Ottlik Géza
Ottlik Géza
BUDA
(A 8-as hálóterem)
Szeptember elején Marika meghalt a kecskeméti városi kórházban. Nekünk pedig
ideje volt bevonulni a hűvösvölgyi katonai főreálba (akik ettünk és virultunk).
Kíváncsi voltam, vajon róla álmodok-e. Ugyanis a 8-as hálót
kaptuk (szerencsésen), és azt mondja Bónis Feri szigorúan:
– Számold meg a szoba sarkait, Bébé!
Mi a kínkeserves istennyilának, Ferikém? Mert ez itt az első éjszakánk, és
akkor igaz lesz, amit álmodok. Baromság. Röhögtünk. Megszámoltam: nyolc. Most
mit vitatkozzak vele. Bónis marha jó volt algebrában. Egy dolgozatírásnál meg
tudta értetni velem, még velem is, félpofával súgva, két szóból, hogy ha: Egy
plusz négyzetgyök iksz szorozva Egy mínusz négyzetgyök iksszel, Egy mínusz iksz
– akkor hova lettek ezek a kurva négyzetgyökök? („Szorozd össze a bal oldalt!”
– És jé, tényleg!)
Reggel: Ő mit álmodott? Semmit se. Én sokfélét, de hogy mit, azt mind
elfelejtettem. Lehet, hogy Marika is szerepelt benne valahol. Itt egy órával
később volt az ébresztő is, hatkor, s a takarodó is, tízkor. (Az Akadémián már
fél hétig – s mire tábornokok leszünk –, Zsoldos kiszámította, fel tizenegyig
alhatunk majd.) Öt óra után már pirkadt. Az ablakok délkeletre néztek. Sokan
felébredtünk fél hatkor: a szó szoros értelmében hasunkra sütött a nap. Ám
Medvének hiába sütött: aludt, mint a bunda, mélyen, jóízűen, mint mindig, majd
csak a goromba csengő riasztja fel, meg a két kürtös lent, a keramitjárdás
főbejárat előtt az ébresztővel. Felébredtem, gondolkoztam. Messziről, a nyitott
ablakon át megint szólt a tegnapi tárogató. Honnét? Biztos, hogy a Hidegkúti út
túlsó-oldaláról. Ez most négy évig fog itt tárogatózni nekünk?
Láttam, hogy mellettem Szeredy Dani is ébren volt hamarább, csak behunyta a
szemét. Muszáj volt végiggondolni többfélét. Szerencsére, Dani is a 8-as hálóba
került. Azaz ez nem annyira szerencse volt, mint némi dulakodás; Medve
lefoglalt nekünk három ágyat egymás mellett; túl fontos volt, egy évre szólt, s
minden erőszakról azért mégsem lehetett letenni A szerencse az volt, hogy a
8-as hálóba került Szentirmay.
A négy negyedéves közül, a szobaparancsnok és a két rajparancsnok mellett az
egyik Szentirmay Ádám volt. Maga a híres futó. Hatalmas szál szőke ember, most
láthattuk egész közelről. Nézte az ember a holmiját is áhítattal, a kiakasztott
borotvafenő szíját, kétféle papucsát, bolyhos, civil törülközője is volt, és
világossárga, puha borjúbőr aktatáskája. Egy gitárt is felhozott, a falnak támasztotta;
de az a barátjáé volt, kiderült.
Dani is elhozta a gitárját. Eddig még itt mindenki békében hagyta vele. Hogy
lesz tovább? Én elhoztam a nagy Poll Hugómat, a pasztellkészletet, amit
Júliától kaptam és Monostoron az egész nyáron könnyű volt felkelni reggel az
embernek – ami nem kicsiség –, már jókedvűen ébredtem a gondolattal, hogy
folytatom majd a pasztellfestményemet. Most azonban milyen várakozással
ébredtem fel korábban a kelleténél? Még nem lehetett tudni, hogy lesz itt majd.
Hogy leszünk a B. osztálybeliekkel? Szolgálatvezető negyedévesnek a rideg
aszkéta arcú Móritz Zoltánt kaptuk, századparancsnoknak a júniusi vadállat
bakatisztet. Ezeket jól kifogtuk. Mindehhez összesen valami civil tárogatózott
virradatkor. Lehettem volna én is eléggé megijedve, de nem voltam. Arra ráér az
ember.
Az én felelőtlen optimizmusom megint, részben, igazolódott. (Joneszkót Medve
próbálta megszeretni, egyelőre sportügyekben ment, később nagyon ráfizetett. A
szigorú aszkéta negyedéves századparancsnokunkkal, kiderült, jól jártunk. A
hatalmával mindenki visszaél, aki nem, az viszont nem is használja egyáltalán,
mint például Medve: ami baj. Móritz hideg, egyenes, igazságszerető fiú volt, és
pontosan arra használta a hatalmát, amire kapta – hogy ne legyen túl nagy
kupleráj. Ilyen berendezésű emberrel soha életemben nem találkoztam még
eggyel.) Az ismeretlen civil nem tárogatózott nekünk négy évig. Sajnálom, de az
első három nap után soha többé nem hallottuk, és a kiléte örökre megoldatlan
rejtély maradt – mint az 1920-as New York-i Elwell-gyilkosság rejtélye.
Hogy Locke eredményét miért nem hitelesítették, az megfejtődön. Negyedkanyaros
pályán futotta. 1965-ben, egy amerikai évkönyvben bukkantam rá (az év –
nyúlfarknyi – sporttudnivalói között): mint „enyhe görbületű” kétszáz méteres
világrekordot, még mindig az ő húsz ötjét jegyezték.
