azt, amit annak idején, mikor az első vagy második csatornán sugározták,
általában a sárga
Író és olvasó
Az 1995-ös tokaji tanácskozás tárgyának megnevezése (Az irodalmi köztudat
dilemmái – Irodalomértelmezés, értékelés, közvetítés) természetesen indokolná,
hogy író és olvasó mellett már a címbe fölvegyük az irodalomkritikusi,
irodalomtörténészt, szerkesztőt. Ha mégsem teszem, bár nyilván mindvégig rájuk,
magunkra gondolok, annak okát később adom. Először arról szólok, amit az
Erdélyből, Romániából érkezőtől – érthetően – elvárnak: hogy a helyi, az
otthoni állapotokról nyújtson képet, friss információt.
Nos, a jelzett dilemmák romániai magyar változatának felvázolásakor a legelső
kérdés: van-e egyáltalán nálunk irodalmi köztudat, 1995-ben? Tudom, hasonló
kérdéssel a mai Magyarországon élő (s itt nem csupán alkalmilag közlő)
irodalmárnak is újra szembe kell néznie, mégis, azt hiszem, a romániai magyar
irodalommal kapcsolatban (melyet mostanság inkább erdélyinek mondunk) ez szükségszerűen
másképp fogalmazódik meg. Azon egyszerű oknál fogva, hogy az ún. rendszerváltás
vagy hatalomátmentés (visszarendeződés) 1989 decemberének végétől, láthatóbban
1990 januárjától a polgári s a nemzeti (magyar nemzetiségi) lét alapkérdéseire
kényszerít koncentrálni, a lét és nemlét, az érdemleges „hogyan” kidolgozására
irányítja a figyelmet; és valljuk be, a közvetlenül szólás lehetősége, sőt a
közvetlen cselekvés parancsa háttérbe szorítja az irodalmat. (Ennek
kísérőjelensége, közép-európai érvényességgel, az írói foglalatosság,
gondolkodásmód felváltása a politikaival. Csupán az országos RMDSZ-elnökök és
alelnökök nevére gondoljunk: Domokos Géza, Szőcs Géza, Markó Béla; s végül is
RMDSZ-feladatok vállalása miatt hiányzik innen is Cs. Gyímesi Éva.)
1989-ig volt, bizonyos tekintetben meghatározó volt az irodalmi
köztudat Romániában és romániai magyar vonatkozásban is. Annak ellenére, hogy
az őrületét mind kevésbé titkoló hatalom az Írószövetség tevékenységét
megbénította, éveken át nem engedett választmányi üléseket sem összehívni, a
helyi fiókok, illetve társaságok (így a kolozsvári, a marosvásárhelyi)
léteztek, ilyen-olyan összejöveteleket is szerveztek (a pártutasítás szerint
összehívottak mellett). Legfőképpen azonban a – mind szigorúbban cenzúrázott –
folyóiratok biztosítottak egyfajta irodalmi köztudatot. Érdemes volna majd
újraolvasni a kolozsvári hetilap, az Utunk s a marosvásárhelyi,
havonta megjeleni Igaz Szó számait, akár a nyolcvanas évekből.
Kétségtelen, hogy a román kommunista (nacionalista) hatalom okozta torzulások
alaposan kiütköztek rajtuk (miként a Korunk s a Bukarestben kiadott A
Hét évfolyamain), és szerkesztőik – főként Létay Lajos és Hajdu Győző
(ki-ki a maga módján, ízlése vagy ízléstelensége szerint) – biztosították a
Ceauşescu-féle elvárások érvényesülését, a romániai magyar irodalom belső
értékrendje azonban mégiscsak átütött a kívülről kapott szempontokon. Mint akit
Hajdu Győző a nyolcvanas évek második felében (pártfőnökei utasítására)
kitiltott az Igaz Szóból, gondolom, nem fognak megvádolni Hajdu-apológiával. De
meggyőződéssel állítom, hogy nevezettek (részben ide sorolva Rácz Győzőt is)
elsősorban a közéletben vállalt szerepükkel ártottak az erdélyi magyarságnak,
lapjaikat így-úgy próbálták őrizni, s bennük, általuk a magyar művelődés, a
magyar irodalom ügyét is valamiképpen felvállalták. (Ez a megállapítás
korántsem jelenti azt, hogy egyetértek Szőcs Gézával, aki az Erdély kövei
könyvsorozat 5. – Sokszemközt című – kötetében, 1995. január 20-ra keltezett,
Stockholmba küldött levelében teljes mellszélességgel áll ki H. Gy. mellett,
nem értve és nem fogadva el, hogy miért Hajdu Győzőnek kellett „elvinnie a
romániai magyar balhét”. Vitám a költőként nagyrabecsült, politikusként és
közemberként más kategóriába sorolható Szőcs Gézával nem ide tartozik,
jelzéséről azonban nem mondhatok le, ebben az összefüggésben sem.)
