Gergely Edit
Gergely Edit
KOCSMA-I-NTERMEZZO
(Barátnőmnek, mer’hogy már többször is
ígértem, hogy belerakom az irodalomba*)
Anus kikezdett a Barátnőmmel.
*
Előbb sunyin a háta mögé került, majd jobb tenyérrel asztalközépre nehezedett
(ráncosodó nyakán szidefes hamisgyöngy-abroncs hivalkodott, a
plöttyedt tartalmát ügyesen álcázó dekoltázs fölött), a kiskocsma falain
kunkorodó karton-karikatúrák átcsobbantak szemüveglencséi tükrén; de a tudatig,
kétleném, hogy alámerültek volna; hisz’e (kétségkívül ízléses) toalettjében így
is már-már ellenőrizetlen ívben lendült a másik (az eddig mintegy rongyként
lecsüngő) kar, hogy kisebb erőfeszítés árán szájhoz emelve (el/le) takarja a
hiányos (de eredeti!) fogsor mögötti, idegbeteg vihogást.
(Na mostmár, a körömlakk és a rúzs is látható azsúrban.)
*
AKARSZ SZERETKEZNI? A hang(nem) nem ért felkészületlenül (az már inkább, hogy
nem nekem szegezték!). Magától (mármint: Őnagyságától) érthetődő
természetességgel beleillett annak a [csábos, „menő”, rugalmas,
botrányéhes, exhibicionista, szabaderkölcsű, azaz könnyen (de izgalmasan!?)
dugható, egyszóval:] „jó nő”-nek a tucatforgatókönyvébe, akinek Anus önmagát
képzelte.
Barátnőm tekintete „most figyelj”-ként villant rám. Fejét
lassan, kiszámított nyugalommal, centinyit jobbra fordította, végigmérve a „jól
csomagolt harmincast”: kockás abroszon nyugvó kezétől el egészen a – tán
túlságosan is – ráhajló (és minden bizonnyal alkoholedzetten frivol) vigyorig.
S bár a szemkontaktus létrejöttét a (fentebb már gyanított) körülmények
valószínűleg megnehezítették (az álló testhelyzetben lévő személynek
legalábbis): szemmozgásuk (h)arcraszegzetten rögzült; mialatt Barátnőm (egy el
nem sietett csuklómozdulattal) pipáját szájához emelte. Beleszívott. („Ennek
szívás lesz a vége”) Majd csak ezután kulcsolt újabb kérdőjelet
(válaszként az előbbiekhez. KIVEL?
*
Anus mimikáján röpke otthonra lelt a gonoszság. Kopottvörös hajszálain átütött
a rosszindulat. Időt nyert, míg a szembefújt Óbestert mellre szívta, s
ezalatt a cél, hogy újnak (vagy szimultánnak?) vélt „biztos parti”-mat
esetlegessé rombolja – máris átminősült. Valamiféle csintalan szemtelenség- és
romlott ártatlanság (ártatlan romlottság?)ként talált provokatőri
erőszakossággal módosította eredeti szándékát. A Hivatal-i pletykakeltések
visszahallhatóan többszörösre-nagyított pikantériája – már sokkal kevésbé
kielégítő örömökkel kecsegtette, mintsem: a majd megszámlálhatatlan kis
kalandjainak sorozatába fűzhető új trófea kihívása (: a kivívásra). Így hát
engem a „célzandó fél”-ből – „súlytalan szemlélő”-vé átrajzolt státussal:
„lefokozott”, és figyelmét félreérthetetlenül a(z ültében is melléígérő)
szópárbaj-ellenfelére összpontosította. Szarkalábain puhán átfodrozott a vágy
(ennél valamivel határozottabban a bizsergés combtőben); az ezidáig mintha
odúba zárt nyelv – ernyedten települt (ki) a szájszögletbe; a kebel hullámzó
játékba kezdett, miért is ne, hisz a ki-be légzés zaklatottságán szült
kacérkodó kéjvágy (mint testbeszéd, bár majdhogynem vulgáris – ellenben:)
hibaszázalékmentesen dekódolható.
VELEM, mondotta a rúzsfoltos nyílás, szétpukkantva egy nyálbuborékot.
*
Anus a Hivatal cégére. Mindaz, amit ott napi nyolc óra gyötrelmes
erőfeszítésével művelünk (ki magunkból) – Neki alkatilag adott. (Igaz, mi –
csak – szellemiekben prostituáljuk magunkat.) Anus stricije: maga a Hivatal.
