Cs
Cs. Szabó László
NEW YORK, NEW YORK...
Nagyon szubjektív napló CS. SZABÓ LÁSZLÓ (Bp., 1905. nov. 11.
– Bp., 1984. szept. 27.): író. 1918-ig Kolozsváron élt. Budapesten és Párizsban
végezte az egyetemet, 1931-ben gazdaságtörténetből doktorált.
19321935: iparkamarai tisztviselő, 19351944: a Magyar Rádió irodalmi
osztályvezetője; 1945-1948: a Képzőművészeti Főiskolán művelődéstörténetet
adott elő. 1948-ban hagyta el Magyarországol, három évig Olaszországban élt,
1951-ben Londonban telepedett le, 1972-ig a BBC munkatársa volt. Esszét,
elbeszélést, tanulmányt a Látóhatárban – Új Látóhatárban, Katolikus Szemlében,
Új Hungáriában stb. közölt. Ismertebb esszékötetei: Hunok nyugaton (München,
1968), Római muzsika (München, 1970), Alkalom (Bp., 1985), Shakespeare (Bp.,
1987). Szellemi utazásainak kis foglalatát Kárpát kebelében címmel Sas Péter
válogatta (Bp., 1994). – Idézett írásával ellentétben hamvait
nem a Földközi-tenger, hanem a sárospataki temető fogadta be.
CS. SZABÓ LÁSZLÓ (Bp., 1905. nov. 11. – Bp., 1984. szept. 27.): író. 1918-ig
Kolozsváron élt. Budapesten és Párizsban végezte az egyetemet, 1931-ben
gazdaságtörténetből doktorált. 19321935: iparkamarai tisztviselő, 19351944: a
Magyar Rádió irodalmi osztályvezetője; 1945-1948: a Képzőművészeti Főiskolán
művelődéstörténetet adott elő. 1948-ban hagyta el Magyarországol, három évig
Olaszországban élt, 1951-ben Londonban telepedett le, 1972-ig a BBC munkatársa
volt. Esszét, elbeszélést, tanulmányt a Látóhatárban – Új Látóhatárban,
Katolikus Szemlében, Új Hungáriában stb. közölt. Ismertebb esszékötetei: Hunok
nyugaton (München, 1968), Római muzsika (München, 1970), Alkalom (Bp., 1985),
Shakespeare (Bp., 1987). Szellemi utazásainak kis foglalatát Kárpát kebelében
címmel Sas Péter válogatta (Bp., 1994). – Idézett írásával
ellentétben hamvait nem a Földközi-tenger, hanem a sárospataki temető fogadta
be.
Közmondásos, hogy egy városról háromnapos villámlátogatás vagy harminc évi
együttélés után lehet írni. Három nap még nem tud megfosztani arcátlanul szűzi
merészségünktől, harminc esztendő ellát kétkedve mérlegelő, házias ismerettel,
vakon tudjuk azt is, hol állnak ki a kamraszögek. New Yorkban a három napot beszoroztam
néggyel, s még mindig futja bátorságomból egy nagyon szubjektív naplóra.
Van időm a levegőben, ellenszéllel majdnem hét és fél óra a menetidő, bőven van
idő töprengeni, mikor s miért züllött le a legdrágább fuvareszköz a
legnyomorultabbá? Több száz üléses sugárhajtású óriásgépen, jumbóval kelek át
az Óceánon. Hol hűtőszekrény, hol melegház, levegőtlen és szegényszagú
mindkettőnek, szűk az ülés, az odalökött kosztért a menekülttábor parancsnoka
is föld alá süllyedhet a szégyentől. Csak a pléhcsajka hiányzik. Ebéd után
következik a nekem váratlan merénylet, pici vásznon mozivetítés, vadnyugati
selejt a legaljáról (vagy idegen légiósak hadonásznak?), egy rendőrködő
kisasszony rámszól, hogy húzzam le magam mellett az ablakfüggönyt, sötétítsek.