Azt a tárgyszerű elemzés fogja majd kimutatni, hogy milyen (torzult) volt a
romániai magyar irodalmi köztudat mondjuk 1988–89-ben; de volt, létezett, a
Marosi Péterek s a vele vagy ellene (irodalomfelfogása ellen) dolgozó
szerkesztőknek, kritikusoknak köszönhetően is. (Itt lehelne szólni a
„civil-szférához” sorolható egykori Pezsgődíjról!) Nem ennek az
eszmefuttatásnak a feladata a további részletezés, minősítés. Az viszont ide
kívánkozik, hogy nyíltan bevalljuk: függetlenül attól, hogy jobbak (esetleg
rosszabbak, rosszabbul szerkesztettek) lettek-e lapjaink, a régi vagy a
megváltoztatott (Látó, Helikon) cím alatt, irodalmi köztudatot nemigen
képesek ma alakítani. Nálunk még csak nem is az a helyzet, mint Magyarországon
(egyelőre legalábbis), hogy a sok új – jó – folyóirat között oszlik meg az
olvasói (nem köz!) vélemény. E helyzet áldásos vagy kárhoztatható voltán lehet
vitatkozni. Az erdélyi irodalmi és művelődési folyóiratok, heti (kétheti) lapok
egyre szűkülő körhöz jutnak el. Félek, hogy a régebben „bevett” iskolák,
irodalmi körök is jórészt eltávolodtak lapjainktól. Ami nem volna baj, ha jó
irodalmi fórumok születnének, ha a fiatalok kezdeményei életképesebbeknek bizonyulnának.
Sajnos, sem az 1990-es Jelenlét, sem az 1995-ös az Erdélyi Naplóhoz
mellékelt (Szőcs Géza kitalálta) Előretolt Helyőrség nem sok számot
ért meg: s azt hiszem, a Helikonban kéthetente helyet kapó Serény múmia sem
jelent áttörést. Nem a színvonalukról beszélek...
Az Írószövetség, mármint a romániai – a románokkal, néhány némettel, szerbbel,
ukránnal, szlovákkal és persze velünk, magyarokkal közös – 1990 után nem tudott
számottevő irodalmi szervezővé válni. Látványos siker, büszkeségünk, hogy a
fordulat után megalakulhatott a romániai magyar PEN – az irodalmi köztudat
alakítását magára vállalni azonban aligha tudja (ezt még a nagyobb múlttal,
tapasztalattal, lehetőséggel rendelkező PEN-központok sem igen képesek
megtenni).
A televízió – és ez külön téma! – sokat, legalábbis sokkal többet tehetne,
erdélyi, romániai viszonylatban, ám több okra visszavezethetően kevesebbet
vállal és teljesít irodalmilag, mint korábban, betiltása előtt. Lehet, hogy a
szabad fórumok – irodalmi kávéházak, nyári táborok és hasonlók – ideje jön el,
természetesen a „mennyiség”, a felvevő tömeg megfelelő átértelmezésével. A
marosvásárhelyi Látó s a Korunk Kávéház gyakorlata valami ilyet sejtet, enged
remélni.