Szentirmayhoz már az első reggel átjött Viczián Albin, megbeszélni valamit – a
Kegyeleti-staféta sürgető nevezését, keretét –, aztán még ketten, a
középtávfutó Incze Bálintnak ismertük a nevét – listákkal a kezükben –, hogy
Indítsanak-e két csapatot –, mind a nagy Sportkör vezérei. A negyedévesek úgy
jártak-keltek egyik hálóteremből a másikba, mintha otthon lennének. Viczián
diszkoszvető volt, és állandóan cigarettacsutka lógott a szájában: Szentirmayt
bámulni: ebben nem volt semmi hízelkedés: ilyen szempont fel sem merülhetett.
Sem gyerekes túlértékelés. Itt tények voltak, a stopperóra kemény tényei.
Országos (junior) rekordot futott százon. A rekordot három stopperrel mérik.
(Hát, mindenesetre, kettővel…) Ránk nézve hízelgő, hogy egy hálóterembe tették
velünk. Szentirmay ágya szélén vitatkoztak, döntöttek mindenről, ami számított.
Egy korosztályos csapatversenyt is kiirt a szövetség októberre. Akit bevesznek
a válogatókeretbe, „különítmény” lesz, és a zászlóalj reggeli csuklógyakorlata
helyett tréningezhet (mint a grófok). Persze, a próbát négyszázakkal kezdik,
ahol szintén a stopperóra kemény tényei beszélnek… Elég az hozzá, hogy a 8-as
háló belekerült az élet mozgalmas közepébe.
Másnap a Szabó Józsitól szerzett vasgolyóm is a szerencsés véletleneinket
szaporította.. Ki kellett csomagolni mindent a táskámból, és a súlyt odaadtam
Medvének, az meg átgurította Szeredynek, kiadós dübörgéssel. Dani felvette,
mustrálgatta A túlsó ágysoron Szentirmay felnézett, meg Viczián is. „Kié ez a
súly?” jelentkeztem. Dobja ide!” – intett Szeredynek a negyedéves. Dani
odavitte, nem dobta.
„Szabálytalan” – mondom –, amit senki sem kérdezett tőlem. Se ötkilós nem volt,
se rendes hét és negyedes. Ezt a vak is láthatta persze, de nem mondtak semmi
gorombát. Emelgették, dobálgatták a tenyerükben, vajon hol tehettem szert rá? –
de ezt se kérdezték. „No, jó” – bólintott Viczián Albin, s visszadobta
Szeredynek. „No, jó” – Dani is így volt vele. Medve is. No, jó, akárhány kiló,
legyen csak egy saját súlygolyónk, dobálgatni a szünetekben. A szertárból
kivehet az ember, de nincs mindig nyitva, és vissza kell vinni.
Egy kicsit elbíztuk magunkat, legalábbis én – a kéretlen megjegyzésemmel, amit
túl könnyed, túl önálló társalgásnak is vehettek volna –, és a negyedévesnek ez
a „No, jó”-ja talán erre is vonatkozott. Puszipajtások nem vagyunk, de egyelőre
hagyjuk ennyiben. Jó hangulatban voltunk, mert reggel megkaptuk a tantermünket,
és végleges lett, hogy a két osztályt nem keverték össze. Bennünket együtt
hagytak, úgy, ahogy voltunk, A osztálynak, a másik alreálbelieket ugyanígy
együtt B-nek. Rossz lett volna, ha összezagyválják az évfolyamot. Nekik pedig,
a felettes századparancsnokságunknak értelmetlen, tömérdek lajstromozás, azonban
ha választásuk volt, mindig az értelmetlent és a nekünk rosszat választották.
Hát itt másképp lesz? Ezt talán senki sem gondolta de felderültünk reggel.
A tantermi ülésrendünkhöz nem kellett semmi erőszak. Bevett szokások voltak.
Medvével és Szeredyvel, mondhatnám, szorgalmi jogunk volt a harmadik padsor
három bal szélső helyéhez. A többiek java része ugyanígy, a szokott
padszomszédaival ült: Colalto Bónissall és Czakó Palival, a kevés szavú Jaks
Kálmán mindig a szüntelen-locsogó Zsoldos mellett, Inkey a kis Laczkoviccsal.
Drágh oda ült, ahova akart; hagyták; neki mindegy volt mindenki: az egy Medvén
kívül. (Medve maradt neki ellenfélnek, barátnak.) Nekünk is mindegy volt Drágh.
(Az egy Medvét kivéve, akinek maradt barátnak-ellenfélnek.)
A B osztály tanterme mindig közvetlenül a miénk mellett volt, de soha nem
jártunk át egymáshoz. Ez így maradt négy éven át, A osztályos nem tette be a
lábát a B osztályba, és ők se mihozzánk. Semmi ellenségesség
nem volt ebben. Inkább mint két szomszédvár, tiszteletben tartottuk egymás
mezsgyéit. Közülük nem eggyel külön megbarátkoztunk, Szokolayval, Montághgal, a
zongorista Kienasttal, s persze Hilberttel. Szokolaynak mindig volt vágott
dohánya, s szívesen sodort neked egy cigarettát, de a tantermükbe nem léptünk
be akkor sem, csak az ajtajából integettünk neki. Megsodorta, kihozta neked a
folyosóra. Teljesen rendben volt így.
Itt átsétálgattunk volna egymáshoz, ha nincs ez a kimondatlan
várhatármegegyezés köztünk. Fent a hálótermeinknél csak a negyedévesek
sétálgathattak, mi nem. Nem sokat fogjuk látni a B osztálybelieket. Nem baj,
rendben volt. Kibírjuk nélkülük. Az igazság az, hogy nekik se fájt a szívük
utánunk. Senkinek nem fájt senki után, az elsőéves félszázadunkban, csak talán
az egy Medve Gáboré.
Mielőtt meghasadt volna Lexi után, szerencsére, idejében segítségünkre jött (a
maga módján) Szabó Józsi vasgolyója.
