Kiss Zsuzsanna
Kiss Zsuzsanna
Amit Shakespeare nem tudott? Pontosan az, hogy mi minden van benne a
művében...
Beszélgetés Géher Istvánnal, különös tekintettel Shakespeare-re, 1993.
december 17-én
Géher István „tevékenységének műfajait” felsorolni is nehéz: gimnáziumi
tanítással kezdte, majd az Európa Kiadónál folytatta mint felelős szerkesztő,
az angol és amerikai filológia szakértője, klasszikus és modern köteteket
állított össze, 1972 óta az ELTE angol tanszékén tanít, műfordítói műhelyt
vezet, két verseskötete jelent meg, műfordít és tanulmányi ír, előad és
tehetségeket buzdít-segít, világirodalmi műsorokat szerkeszt a Magyar Rádióban,
hangjátékot ír, korlátlan mennyiségű irodalmi zsengét és lektorálandó anyagot
olvas, alapító tagja a Magyar Shakespeare Bizottságnak, régi és új fordításokat
rendez sajtó alá, rádiószemináriumot és élő vitát vezet Shakespeare-ről, és
Shakespeare-olvasókönyvének második kiadásából éppen „az imént” küldött néhány
darabot a kolozsvári Egyetem magyar tanszékének.
– Akár bocsánatot is kérhetne az ember, amikor efféle együgyű kérdés jut
csak az eszébe: hogy csinálja, Tanár Úr?
– Ha tudnám e kérdésre a választ, akkor én lennék a modern kor megváltója,
hiszen ez a modern kor alapvető kérdése: hogyan lehet az élet különszakadt
szerepeit egybetartani, a foglalkozás, a magánélet, a magánpasszió, a különböző
emberi kapcsolatokban megmutatkozó más-más fajta személyiség hogyan függ össze.
A becketti válasz erre az, hogy csak a rutin, a megszokás tartja össze, és
ennek következménye az életet átható unalom. Mert ha lecsupaszítjuk lényegükre
ezeket a szerepeket, mondja Beckett, akkor csak a lét fájdalma marad meg, az az
egyetlen átütő élmény, ami viszont kibírhatatlan. Én nem vagyok ilyen zord
filozófus, azaz sokra becsülöm a megszokás által felkínált lehetőségeket.
Megszokás kényszerűség. Köztudott, hogy manapság azért kénytelen az ember több
szakmai szerepet eljátszani, mert csak ezek együtteséből tudja, úgy ahogy,
megélhetését biztosítani. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a különböző
szakmai szerepek mindegyike érdekel. Mert végső soron ugyanannak a szakmának,
az irodalommal való foglalkozásnak más változatai ezek a szerepek. Nem vagyok
tudós. Azaz, nem kényszerülők rá, hogy egy életre elkötelezzem magam egy
kutatási területtel. Ez persze nem jelenti azt, hogy önkéntesen nem kötelezem
el magam mégis többé-kevésbé, néhánnyal. A kitüntetett, a legfontosabb
Shakespeare. De mivel nem tudományos eredmények felmutatása munkálkodásom
célja, hanem új jelentések felfedezése az ismert szövegekben, tulajdonképpen
önmagamat próbálgathatom felfedezni. És azt hiszem, ez az, ami a leginkább
összetartja szerepeimet, hogy más és más ismerettel szolgálnak saját magamról,
hogy tehát állandóan, évtizedeken keresztül ismerkedhetem magammal, más-más
szerepeimben.
– Mikor kezdődött a Tanár Úr Shakespeare-hez kötődése?