Már miért sötétítenék, mikor olvasok? Néhány utas bosszúsan pillant a
birkanyájukba keveredett lázadóra, egy félóra múlva horkol a fele. Időnként
tekervényes parancsokat vagy kérdéseket recseg szét a hangszóró, troglodita
nyelven s föltehetőleg női hangon. Kár figyelni, Jacques Tati filmjeiből tudom,
hogy legföljebb Marslakók hallószervének szól. Ha zuhanunk, mikrofon nélkül is
sejteni fogom. Tehát olvasok tovább. Nemzetközi hatalom a repülővállalat, de a
gépe olyan belül, mint az utolsó menekültszállító szerelvény. Hátunk mögött
talán már ég is a kiürített város, megszállták kínai ezredek. Jótékony
asszonyságok majd egy tányér forró levessel fogadnak, ha a célnál kivergődünk
ebből a légi marhavagonból. Leves helyett azonban megkaptuk a vámost.
A repülőtéren nincs – mint Európában – kétféle kijárat. Zöld és szabad,
ártatlan képű csempészeknek, vörös a jámboran becsületes bevallóknak. Mindenki
vámköteles. Előttem egy fürge kis brooklyni zsidó ellenőr csigára csavarja egy
texasi óriás marhatenyésztő honfitársa beleit, apró kockákra szeleteli
agyvelejét, konfettikre szaggatja szívét. Nem ok nélkül, gazdag a zsákmány a
köz javára. Egy félóráig figyelem holtfáradtan sorban állva e vám-anatómiai
leckét, az öt kofferes atyafi feldarabolását. Ha ilyen a hozott Isten, lehet,
hogy először és utoljára léptem az Északamerikai Egyesült Államok szabad
földjére. Rám kerül a sor, angol útlevelem láttán, a közérdek őre átváltozik
mosolygó kis ibolyává, hozzá sem ér a csomagjaimhoz, és szívből nagyon szép
napokat kíván. Úgy látszik, csak egymás közt vívják a bennszülöttek a
kibelező háborút. Talán mellékesen mimózalelkű, titkos regényíró a vámos, a
sötétség leple alatt el-ellágyulva és öngúnyolódó humorral fűszerezve bevallja
írógépének kamaszkori maszturbálásait. Akkor pedig jól tudja, hogy a hústermelő
hústorony a csordája mellett még paperback könyvekre sem áldoz. Tehát szétszedi
a cipősarkát s a gatyájába is belekukkant. Hibrid képződmény, annyi szent: fél
fele Inkvizítor, másik fele Idegenforgalmi Aranyszáj.
Megérkezésemkor nincs meleg víz a fürdőszobában. Leszólok telefonon a
panaszommal a portásnak. Hagyjam csak folyni jó öt percig, de szó szerint ötig,
akkor lesz, nyugtat meg, ócska a vízvezetékszerelésük. Egyszeriben elönt valami
lélekmelegítő, otthonos érzés, ellágyulok. De hiszen ezzel a fáradsággal
Londonban lehetnék! A technika világbajnokainál úgy működik a csap, mint a
technika úttörőinél odaát, Dickens-kori házakban. Körülölel pót-hazám patinás
ósdisága, talán, hogy hamarább elpárologjon a lámpaláz. Ha nincs kellő nyomás a
csőben, akkor itt angolszászok is laknak, azokkal meg már jól összetanultam
házacskám naponta felszakadó lékeinek hevenyészett tömítése közben.
Nagyúri a fogadás, nem lehet csak úgy egykettőre beleszokni. Én vagyok-e én a
Hatvanadik Utca és a Fifth Avenue sarkán vagy öreg fejjel fölcsaptam vakmerő
nemzetközi szédelgőnek? Majd jön a rendőrség, megmotoz, talál nálam kétszáz
dollárt, összebilincselve fölnyalábol s behajít egy rabomobilba. New York
legelőkelőbb klubjában lakom, a város legszebb pontján, térülnek, fordulnak az
elegáns pincérek, én csak aláfirkantok különböző cédulákat, előzékenyen még a
tintaceruzát is ők nyújtják. Vagy talán gavallér magyar mecénásaim ebben a
tapintatos, nagystílű formában kárpótolnak több, mint egy tucat ingyen írt
magyar könyv tiszteletdíjáért? Nem lehetne kíméletesebb és elegánsabb a
természetbeni fizetés: New York így tálalva, ezüst tálon. Este van, eloltom a
lámpát s egy sötét szoba kettős ablakából átnézek a Central Park felett.