Medvének sok beszélnivalója lett volna Hilbert Kornéllal. Legjobban az fúrta az
oldalát, hogyan lehet triplás, eminens tanuló. A színjelességhez már eleve rosszfajta
jellem kellett. A tudásod önmagában nem elég – még az egyetemen sem. Buzgalmat,
komolyságot is kell mutatni hozzá a tanárok előtt: illő beilleszkedést a
társadalmuk fennálló erkölcsi és szellemi rendjébe – olyan megkívánt
„gutgesinnt” gondolkozásmódot, amilyet független, önálló lelki berendezéssel az
ember befogadni? – még tudomásul venni sem képes. Lexi a
három-stráf-három-gombjával együtt sem látszott a társadalom túlságosan
gutgesinnt támaszának.
Rejtély. Az első és a második emeleti folyosón legfeljebb messziről láthatták
egymást. A földszinti két étteremben ugyanígy. Reggeli után sorakoztak kint a
századok, s ha odakiálthatott volna neki: „Hilbert!”, azt sem tudta volna
megmondani, hogy mit akar; és restellte volna; még alig ismerték egymást. De a
folyosó északi kanyarulatában itt volt egy kantin, a kis borbélyműhely és a
negyedévesek társalgója között (ahonnét júniusi ittlétünkkor zongoraszó
szűrődött ki). A délelőtti egyórás kihallgatásszünetben mindig lejöttünk ide –
rossz volt a reggeli és kevés, Medve az ebédeket és vacsorákat is leginkább
otthagyta, éhen maradtunk –, s kaphattál a kis falatozó boltocskában (pénzért)
szalonnát, parizert, joghurtot, vajat, sonkát, sajtokat, málnaszörpöt.
Kaphattál szegetlen kerek felkilós cipót, amit kézzel törve vagy egy fél csomag
vajjal, vagy egy kis Stauffer-sajttal én is az utolsó morzsáig megettem. Friss,
ropogós, igazi kenyér volt (nullás lisztből, rozsliszt lángjával dagasztva
sütötte a budai pék). Jó kenőmájast is tartott mindig a kantinosné, hogy el ne
felejtsem. (Egy tábla mogyorós csokoládét? Portugál szardíniát? Hogy adja?
Kösz! – „Tudja, ők nem szeretik” – magyarázta Zsoldos a kisegítő
kantinoslánynak –, akit állítólag fel lehetett vinni a hálóterembe. /Nem
lehetett./ – Egyelőre Zsoldos sem szerette a csokoládét. „Majd nemsokára
táborszernagyok leszünk, tudja, Katica, akkor.” – Van kvargli. /Két fillér
párja./ Jöhet.)
Be kellett osztani a pénzünket, nem volt sok. Hilbertnek, úgy látszik, még
ennyi sem. Nem járt a kantinba. (Medve, gondolom, szívesen felezett volna vele
egy cipót kvarglival.)
A katonaiskolákba főképp árva fiúkat s legelőbb hadiárvákat vettek fel. Hilbert
Kornél édesapja hivatásos tengerész volt, s mint tényleges fregattkapitány
esett el a háborúban. Polában is laktak egy ideig, amíg élt a kapitány, aztán
megint Marosvásárhelyt, a családi udvarházukban; szép patrícius kúria volt, de
földszintes épület A szoba az emeleten, amit elkezdett egyszer mondani, se itt
nem volt, se ott. Budapesten? 19-ben az idegen megszállás elől menekülniük kellett
Vásárhelyről anyjával. Mindenük odaveszett, és az asszony 21-ben meghalt, így
került Lexi 22-ben a katonai alreálba. Mint teljesen államköltséges hadiárva,
egészen árva, vagyontalan erdélyi menekült, nem kellett jeles tanulónak lennie
– akkor se igen dobták volna ki, ha végigbukdácsolja az éveket. De hát Lexi
mindettől függetlenül nem volt egy bukdácsoló fajta ember a három stráfjának a
rejtélye nem ebből állt. S hogy nem volt zsebpénze kantinra, ezt akkor még
rosszul tudtuk. Volt.
Volt, csak ült rajta. Mint nálunk Drágh Gedeon. Nem zsugoriságból, csak
érdektelenségből. S ahogy Drágh nálunk bankárja lett Medvének (nekem is), Lexi
a B osztálynak volt az: mindig lehetett gyorskölcsönt kérni tőlük. A negyedik
délelőtt mégis megjelent Hilbert a kantinban. Vett egy Gillette
önborotvapengét, egy skatulya hármas cigarettahülznit és egy-egy csomag
Hercegovina és Finomtörök dohányt. Mindenféle egyebet is árultak: cipőkrémet,
fogpasztát, levélpapírt, borotvaszappant. A dohányzás meg volt engedve a
negyedéveseknek; nekünk persze nem. Azt mondja Rodriguez, aki az alreálbeli
éveikből ismerte őt: „A Rotbart sokkal olcsóbb, Lexi.” – „Igen?, és van olyan
jó, mint a Gillette?” – „Nincs!” – felelte Gejza nevetve. „Azért ajánlgatom,
nehogy azt vedd! Végül még drágább is, mert a Gillette annyival tovább tart…”
Lexi is nevetett: „Kösz”, és kifurakodott a helyiségből. Medve csak később
tudott lejönni; kihallgatásra volt rendelve, vagy szolgálatot vett át aznap
éppen; ez rendszerint elhúzódott. Pech. Hát, egye fene. Majd. (Amit a fejébe
vett, soha nem adta fel.) Estére a Lexivel való balszerencse-sorozata nagyot
fordult.
Takarodó előtt a 8-as hálóban Szentirmay ágyánál megint a Sportkör
nagyvezérkara tanácskozott, s egyszerre feláll közülük Viczián Albin, és
Szeredyt keresi.
– Hát az a súlylökő?
Dani a mosdóból jött be, félmeztelenül, s mindjárt felém intett, hogy az enyém
az a súly, nem az övé.
Viczián felém fordult, aztán azt mondja:
– Jó, mindegy. Írják össze nekem a négy-öt legjobb súlydobójukat!