– Talán harmadéves egyetemista voltam, amikor dolgozatot írtam az egyetemen
Shakespeare-ből, és már ekkor megsejtettem, hogy a szakdolgozatomat is
Shakespeare-témából fogom írni. Professzorom, Szenczi Miklós szerette volna
átadni nekem egy kedves témáját, amit hosszú, szorgalmas pályája során mégsem
dolgozott fel kielégítően, ez pedig az erkölcsi paradoxon a tragédiákban, a
bűntelen bűnhődés tragikuma volt. El is kezdtem ezzel egyetem után foglalkozni,
hogy majd doktori disszertációt írok belőle. Főként a bűntelen hősnők sorsának
törvénytelen törvényszerűsége lett volna a téma, az a paradoxon, amely itt
mégis valamiféle egyensúlyt teremt a nyilvánvaló erkölcsi aránytalanságból. Nem
voltam még hozzá elég idős. Ahhoz az abszurd világban hosszan kell élni, hogy
az ember ennek az egzisztenciális paradoxonnak a természetét kiismerje, hogy
szinte természetévé váljon ez a tapasztalat, hogy a bűntelenek bűnhődnek.
– Hol kell hosszú ideig élnie az embernek?
– Az abszurd világban.
– Ebben az abszurd világban?
– Ebben az abszurd világban. De mire az embernek valóban természetévé
válik a bűntelen bűnhődés, addigra már külön témaként nem is kell azt megírni.
Úgyhogy ez a disszertáció-téma elmerült fiatalságom emlékei között.
– Hogyan érzi meg az ember, hogyan tudja eldönteni, mi az, amiről érdemes
írnia?
– Itt is előtérbe kerül a napi gyakorlat. Nagy szerencse, ha az ember
alkalmakat talál bizonyos témák megírására, ha alkalmakat teremt magának olyan
kötelezettségek vállalására, amelyek aztán írásra kényszerítik. Ezért szerettem
a rádiónak dolgozni havi műsorokban, ezért vállaltam el az Európa Kiadónál
tervezett Shakespeare drámai összkiadásnak a kísérőanyagát, amiből aztán végül
mégsem lett teljes életmű-feldolgozás, mert csak a kisérő apparátusokat írtam
meg a kötetekhez, különben túl nagy lett volna a kötet. De már az elkezdett
vállalkozás önmagát mozgatta tovább, és így megírtam a Shakespeare-olvasókönyvet.
Bizonyára nem kezdtem volna bele, ha valamilyen konkrét feladat a közelébe
nem kényszerít. Hogy mit érdemes megírni, azt csak írás közben tudja az ember
eldönteni. Számomra a legnehezebb ennek az érdemesség-érzetnek a megteremtése.
Nem tudok írni addig, amíg ki nem alakul belőlem egy olvasóközönség, mely
érdeklődéssel várja, hogy mit írok mint író. Amikor ez megteremtődik, tehát
amikor a befogadó közeg belőlem létrejött, akkor már az írás megindult, és
önmagát érdemesíti, s teszi magát nemcsak érdemessé, hanem elkerülhetetlenné,
szükségszerűvé. Van, amikor nem tudom ezt a belső közösséget-közönséget
létrehozni, olyankor nem is kezdődik el az írás. Nem vagyok meggyőződve, hogy
azért, mert a téma érdektelen vagy nem fontos. Valamilyen belső ráhangoltság
hiányzik ilyenkor nyilván. Hosszú távon bizonyára van valamilyen szelekció,
valamilyen rendszeresség, abban, hogy mely témák indulnak el és mennek végbe, s
hogy melyek maradnak megkezdetlenek vagy befejezetlenek, de menet közben ennek
a törvényéi én nem érzem, azaz mindig ki vagyok szolgáltatva, mindig
úgy indulok neki egy írói vállalkozásnak, hogy nem tudom, érdemes-e, sikerül-e.
Az írás csak menet közben igazolja önmagát.
– Mi az, amit meg lehet tanulni Shakespeare-től? Van valami, amit még ő sem
tudott?
– Hát természetesen Shakespeare-től mindent meg lehet tanulni, illetőleg
sohasem fogjuk mindazt „megtanulni”, ami benne van. Amit ő nem tudott, pontosan
az, hogy mi minden van benne a művében. Az egymásra következő korok a maguk
tapasztalatával más-más rétegét nyitják meg a shakespeare-i – nem mondom azt,
hogy tudásnak, hanem – tartalomnak. De ez a tartalom akkor nyílik meg egy-egy
kor számára, ha saját magát eléggé ismeri, ha eléggé kíváncsi is saját magára.
