IRODALOM ÉS ISKOLA
Reményik Sándor
Reményik Sándor költői útjának értelmezése, irodalomtörténeti helyének
kijelölése végtelenül egyszerűnek tűnik. Ő volt a két világháború közötti kor
kisebbségi költője, aki idejében felismerte tehetségének korlátait, s költői
becsvágyát áldozatosan alárendelte az erdélyi magyarság szolgálatának, öntudata
és önbecsülése ébren tartásának. Kortársai is költészetének ezt az erkölcsi
tartalmát, példa-erejét tisztelték elsősorban, a jellemet, mely a francia író,
George Duhamel szerint az irodalomban sokkal ritkább, mint a tehetség. Babits
Mihály így írt róla Az erdélyi költő című esszéjében: „A költő
Reményik évei nehéz évek voltak. Nehéz és küzdelmes kisebbségi évek, ezer
veszéllyel és kelepcével... A költői tehetség nem volt elég itt, sőt nem is
volt a legfontosabb. A versekhez ember kellett, s a költői értékei emberi
értékek. Ember, erdélyi ember és magyar.”
Ez az egyszerű értékelés – melyet a költő minden ars poeticája, minden
szerepvállaló gesztusa hitelesíteni látszik – valójában egyszerűsítés. Elfedi
azt a sohasem csillapuló belső harcot, mely a Reményik-líra mozgatója és
fékezője, ihletének forrása és elapasztója egyszerre. E vívódás már
gyermekkorában kezdődik; anyja jegyzi fel naplójában akkor nyolcéves fiáról,
hogy jellemvonásaiból „egy Petőfi-szerű pályára lehet következtetni”. Az ilyen
szülői jóslatok többnyire vágyálmot rejtenek, s feltehetjük, hogy Reményik
anyja – aki Petőfi barátjának, Pákh Albertnek leszármazottja, német nyelven
maga is verseket ír, fia több költeményét később németre fordítja –
öntudatlanul talán, de a költői hivatás felé terelte gyermekét. Apai részről
azonban épp ellenkező hatás éri Reményiket. Akárcsak egy századfordulón írott
családregényben, a Reményik család nemzedékek szorgalmával és gyakorlatias
józanságával küzdötte fel magát a jómódú polgárság körébe; az építész apa, ki a
kolozsvári evangélikus egyház presbitere, ezt a puritán polgári
kötelességtudást oltja örökösébe. Szinte törvényszerű, hogy Reményiknek
fiatalon meg kell élnie a polgári és a művészi életforma közötti választásnak a
századelőn oly mélyen válságérlelő dilemmáját. Hajlam és kötelesség
összeütközését elmélyítik ifjúkori tanulmányai; az apai kívánságoknak
megfelelően jogász lesz a kolozsvári egyetemen, de szívesebben hallgat
filozófiát, mint jogtudományt, s különösen erkölcstani előadásokat. Tudatosan
etikussá edzett gondolkodása számára a költői pálya csak akkor nem vétkes
könnyelműség, ha kivételes eredmények, nagy művek nagy sikere szentesíti a
letérést a kötelesség hagyományos útjáról, első lírai kísérleteit ezért
munkálja titokban és gyötrelmesen, s csak viszonylag későn, 1918-ban,
huszonnyolc éves korában lép első kötetével a nyilvánosság elé. E Fagyöngyök
címen kiadott verseskönyv azonban, mely mint Pomogáts Béla írja, „Vajda
János és Reviczky Gyula dallamát folytatja, mintha a Nyugat lírai forradalma
nem ért volna el abba a kolozsvári villába, ahol zárt magányban élt”, nem
igazolta ezt a várakozást. Paradox módon személyes válságából a nemzet válsága
menti ki; ahogy a közeli barát, Áprily Lajos léleklátó megjegyzése is állítja:
„Költői öntudatának és alkotó örömének legfelemelőbb perceit pedig akkor élte át,
amikor az indulás szemérmes érzéseiből kibontakozva erkölcsi eszményét –
nemzetszolgálat – és költői hivatását Erdély besötétedett ege alatt
egyenesíteni tudta.”
Ne zavarja a mai olvasót, hogy ez az „egyesítés” a máig sokat bírált, Reményik
által pedig egyenesen megtagadott Végvári versekben történt meg
először. Reményik ekkor még nem volt – nem lehetett – kisebbségi
költő; egy háborúban vesztes nemzet tagjaként a hazájára fegyveres foglalóként
törő másik nemzetben mást, mint ellenséget, nem láthatott. Az indulat és
gyűlölet kitörései mellett azonban olyan gondolatelemeket is olvashatunk e
versekben, melyek később a transzilvanizmus alapelveivé váltak. Ilyen a
szülőföldhöz való hűség, az anyanyelvhez való ragaszkodás, a szenvedés által
történő közös megigazulás. És amikor a háborút lezáró békeszerződések Erdély
sorsát is megpecsételik, Reményik – e gondolatok folytatójaként – természetes
módon választja a kisebbségi magyarsággal vállalt szolidaritás útját, a bárd,
az énekes szerepét, kinek legfőbb, talán egyetlen feladata megőrizni
közösségének megtartó értékeit. A transzilvanizmus talán legnagyobb eszmei
érdemének – annak a nemzettudatnak, mely a magyarságot erkölcsi és erkölcsös
közösségnek kívánja látni elsősorban, s melytől idegen minden gyűlölet, agresszivitás
és más nemzetek ellen irányuló indulat – ő lesz a legkövetkezetesebb és
legnagyobb hatású költő-képviselője. Élete végén, mikor Európát ismét fegyverek
dúlják, s Erdélyt kettéosztja az álsalamoni ítélet, ezért tudja „korszerűtlen”
– mert a kor nacionalizmusával következetesen szemben álló – verseiben a
humánumot hirdetni, az egymás ellen élés helyett az egymás mellett élést, s a
békét a fegyveres hódítás lázának idején.
Költészetének leginkább megrendítő vonása, emberi-költői őszinteségének záloga
azonban az, hogy erkölcsi magatartása, melyet ő maga nevez „sziklakeménynek” és
„szirtmagasnak”, egy végletesen sérülékeny, mindig kételyekkel küzdő lélek
öngyötrő erőfeszítésének következménye. Mindig megrendülő hittel kellett hitet
plántálnia osztályos társaiba; reménytelenül hirdetnie a reményt, halálra
készülve ígérnie a feltámadást. Szinte minden verse küzdelem önnön gyengesége
ellen, hogy erőt adhasson másoknak, közösségének. Olvasójának éreznie kell,
hogy ez a költő szüntelenül erejét meghaladó feladatnak gyürkőzik; nem az
alkotó öröm, hanem a kötelesség „mázsás szava” parancsolja vissza újra meg újra
a költészethez. Mely mégis egyetlen öröme és menedéke. „Sziszifusz boldogsága a
kő”, mondta Camus; Reményik Sándor verseinek legjava erről a tragikus boldogságról
ad hírt, ennek megszenvedett igazáról győzi meg a kételkedőket.
LÁNG GUSZTÁV