Tízes csapatversenyek voltak kiírva októberre a nálunk magasabb
tizenöt-tizenhat éves korosztálynak. Egyelőre persze csak a másod- és
harmadévesekből válogattak. Nem volt tíz elég jó emberük: Viczián velünk akar
próbálkozni. Értettünk mindent rögtön – de még hogy!
– És a B osztályukból is – tette hozzá Szentirmay –, kettőt-hármat. Ha van
nekik. Olyan nyolcméteres dobók kellenének. Járjanak utána, Medve.
Utánajártunk. Elég gyorsan. Nyolc-tíz perc múlva kész volt a listánk, s átadtuk
nekik. Rodriguez közben kihívatta Szokolay Pétert, Montághot és Hilbertet a
hálótermükből. Medvének feljegyzései, megkezdett kockás füzete tele volt
atlétikai rangsorainkkal, és az ő házibajnokságuk eredményeit is tudtuk. Gejza
intett, hogy stimmel. Másnap reggel, az étteremben felolvasta a
zászlóaljügyeletes a hét elsőéves nevét. „Reggeli után csatlakoznak a
Sportkör-különítményhez! Gyülekező a Hentzi-talpnál. Végeztem!” Semmi.
„Sorakozó a folyosón” – aki gyülekezik, az nem sorakozik. Az sétál, oszoljban,
át a vesztibülön, ki a főkapun, lépcsőn le, futópályát megkerülve, a
szobortalapzat felé. Medve szaladt, és most már bátran kiabált utánuk:
„Hilbert! Hilbert!” – Lexi felvont szemöldökkel nézett rá.” De hát én nem
vagyok súlydobó, Medve!” – Dehogynem! – „Távolugrás is lesz, meg tízszer százas
staféta – mondta Rodriguez. –Valamelyikbe beleférünk, Lexi, veled együtt!” –
Mint mindig, Gejzának lett igaza. Végül mind a heten bekerültünk egyik vagy
másik számban a csapatba. Medve mind a háromba. Bánta is ő; reggelente csukló
helyett, aztán kedden és szombaton a délutáni „újonckiképzés” helyett is együtt
lehetett a tréningeken Hilbert Kornéllal.
A kiemelkedő eredmények az atlétikában azért kellettek neki, hogy hagyják őt
békében verset írni. – (S amíg összehoz 4–4–3–3 rímelő sorral egy szonettet,
ehhez nyugalom és sok idő kellett – hosszú elmerengés, tunya ábrándozás,
belemerült, bizonytalan végiggondolása a dolgoknak. Hamar megrugdosták volna. –
„Mi van? Mit álmodozol, öcskös? Gyerünk, kaszálni, kapálni!” – ha nem erősebb
náluk.) A költészethez legegyszerűbb testi erővel rendelkezni.
Ezeken a boldog reggeleken mégsem ez volt a döntő, nem ez határozta meg nekem
se a kietlen földszinti folyosó megváltozott arculatát, hanem Lexi.
Hilbert Kornél olyasmi volt, amit jó nézni. Jó reggeli után, a vesztibülben, a
pályán, ahol megver százon, vagy megvered súlylökésben, de jó akár reggeli
előtt, éhgyomorra is. Kialvatlanul, mikor még semmi humorosat nem látsz a
világban, Lexi nevetésre ingerel – hogy hogy kerül ez ide a kék szemű
szőkeségével. Fel lehet íratni belőle egy evőkanállal étkezés előtt és étkezés
után is (az egy szuszra lehadart imák harsány Ámenjéhez). Lexi valahogy
hibátlan dolog volt: nagy-nagy ritkasága a világnak. Ezen csak nevetni
lehetett: Nézd már, hat ez sikerült! És unalmas dolog volt: nem tudtam persze
lerajzolni, lefesteni. Nem az arcvonásai szépsége miatt – a hibátlanság miatt,
amivel a Teremtés elpancsolta (és ellopta az orrom elől) a festményt. Lexi nem
festenivaló volt: jó néznivaló volt a földszinti folyosón.
Medve mindig szaladt, iparkodott a vesztibül felé induló Lexiéket utolérni.
Szedte le a sapkáját, futócipóit a fogasról, és „Hilbert!”, futott, hogy a
rövid folyosószakaszt is együtt tegyék meg. Aztán, a hilbertezés helyett már
csak „Hé! Lexi! Hé!” Hátranéztek, lassítottak, Lexi meg is állt. Nem sokat mosolygott,
hűvös gyerek volt, de nem hideg, se nem durva lelkű, mint Tóth Tibor. Szőkén,
lazán nyitott szájjal megállt Medvének, megvárta. Volt benne egy kicsi
melegség: nem sok, de volt; takarékosan osztogatta. S Medve szerint Hilbert
melegségének ez a kevés volta mentette meg az egész napját – nem csupán a
földszinti folyosó reggeli arculatát.
Ez igaz. Melegségből a kevés lehet több, mint a sok. Van így. Bajor Zoli halála
után, 1972-ben kaptam egy levelet az élettársától. Meg kell írnom magának,
kedves Bébé.” Az öngyilkossága előtti napokban Zoli teljes letargiában élt,
alig szólalt meg, Magda is tehetetlen volt vele. Az egyik délelőtt mentek át
valahol a Champs Elysées forgatagában, amikor Zoli hirtelen megragadta a
karját, és rohanni kezdett vele. Át az autók közt, mint az őrült. Mi az? „A
Bébé! Nézze, ott megy!” Párizsban éltek, mindketten tudták, hogy én nem lehetek
az, akit Zoli meglátott – otthon vagyok, messze. Utolérték az idegent, aki egy
kicsit hasonlított rám – és nem volt baj Bajornak, hogy csalódott. Teljesen
felderült, egész nap jókedvű maradt – írta a asszony –, attól, hogy egy
járókelőről azt hitte pár percig, hogy maga az. Ez volt az utolsó tiszta, jó
napja.” – Istenem, gondoltam. Istenem. Énrajtam hatvanévesen, se előbb, nem
volt túl sok vigasztaló néznivaló. Így hát a kicsiny melegségeiddel kellene
talán bőkezűbben bánnod, Bébé, ha ilyesmivel meg lehet menteni a távolból egy
szent, link, tökéletesen tiszta lelkű atyádfiának egyetlen napját is.