A modern irodalom remekei nagyban hozzásegítenek ahhoz, hogy
Shakespeare-ben felismerjük azt, ami a mienk. Beckett nélkül nem lehet
Shakespeare-t olvasni, de William Faulknert olvasva is közelebb kerül az ember
Shakespeare-hez. És itt a modern kor valamennyi nagy szerzőjét felsorolhatnám,
mind hozzáadnak valamit Shakespeare-hez, mint ahogy mindnyájan hozzáadunk mi
is, olvasók, a magunk élettapasztalatával.
– A Hamletet például hányszor olvasta a Tanár Úr?
– Harminc és ötven között valamelyik szám a megmondhatója.
– És így, mondjuk, negyven olvasat után, amikor – hiszen bármikor
elképzelhető – majd ismét olvasni kezdi, azzal fog hozzá a Tanár Úr, hogy
megint valami újat fog benne felfedezni?
– Persze. Az irodalmat nem lehet friss olvasmányélmény nélkül tanítani. Ha az
ember harmincszor olvasott egy művet, és az kerül sorra a tanórán,
akkor azt harmincegyedszer is el kell olvasni. Egyszerűen azért, hogy az ember
belépjen annak a műnek a világába, hogy benne éljen, illetve, hogy az a mű az
emberben magában éljen. Minden alkalommal valami kis felfedezés történik. És
ezért jó az irodalom tanítása, mert minden beszélgetésben felmerülhet olyan
valami, és nagyon gyakran fel is merül, egy olyan összefüggés, egy olyan
rálátás, ami valahogy a harminc elolvasás során sem jutott az embernek az
eszébe.
– Milyen az igazi irodalmár valóságos közönsége?
– Jobb korokban szűkebb vagy tágabb embertársaság várakozása
ösztönözhette az írót. Tudta, hogy kinek ír elsősorban, meg rajtuk keresztül
persze másoknak is, de ott voltak azok a társak, akik állandó közönségükkel
írásra ösztönöztek. Mai korunk szellemi élete, irodalmi élete olyan, hogy nehezen
adódik benne egymást értő emberekből álló társaság. Ezért kénytelen az író a
tudatát oly módon hasítani, hogy önmagának közönsége is legyen. Ami persze nem
jelenti azt, hogy ennek a virtuális közönségnek minden tetszik. Sokszor e
magunkból teremtett közönség kiszámíthatatlan, és főként nagyon nehezen
kielégíthető, De mindenesetre, ha létrejön, ha megjelenik, akkor, mint mondtam,
az írást szükségszerűséggé tudja tenni. Hogy a külső közönség mit számít?
Számíthat, nem is annyira a szűkebb szakma, hanem azoknak az embereknek a
kiszámíthatatlan nagyságú csoportja, akikhez így vagy úgy eljut, amit az ember
ír. Véletlenül meghallgatják a rádióban, vagy kezükbe kerül a könyv... Nagyon
nagy öröm számomra, hogy Shakespeare-könyvemet olvassák, hogy diákok tartják érdekesnek.
Ez utólagosan igazolja azt, hogy az a bizonyos virtuális közönség, amelyik írás
közben énbennem létezett, csak metaforája egy másiknak, egy valóságosnak.
Utólag bebizonyosodik, hogy ennek írtam én akkor is, amikor magamból
teremtettem az írásnak közönséget. Szóval minden olyan alkalom, ahol az ember
azt tapasztalja, kellemes meglepetésként, hogy írása hallgatóra, olvasóra
talál, mind segítheti őt abban, hogy az alkotáshoz nélkülözhetetlen
közönséget máskor is elő tudja bűvölni.
– Ez egy élethelyzet, amiből létrejöhet a műalkotás. Hogyan lehetséges az,
hogy sokszor tévesen ítéljük meg és választjuk szét az életet és az irodalmat,
az írás és az írott szó elsőrendűségét bizonyítandó? Miért van az, hogy néha
nagyobb értéket tulajdonítunk a műnek, mint a valóságból bármi másnak, a művön
túl?