Százszor hallottam, hogy vadul lüktető, hajszás, izgató, muszájhogy-lásd,
lenyűgöző város. Mást mondok.
New York szép. Gyönyörű. New York csodaszép.
Különösen napkeltekor és napnyugtakor. Tóth Árpád körülbelül egy fél század
előtt néhány remek verssorban megragadott Pesten egy körúti hajnalt
Egyszerre két tűzfal között kigyúlt
A keleti ég váratlan zsarátja:
Minden üvegre száz napocska hullt,
S az aszfalt szennyén szerteszét gurult
A Végtelen Fény milliom karátja...
Nem ott, nem ott – itten! Babilon égig érő, száraz állótűzében. Millió parázs
kristálycsúcsokon. Rózsaszínű sivatagi szakadék: Petra vagy a Colorado kanyonja
vagy az Alpok mészkővonulata szorosan az Innsbruck mögött, hajnalpírban,
alkonypírban. Turner színorgiás látomása a még épen ragyogó Szodomáról.
Kergetőznek agyamban a hasonlatok, mitikus városokhoz vagy fenséges természeti
tüneményekhez tapadva. Mekkora poézist sugároz magából az emberhangyák bábeli
gőgje! Naponta kétszer életritmusommá válik a tűzimádás az ablakból, mint
valami természetvallás, amelyhez egyaránt illik Assisi Szent Ferenc naphimnusza
és csillagjós papok kongatása, kürtölése négyszögű, lépcsős templomtornyok,
zigguratok felhőkoronás tetején. Milyen jó, hogy nem lesz időm hozzá kopni
emberszabású közelből. Tudni s látni, hogy itt is van torokfájás, májrák,
paprikás szalámi, foghúzás, szociológiai csoportmunka, kábítószerárus,
földalatti porno-mozi, kijáró zugügyvéd, gulyáspörkölt, késdobáló házaspár,
gyermekparalízis, tönkrement tőzsdés, kikopott színész, megrokkant
kikötőmunkás, ittas néger, búskomor pszichoanalitikus. S avantgárd vers,
fejükre fordított betűkkel.
Az első s egyúttal legmaradandóbb benyomás, hogy visszanézve: bátortalanul
silány szinte minden európai toronyház és ál-felhőkarcoló. Vidéki próbaénekes
Caruso mellett. Vakmerés kell a vérben, középkori kőműveseknek megvolt
székesegyházak, élő amerikaiaknak megvan felhőkarcolók lendületéhez. Szertelen
hit által lehet remekműveket alkotni. Annak idején nyilván kiapadt a
csillagokig hajtó hit a Bábel-torony tervezői alól. Az Isten nagyvonalú: széles
határig, mosolyogva elnézi a Sátán biztató kísértéseit.
New Yorkban a felhőkarcoló két fajtája szökik magasba egymás mellett, a kissé
hervadt bájú századeleji acélvázban, füstös üvegköpenyben az igazán mai. A
régiek még téglából s nyitható ablakokkal. De a csúcs körül megtorpantak, és
eszükbe jutott valamelyik történelmi stílus: német vagy angol gótika, az
Alhambra, francia reneszánsz, osztrák szecesszió s kacéran ékítve úgy
végződnek, mint egy bérpalota a pesti körutakon, csak a negyedik emelet helyett
a negyvenediknél. A mai atléták puritanizmusa már nem alkuszik, egyszerre
könyörtelen is, személytelen is a gőgjük. Önmagukba zárkózó, átláthatatlan
egységek, sejteni se lehet, hogy neonfénynél sok ezer termesz nyüzsög
számológépeknél odabenn. Sötét üvegtestükre vetül a szomszéd titán árnyéka,
napfolt egy tükröző, sima fém- és üvegkoporsón, amit keskeny oldalára
állítottak, a látvány elbűvölő, de a titok teljes, féltékenyen rejtegetik a
belső cellarendszer mozgását. Ablakot nyitni nem lehet – micsoda avult
gondolat! Ha tűz üt ki, a füst hamarabb megöli foglyait, mint a láng, akárcsak
valamikor eretnekeket a máglyán.
