen, csöndben feküdhetett. (...) Megindultak lassan vissza.
Újra áthaladtak a virító fák és madárfal között, át a ragyogó tavaszon, úgy,
ahogy idejöttek. De a menet megsokasodott mögöttük.
Az egész ménes követte őket. Néhány lépésnyiről kísérte; ló ló mellett, mind
lehorgasztott fejjel, mintha bánatban kísérnék halott úrnőjüket, aki őket úgy
szerette. Mintha tisztesség okából kísérnék utolsó útján.
A malomárok hídjánál tudták csak megállítani őket. Egy-egy ló nyerített. És
soká ott maradtak még.”
*
Itthon is – de máshol is – egyre komorodtak az idők. Szinte nevetségessé váltam
volna az ötletemmel: lovakról beszélni, könyvet kiadni a falurombolások
előrevetülő árnyékában.
Az idők most sem sokkal vidámabbak. Főleg pedig a lehetőségek nem. De valahogy
egy emberszabásúbb kor felé igazodva hátha leghűségesebb barátainkkal, a
lovakkal szembeni annyi galádságunkból törleszthetünk valamit – ezúttal a
Bánffy Miklós Lovakról szóló írásos vallomásának legalább töredékes
közlésével.
MAROSI ILDIKÓ