Párizshoz, Bajor Zolihoz túl sok minden tartozik, és ez mind 56 után volt:
külön regény kellene hozzá, nem is csak egy. Hol tartunk? Októberben, harminc
évvel 56 előtt. Még bőven gyáva csürhe vagyunk, emberiség, a kicsinyke
melegségekkel csínján kell bánnunk. És a durvalelkűség teljes mellőzéséről sem
lehet szó.
A tréningek alatt annyit beszélgettünk, amennyi jólesett. De egy egész nap
hosszú idő, s kétlem, hogy a hátralevő részében minden bajt-rosszat feledtetni
tudott Medvével Lexi puszta gondolata. Velem nem. Persze, ő már belefogon
Hilbert világnézetének folytatólagos forradalmasításába, és ez váratlanul nem
bizonyult teljesen falra hányt borsónak. S talán a kezdeti sikerét, Lexi nem
várt gyors megértést, tudta tovább hordozni magában Medve egészen estig. A
fáradozása, módszeresen lerombolni Hubertben minden konstruktív, erényes,
épületes eszmét, fontosabb volt a kisebb-nagyobb komiszságoknál, ami a tisztek,
tanárok részéről érte az embert. Ezekkel együtt ki lehetett bírni takarodóig.
(Még Ernst főhadnagyot és az embergyűlölő Bokor őrnagy urat is) Aztán ébresztő,
reggeli, ima – itt nem vontatott kántáló hangon mondtuk, ahogy az alreálban,
hanem pár másodperc alatt egy szuszra ledaráltuk – (vagyis inkább két szuszra:
„Akiéttatata – Annaknevlegy-ámen.”) Medve ezt fontos vívmánynak tartotta –, és
rohant ki, a folyosón lekapkodta a fogasról a sapkáját, a fűzőzsinórjaival
összekötött futócipőit (kaptunk egy pár kincstárit), „Hé, Lexi!”, kiabált
utánuk, s Lexi megállt, megvárta.
A súlylökés jól ment, egyéni rekordot dobott mindenki (ötkilóssal, s a
korosztályunkban négy hónap alatt mindenképpen javul az ember), de a harmadik
reggel bedobtak mindnyájunkat a négyszáz méteres próbafutamokba. A nagy
Kegyeleti-stafétához válogattak a négyszázas triálokkal. Nem mintha számításba
jöttünk volna ml, elsőévesek, hanem mert a négyszázak voltak az alapjai
mindennek. Hármasával indították Szentirmayék ezeket a reggeli köröket, és
mindenkinek mérték az idejét, nekünk is. Medve jó százas volt, először futott
most négyszázat. Belevágtatott, a túlsó egyenesben még növelte az előnyét, a
második kanyarban utolérték, elfogyott minden ereje, de nem akarta hagyni
magát, győzni szeretett. Nem maradt levegője, s a Hentzi-talpnál úgy sétált el
mellette Rodriguez és Szoboszlay, hogy szinte sajnálkozva. 76,8.
– Nem olyan rossz! – valaki megfogta a vállát.
Medve még nehezen tért magához a célegyenesbeli fulladásos halál érzéséből. Kár
volt erre egy stoppert pazarolni, gondolta, a toronyóra mutatójáról is le
lehetett volna olvasni ezt a másfél perc-félét. Biztos, hogy kilökik majd a
tréningekből. Joggal. Az émelygése, szédülése pár perc alatt elmúlt. A 76,8
iszonyú rossz, gondolta. Nem vette észre, hogy ezen rajta kívül senki sem volt
kétségbeesve. Nem mondtak semmit. Gyerünk, nem volt sok idő reggelente,
indították a következő futamot. Rodriguez volt, aki megfogta a vállát:
– Nem olyan rossz!
Ezt a három szót Gejza úgy tudta mondani a higgadt, biztos megfontoltságával,
hogy Medve egyszerűen, minden további nélkül elhitte. (Iszonyú rossz négyszázas
idő volt.)
Rodriguez a hozzánk hasonlóságával tartozott közénk, csak mindig lassúbb,
nyugodtabb ember volt, ahogy Szeredy Dani is. Medve azt is szerette
Rodriguezben, amivel elütött az ő izgágaságától. A tanteremben egyszer reggel
összefutottak úgy, hogy mindketten zsávolyzubbonyban voltak, mikor a század már
posztóruhában, s ezen nevetve összeölelkeztek.
– Similis simili gaudet! – mondta tudományosan Kralovánszky Andor. Minthogy rá
senki sem volt kíváncsi, Bónis Feri egyből ledöfte:
– Hacsak nem elektronok…
Medvét Hubert Kornél a teljesen másféleségével vonzotta. Bele kellett esni,
mint egy negatív elektronnak egy pozitívba. Vonzotta, izgatta a fiú szőke, kék
szemű, színjeles, kicsit szigorú komolysága, amilyen ő, Medve, soha nem lehet,
tudta. Lexi soha nem magyarázkodott, nem mentegetőzött. Még az egyenruhája,
cipője, sapkája is másképp állt rajta; jólápoltan, kikefélve, pucolva. Drágh
Gedeon a maga hasonlóan nem-magyarázkodó osztályelsői szigorú világába
beengedte Medvét, fenntartással, de szinte egyetlen barátjának. De Drágh barna
volt, csukott szájú, erős állú, mint Medve. Hilbert pedig a laza szőke
félmosolyával, a gondtalanul kék szemével, távoli viking hajós, mint aki soha
át sem ment megalázásokon, gyalázatokon. Beveszi-e őt Hilbert Kornél ebbe a
messze, északi, viking világába? Ahol neki semmi keresnivalója nincs.