Oberschall Magda, a nagy tudású, örökszép művészettörténész az egyik vezetőm.
Gondolom, a régi barátot mégiscsak jobban elviseli, mint a feltört sarkú s
üveges tekintetű turista hordákat, amiket körülbelül egyidejű emigrációnk
kezdetén olasz műemléktől műemlékhez hurcolt, egyetemi szintjéről elemire
süllyedve éhbérért s mégis érintetlen méltósággal, mintha csak Kölcsey márvány
karosszékénél állna, ében hajú, sudár Múzsa a Nemzeti Múzeum csarnokában. Most
ezüstös az ében haj, a figura nem változott. A figura lelkierő kérdése.
Tőle hallom, hogy utolsóig le fogják rombolni a félmúlt meleg színű építészeti
hagyatékát, a sötét téglákból épült házakat. Téglák közt New York klímájában
fékezhetetlenül tenyészik a svábbogár, úgy kell irtani minden költözésnél, mint
a Terézváros roskatag szobáiban a poloskát. Már az ó-egyiptomiak folyton
panaszkodtak a svábbogarakra, sóhajtja elmélázva, roppant történelmi távlattal.
Vajon melyik papiruszleleten olvasta?
Múzeumok. A régi múzeumok antik és középkori műkincseit, nagymesterek
olajképeit és grafikáját feszesen öltöző, halk modorú, hófehér hajú, anglomán
iparmágnások gyűjtötték, s adták át ajándékba a nemzetnek. Henry James sznob
regényfigurái a század elején, kandallótűznél, bőrkötéses könyvvel a kezükben,
ha már irgalmatlan sárkányviadalban kivégezték hófehér szakállú s szintén
feszesen öltöző, halk szavú vetélytársukat.
De a szédítő anyagnál tanulságosabb, ha nem is lélekemelőbb a Modern Művészet
Múzeumának napjainkig nyúló része, főleg az 1945 utáni... micsoda? Termés?
Alkotás? Ellenművészet? Rongy- és hulladékszedés? Háttérben istenkísértő
csodákkal, az építészeti technika eddig ismeretlen költészetével, a mai művész
vagy anti-művész megpróbálja utánozni a barlanglakó ősember legdurvább
kőszerszámait. S azt is megcsonkítva vagy darabokra törve. Ha ez a társadalmi
hiteles tűkre, hamarosan szélesedni kezd majd az állkapcsunk és összeszűkül a
koponyánk: a festő és szobrász, ha még egyáltalában tűri ezt a nevét,
felhőkarcolók árnyékában, közpénzen visszaterel a Neander-völgyi, szőrös
fajalapítóhoz.
Váratlanul száraz, sarkvidéki szél ront a városra. Tegnap langyos mosogatórongy
volt a város. Kezdek fázni a szobákban s egyéb helyiségekben. Örülj neki,
mondja fanyar mosollyal Kovács Imre, aki már-már őslakó itt, épp a lyukba
estél, üzemszünetbe, legalább független emberként fázhatsz. Október elsejéig
tart a túlhűtés, október tizenöttel kezdődik a túlfűtés, védtelen vagy ellenük.
Két hét az átállás, abba estél bele. Most úgy függesz négy fal közt is sarki
szelektől, szubtrópusi esőktől, mint egy szabad kunyhólakó: Molnár
Ferenc mondta, hogy New York klímája olyan, mint Budapesté: van tavasz, nyár,
ősz, tél, csak azt nem kedveli, hogy mind a négy ugyanaznap.
Ülök az ablaknál, esteledik. Estére, valami estélyre színezüstbe öltöznek
szeplőtlen ég alatt a Saint Patrick székesegyház körüli felhőkarcolók:
kristályhegyek, ónixhegyek, csúcsosak, lapos tetejűek. Óriási a templom,
egyebütt egy város felett uralkodnék, de csak belül jön rá a néző a méretre,
kint az utcán a kerti törpéjük, gigászi házsorba sorolva. Hozzám már nem
hallatszik föl a forgalmi zsivaj, ám még beszáll a kongás. Harangszó a távoli
havasokban, mondom magamnak ellágyulva a kigyulladó, ezüst óriásokon merengve.
