Gagyi József
Gagyi József
A NEMZETSÉG ÉS AZ IDEGEN
I.
Egyfektemben olvastam át a három füzetet: 393 oldal, 115 írás kilenc fejezetre
felosztva: A mi családunk származása, Emlékek az első világháborúból,
Hadifogságban, Vázlatok elődeink életéből, Gyermekkori emlékeimből, M.
történetéből, Oroszországi emlékek, Emberek, események, Vegyes. Feljegyzés
a Kovács nemzetség származásáról és néhány adat családunk életéből,
kapcsolatban a Kósa nemzetséggel. Összeállította: Kovács András Dénes, 1964. A
három kézírásos, nagyméretű, bekötött füzet közül az első kezdődik ezekkel a
szavakkal.
A ház, melyben szállást kaptam éjszakára, nem lakás, hanem egy, a székelyföldi
falvakban még igen ritka egyszobás-manzárdos hétvégi ház; Kovács Dénes egyik
tanult, otthonról elszármazott fiúgyermeke építette jó tíz évvel ezelőtt ide, a
három másik, szintén felsőbb iskolát végzett fiútestvérével közös kert végébe.
Tegnap este együtt láthattam a Kovács nemzetséget, a legidősebbet és
legfiatalabbat, a templomban, majd itt a kertben: az esti nagymisén
megemlékeztek az apa, Kovács Dénes születésének 101-ik évfordulójáról is. Múlt
évben, a századik évfordulóra nagyobb számban jöttek el: jelen voltak a közeli
Székelyudvarhelyen élőkön kívül a Szebenbe, Marosvásárhelyre elszármazottak.
Most, mérlegelve a lehetőségeket, eldöntötték: ezentúl az évforduló hetének
vasárnapján lesz itt, ebben a kertben, ebben a házban a tizenkét
megszületettből még életben levő kilenc testvérnek, férjeiknek-feleségeiknek,
gyermekeiknek, unokáiknak a találkozója. A szervezők pedig legyenek az
unokatestvérek, akik meghívják majd az idősebbeket.
A kilencedik testvérrel, házigazdámmal mise előtt kisétáltunk a temetőbe. A
mezei út két oldalán, két bekerített részen a közelebbi és a távolabbi múlt: a
cementkeretbe fogott, márványtáblás sírok emitt; a bádoggal fedett fakeresztes
sírok amott. És alig néhány társával ebben a régebbi múltban: egy andezitből
faragott sírkő, a Kovács család síremléke: felül: Fiat voluntas tua, majd:
Kovács András 1867–1913, felesége Pálfi Mária 1874–1934, Kovács Dénes
1894–1967, felesége Kósa Eszter 1899-1979.
Kovács Dénes írja az I. fejezet A mi családunk származása, 8. Az én
életemről című részben: „1911 januárjában György Lázár plébános
közreműködése folytán bementem a Székelyudvarhelyi kő- és agyagipari
szakiskolába. A tanfolyam hat hétig tartott. Nappal Kőfaragó műhelymunkát
végeztünk, este pedig minden nap két óra elméleti oktatást kaptunk. Rajz,
számtan, mértan, az üzleti levelezés, ezek voltak a tantárgyak. A tanfolyam
ingyenes volt, sőt az élelmezésre 90 koronát adtak, azonkívül, amit készítettem
a műhelyben, nekem adták. Édesapám nagyon örült a sikernek, és elhatároztuk,
hogy a gazdaság mellett kőfaragó leszek. Szerszámot vettünk, és Kovács Lőrinc
bátyámmal megkezdtük a kőhasogatást és azután itthon a kifaragást. Sírköveket
készítettünk, de nem sok idő maradt a gazdálkodás mellett...”; valamint a
Feljegyzés a Kovács család származásáról... című bevezető 1., Édesapám részében:
„Mikor már nehéz beteg volt, mikor már érezte, hogy árván maradt a családja,
akkor azt mondogatta: Fiat voluntas tua. (Legyen meg a te akaratod.) Ezt a
három szót véstem fel sírkövére, ez a három szó van ajakamon is, ha valami
csapás ér...”.
