Bálint Tibor
Bálint Tibor
KUTYAKOMÉDIA
Alig halkul el fülemben a macskazene, emlékezetemen máris kutyafalka üget át.
De nem valami úri társaság ez. Nem karcsú agarak vagy bársonyos fülű vizslák
vadat űző sokasága. Inkább amolyan tarkabarka népség. Ruhájuk sokszínű és
foltos, mint a szegény embereké, bundájuk kócos. Szappant sosem láttak.
S még ha láttak volna is, semmiféle nevelést nem kaptak, bizonyára azt is
felfalták volna. Ugyan, mit meg nem evett ez az örökké lóstató, bóklászó,
kaparászó népség! Csak a szemük sarkában sunyító megalázkodás és gyanakvás volt
az egyetlen tulajdonság, amely hasonlóvá tette őket egymáshoz.
Különben akadt köztük lompos kuvasz, drótlábú foxi és öklömnyi korcs pincsi is,
aki félárvának számított, mert hiába kutattunk a környéken megfelelő külsejű
apa után. Szeme mélyen benn rejtőzött a vadon tenyésző fürtök mögött, és ő úgy
gurult a falka után, mint a pamutgomolyag.
Ez a különös idegenlégió önkéntesen vállalkozott arra, hogy kora nyártól késő
őszig ügyel az uradalmi szőlőre, ahol nagyapám csősz volt és vincellér
egyszemélyben. Így aztán, amikor esténként elindultunk föl a tetőre, ahol a
kuckó állt, csaholva, vonítva jelezték a közelgő veszélyt, mi pedig ijedtünkben
meglódítottuk a párolgó cserépfazakat, amely végiglocsolta paszuly levessel az
ösvényt…
Sokszor eltűnődtem rajta: vajon mivel tartja ki nagyapám ezt a szedettvedett
társaságot? Hiszen a bableves tetején is alig csillogott néhány zsírpötty,
nemhogy húsnak bőviben lett volna. A titkot azonban sikerült rövidesen
megfejtenem.
Rájöttem ugyanis, hogy a szegénység a kutyákba is türelmet plántál. Az egyik
kuvasz például képes volt egy fél napig hasalni holmi apró lyukacska előtt, és
addig vonított, kunyerált, amíg a kisujjnyi egér megszánta őt, és előbújva
menedékéből, felajánlotta neki egyetlen életét…
A többiek azonban az alkalmazkodást választották. Vagyis született húsevő
létükre pár hét alatt áttértek a növényi konyhára. A drótlábú foxi a
ringlószilvát találta a legzamatosabbnak, és a magvát úgy ropogtatta, mintha
csirkecsont volna, a felemás uszkár a kettéhasadt sárgadinnyébe mélyesztette az
orrát, a pincsi pedig az őszibarackot választotta. A többiek közös konyhán
éltek, vagyis az almafák alatt terítettek meg az ebédhez…
Idáig ez rendben is lett volna, de a szőlőben nem volt felállítva semmilyen
szülőotthon ebek számára. És egy éjszaka, miután nagyapám megkerülte a szőlőt,
s visszatért a kuckóhoz, meglepődve látta, hogy a takaróján hat kutyakölyök
mocorog. Nedves hátuk gyöngéden csillogott a viharlámpás fényében.
Tisza, a dédelgetett szuka mindjárt körülugrálta az öreget, szelíd és
restellkedő pillantással kérte, hogy vegyen részt ő is a családi örömben. A
nagybajuszú csősz azonban sodorontott egy cigarettát, komoran ült le a kuckó
szögletébe, s mire a szivarja parazsa már az ujja begyét pörkölte, sóhajtva
döntött.
Reggel korán vesszőkosárba tette a kölyköket, és lement velük a Marospartra.
Ott, egy cserjés részen, ahol az emberek nem láthatták bűnös cselekedetét,
egyenként bedobálta a kutyakölyköket a folyó simán és sötéten kavargó vizébe.
Aztán zsebkendőjével körbetörölte a nedves kalapkarimát, megint sóhajtott egy
nagyot, és elindult vissza a szőlőbe. Hátra sem nézett többé. Nem akart semmit
látni, hallani. Eléggé nehéz volt a szíve így is, miért szomorította volna
magát új látványokkal?
Pedig ha hátranéz, talán még sikerül megpillantania valamit abból, amit később
egy öreg halász mesélt el neki. Tisza, aki mindvégig követte őt az úton,
lehúzódott a parti sás közé, s onnan figyelte kölykeinek sorsát. Valahányszor
csobbant egyet a víz, mindig ijedten kitágult a szeme, majd fázósan lehúzódott.
Bőrén végigremegett az iszonyat.
És mire az öreg szőlőpásztor megfordult, ő már benn volt a Marosban. Fülét
hátracsapta, mellső lábai úgy dolgoztak, mint két kis turbinakerék. Előbb
azokat a kölyköket kapta nyakon, amelyeket az örvény már kilökött a sodrásba, s
egyenként a partra mentette őket. Aztán beugrott a többiért…
Aznap hatszor tette meg az utat a Maros és a csőszkunyhó között. De estére már
ismét együtt volt mind a hat dundi kölyök simára nyalva, egészségesen.
Nagyapám pedig, amikor látta ezt, meglepődve és tisztelettudóan leemelte a
kalapját, csak állt megilletődve, és nem hitt a szemének. Hogy is lett volna
ereje ezek után ismét ölbe venni s a folyóba vetni a hat kutyakölyköt?…
– Megöregedtem, sok mindent láttam – mesélte később, halála előtt, s szemét
elfutotta a könny. – De a szeretetnek, az állathűségnek hasonló példájával még
nem találkoztam!