Mert ki gondol már itt csendháborító halandókra? Aztán vijjogni kezd egy
keselyű, belesivít a sziréna Rendőrautó. Térj magadhoz, New Yorkban vagy.
Győződjünk meg mindenről két szemünkkel, nincs más hiteles tanú. Szinte
egyébről se hallottam, mint a hátborzongtató itteni közbiztonságról. Jobban
mondva közveszélyről. Többszörösen leláncolt ajtók, elektronikus kémlelők,
hullák a Central Parkban, épp csak a felvonóhíd hiányzott a mesékhez. Regények
és forgatókönyvek is lehetnek a hírhedtségről, olyan bennszülöttek írták, akik
néger, olasz, zsidó szegénynegyedekben nőttek fel. Ott egymást öli s rabolja
egy dollárért a nincstelen. Csakhogy az utolsó százötven évben a mocsok és bűn
beivódott minden világvárosba, szomorú kiváltságuk, már Baudelaire és Dickens a
megmondhatója. Más idők, más emberek; azelőtt leszólították a nőket,
„molesztálták”, most kitépik kezükből a táskát. S közben tudja a támadó,
beletanult, hogy csak csekély váltságdíjat dugott valamelyik rekeszébe az
előrelátó áldozat. Nem csupán New Yorknak van kerülendő utcája, negyede, hanem
Párizsnak, Amszterdamnak, Milánónak, talán Zürichnek is. Budapestet se lehet
kizárólag Moldova György riportjaiból vagy Konrád György A látogatójából
megítélni. Hogyne, Wuppertalban viszont eszményi a közbiztonság és tiszta a
járda. Vagy már ott se?
Mind vártam, hogy késő este – óh, P. Howard! – elterülök a járdán, késsel a
hátamban. Holott éjfélkor is mindenfelé olyan udvariasak (s úgy látom, kevésbé
részegek), mint a londoni ember, csak kötetlenebbül, a hajdani angol
osztálykülönbségek foszladozó emlékmaradványai nélkül. Mozdulataikban, hátba
vágó vagy zsebre dugott kezükben van a demokrácia. S a valódi demokrácia: az
övék olyan, mint a körforgásos, örökmozgó lift. Egy kibukott, híres polgármesterük,
ritka szép férfi, női szavazók bálványa s állítólag nagy tolvaj – ma televíziós
bemondó.
A taxiban fedezem föl, hogy azért mégse veszélytelen a város. De előbb pár szót
e sárga pattanó bogarak külalakjáról. A londoniba cilinderestül emelt fővel
szállhatok be, annyira magas. Az itteni olyan alacsony, hogy minden
befúródásnál megismétlődik egy márki halála a jakobinus terrorban. Már bent van
törzsünk a kocsiban, akkor látjuk, hogy lenyakazott fejünk ott gurul a járdán.
Szétnézek a belsejében. Egy nyomtatott cédula feltűnő helyen arra figyelmeztet,
hogy a sofőr nem fogad el öt dollárosnál nagyobb címletet. Értem, tízdolláros
váltásánál már kirablás fenyegeti. Más cédula intelme szerint ne
erőszakoskodjunk az ablakkal az utasfülkében. Egy ujjnyira csavarható le
kétoldalt, keresztben szellőzni. Csak lapos tányér fér át a résen, ököl,
revolverrel már nem.
De más az önvédelem és más a vérmérséklet. Így is őrült némelyik vezető, mint
Scorsese azonos című filmremekében. Egyik öklével sulykolta a kormánykereket,
fel-felüvöltött s legalább öt gyalogost vett célba, gyilkos szándékkal. Ma sem
értem, hogyan úszták meg élve. Szólt a rádiója, baseball-mérkőzést
közvetítettek. Verték a csapatát, mint a répát.