Száz év: három generáció. Itt a kertben volt a régi ház, amelyben Kovács András
élt, Kovács Dénes született. Tegnap délután ketten a testvérek közül hosszan
tanakodtak: hol is állt pontosan az a ház száz évvel ezelőtt. Nem tudtak
megegyezni. Nekem akkor adták először kezembe a három füzetet: elölről-hátulról
nézegettem, forgattam, és megakadt a szemem valahol, a 392. oldal
valamelyikének valamelyik során: „... az elbontott öregház helyébe építettem
fel a csűrt...” Megborzongtam. Aztán felolvastam ezt az egy sort. A testvérek
elhallgattak, majd egyetértően bólogatni kezdtek. „Igen, igen, az előbb is
éppen azt emlegettem, hogy egyszer Homoródban azt magyarázta...”; „Hát persze,
jól emlékszem, hányszor mesélte, amikor vakáción itthon voltam, hogy...” Nem
lepődtek meg azon, amit én véletlennek, akár csodának is tarthattam: a kérdésre
éppen a megfelelő pillanatban, éppen a megfelelő személytől mintegy válasz
érkezik. Ők, a nemzetség tagjai csak mérlegelnek, latolgatnak, hiszen saját
fejüktől honnan is tudhatnák biztosan; és természetes, hogy amit nem tudnak
biztosan, azt előbb-utóbb olyan valakitől kérdezzék meg, aki tudja a helyes
választ; és hogy a válaszba belenyugodjanak. Az apa földi porait rég
eltemették; de mégis jelen van, és feltett kérdéseikre válaszol; és ez a világ
legtermészetesebb dolga. Ha nem így lenne, maga a világ válna átláthatatlanná,
élhetetlenné. Válik is: változik, tágul, kuszálódik. Közbe kell avatkozni: meg
kell ülni az emléknapokat. Vagy írásban kell megörökíteni Őt és a hozzá való
viszonyt, mintának, tanulságul: a bevezető Feljegyzések a Kovács nemzetség
származásáról... első írását, az Édesapám címűt így fejezi be Kovács
Dénes: „... ha még élne, kereken százéves volna. Legyen ez a néhány szívből
jövő egyszerű sor tisztelet és hála régen elhunyt Édes Apám Emlékének.”
Felkelek, ajtót nyitok; hűvös az éjszaka. Pokrócot veszek magamra, kiülök a
küszöbre. A kézirat első, bevezető részét külön, esetleg jóval más szövegek
előtt írhatta Kovács Dénes. Egypontos dátum van az egyik címében: 1963. május
15. Megint május, és megint a születésnap (huszonötödike) körüli időszak: aki
szabályozni akarja a világot, annak ekkor adódik alkalom a közbeavatkozásra. Az
írás teljes címe: Látomás 1963. május 15. Kovács András leéli életét, fiatalon
meghal; majd Istentől alkalmat kér, hogy visszatérjen, hogy megtudja, mi lett
nemzetsége sorsa. Vissza is tér: előbb a temetőbe megy, látja saját sírkövét;
majd találkozik Dénes fiával, aki már jóval öregebb, mint amilyen ő volt
halálakor; elvonul előttük a nemzetség apraja-nagyja. A nemzetségfő megnyugodva
tér újra Isten színe elé.
Még mindig sötét az éjszaka, lomb se rezdül. Kovács András bizonyára pontosan
tudta a csillagok állásából: milyen messze még a hajnal. Én alig néhány
csillagképet ismerek, azokat is könyvből. Idegenként figyelhettem tegnap a
Kovács családot; idegen vagyok ebben a kertben, nem tudom, és nem is érdekel,
merre álltak azóta rég elbontott épületek; melyik idős almafát ki ültette.
Idegenek a csillagok nekem, és én is idegen vagyok nekik. Idegen vagyok ebben
az univerzumban, ahol túlról, a másvilágból figyelnek az iparkodó itteniekre.
