SZEMLE
Olvasónapló
I. Felhívás meditációra és játékra
Pető Tóth Károly: Tízezerlyukú síp egylyukú rosta. Göncöl, Budapest, 1991.
Szemlélődő és reflexív költői alkat Pető Tóth Károly. Elmélkedése eredményeként
pedig újabb kérdések és kérdőjelek hívatnak életre: egyrészt a felszín és mély
tartományainak érzékeltetésére kiválóan alkalmas, a szó és csönd, beszéd és
hallgatás lehetőségeit kiaknázó keleti műformák (koan, haiku) választásával,
másrészt az ironikus magatartás szülte nyelvi játékon és a szövegek
„párbeszédén” alapuló mai ihletésű – neoavantgárd? posztmodern? –
„szövegtárgyak” révén. Kihívással válaszol – mindkét esetben – a kihívásokra.
Nyelvi kérdésként éli meg mindazt, amivel az egyén szembesülni kényszerül: az
egyéni, a közösségi és az egyetemes létezés provokációit és csapdáit, Arc poetica
jellegű verse – az Ihlet című – Pilinszky János súlyos
tapasztalatokat hordozó szavaira emlékeztet: „Minden szóra úgy készülsz,/ mint
utolsó körülpillantásra/ a fölvezetett,/ nem tudván,/ hogy ama percben/ a bárd
lélegzéséhez igazított/ szívdobogás az,/ mi egyedül fontos.”
Pető Tóth Károly első kötete, mondhatni ritka vállalkozás: gyűjtemény, mely a
koan és haiku formákat megelevenítő verseket (koan- és haiku-„utánzatokat” –
ahogy szerzőjük nevezi) tartalmaz. Az pedig a kötet konstrukcióját dicséri,
hogy e versek párosával való szerepeltetése oly módon történik, hogy egy-egy
koan és haiku – egymással egyfajta rejtett párbeszédet folytatva – ugyanazon
könyvoldal felső, illetve alsó felében kap helyet. A kötetcímet is
megvilágítandó idézzük mostan példaként a 15. oldalon elhelyezett „hívó”
szöveget:
– Mester, mire jó a beszéd?
– A levegő megy át legkönnyebben a rostán,
mégsem tudsz levegőt rostálni.
és párját, a haikut:
Beszéd sok lyukból
fúj. Gyógyít, sebez. A csend
egylyukú rosta.
Eme formaválasztás, mely mögött egy meditatív költői magatartás van, a világgal
folytatandó közvetett párbeszédre állítja be a szerzőt. Kötetéből mintegy az
ideák megjelenítése (lét, gondolkodás, szabadság, szépség, szerelem, jóság és
rossz, élet és halál) és egymáshoz való kapcsolódásuk láncolata sejlik föl.
Újabb, főleg a nyolcvanaskilencvenes évek fordulóján írt, a nyelvi játékra
épített szövegei szervező elve pedig a szabad társítás és a „szóeltérítés” –
általában ironikus (vagy önironikus) célzattal. A nyugodt szemlélődést felváltotta
tehát a fullasztó és felháborító valóval folytatott közvetlenebb szópárbaj:
„paradoxonkalapáccsal minden eszmét föltörök” (Közhely). Egyoldalú
lenne azonban az idézett verssor értelmezése is, ha eltekintenénk a közvetlen
kontextustól, a „föltörök” rímhívóját tartalmazó sortól, attól, amely a
nyelvbe-zártság helyzetét hangsúlyozva méginkább megerősíti a gondolatot,
miszerint nyelvi kérdésként élhető meg életünk. Íme, az említett verssor: „az
értelmező szótárral flörtölök”.
Nincs egyértelmű, végleges tartalmú kijelentés, minden kimozdítható és
leleplezendő. Nemcsak a tartalmatlan pózok, de az ünnepi és patetikus is
lecsupaszítandó. Akár a költő-létre vonatkozóan is érvényre jut ez a törekvés,
amit például egyetlen, sorbelseji rím elhelyezésével ér el a szerző: „a magyar
nyelv az utolsó váram ahol még kirázhat a váltóáram” (Koldusvers –
kiemelés tőlem, B. J.).
Az abszolútum viszont szóba nem fogható. „Amiről nem lehet beszélni, arról
hallgatni kell” – mondotta a filozófus, költőnk pedig ekképp szól a kötet 60.
oldalán található szöveg szerint:
Midőn a mester és a tanítvány hosszasan hallgattak,
egyszercsak a tanítvány így kiáltott föl:
– Mester, mi ez?!
– Tartsd a szád! – válaszolt a Mester.