Én fordítva láttam ezt az ő elektron-helyzetüket. Úgy néztem,
hogy inkább a Lexi negatívságának kellett volna beleesnie Medve pozitívságába.
Lehet, hogy ez is történt igazán. S én Hilbert vikingségét is óvatosabban
fogadtam, mint Medve. Colalto hozott nekem 73 nyarán egy régi
alreálkorabeli csoportfényképet, amelyen Kovách Garibaldi is rajta volt. Néhány
akkori tisztünk ülte körül. Kell-e nekem? Kell, kell. Kösz. Nézegetem az
arcokat, no , jó, no, jó… csak az egy Menotti századost ismertem fel. A többit
Colalto sem. Nézem még egyszer: jó, kösz, öregem, mégsem kell. Nem tudom,
miért. Nevetett, visszavette, hogy valamelyik arc miatt nem kell az embernek az
egész fénykép (neki se). 25–26-ban kaptunk egy új kiképzőtisztet, egy szőke,
kék szemű főhadnagyot. (Hogy is hívták?) Amikor megláttam a megnyerő, lágy,
tiszta, világos tónusú arcát, megörültem neki. Elsietve. Éppolyan unott
részvétlenséggel csuklóztatta meg a századot, vagy hosszabbította meg a
gyakorlatot, és vette el teljes lelki nyugalommal az egész uzsonnaszünetünket,
ugyanúgy, ahogy a többiek. Colaltónak eszébe jutott a neve: Fröhlichnek hívták.
Ronda, gennyes, kincstári alak volt. Attól fogva én a megnyerő viking
ábrázatokat sűrű gyanakvással néztem. Lexiét? Lexiét nem… Vele Medve nyert.
Lexiben nyoma sem volt a (Fröhlich-féle) rejtett kincstáriságnak, s ez rögtön
megmutatkozott – a némiképp A osztályszerű magatartásában, viselkedésében, még
szóhasználatában is –, rögtön, és nekünk félreérthetetlenül. Az én óvatos
gyanakvásomnak ideje sem volt gyökeret verni. Medvének mégis maradt Lexi a neki
elérhetetlen távoli viking világában. Büszke, bátor, elegáns, harcos hajósnép,
gondolta, mit is keresne ő ott, gyáva, magyarázkodó, begyulladt tróger, aki
csupa vereség mindenütt?
És ez a 76,8. Holtbiztos, hogy kiteszik a tréningekről. Az első négyszázas
próbafutam után máris. Hilbertre elég ránézni: csupa győzelem mindenütt, soha
megfélemlítve, ahogy ő.
Nem dobták ki. Semmit se mondtak. Sőt, másnap újra a négyszázas triálhoz
hívták. Bizonytalanul ácsorgott, rá kellett szólni. Maga Szentirmay intett
neki: „No! Gyerünk, Medve, starthoz!” – Incze Bálint, az ezerötszázas vágta
hátba: „Ne kezdjél száguldani. Ez nem kétszáz.”
Valamivel jobb időt ért el, beírták – mindent beírtak a listájukba –, de megint
utolsó lett Rodriguez és Hilbert mögött (aki Szoboszlay helyett került a
futamukba). Megint kifulladva ért célba. Leült a fűbe. Úgy rémlett, hogy valaki
leült melléje, és megfogta a csuklóját az ütőerén. Aztán eleresztette és
mondott valamit. (A harmadéves Noszek Feri volt, intézeti rekordokat tartott
négyszázon és nyolcszázon, és azt mondta: „Oszd be magadnak a távot, Gábor. A
négyszázat a világbajnokok sem tudják végigsprintelni” – mondta, mint egyik
futó a másiknak. Akár rekordokat dönt meg az egyik, és alig bír bevánszorogni a
célba a másik.)
A harmadik – vagy negyedik – még mindig rossz négyszáza után azt mondja neki
Szentirmay, ő is tegezve: „Téged filmre kéne venni, Medve – mondja nevetve –,
tanítani, hogy hogy nem kell futni!” – Furcsa módon, ettől (a futóstílusára nem
túl hízelgő elméncségtől) Medve hihetetlenül felderült.
Hagyján, hogy naponta bejegyzik, számon tartják az eddigi nevetséges
eredményeit; vezetniük kellett egy összesített „munkastatisztikát”. De úgy
látszik, a nagyok figyelték, számon tartották őt magét is. (Medve jobban
érdekelte őket Hilbertnél. Ahogy Noszek, Szentirmay Ádám, mind látták a
mozgásán, hogy igazi futó, igazi versenyző. És aztán ismerték az ezzel járó
mindenféle meggyötörtetést – a kínkeserves célba vánszorgásokat, a szúrást,
légszomjat, a fulladozva le-nem-állást –, ismerték jól Medve szörnyű rossz
négyszázainak a lelkivilágát; ehhez közük volt, a stopperórának csak a
munkastatisztika-lajstromaikhoz.)
Medve ezentúl lassabban kezdett, de nem lazábban, hanem szinte csak megfontoltságból.
Mire lement keservesen hetven alá, s lassan a perc közelébe, mire kezdte volna
kiismerni a távot, Vicziánék áttértek velünk a száz méterre.
Minden ilyen áttérést, időbeosztást majdnem módszeresen úgy rendeztek, hogy
nekünk lehetőleg rossz legyen. Medve nem bánta a négyszázat, és vígan
röhécselt: „Höhöhö, hát ha azt hiszik, hogy ezzel kitoltak velem?” – Azonban
nem hitték azt. Jobban tudták, mint ő maga, hogy született százas-kétszázas.
