|
Barabás Olga
Barabás Olga
Athéni Timon
avagy a tehetetlenség zárkörei
KAF-nak
Ami adott. Nem tudsz elmenni mellette. Nem tudod
kikerülni. Hiába. És, természetesen, nem azért, mert ez most egy iskolás feladat.
Hanem mert ő feladattá kényszeríti magát. Nem erőszakosan. Csak azzal, hogy
van. És ő „úgy van”, hogy feléd villantja a világ tükrét. S abban a
pillanatban, amikor belenéztél ebbe a tükörbe (kíváncsiságodat, ha
megpróbálnád, se tudnád féken tartani), s ezáltal az ő „dioptriáján” keresztül
szemléled a világot (s önmagadat e világban), a létezés — a művészi létezés —
más régiókba kerül: megnyílik a lehetőség a játék, a szabad felfedezés, az
ünnep megteremtése előtt.
Mert Shakespeare nem megvalósít valamit, hanem megpróbálja a lehetetlent:
körbejárni egy teret, amely lényegénél fogva körbejárhatatlan; megragadni azt a
„valamit” a világegyetemből, amely lényegénél fogva megragadhatatlan. És ez a
kötéltáncingadozás ég és föld, véges és végtelen, bizonyos és bizonytalan
között abból az örök ellentétből fakad, amely a világ lényegi tragikumát
meghatározza: a tények rendje és az erkölcsi rend között feszülő ellentétből...
„Ez az ellentét maga az emberi sors, amelytől senki sem szabadulhat” —
állapítja meg Jan Kott.
A sors pedig azt (is) jelenti, hogy az élet egyszeri történései
felcserélhetetlen lényegünk és visszavonhatatlan szavaink és tetteink által
mennek végbe, s a megtörtént súlya sohasem „átruházható”, hanem ennek
keresztterhét mindig magunknak kell viselnünk.
Az Athéni Timon csodálatos költői meditáció a sors vállalásáról.
*
Egyfajta olvasat. Az Athéni
Timonnal nagyon furcsán, mondhatni mostohán bánnak a shakespeare-i életmű
„búvárai”, majdhogynem lebeszélik az embert arról, hogy igazán komolyan vegye, lelkiismeretesen,
már-már versenyszerűen bizonygatva: ez Shakespeare egyik — ha talán nem a
legrosszabb — drámája. Merthogy kopáran egyértelmű-egyjelentésű, nem igazán
shakespeare-i (!), hiányzik belőle a jellemek hamleti vagy otellói árnyaltsága,
a mondanivaló sokrétűsége stb. És e kakecoló okosmókusoskodások lendületében
egy dologra nem figyelnek fel igazán: hogy Shakespeare-nek minderre nem is volt
szüksége, hogy tulajdonképpen ezekben a „hiányosságokban”, „esetlenségekben”
rejlik a lényeg. Olyan az egész dráma, mint egy hatalmas, feltartózhatatlan
„sistergés”, amelyben Shakespeare talán eddigi egész életművének tapasztalatát,
lényegét szeretné összefoglalni és kimondani — egy szuszra és
félreérthetetlenül konkrétan. És ehhez mindössze csak ennyire volt szüksége.
S hogy mindez nem igazán tragédia? Hiszen ez a lényege: hogy a tragédia
metafizikus ereje, szelleme már működésképtelen ebben a világban.
Szerkezetileg tükörformára épül: két részre tagolódik, látszat és valóság,
Timon és a világ viszonyának ellentétekre épülő érzékletes kibontására.