Kilátás New York legmagasabb pontján, a Világkereskedelmi Központ, World Trade
Center ikertornyának a tetejéről. Ötvennyolc másodperc alatt röpített fel a
lift a százhetedik emeletre. Ez a közvetlen járat, van bőven átszállós járat
is. Alattam két víz közt a Manhattan-félsziget, körös-körül hidak, szigetek,
elővárosok az Óceán csíkjáig. Vitero középkori sikátoraiban könnyebb eltévedni,
mint e rajztáblán kigondolt, geometrikus hálózatú, gigantikus városban. De nézd
csak, miféle apróság ágál ott lenn, messze, messze, a kikötőbe kanyarodó
tengercsatorna tenyérnyi zátonyszigetén? A Szabadság-szobor. Föltartott
fáklyával, dajkáló anyakolosszusként fogadta régen a hajókötéllel elkerített
kivándorlókat. Tüdővizsgálatra, ujjlenyomatra.
Brooklyn híd. Egyszerre két madár: öldöklő vércse, sirály repülésben.
A múltat inkább sokszázados nevekben őrzik, semmint egy-kétszáz éves kövekben.
Manhattan-félsziget csücskén, a holland ősfoglalók egykori szélvédett vitorlás
kikötője körül Bowling Green: gyepes tekepálya vagy rét a toronyházakkal
zsúfolt üzleti fertály neve. A két szótól egyszerre elém ugrik egy tucatnyi
tizenhetedik századi holland zsánerkép, csattos cipőben, buggyos, bő
térdnadrágban, rövid zekében, csúcsos süveggel tekéznek árnyas réten hét tenger
akkor közveszélyes urai, az istenfélő hollandusok. Hát itt játszottak kapitányukkal
a matrózok, ha túlélték az átkelést! Száz és száz kivasalt gépírónő húz el
szaladva előttem. Ebédszünet van, futnak egy szendvicsbárba.
Verrazzano híd, már a városon kívül, az Óceán felé hatalmas oldalsvunggal
kikanyarodó csatornában. Jó ismerősöm a név viselője, talpig páncélban áll
Greve háromszögű, virágosan árkádos piacán. Ő lépett elsőnek a későbbi New York
földjére, körülbelül négyszázötven éve. Greve a Chianti vidék székhelye s fő
borhitelesítő központ, határában valamikor a firenzei Verrazzano családé volt a
szőlőbirtok java, még ma is kapható egy nemes borfajta, fekete kakasos Chianti
Classico; nevéről van elkeresztelve a termelő fattoria. De abba a borba nem
lehet ám marékszám tömni a jégkockákat, mint itt jóformán minden italba, még
paradicsomlébe is.
Csalogató kozmetikai hirdetések. Legalább olyan kutya feladat lefordítani, mint
egy szűkszavú, lepárolt verset. Creative hair-design. Personalized makeup.
Talán így: Hajidomár lángész. Lelkét lehelem a maszkba.
Thomas Mannt, Proustot fordítani, az is valami? Egy szépészeti szalon
teljes katalógusát, az igen! A kényeskedés nagy enciklopédiáját.
Londonhoz képest New York még fehérbőrű város, inkább kevert nemzetiségű,
semmint vegyes fajú. Noha a négerek nemzedékek óta a kontinens szülöttei,
pontosabban a déli államok származékai, feltűnés nélkül elkerítették őket, s ha
hivatalosan a világért sincs, a valóságban mégis csak ott a faji vízválasztó,
egy sötét városrész: Harlem tanúsítja sötét a szó minden értelmében. De nem
alakulnak úgy, mint Londonban szétszórt s mindenfelé terjedő színes foltok,
arab és pakisztáni és hindu és nyugat-indiai gettók. A mohamedánokat maguk a
betelepülők teremtik. Prófétájuk láthatatlan zöld lobogója alatt, vallási
fanatizmusból, a befogadó és nyíltan semmibe vett hajdani „úr nép” szennyező
érintésétől védekezve. Nem a Parlament szalonkommunistáinak szól, amit írok.
Ideát, New Yorkban az a félelmes, ha faji sérelem izzási fokon összeforr
vallásos vak hittel, ha mohamedán a néger forradalmár. Rövid tartózkodás alatt
magam csak a gyűlölet vagy sértettség tragikomikus eseteit tapasztalhattam.