Ehhez kapcsolódik a párvers, amely nem egy, a kérdés lezárását jelentő végleges
választ foglal magába, hanem újabb meditációt indít el: „Egyetlen dallam./
Tízezerlyukú sípon/ csendedet hallom.”
Pető Tóth Károly verseit olvashattuk a Mozgó Világ, Új Symposion, Magyar
Műhely, Forrás, Tekintet, Holnap, Magyar Napló lapjain, kötete viszont jó fél
évtizedes késéssel került könyvpiacra.
II. Körmondatok – körévek
Tamás Tímea: körÉvek. Forrás. Kriterion, Bukarest, 1992.
Mintha szobrászati tárlatot szemlélnél, szobrokat, melyek fából, fémből, kőből
vagy márványból készültek: az anyagot formáló művész mintegy a
„partnernek” engedelmeskedve juttatta szóhoz a természetes erezetet, ívelést
vagy az eredeti színt; egyszersmind kerülte az erőteljes „beavatkozást”, az
üregesítést, szokatlan formák „előhívását” vagy a részletezően „elbeszélő”
figurativitást. Hagyta az anyagot a maga tömbszerűségében érvényesülni. Látni
véled a primitív világszemlélet szülte hajdankoriak mai, huszadik századi
másait a kiállítóteremben...
Ama feltételezett tárlat szobrai magát az egyéni létezést mintázzák. Alapérzéseket,
elemi tapasztalatokat és élményeket tesznek láthatóvá. Én és Te, Én és Idő
kapcsolatát szemléltetik. Az állandót keresik a változóban, és a változást
kívánják megragadni az állandóban. Nézőpontjuk pedig a nőé:
rég nem félek sötéttől hidegtől magánytól
hazug szavaktól elmaradt csóktól virágtól
és attól sem amitől úgy félnek az emberek
hogy elhagy a kedves jaj ma már nem szeret
hogy mi lesz ha a jövő nem újat s csodát hoz
mi lesz ha állítnak majd falhoz avagy fához
attól félek – hirtelen veszted el arcomat
Ő lehull a sarokba mint régi kacat
s mikor hazamegyek esténként nézhetem
hogy a rozsda csendesen befutja a szemem
– hangzik a Félelem című költemény, mert tulajdonképpen recenzens
Tamás Tímea verseit olvasta, s megérezte bennük a stílus
rugalmasságát és természetességét, a képzelő- és kifejezőerő intenzitását és
áradását.
Egy lelki történet eseményeinek sorozata szemlélhető a körÉvek verseiben:
hol közvetlen vallomásban juttatva kifejezésre az egymást váltó lelkiállapotok
szelíd hullámzását, hol – az európai mitológiából és irodalmi hagyományból vett
– megfeleltetések, motívumok és jelképek áttételei révén.
Tamás Tímea versmondatai egyfajta kiegyensúlyozott élőbeszéd lüktetését és
spontaneitását követik – mintha ezt erősítenék föl a kifejtett, részletező
hasonlatok is –, s a körmondatok és mondattömbök természetes hullámzása, a
tagmondatoknak egyikből a másikba való szinte végtelennek tűnő gyűrűzése nyomán
jön létre a világos, áttetsző konstrukciójú szöveg – Tamás Tímea szabadversei
(pl. Várlak, Elvesztetted, Merre, Szakadás, Illatok, Visszhang). A
kötetben olvasható versek hangulata általában bensőséges, s ezt azért sem árt
hangsúlyoznunk, mivel ezek a szabadversek keletkezési idejüket tekintve éppen a
fordulat évét közvetlenül megelőzőre és az azt követőre (198889-90) tehetők;
azokban az években születtek – jelzi a versek alatti datálással a szerző –,
amikor a személyiség szabadsága és önmegőrzése iránti igény talán a legnagyobb
volt. Látszatra az ún. nagytörténelem vészes hullámverése, egyént és
társadalmat elsodró vihara mintha nem is érintené a lírai Én-t. A szabad
választás jogát éli meg ezekben az években versei révén a költő. A lírai
személyiség válasza tehát a külső veszélyhelyzetekre: az önépítés, az egyéni szabadság
és harmónia keresése. Joga van a magányhoz csakúgy, mint a társkereséshez.
Gondolkodhat a Társról, vagy önmagában folytathat vitát vele és érte.
Vállalhatja – mivel emberi állapot – a diszharmóniát is. Úton levő, tengeri
viharokat kiálló és otthont-kereső Odüsszeusz.
Az árnyalt, pontos és elegáns körmondatok és mondattömbök életre hívásának
ideje volt az elmúlt évtizedhatár Tamás Tímea számára – első, a Kiadó részéről
késleltetést nem szenvedett kötete tanúsága szerint.
BORCSA JÁNOS