Maga a világ nem szorul különösebb elemzésre, hisz ez a dráma is, akár a Hamlet,
a „kizökkent idő” tragédiája, csakhogy ez már nem hordoz magában semmiféle
konfliktust, hanem egyszerűen van, mondhatnánk állapotban van: nincs története,
csak szabályai vannak. És nincs e drámának egyetlen olyan alakja sem, aki ne
ismerné ezeket a szabályokat. Mindent az határoz meg, hogy mennyire utasítja
vagy fogadja el őket. Az. egyetlen mérce ebben a döntésben: a pénz, a
gazdagság. Ez az, ami a világ bármely rebbenését fölváltani, semlegesíteni
képes. A pénzhez, a gazdagsághoz való viszonyulás az, ami végül is
konkretizálja a szereplőket. Timon „barátai” a látszatvilág emberkéi, életük
egyetlen eleme a pénz: ez az, ami az üres formák közt egzisztáló
hétköznapjaikat kitölti, amely az egymással való érintkezésüket szabályozza.
Morális értékek számukra egyszerűen nem léteznek.
És hát ez okozza lényegében Timon bukását: hogy ismeri ezeket a szabályokat, de
nem alkalmazkodik hozzájuk. Az ő értékrendjében a pénz önmagában mellékes.
Életmódjával megpróbálja a látszat és a valóság közötti szakadékot föloldani.
Ezt úgy éri el, hogy a látszatot egyszerűen valóságnak tekinti. Nem naivságból.
Próbatétel ez. Az eszeveszett tékozlás nem pusztán a jóság és emberség
megnyilvánulása, hanem a már-már ideológikus életmódja igazának a bizonyítási
eszköze: hisz abban, hogy a jóra csak jóval lehet válaszolni. Ezért hát
ajándékoz, jutalmaz és segít: számára a pénznek csak szimbolikus értéke van, és
csak annyiban érdekes, amennyiben a barátságot ki lehet vele fejezni.
Csakhogy ebben a sarkaiból kifordult világban a dolgok nem ilyenformán
kapcsolódnak egymáshoz: Timon elveszti a világgal való fogadást. Barátai
számára csak addig érdekes, amíg adni tud. Abban téved ő, hogy bőkezű, mintegy
megváltó adakozása közben nem veszi észre azt, hogy tulajdonképpen megvásárolja
magának a barátságot. Tragikuma pedig abban a fölismerésben teljesedik ki, hogy
nemcsak a „gazság ad s vesz lelkeket”, hanem a jóság és az emberség is csak
erre képes. Timont lényegében nem az érdekli, hogy az ember eredendően rossz-e
vagy sem, őt az érinti tragikusan, hogy a jóságnak nincs helye, nem
értelmezhető. Erkölcsi világképe működésképtelen. Ezért hát nincs más lehetőség
számára, le kell vonulnia a színről.
Kovács András Ferenc Shakespeare: Athéni Timon
Hívságotok, miként a rüh, ragyogjon! Rút féreg fúrja rüfke percetek —
Hűségeteknél kódis piszka több! Talentumok, szartetvek rágjanak szét, Ti
szószegők, szemforgatók, pojácák — Pióca szíjja szutykos nyelvetek!
Poloska, bolha légyen pénzetek — Marjon belétek, szökkenjen tova,
Akárha szajha vakszerencse volna...
Megugrik ész, kuporgatott vagyon, Hatalmatok rongy kurvaként hagy el —
Athén szemétdomb, csak kaparjatok!
Elég az átok. Szófukar leszek. Hiszékeny lelkem százszor foltozott zsák
Álmok poggyásza, hibbant semmié... Múltak zörögnek benne, nem jövendők Minek
cipelni ennyi törmeléket?
|
Az Athéni Timonnak — akárcsak
bármely más Shakespeare-drámának — nagyon sok olvasata van. Számomra mindenekelőtt
a csalódás drámája: annak a bizonyossága, hogy a jó, vagy tágabb értelemben a
humánus eszmények nem tudnak a világra hatni, hogy a makacs, önző érdek
minden ilyenfajta törekvést semlegesít. Ezért hát igazán egy kérdésre kell
választ adni: mi történik akkor, amikor az ideálok — szándéktól függetlenül —
kiüresednek, bár funkciótlanul ugyan, de tovább élnek?