Nem tudom, mit láthatott Kovács Dénes, amielőtt megírta apjával való
találkozását. Sejtem, hogy akkorra már nemcsak apja, hanem ő maga is
megnyugodott: nincs miért félnie a számvetéstől, az életére rákérdező
helyzetektől – legyen az akár a legfélelmetesebb, a közelgő halál. Immár minden
jól van; amit az életében fontosnak tartott, azt megcselekedte, ennél többre
ereje, ideje már aligha van. A megszületett tizenkettőből tíz gyereket
felnevelt: két lányt férjhez adott; négy fiát belenevelte a gazdálkodói sorsba,
és ráadásul megtanította nekik az ács-kőműves mesterséget; másik négy fiát
tanította, ezek nincsenek mellette, de állásuk, fizetésük van, s a többinek
nézzenek utána ők maguk. Most már készül arra, hogy ha majd apjával találkozik
odaát, nemcsak a múltról, közös elődökről, hanem közös, a nemzetségben
továbbépülő jövőről is beszélgessenek. Addigra túl lesz ezen a
kötelesség-teljesítésen is: megírja emlékeit az elődökről, elmúltakról,
önmagáról – az utódoknak. És az egyik fia majd húsz példányban lesokszorosítja,
bekötteti, szétosztja a kéziratot.
II.
Kovács Dénes legnagyobbik fiával, Lajossal üldögélünk a tornácon, az árnyékban.
Kezében a Szent József Imakönyv, az imént hozta ki, hogy megmutassa nekem.
Délelőtt, amikor ma először itt voltam, nem tudtunk beszélgetni: a konyha
festéséhez készülődtek. Most már délutánba hajlik az idő; a festő végzett a
munka nagy részével; következik majd a takarítás, de „az nem férfimunka”.
Kovács Dénes a kézirat többször említett bevezetőjét hat részre osztotta fel. A
kérdésre, hogy mi is az, amiről első nekifutásra írnia kell, pontosabban: mi is
az, amiről feltétlenül, halaszthatatlanul írnia kell, mert meg kell mutatnia,
hogy ki ő: íme a válasz. A hat rész: Édesapám; Édesanyám; Testvéreim;
Látomás 1963. május 15.; Szent József Imakönyv; Találkozásom Majláth
püspökkel... anno domini 1900 májusában.
Tegnap megtudtam: Kovács Dénes a Szent József Imakönyvet legnagyobb
fiára, Lajosra hagyományozta. Ezért vagyok itt: lássam, forgassam a könyvet, és
elkérjem, hogy hazavihessem, otthon vizsgálhassam; a hozzá való viszony nyitját
– a titkot, amit őriz – részben, fokozatosan próbáljam megérteni.
Az éjszaka olvashattam az I. Fejezet A mi családunk származása 7.: Kovács
András és neje Pálfi Mária családi élete című részében: „György Lázár
fiatal plébános nagyon pedáns ember volt, mikor édesapám sekrestyés lett,
mindjárt megvette számára az Útmutató könyvecskét, melynek első lapján
Szent Guido a sekrestyések védőszentjének képe volt. Édesapám gondosan
olvasgatta a minden szertartáshoz magyarázatokkal ellátott könyvecskét. Nagyon
sok latin kifejezés és a templomi tárgyak latin neve volt a könyvecskében, így
aztán megtanult latinul folyékonyan olvasni.” Majd a Szent József Imakönyv című
részben: „Édesapám nagy hűséggel s pontossággal végezte szolgálatát, munkájával
nagyon meg volt elégedve a fiatal plebános. Mikor a Szent József Imakönyv
megjelent, szorgalmának elismeréséül egy példánnyal megajándékozta édesapámat.
Attól kezdve az új imakönyvből imádkozott, megismerte minden lapját...”