Sűrű bosszantásokat, amikbe a fehérek nagy része filozófikusan belenyugszik.
Mivel nem bizonyos, hogy mindig tudatos. Tehetik a feketék tunyaságból,
nemtörődésből, az ültetvényes időkre visszaütő s menthető indolenciából is. A
portás elfelejt továbbítani üzenetet, a telefonos nem ad fel fontos sürgönyt,
több emeletes földalatti garázsban a sorompóőr különböző színű és számú
helyjegyek ellenére rossz garázsba irányit, hadd keringjen a pasas leparkolt
kocsija után, mint dongó a palackban. Vajon mindig ellenséges érzés sugallja? S
nem azért teszi, mert dolga helyett egy gitáron kalandozik az esze? Vagy a
közelítő családi gyülekezésen: keresztelőn, esküvőn, a dédnagymama
születésnapján? Legtöbbjükben ma is olyan szoros és kötelező a vérségi
összetartás, mint századok előtt fehérek közt a törzsi. Égő gyertyákkal
teletűzdelt malomkeréknyi torták körül félszáz közeli s távoli koma
vigasztalódik és kompenzál Bronxban, amiért gyakorlatilag még mindig ki van
rekesztve úri negyedekből.
Hat a mágnásoknak már nincs többé keletjük ebben a sznob demokráciában? –
kérdem F. barátomtól. Azért még van némi, feleli hamiskás iróniával. A klub
titkára egy K. gróf.
A klub, ahol lakom. A sors akarhatta, hogy másnap, leveleim átvételénél
önfeledten németül szólt hozzám. Németül válaszoltam. S nem állhattam ellen,
gratuláltam a család hajdani palotájához, az egyik legszebb rokokó gyöngyszem
Bécsben, egy Rózsalovag lakhatná a Freyungon, balra a Schottenkirchével, jobbra
a Harrach palotával.
Helybenhagyóan bólint, hűvösen arisztokratikus egykedvűséggel. De a gróf is
csak egy ember, közben leesik a tantusz és: „honnan ismeri?” – kérdi elámulva.
Onnan, hogy mindketten I. Ferenc József alatt születtünk, felelem cinkosan.
Aztán búcsút mondva a monarchiának, ismét angolra fordítottuk a szót, ő a Fifth
Avenue stílusához csiszolt amerikai kiejtéssel.
Utolsó délutánomon elrabol taxin egy bimbózó magyar költő. Pár éves menekült,
olasz szűrőtáborokon át hátulról, Kalifornián keresztül jutott be New Yorkba.
Munkatársa, a fotográfus már harcra készen vár a Broadway melletti raktárnegyed
egyik düledező házában, a műteremben. Ernyőstül rám fordul egy vakító
villanykörte, több százas égő, közelít s hátrál a lencse, mint egy dühödt házőrző
eb, közben a költő golyószórójából pattognak a kérdések, ízes magyarsággal, New
York-i tempóban. Egy képes-szöveges könyvet terveznek. Csendesen mulattat az
amerikai stílusú jelenet, holott néhány éve a költő még hazájában rágta a
zabláját, s aztán ette a penész menekült táborokban. Hát így kezd fölszállni
egy élet, még hontalanul s már otthonosan abba a népes légüres térbe, ami
jelenleg a nyugati magyar irodalom. Ki gondolta volna 1949-ben, hogy fene
szívós lesz a csenevész vakarcs, az a vérszegény csecsemő, amit Rákosi Mátyás
elől takargattunk idekint?
Kocog az óriásgép a kifutópálya felé. Belsejében még kékítő a hideg, de már
áporodott a levegő, az ülés se tágult jöttöm óta, a zsivaj se kisebb, oldalvást
ismét ott lóg a fenyegető kis mozivászon, órákon belül elém lökik a félig hideg
konzerv- csirkét.
Lassú gördülés közben valami szorít a szívem táján. Krisztus uram, csak nem?...
Még föl se szálltunk s már itt a nosztalgia „az Isten sújtott s kedvelt
szörnyetege” után? New York, New York...
(1977. október)