Ez az a szempont, amely az előadásra szánt jelenetek laza, de mégis bizonyos
koherenciával rendelkező egységét meghatározza.
|
*
A szubjektumok. A félórányi jelenet két
részből áll: az első rész attól a momentumtól kezdődik, amikor Timon megtudja,
hogy vagyona „elfolyt”; a második rész már az önkéntes száműzés pillanatait, az
utolsó találkozásokat és leszámolásokat foglalja magában.
A térről. 11 m mély, 9 m széles,
lépcsőzetesen, enyhén emelkedő, homokszínű terület, amelyet öt másfél méteres
fekete „láb-oszlop” tagol cikcakkban. Gyengén, homályosan világított ez a tér,
csak a hangsúlyos részek élesen világítottak. Ettől az egész tér valamiféle
sejtelmességgel telítődik: valójában ez is a cél. Timon háza ez, amelynek
hatalmas méreteiből csak egy darabka tárul elénk, de ez a tér bármekkorára
kiterjedhet; nem egy intim környezet ez, hanem olyan hely, ahol bárki bármikor
fölbukkanhat és eltűnhet... Ahol bármi megtörténhet.
Az első rész végén ezek a lábak leomlanak (Timon átokmondása közben letépi
őket), majd a pár pillanatnyi snitt alkalmával valamennyit eltávolítják a
színről, tehát marad a „tiszta” felület. A térnek egyből más jellege lesz, mint
eddig volt: ebben a csupasz térben nincs ahová elbújni (a világítás is erős, és
ezúttal egyenletes), itt nem létezhetnek titkok, itt mindent úgy kell vállal
ni, ahogy van, a maga igazában; ebben a térben a szereplők közötti viszonyok
egymás felé való impulzusai a ketrecbe zárt állatok magatartását
eredményeztetik.
A jelmezek jelenkoriak — a szereplők jellemét hivatottak hangsúlyozni.
Flavius összehúzódva ül a bal sarok szélén, szinte kuporodik. Ő már bent ül a
térben. Várakozik. Alig világított, csak a körvonalai látszanak. Várakozás
közben szinte önkéntelenül halk imába kezd, aztán egyre inkább belefeledkezik a
helyzetbe, és az ima erősödik, mígnem a szín mélyéről váratlanul felbukkan
Apemantus a maga tolakodó rondaságával és első szavaival, egyelőre csak
sejtetően, bevezet a helyzetbe.
Flavius. Státusa szerint Timon kulcsára. De lényegében
több ennél: ő az egyetlen igaz barát. Egyértelműen kiválik a Timont körülvevő
világból, és nem csak azáltal, hogy becsületes. Másságát elsősorban az
határozza meg, hogy Flavius zsidó: olyan dolgokban hisz, olyan értékeket őriz,
amelyeket a világ valamiféle buta konvencióból kivet magából. Önmaga
vállalásától válik nemesebbé. Olyan félszeg és annyira esetlen. Ahogy szürke,
elnyűtt, igénytelen zakó-nadrágjában, kezét idegesen tördelve, lelke velejéig
átéli Timon helyzetét-sorsát. De olyan őszinte és annyira igaz. Különös-ritka
barátság köti össze Timonnal.
Ezek az első pillanatok — még nem konkrétan — azt sejtetik, hogy itt valami
történt, valami nem jó. Szolgák szaladnak értéktárgyakkal át a színen, és
egy-egy mondattal utalnak a helyzetre. És ezekből az elejtett mondatokból sok
minden kiderül: hogy a helyzetért Flaviust hibáztatják, hogy megvetik
zsidóságáért, hogy ezért nem bíznak benne, vagy épp ellenkezőleg, sajnálják a
helyzetet (ezáltal egyénítődnek a figurák), de mindezek csak néhány pillanatig
tartanak, és egységgé kovácsolódva egy dinamikus-ideges, a helyzet hitelességét
igazoló jelenet áll össze. Flavius mindvégig itt „bujkál”. Timont várja. Aztán
megjelenik Timon.