– Bizonyos korszakokban a mű abszolút és vallásos tisztelet tárgya. A
befejezett és tökéletes műalkotás ezekben a korokban minden emberi erőfeszítést
méltán megkövetelhet magának, és minden áldozatra méltó. A költők elkárhozhatnak,
tönkremehetnek, italban, betegségben; bármiben elhullhatnak; ha a tiszta és
tökéletes műalkotás létrejön: mindez nem volt hiába. Mintha legújabban nem
volnánk ebben ennyire biztosak. Németh László mondta néhány évtizeddel ezelőtt,
hogy mintha az emberbőrbe kötött műalkotások ideje jönne el, azaz a
műalkotásként megkomponált és megvalósított életeké. Namármost, ha körülnézünk
ebben az eleven könyvtárban, emberbőrbe kötve kevés műremeket találunk. Ez
azonban nem kevésbé, hanem még inkább arra hívhatná fel a figyelmünket, hogy az
élet megalkotása legalább olyan kreatív igényű, mint egy műtárgynak, egy
művészi szövegnek a létrehozása. Én a kettőt csak egymás összefüggésében tudom
igazán elképzelni. Naiv dolog. De valahogy oda bonyolódott és egyszersmind
barbármód egyszerűsödött a világ, hogy megkockáztathatom azt az állítást: nem
hiszek a gazemberek igazmondásában, nem hiszem azt, hogy rossz életekből jó
művek születhetnek.
– A „rossz élet” és a „jó könyv” összeférhetetlensége azért ennél bonyolultabb.
– Hogyne, az irodalom teljes történetében sokkal! Mondjunk egy makulátlanabb
tehetségű költőt Francois Villon-nál. Valószínűleg felakasztották,
útonállásért. Igen: amit én mondtam, az naiv és földhözragadt, és a mi rövid
életidőnkre korlátozott. Azt hiszem, ma az irodalomnak nagyobb szüksége van rá,
mint máskor valaha is, hogy a művelői ne rossz minőségű életet éljenek. Én nem
azt mondom, hogy a tízparancsolatot kell állandóan szem előtt tartaniuk, vagy a
házirendet, vagy a működési szabályzatot, hanem, hogy valami módon – és persze
itt nagy lehetősége nyílik a relativizmusnak, a mérlegelés viszonylagosságának
–, valami módon igenis jó minőségű életet kell kialakítani, nem megromlott
személyiséget. Nem számonkérőleg mondom ezt írókkal szemben, hanem mintha a
nem-íróknak is az alaptörekvését fogalmaznám meg, hiszen mindnyájan ilyen
életet szeretnénk élni. Csak azt mondom, hogy ez alól a művészettel való
foglalkozás nem ad felmentést, hanem talán még nagyobb kötelezettséget jelent,
hogy próbáljuk ugyanazt, amit embertársaink: jól élni, a szó legtágabb és
legeszmeibb értelmében.
– Kivételes szerencse vagy merészség dolga-e, hogy valaki ilyen
életfeltételt szab magának?
– Az élet annyiféle, ahányszor ránézünk. Van, amikor az ember úgy látja, hogy
csupa elrontott élet van körös-körül, elrémül és felfedezi, mi minden rossz van
a saját életében. Máskor körülnéz, s azt mondja majdnem, amit a Vihar ártatlan
Mirandája, „hány kedves arcot látok itt, be szépek./ Az emberek”! Valószínűleg
mind a kettőre elég alappal, indokkal szolgál az élet. Meggyőződésem, hogy sok
jó élet zajlik párhuzamosan, talán egymásról mit sem tudva. Ha ezt legalábbis
nem gyanítanám, akkor nem is remélhetném, hogy a magam életében bármifajta
jóság megvalósulhat, hiszen akkor nem volna az életemnek előzménye, s így
következménye sem lehetne.