1913-ban, 49 éves korában Kovács András „beteg lett. Amikor már reménytelennek
érezte az életben maradását, az ágyához hívott s így szólt: Édes fiam, én
nemsokára meghalok. Neked hagyom ezt a szép imakönyvet, amely olyan kedves volt
nekem...” Az apa még abban az évben meghalt. A fiú a következő évben özvegy
édesanyját, három kisebb testvérét itthon hagyva elindult a nagy
bizonytalanságba, veszedelembe: a háborúba. Magával vitte az imakönyvet:
„Minden nap eszembe jutott Szent József s erősen hittem, hogy az ő pártfogása
mellett szerencsésen hazaérek az elhagyott otthonba...” Egy év frontszolgálat,
három év oroszországi hadifogság után ez meg is történt. Idehaza 1916-ban
meghalt kisebbik öccse; majd 1920-ban nagyobbik húga. 1919-ben nősül, 1920-ban
születik legnagyobbik fia, Lajos, aki huszonegy év múlva, 1941-ben szintén
bevonul katonának, 1944-ben szovjet fogságba esik, 1947-ben tér haza a
hadifogságból. „Mikor elbúcsúzott, az imakönyv elején beírt néhány szóval adtam
át neki. Vidd magaddal fiam, és reméljed, hogy Szent József pártfogása mellett
te is visszatérsz hozzánk...” Az imakönyvnek ma már nincs címlapja; a kötés
belső oldalán ott az ajánlás: „Ez a szép könyv az 1914–1918-i világháborúban
mindig velem volt, és hála Isten, szerencsésen haza jöttem. Szeretettel adom át
neked, fiam, vigyázz rá és naponta imádkozz belőle. Szent József az ácsok
védőszentje oltalmazzon meg minden veszedelemtől, és téged vezessen haza a
családi körbe.” A 27. oldalon, a szöveg alatt, ugyanazzal a kézírással: „Ezen
imakönyvet György Lázár plebános adta Kovács András édes apámnak 1910-ben.
Halála előtt nekem ajándékozta, hogy emlékezzek meg róla ima közben.” A hatodik
oldalon más, de hasonló kézírással: Kovács Lajos M., Udvarhely magye; az utolsó
oldalak egyikén, a Tárgymutató előtt: Kovács Lajos hadifogoly, Labiszk, 1946.
I. 26-án. Bár az imakönyv ekkor már, és mai napig, mint azt a bejegyzés jelzi,
a Kovács Lajos tulajdona, de még egy alkalommal, az 1929-ben született és
1949-ben berukkoló Andrással együtt hosszabb időre elkerült otthonról: „András
fiam is katona lett.... nem volt háború, de a katonasor mindig nehéz testileg
és lelkileg is egyaránt. Neki is odaadtam: Vidd el fiam s imádkozzál belőle, de
jól vigyázz, nehogy elvesszen ez a drága emlék. Reméljük a jó Istentől, hogy te
is hazajössz épen, egészségesen.”
Lajos nagyobbik fia, aki 1956-ban született, és akit szintén Lajosnak
kereszteltek, nem vitte magával a katonaságba az imakönyvet. Lajos kisebbik fia
1966-ban született; Dénesnek keresztelték. Nagyapja már gyengén érezte magát,
többször is türelmetlenül leüzent: vigyék fel a nevét továbbvivő legkisebb
unokáját, hogy lássa meg. Nyugtatták: várja meg, amíg megkeresztelik, mert
azelőtt nem vihetik ki a kapun. Aztán egy nap, felesége éberségét kijátszva,
elszökött otthonról; bár régóta nem járt a kapun kívül, kísérő nélkül tette meg
a kétszáz méternyi utat a fia házáig. A szemtanú, a meny így meséli a végén
járó és a kezdődő életek-sorsok első találkozásának azóta a családban sokszor
emlegetett történetét: „Akkor aztán apósom béjő, s reahajol a bölcsőre, s aszmongya:
éppen olyan, mint én! Mondom: ha nem lesz olyan, kihúzom a nevit! Légy jó,
fiam, légy jó! De apósom egy rendkívül okos ember volt, finom, finom, finom
okos ember volt nagyon... s aszmongya: ne olyan légy mint én, légy különb!”