Timon. Az a tiszta arcú-szemű, a világra bizalommal
tekintő és annak konfliktusaira érzékenyen reagáló huszonéves fiatalember, aki
azt vallja őszinte hittel, hogy „azért születtünk, hogy jót tegyünk”. E hit
szerint rendezi be a világot, és ezt úgy konkretizálja mindenekelőtt, hogy
fejedelmi bőkezűséggel segít mindenkin. Az első részben reményekkel van tele:
lehetetlen, hogy ne létezzék egy megoldás gondjára. És megpróbálja
„filozófiájának”, „világképének” logikáját követni. Mikor ez csődöt mond, nincs
más választása: ki kell vonulnia a világból. Önszáműzetésében lassan felismeri
a világ igazi összefüggéseit, s ezekben a saját helyét, de még ekkor is, végső
kétségbeesésében is, kitart hite mellett. Végül is nem a világot kell vállalni,
hanem saját magunkat.
Nincs már más lehetőség: Flaviusnak fel kell világosítania Timont a
helyzetéről. Timon reménykedik: lehetetlen, hogy ne lé
tezzen megoldás. Flavius viszont, aki Timon tudta nélkül már a barátoknál is
próbálkozott segélykéréseivel, tudja, hogy minden veszve van. Ezért a helyzet
kissé groteszkül fonák:
Flavius az, aki majdhogynem hisztériás kétségbeeséssel éli meg a dolgokat...
Timon a józanabb.
Lassan azonban mindenre fény derül. A barátoknál tett látogatások, illetve ezek
elmesélésének dramaturgiai szempontból adódó nehézségeit úgy lehet feszesebbé,
dinamikusabbá és nem utolsó sorban érdekesebbé tenni, hogy a két síkot
megpróbáljuk egyszerre bemutatni. A jelen idősíkból kiválik egy másik idősík, a
múlté, tehát a mese mintegy megelevenedik. Ennek egyértelművé tételét a térbeli
elhelyezéssel, a világítással illetve a játékstílus teátrálisabbá tételével
lehet nyomatékosítani.
Timon elküldi a szolgákat a barátaihoz kölcsönért. Azok eltűnnek az egyik
„láb-oszlop” mögött, és nyomban föl is bukkannak ismét: a barátot jelképező
figurán fehér, jeltelen és nemtelen maszk van, jelmezben pedig egy jelzésszerű
hangsúllyal, néhány szóban-mondatban éppen egy ékszer bűvöletének a
hangulatában utasítja vissza a segítségnyújtást. Aztán eltűnnek egy másik
oszlop mögött, ahol pillanatnyi váltással megfordul az irány: az eddigi
szolga-szereplő változik át egy más barát-alakká és viszont. Majd egy még
dinamikusabb, egyik oszloptól a másikig tartó átvonulással, megtörténik a
második visszautasítás is. Mindezt Timon (akár egy képernyőt) kívülről nézi.
Majd elküldi Flaviust a szenátorokhoz. Ezúttal a két sík még direktebbül
összefonódik: Flavius kilép a jelen sík teréből, és belép a másikba, miközben
megjelenik egy furcsa egytestű-kétfejű lény — a szenátorok —, és ezek
gesztusban eljátszott visszautasítását mintegy verbálisan lefordítja Timon
számára.
Aztán megtörténik a timoni metamorfózis: szörnyű átkok kíséretében lerombolja
„világát” és kirohan. Az első rész Flavius monológjával zárul, amelyben mintegy
kommentálja a helyzetet, majd egy rövid, pár pillanatnyi snitt után már a
„száműzött” Timon képével találkozunk.
Magányosan piheg a gyengén világított, kopár térben, nem is igazán egyértelmű,
hogy mit csinál: lényegében semmit nem csinál, és ezt a semmit kell
valamiképpen érzékeltetni. Tehetetlen pihegésében valami furcsa, torz,
artikulátlan hangot hallat: olyan ez, mintha saját feldúlt, zilált lelkének a
partitúrája lenne. Miközben a tér mélyén föl-fölcsillan valami. De ezt ő nem
veszi észre mindjárt, csak később. Kíváncsisága odaviszi a csalogatóan rebegő
fényhez, ami nem más, mint a nap sugarától fölcsillanó arany. Ez az arany csak
úgy itt van. Egyszerűen. Semmi spekuláció nélkül. És így is kell Timonnak erre
rábukkannia. Ilyen egyszerűen. Olyan ez, mint a sorsa, melytől nem szabadulhat.