Ennyit a sajátos, de talán nem is oly sajátos erdélyi irodalomértelmező
helyzetről, az intézményi lehetőségekről. És most arról, ha rövidebben is,
amiről tulajdonképpen szólni szeretnék. Az író és olvasó viszonyáról, amelyben
nem harmadikként volna jelen a köztudat alakítója, az értelmező és értékelő, a
közvetítő, hanem azonosulva az első, illetve a második kategóriával. Vagyis
íróként és olvasóként. Fiatal koromban, valamelyik kritikai kampány alkalmával
megkaptam a magamét, amiért az impresszionista irodalomkritika létjogosultsága
mellett szálltam síkra. Akkor ennek az elmarasztalásnak ideológiai
megalapozottsága volt. Ma a modern irodalomtudomány, a strukturalizmust
felváltó hermeneutika nevében minősíthető az „impresszionista”
irodalomértelmezés és közvetítés – dilettánsnak.
Természetesen tudatában vagyok annak, hogy ilyen irodalmi (én nem mondanám
impreszszionistának!) irodalomszemlélettel nemigen lehel bejutni az Akadémiába.
Ám lehet, hogy nem is ez a legfontosabb. Tálán fontosabb az, hogy író és olvasó
ismét egymásra találjon. Ehhez pedig a mai irodalom-értelmezésnek is, azt
hiszem, változnia kell. A kasztosodás legfeljebb a „szakma” egy bizonyos
részének hoz hasznot. Ha így haladunk, hovatovább eljutunk a „szakosodás” olyan
szintjére, amely például az orvostársadalmat jellemzi. S egy olyan
tolvajnyelvhez is, amely a be nem avatottat eleve kizárja a modern
irodalomértelmezés jótéteményeiből.
Ezeket a régen érlelődő, ereinek gondolatokat (amelyek nyilván nem méltók egy
tudományos fokozattal is rendelkező irodalomtörténészhez) Szerb Antalnak a
Holmi 1995. júliusi számában megjeleni, a görög származású román
történész-irodalmárhoz, Dionis Pippidihez írt levelei segítenek megfogalmazni.
Szívesen szólnék részletesebben, elemzően róluk – önállóan is megálló irodalmi
művé állnak össze a mai olvasói tudatban –, de itt nem a specifikumuk
felmutatása a lényeges, hanem az, ami Szerb Antal magyar és
világirodalomtörténetét s mondhatni az egész életművet jellemzi: szerzőjüknek
az irodalom élet- és közlésforma. Nem „tudósi” szertartás tehát, amit
megfelelően előkészített „beavatásnak” kell megelőznie. Az olvasás
természetesen (ezen a műveltségi szinten legalábbis) előfeltétele az írásnak,
az irodalmi alkotásnak (a levelek visszatérő alaphelyzete a párizsi
Bibliothéque Nalionale-hoz és Londonhoz, a British Museum Libraryhez
kapcsolódik) – ám ugyanígy része az ifjú tudós- és írójelöltek életének. S a
megszülető művek, nevezzük őket regénynek, esszének vagy tanulmánynak,
ugyancsak olvashatók.
És itt, szerencsés életrajzi véletlen (nem egészen véletlen!), feltárul egy
másik dimenzió is, amely az irodalomtudomány számára újabban felismert feladat,
külön szakterület: az összehasonlító vizsgálat. Mint szakkutatás ismert, mint
napi irodalomértelmező és -értékelő gyakorlat ritka; Szerb Antal Pippidinek írt
leveleit olvasva csak irigykedve kapkodjuk a fejünket (még ha nem is vagyunk
feltétlen hívei a Szerb-féle irodalomszemléletnek): így is lehet egyszerre
habzsolni életet és irodalmat, nemzeti és egyetemes irodalmat, nem ismerve (el)
semmilyen választóvonalat. Nos, alighanem ezt a teljességet érzi meg, érzékeli
az olvasó, amikor Szerb Antal műveivel találkozik.
Lehet-e, kell-e utánozni Szerb Antalt, 1995-ben? Valószínűleg nem. Tanulni
azonban tőle – jó volna.
KÁNTOR LAJOS