Dénes se vitte magával a katonaságba a Szent József Imakönyvet; vitt azonban
mást: teológiát végzett Gyulafehérváron, jelenleg Szegeden a jezsuitáknál
novícius.
III.
Kezemben van a kemény táblájú, bőrkötésű Szent József Imakönyv. A
szövegben itt-ott szavak, mondatok ceruzával aláhúzva; néhány oldalra, ahol
hamarabb befejeződik a szöveg, s van hely, szintén ceruzával imákat írtak fel
ismeretlen kezek. Három összehajtogatott füzetlap is lapul az imakönyvben:
más-más írással rótt könyörgések, imák rajtuk. Egy-egy oldalon, felül vagy alul
név, esetleg dátum: Veres István; Dávid Irénke 1984. III. 19. A lapok egy része
bélyegdarabokkal (a negyvenes évek, a „kicsi magyar világ” koronás bélyegeit
vélem felfedezni) valamint átlátszó ragasztószalaggal van odafogva a
többiekhez.
Természetesnek tartottam volna, ha Kovács Lajos nem engedi, hogy elhozzam
magammal a könyvet. De úgy látszik, az a természetes, hogy aki kíváncsi, aki
kéri, és feltehetőleg megbízható, annak oda kell adni. Pedig az idegen nem
tudhatja, mit írt – testamentumként – Kovács Dénes;: „Legyen ez a kopott
táblájú megviselt drága imakönyv... családunk legfőbb kincse, és emlékezzünk
meg azokról, a kik ezt a könyvet nekünk hagyták, és a kik ebből legelőbb
imádkoztak.” Az idegen nem tudhatja azt sem, hogy ez a két világháborút megjárt,
két fogságban meghordozott imakönyv adott esetben drágább lehet, mint a
legdrágább értéktárgyak. Kovács Lajostól kérték a fogságban, amikor elfogyott
minden papír, amelyből cigarettát lehetett volna sodorni, hogy az oly értékes
élelemért cserélje el; vagy legalábbis adjon lapokat belőle – de ő semmi
pénzért, ígéretért nem volt erre hajlandó. Életben maradásának igazi feltétele
nem a napi étkezés – hanem, hite szerint, a napi, Szent József Imakönyvből
elmondott imádság volt. A könyv kézbe vétele maga már részben semlegesíteni
tudta az ellenséges fogság-környezetet; a könyv napi forgatása az otthonnal,
apjával való napi párbeszédet is jelentette.
Ha már naponta segít a nehézségek elviselésében és így, ilyen értelemben a
túlélésben – akkor igencsak természetes, hogy a Szent József Imakönyv
ténylegesen a maga fizikai valójával is életet ment. Kovács Lajos honvéd, majd
hadifogoly mindig a zubbonya bal külső zsebében, a szíve felett hordta az
imakönyvet. 1944 szeptemberében Kászonból menekültek az oroszok elől. Egy
gránátszilánk a zsebét kivágta, az imakönyv fedelét elkarcolta; neki semmi
bántódása nem esett.
A Szent József Imakönyv a Kovács család „legfőbb kincse”. Nem biztos,
hogy ma már a nemzetség mindenik tagja így tudja, így gondolja – ebben
azonosulva Kovács Dénessel. De volt időszak, amikor a nemzetség bizonyos
tagjainak valóban a legfőbb kincse volt. Az imakönyv ugyanis, miközben nagyon
is mindennapi gyakorlatot szolgált – szimbólummá lett; és minden, vele való
tevékenység – még a legegyszerűbb, az otthon, a polcon való őrzésre is –
szimbolikussá vált. A könyv tényleges története is kerek egész: 1910-ben kapja
Kovács András a „nagy hűséggel s pontossággal végzett szolgálata” jutalmául
György Lázár plebánostól; a ma is élő harmadik generáció tagjától, Kovács
Lajostól valószínűleg a negyedik generációt képviselő fia, a család első, papi
pályára lépő tagja, a jezsuita szerzetes fogja apja halála előtt – talán
valamikor a XXI. század elején – örökölni.