Hilbert is, Medve is kellett nekik a tízszer százas stafétába. És itt, ebbe a
keretbe nem fértek be kitolások egymással. Medve érezte talán, de még nem
tudta, vagy nem merte elhinni, hogy itt, futók, igazi atléták között olyasfajta
tiszta összetartozás-érzés van bennük egymás iránt, mint a testvérek között: ilyen
típusú: lehet, hogy szereted a bátyádat, öcsédet, lehet, hogy nem szereted,
lehet, hogy megvered, lehet, hogy kikapsz tőle – ez más kérdés: nem kérdés
azonban, soha nem kérdés, hogy testvérek vagytok.
Ebbe az összetartozásba bevettek, befogadtak minket. A szőke, kék szemű, csupa
győzelem Szentirmay Ádám eléggé viking volt ahhoz Lexivel együtt hogy azt
érezhesd, büszke, bátor, harcos viking különítmény ez a Sportkörkülönítmény, és
mostantól fogva közéjük tartozol te is.
Százon – Medve rögtön kikapott Lexitől. A startnál lemaradt egy kilométerrel,
és nem tudta behozni. Másnap igen. Itt, az egyenesben, Szentirmayék négyes és
ötös futamokat tudtak rendezni; más-más felsőbb éves ellenfeleket raktak be
hozzájuk, de azokat mindig lehagyták. Hol Medve lett első és Lexi második, a
nyakán, hol fordítva. Egymást szorongatták, javuló százasidőkkel. Aztán
kétszázon ugyanígy, két jó viking.
Dürmeyer százados, „Guszti”, bent lakott az egyik melléképületben, ahol néhány
tiszti lakás volt, s a reggeli tréningeken most már ő is mindig megjelent. Sőt,
gyakran Orlovszky is, a lilára borotvált képű százados, agglegény, aki szintén
a tiszti pavilonban lakott. Fel-felbukkant a súlydobó körnél vagy a futópálya
célszalagjánál, fontoskodni, mintha értene hozzá. Megdicsérte Medve (rossz)
futóstílusát, ha távolban Rodriguez belépett egy nagy ugrásánál, csóválgatta a
fejét, „Fiacskám, fiacskám”, és le akarta azért méretni. Ami persze nem
létezik. (Dürmeyer intett, s elgereblyéztük.) Szentirmayék se látták szívesen
Orlovszky belebeszélését. Medve nem bánta. Épp neki lehetett volna utálni
Orlovszkyt a sok hozzá nem értő nagyképűsködésével, de nem utálta.
Vállat vont, nevette. Ilyen. A százados úr ilyen.
(Tény, hogy Orlovszky százados ártalmatlan volt, és számunkra
veszélytelen. Csak azzal vált egy kicsit fenyegetővé, hogy Adyt olvasta, mint
évekkel később kiderült; s még Baudelaire-verseket és Tóth Árpád-sorokat is
tudott idézni. Saját verset – ami félős volt, hogy majd felolvassa Medvének –
végül is nem írt.)
Medvét egyszer felelősségre vontam a tanteremben. Hirtelen rájöttem valamire.
Mellettem ült, hátulról a második padsorban. Itt nem „tanszerládáink” voltak,
külön kis asztalkák, hanem hosszú padok, jó mély, öblös fiókokkal. Medve az
osztálysportkör naplóját vezette. Irkálta naponta, külön lajstromokat is. Már
tele volt a fiókja cédulákkal, jegyzetekkel, megkezdett füzetekkel – az én két
Nemzeti Sport-évkönyvemmel, félig már kisajátította őket, ezen nem vesztünk
össze, de amikor a pasztellkrétáimból kért gyorsan egy pirosat, azon majdnem.
Elefes! Na, Bébé, add már! Pirosat nem. És úgysem fog a füzetlapon, te hólyag!
Végül kapott egy szürkéslilát. Nem fogott neki. Kihúztam a fiókját, a hasával
hátrálnia kellett, és kikotortam hátulról a vörös ceruzáját, mert elfelejtette,
hogy van ott neki egy. Egy tavalyi Nyugat-példánya is volt, egy hosszú Wilde
Oszkár-verssel a Szfinkszről, kinek hosszú haja kilenc arasz, és sárga, mint az
a topáz, mit félve csempész, s tétováz – eladni a jó kurd paraszt. Volt benne
Nílus, Egyiptom, Isis és Oziris. Astarót galambja, sakál, kékmajom, Théba
kapuja és egy sajtóhiba is. De most visszatolta fiókját, és körmölte tovább az
eredménylistáit, 848 cm, 59,9 mp (súly, 770, 810, 901, ehhez kellett a
piros aláhúzás). Abban igaza volt, hogy szerette ezeket a számokat, nemcsak
mert nemigen lehetett hazudni velük, hanem kiderült, hogy az embernek könnyebb
lenyelni a vereséget így áttéve centiméterekre és másodpercekre. (Fura, de
konkrétságuk elvonatkoztatja őket a konkrét, kézzel fogható valóságtól.) Ebben
is szerettem a számokat. De hirtelen rájöttem valamire.
– Te! Medve! – Már nem figyelt, visszamerült a listáiba. (Pláne, gondoltam,
mióta ő tartja az évfolyamrekordokat már öt számban is.) Megráztam a vállát,
„Medve!” – Felnézett.
– Medve! Te szereted az embereket!
– Én? Hülye vagy? – nézett rám. Hogy mi ütött belém.
Nem Lexire gondoltam, ezt tudta. Nem is Rodriguezre. Gézával jól jártunk
nagyon. Nem is lehetett vele mást csinálni, mint megszeretni, elismerem.
– A többivel se, már mondtam egyszer, Bébé. Ez a nagy trükk, így lehet
ártalmatlanná tenni őket…
– Hát erre az állatra rá fogsz fizetni.