S valójában az: az arany Timon sorsa. Amelytől nem szabadul. Erről szól a
monológja is, erről az arany által kizökkentett sorsról világról. Ezt az
átkozódó, torz ritualitásba „kényszeredő” meditációt szakítja félbe Apemantus,
aki mint egy halálmadár, most is váratlanul fölbukkan, hogy belemarjon az
áldozatba.
Apemantus. A mizantróp Timon egy lehetséges alteregója. Az embergyűlölés
számára státus. Ő kívülről szemléli a világot, s így ezt tökéletesen kiismerve
mintegy gondolati úton jutott el az embergyűlölethez; de ugyanakkor, s ez az,
ami később lényegesen elválasztja Timontól, a világban funkciója van, tehát ő
is ennek az általa megvetett világnak a része. Nem tudja megérteni azt, csak a
végén, hogy valakinek a számára az, ami az ő szemében csak felsorakoztatott
tények sorozata, sorsprobléma, élet-halál harc lehet. Lényegében ez magyarázza
azt, hogy utolsó találkozásuk alkalmával Timon és Apemantus ugyanazt mondják,
és mégis egészen másról beszélnek. Timon embergyűlölete azáltal emelkedik az
Apemantusé fölé, egyszersmind azáltal válik tragikussá, hogy ő a világot
szenvedései által ismeri meg, és nem kívülről, analizálva. Apemantus szerepe
az, hogy mindenkinek tükröt tartson, hogy szenvtelenül a szemükbe világítsa, hogy
milyen helyzetben vannak. Olyan ez, mintha bosszút szeretne állni saját
helyzete miatt.
Mindig váratlanul bukkan föl. Külseje Timonnak azt a megállapítását igazolja,
hogy a nyomornak hízeleg. Ezért „válogatott” öltözete van, amelyről
egyértelműen kitűnik, hogy minden darabját máshonnan szerezte: ócska nadrág,
hosszú kabát, jobb korokat megélt „elit” mellény, fűző nélküli bakancs. És
mindez a színvilág tökéletes zűrzavarában.
Olyan ez a kettejük találkozása, mint két ketrecbe zárt állat tehetetlen
vergődése. Mindketten a világ rohadtságát bizonyítják, és mégis egy furcsa
helyzet adódik: bár lényegében ugyanazt mondják, mégis egészen másról
beszélnek. Aztán megjelenik Flavius, aki azért jött, hogy urán, barátján
segítsen. Úgy, ahogy ő tud. Kis vagyonával. Meg saját maga szolgálatával.
Tiszta, őszinte pillanatok ezek. De Timon mégsem megy vissza. És nem azért,
mert elvakultságában nem tud különbséget tenni az emberek között, nem azért,
mert nem ismeri fel Flavius őszinte becsületét-barátságát, hanem mert egyszerűen
nincs amit kezdenie a világgal a világban.
Aztán „elmarja” magától Flaviust is. Már nem marad csak néhány mondatnyi átok.
Aztán a teljes és végérvényes elhallgatás...
A többi: néma csend.
*
Utóirat. Most, hogy a munkának vége felé járunk, egyre nehezebb
ezekről a dolgokról beszélni. Írni pedig még nehezebb. Sőt, e beszámolási
kísérlet által egyértelművé vált, hogy vannak olyan pillanatok, amelyeket
nemhogy nem lehet, de nem is érdemes „átfogalmazni”: az csak abban a formában
létezhet és működhet, ahogyan — a színház nyelvén — megfogalmazódott. Mert ezek
a „konkrétumok” csak a színházi pillanat jelenében érvényesek.
|