Kovács András az imakönyvvel együtt – identitást is kap; azaz egy meglevő
identitást, azt, hogy ő hívő, egyházáért szolgáló katolikus, ezzel az
ajándékkal erősít meg, jelzi mások fele is a plébános. Az elkövetkező időben az
új tulajdonos „megismerte minden lapját” az imakönyvnek; mások is úgy ismerték
meg őt, mint aki naponta ezt az imakönyvet forgatja. Amikor pedig halálos ágyán
volt – a számára oly kedves, de mindeddig csak sajátjaként kezelt imakönyvet
átadta fiának, Kovács Dénesnek. Ezzel az átadással, a folytonosságnak ezzel a
kihangsúlyozott megteremtésével termelődött a fia, a család, a nemzetség
számára egy új jelentés: a családé – de ugyanakkor a családon belül a
férfié, családfenntartóé, tulajdonképpen a nemzetség fejéé lett az
imakönyv. Amikor Kovács Dénes magával vitte a háborúba, hadifogságba – naponta
imádkozva átélhette, hogy a sorsát irányító transzcendens hatalomhoz szólhat,
annak jóindulatát elnyerheti, s így a megpróbáltatásból hazatérve családjához,
ennek sorsát is pozitívan befolyásolhatja. És mivel háborúból, fogságból,
szenvedésből végül is hazatért: az imakönyvnek az élet végső
megpróbáltatásaiban segítséget hozó, támaszt nyújtó hatása is
nyilvánvalóvá lett. Amikor fia, Kovács Lajos került kritikus
helyzetbe, az apa nem habozott: átadta az imakönyvet, és persze, már azelőtt,
fokozatosan mindazt a tudást és hitet, ami a Szent József Imakönyvhöz fűződött.
A nemzetségfő továbbra is Kovács Dénes maradt haláláig; de lemondott arról,
hogy ő őrizze az imakönyvet, hiszen fiának nagyobb szüksége volt a segítségre;
ezt a közvetett segítséget, a sorsok ura fele a szimbolikus tárgy közvetítette
igazi, mert már bevált, és nem egyéni, hanem családi segítségkérést pedig csak
így tudta fiának biztosítani. Már-már mitikus, ahogy a segítség közvetlen
módon, nemcsak szimbolikusan, hanem fizikailag is bekövetkezik: az imakönyv
életet ment.
Felveszem asztalomról, más könyvek közül, a számítógép mellől, lapozgatom a
kölcsönkért Szent József Imakönyvet. Két tenyerem összekulcsolom: az
imakönyv éppen belefér; hüvelykujjaim a borító fölött összeérnek. Érzem az
imakönyv súlyát, formáját. Megmérhetem hosszát, szélességét, magasságát,
leírhatom minden könyvszerű tulajdonságát. Sokat ér ez? Én idegen vagyok: nem
tudom számtalan, nem könyvszerű tulajdonságait. Nem tudom mindazt, amire igazán
kíváncsi lennék. Végül is milyen folyamatokban jelenik meg a transzcendens (ha
úgy tetszik: mi a transzcendens termelésének gyakorlata), hogy a mindennapokban
és a krízishelyzetekben egyaránt erőt adjon az elviseléshez, a túléléshez? Ahol
élek: Kelet-Európában, a Székelyföldön: kisközösségi, családi szinteken milyen
hatékony, a bizonytalanságot kiiktató, a veszedelmeket értelmező és elhárító
kulturális technikák alakulnak, hagyományozódnak nemzedékről nemzedékre?
Mennyire egységesek ezek a kulturális technikák; hogyan szabályozzák, termelik
újjá ezt a társadalmat?
Holnap újra megyek M.-be. Visszaviszem az imakönyvet. Biztatom magam: ha a
Kovács nemzetség sorsára egy ablakon át már rálátok, akkor ezután már
nem vagyok egészen idegen.