Ez nem tetszett neki. Értette. Joneszkó százados úrról volt szó, és tudta hogy
igazam van. Most nagy barátságban voltak – ámbár nem ez a szó rá. mondjuk:
kölcsönös óvatos seggnyalásban voltak (sportkörügyletekben) –, aztán rá is
fizetett Medve alaposan.
– A Montágh Ali rendes gyerek – mondta Tény, a vastag nyakú, ijesztő külsejű
Montágh szíves, mindenben segítő barátnak bizonyult.
– Szokolay is – szólt közbe Szeredy.
Szokolay? Hát ő már annak is látszott. Jó volt négyszázon, távolugrásban a
harmadik, Rodriguez és Medve mögött. Montágh súlydobásban negyedik, mögöttünk:
így könnyű a jóindulat irántuk, gondoltam, ha megverjük őket – s ha elfogadják,
hogy nálunk van a döntő szó. Mert elfogadták. De Medve a rideg
szolgálatvezetőnket, Móritz Zoltánt is védte. Medve mindvégig, négy évig,
számolt ezzel magában; hogy milyen óriási és igazságtalan előny volt neki a
gyors lába. Már 28 őszén bajnok volt százon, kétszázon, kint is, bent is, az
alsóbb évesek úgy néztek rá, ahogy mi Szentirmayra, az iskola sztárja lett,
primadonna, ahogy akkor mondták. Tudta, hogy óriási véletlen szerencse. 26-ban
ilyen véletlen szerencse volt nekünk Rodriguez Gejza is: égből pottyant
támogatás, megerősítés; az A osztályon belül is hozzánk tartozott azonnal:
mintha végigcsinálta és túlélte volna a mi határszéli éveinket. Pedig az ő
alreáliskolájuk, Lexitől apránként megtudta az ember, több fokkal volt
elviselhetőbb, mint a miénk. (Hilbert Kornél hiába volt okos, a kifejezőkészsége
vetekedett Szentirmayéval. Milyen volt? „Hát, rossz volt.” Aztán. „Igen.” „Nem”
– barkochbázni kellett vele, amiből – a perrendtartás szerinti „irányított
kérdésekéből – kevés igazság sülhetett ki. Hanem végül is abból, ahogy az
itteni életet nézték – nem sokkal jobbnak az alreálbelinél, holott nekünk a
mennyország volt –, kiszámíthattuk a különbséget.
Medve különösebb lelkifurdalás nélkül elfogadta a primadonnaságot.
Tulajdonképpen már az alreál végén. Csak én tudtam, hogy eldöntötte, viszszafizeti
majd azzal, hogy verseket ír nekik. Csak nekem mutatta meg, ha új verset írt,
senki másnak. Nem tartotta a fiókjában, eldugta valahol a hálóteremben, és meg
kellett mondanom becsületesen, ha nem tetszett. „Rossz?” Pont az én véleményem
kell neki? Mit csináljak? „Rossz” – mondom. Megkönnyebbült. Felderült. „Kösz,
Bébé!” – és darabokra tépte a füzetlapot.
Hátha nincs is igazi tehetsége? gondoltam. (Pedig tavaly volt…)
– Nem lehet mindenki költő – mondom.
Váratlanul erre felcsattant:
– Miért ne lehetne?
– Mindenki?
– Mindenki! Valaha biztosan azt mondták: Nem járhat mindenki két lábon! Aztán
mégis járunk!
Hát? Ezt is elsiettük, mondta egyszer az embertani szakértőm, a két lábra
állást. (Ereszkedjünk vissza négykézlábra, Veruska? kérdeztem. Hát, azt mondja,
a gerincoszlopunknak talán még mindig jobb volna!) A terv az, hogy mindenki
költő legyen. A világnak nincs más lehetősége, Bébé. A vak is látja, semmi más.
Nem kell elsietni, de nem fontos, hogy ügyeljünk rá, mert ezt nem is lehet
elsietni. Ilyen a dolgok berendezése: a rossz vers hamis, a költészet azon
nyomban kilöki magából, úgyhogy soha nem teheti tönkre a hétgerincedet. –
(Nevettem. A világnak csak egy lehetősége van – mondom –, hogy mindenki legyen
festő. Medve is nevetett: Jó, legyenek szobafestők, elfogadom: de te, spanyol
festő, egy büdös vasat sem érsz, tudod, ha nem vagy hozzá költő. – Tudom.).
Hilbert költővé képzését nehéz lett volna elsietni. Medve épp tele volt Ady
Endrével; sok versét tudta. A neki szívbe markoló magyar sors- és Isten -költemények
leperegtek Lexiről. Megpróbálta hát legalább felháborítani őt Ady legkomiszabb,
kegyetlen szerelmes verseivel; hiába, lepergett róla ez is. Nem háborodott fel.
Értette, tudomásul vette, ahogy amazokat. A Jóisten áldjon meg, soha nem
mondogattak neked valami verset, rigmust, a dajkád, pici korodban, Lexi? Amire
körbetáncoltatok. Erdő mellett nem jó lakni. Mert sok fát kell hasogatni.” –
Nem, nem emlékszik. – Tizenhárom ölet, meg egy felet. Öleljen meg engem, aki
szeret?” – Nem. – Valami mondókára, amit anyád duruzsolt altatónak vagy
kiszámolóra, Antan-ténusz, Lánc-lánc-eszterlánc, Bujj, bujj, zöld ág: nem
emlékszel? Nem maradt meg a füledben semmi a világon?” – De. Egy. Volt egy. –
„Vers?” – Talán vers: nem tudom: te meg tudnád mondani, Medve. – No, halljuk!”
– Szeretem én magát nagyon, Mert fekete szeme vagyon!
Ahogy ezt Hilbert kissé hadarva, nem is jól érthetően, szinte csak felmondta,
mint egy leckét: nem hangzott túl szívbe markoló költeménynek. Medve mégis, a
színt tisztázni akarta:
– Fekete?
– Fekete.
Jól értettük, fekete. És, szeme vagyon.