Futtatja Anust (aki magától amúgy is futna), ezáltal pénzhez jut. (Vagy ezáltal
fizet.) Anusnak jól (és egyre jobban) megy dolga: munkájához direkt a nyomdától
kap miniszteri íveket (ez egyszer rokoni alapon); elegáns ruháit ajándékba
(értsd: fizetségként) kapja; maholnap házvezetőnőt is alkalmazna (egy szem
kislány mellé), akinek aztán majd ő fizetne (meg). Irigyei mégsincsenek. (Őket
rögtön bizalmába fogadja és barátaivá teszi.) Csodálatos tehetsége van rá, hogy
bármely irodában és bármely testhelyzetben hajlandó legyen fölkínálni bájait.
Bárkinek. (Egyetlen kitétele, hogy – majdan – felismerhető legyen az illető.)
Bárhol. Egyszer még a budiban is, miközben a protokoll-vodkától kávát markolva
hányt. (De Annak így nem láthatta az arcát, hát bosszúból elhíresztelte, hogy:
megerőszakolták.) Eddig már mindenki részesült gyöngédségében, kivéve: 1. a
(csúnya) nőket, 2. engem, és 3. a Bátyámat (aki szintén tisztviselő a
Hivatalnál). Azazhogy a Bátyámat többször is megkísérelte elcsábítani, de neki
valahogy épp’ (többször is) nem volt gusztusa rá. („Akkor már inkább a
zsírosbödön!”) S a Bátyám, amióta (nyolc hónapja) a kollégám, a múzsom és
a szeretőm is egy személyben (ld. „Szentháromság”, asszociáció gyanánt), azóta
Anus – valójában érthetetlen okok miatt – pikkel rám, vagyis: úgy érzem, nem
vagyok a kendvence.
*
HOGYNE. HOL? MELYIK PILLANATBAN? – csattant rá az újabb „válasz”
kérdés-sortüze.
Barátnőm indulatmentes hanghordozásának derűje- és az árnyalatnyi (fölényből-fejt)
affektáltsága a „tudom én mi folyik itt” és a „ne félts, veszem a
lapot” üzeneteiként csapódott le bennem. („Értjük mi egymást.”) Csak
Anus lett ettől hirtelen hervadt. Élveteg, mosoly-menti ráncain lebiggyedt a
fölkínálkozás. Kopottvörös rosszindulatán átütöttek a hajszálak. Egyetlen
utolsó tám(asz)pontját (asztalra tett tenyerét) váratlanul visszavonta, majd
sebzettségéből feltörő hatalmas indulattal a (még mindig) pipázgató fej felé
lendítette. A leírt pályán ökölbe szorult, majd újból síkká simult a tenyér, és
vészesen közelíteni látszott a gyűlölt ellenfélhez, a győzteshez, a pimaszhoz,
a disznóhoz, a gyilkoshoz, hogy az Isten...
Barátnőm mindvégig érintetlen maradt. Az elkerülhetetlennek tűnő
„dorong” csattanásmentesen hanyatlott alá: a célponttól milliméternyire.
Szerepét-vesztett, hasznavehetetlen csorba kar(r/dd)á, „pohármarkolóvá” vedlett
vissza; sőt, mintha még petyhüdtebbé is, mint amilyennek az elején ezt
megelőlegeztem volt neki.
És Anus – oldalán a lecsatolhatatlan és tehetetlenül aláhulló „húsrúddal”–
eloldalgott.
Barátnőmet tündöklően öntelt és öntelten tündöklő ábrázattal hagyta maga után;
aki az „ugye, megmondtam” és a „na, mit szólsz hozzá” töltetű
pillantás-lövellésétől (és a „jó kis hercehurca volt” mellény-tágító
interiorizációjától) ajzottan, kezét (a pipátlant, persze) lassan (egy jó előre
bemért piros-fehér sávban), gyöngéden kezemhez csúsztatta és (Ő! a
Barátnőm! az Egyetlen! kit szülei, ismerősei, szűkebb és tágabb baráti köre,
nővére, női, tanárai – na meg én is, ha Vele beszélek – közönségesen csak
Lacinak hívunk): be - lém - csí - pett!
* a fentiek kapcsán (jogosan) ekként: „Hogy raknálak bele az irodalomba...”