Jorge Luis Borges
Jorge Luis Borges
Everything and Nothing
Nem lakott benne senki, arca mögött (amely még a korabeli gyatra festmények
tanúsága szerint sem hasonlít semmi más arcra) és megannyi fantasztikus és
túlfűtött szava mögött csupán némi fagyosság rejlett, egy álom, amelyet senki
sem álmodott. Kezdetben úgy vélte, mindenki olyan, mint ő, de egy barátja
megdöbbenéséből, akinek megpróbálta megmagyarázni ezt az ürességet, rájött, hogy
téved, s egyszer s mindenkorra megértette, hogy jobb, ha az egyén nem üt el a
fajta jegyeitől. Egy ízben úgy gondolta, hogy talán a könyvekben találhatna
bajára írt, és így sajátította el azt a kevés latint és még kevesebb görögöt,
amiről egyik kortársa említést tesz. Később felrémlett benne, hogy talán az
emberiség egyik ősi szertartásénak gyakorlása lehet az, amit keres, és egy
hosszú júniusi szieszta alkalmával hagyta, hogy Anne Hathaway ebbe beavassa.
Húsz-egynéhány éves korában Londonba költözött. Ekkorra már ösztönösen valakivé
álcázta magát, nehogy felfedezzék, hogy senki sem. Londonban felismerte
hivatását, amelyre szánva volt, a komédiásét, aki nyílt színen azt játssza,
hogy ő másvalaki, olyan emberek gyülekezete előtt, akik azt játsszák, hogy őt
másvalakinek hiszik. A bohóc mestersége sajátos boldogsággal töltötte el, talán
az elsővel, amit ismernie adatott, de mikor már az utolsó verssor is
elhangzott, és az utolsó halottat is eltávolították a színpadról, újra
elborította a valószerűtlenség szörnyű érzése. Nem lehetett többé Ferrex vagy
Tamerlán, és újra visszaváltozott senkivé. Végső kétségbeesésében támadt az a
gondolata, hogy maga találjon ki újabb hősöket és újabb tragikus történeteket.
Ily módon, miközben teste a londoni bordélyokban és csapszékekben teljesítette,
amit a test rendeltetése, a lélek, amely e testben lakozott, Cézár volt, aki
nem törődik a jóslat intéseivel. Júlia, aki gyűlöli a pacsirtát, és Macbeth,
aki a boszorkákkal beszélget a kietlen parton, aki egyben a Párkák is. Senki nem
volt egy személyben több ember, mint ez az ember, aki az egyiptomi Próteuszhoz
hasonlóan a Létezés minden lehetőségét kimerítette. Olykor egy-egy műve
valamelyik félreeső zugában elrejtett némi vallomást, biztosra véve, hogy
úgysem értik el; így mondja el Richárd, hogy egy személyben sokak szerepét
játszotta, és Jágó különös módon azt, hogy: Én nem az vagyok, aki vagyok.”
Létezés, álom és alakítás alapvető azonosságának gondolata nem egy híres hely
megírására ihlette.
Húsz éven át kitartott ennél az irányított hallucinációnál, de egy reggel
elfogta az undor és a borzadály attól, hogy ennyi királynak kell lennie, aki
kard által vész el, és ennyi boldogtalan szeretőnek, aki egymásra talál,
elválik és dallamosan haldokol. Ugyane napon elhatározta, hogy eladja
színházát. Egy hét se telt belé, hazalátogatott szülőfalujába, ahol
viszontlátta gyermekkora fáit és folyóját, de nem hozta őket kapcsolatba ama
másikakkal, amelyeket múzsája magasztalt, s melyeket mitológiai utalások és
latin kitételek tettek híressé. Végtére lennie kellett valakivé. Nyugalomba
vonult impresszárió lett tehát, aki vagyont gyűjtött, és szenvedélyesen
érdeklődik a kölcsönök, perek és kisebb uzsorák iránt. Ebben az állapotban
diktálta le közismert sivár végrendeletét, amely szándékosan kerül minden
patetikus vagy irodalmias vonást. Londoni barátai meg-meglátogatták
visszavonultságában. Előttük újra magára öltötte a költő szerepét.
A történet még hozzáfűzi, hogy halála előtt vagy után Isten színe elé
járult, és azt mondta neki: „Én, aki annyi ember voltam hasztalan, végre
egyvalaki szeretnék lenni, aki én vagyok.” Isten hangja így felelt neki egy
szélvész közepéből: „Én sem vagyok senki, csak megálmodtam ezt a világot, mint
ahogy te megálmodtad művedet, William Shakespeare, és álmom jelenéseinek egyike
vagy te is, aki, mint én, mindenki vagy és mint én, senki sem.”
SOMLYÓ GYÖRGY fordítása