Rekonstrukció a „magyarok szimfóniájáról”
Rekonstrukció a „magyarok
szimfóniájáról”
Alkata szerint Csanádi Imre tárgyias költő: élete nyugodtabb periódusaiban
szívesebben választ verseihez személyes érdekeltségétől független tárgyat, mint
életrajzi témát; ez felel meg szemlélődő természetének. A szülőföld vidéke,
népe, történelmi és kulturális hagyományai, továbbá a művelődéstörténet
tárgyaihoz és személyeihez fűződő érzelmek és reflexiók szolgáltatják költői
eszmélkedése számára a legfontosabb élményalapot.
Az Írott képek ciklus első darabjaival egy időben írja a Szolgáló
énekét. Egy tőről is fakad velük – ekkoriban dolgozik a Képes krónika miniatúrái
által ihletett versein, melyek főleg az Árpádok idejéből idézik föl a „magyarok
cselekedeteit”. Gondolatvilágát kitölti a magyar középkor; a legendákban keresi
a tényeket, s a tényekben a költői varázslatot. Műtárgyakban szemléli a múltat,
művészi formákban érzékeli az alkotó személyiség küzdelmét az emberi
értékekért.
Amikor kutakodása közben Gellért püspök legendájára bukkan, a pár mondatos
feljegyzés a kézimalmot hajtó szolgálólányról élő jelenetként pereg le
képzelete filmvásznán. Nem utal rá közvetlenül sem a címben, sem a szövegben,
hogy Szent Gellért szavaiból indul ki. Úgy tájékoztat a középkori tárgyról,
hogy kissé még el is távolít a Gellért-legendáriumtól. „Valahonnan a
középkorból, malomkő forgatása közben” – közli a Szolgáló éneke alcímében.
Hogy mégis a Gellért-legendában megörökített szolgálólány énekéről van szó, az
nem kétséges.
Más műveiben is észrevehetjük, hogy a költő szívesen forgatja Györffy György
kultúrhistóriai munkáit (például a Lovas vitéz arany korsón című
„írott kép” művelődéstörténeti értelmezésében). A Szolgáló éneke is
Györffyhez utal minket. István király és műve című munkájában találjuk
meg a Gellért-legendakör ide vonatkozó részletét: „Gellért 1100 körül szerzett
kisebb legendája szerint a püspök egy alkalommal, amikor valakinek védelmében a
királyhoz sietett, egy baromtartásra alkalmas homokos vidéken – valahol a
Duna-Tisza közén – megszállt. Éjféltájban meghallotta, hogy egy rab leány,
miközben kézimalommal őröl, a nehéz munkát énekkel enyhíti. A szentatya
felébredve előhívta szolgáját, hogy tudakolja ki, mi az. A szolga kifürkészte a
tényállást, mire a jámbor főpap könynyezni kezdett, s így szólt: «Boldog a más
hatalma alá vetett ember, aki a szolgaság nyűgét ilyen szelíden, mormogás
nélkül viseli!»”
A verset összevetve ezzel a szöveggel, rokonságot érezhetünk abban, ahogy a
versbeli szolgáló beszél, s ahogy a püspök értékeli viselkedését. „Mindent
másnak, / alig-alig magamnak” – énekli a lány, s ezt az alázattal végzett
szolgálatot nyugtázza Gellért az elismerés szavaival.
A Györffy-idézet folytatása azért érdekes, mert a kézimalmot hajtó szolgálólány
énekének elnevezését, a „magyarok szimfóniája” eredetét világítja meg egy jóval
későbbi forrásra hivatkozva.
„Ezt a történetet a XIV. századi legendaíró dramatizálta oly módon, hogy a
«szolga» helyébe Walter iskolamestert helyettesítette be, és az ének keltette
hatást így írta le: ...az asszony, aki a malmot húzta, énekelni kezdett. Mire a
püspök elcsodálkozva így szólt Walterhez: «Walter! Hallod a magyarok
szimfóniáját, mint szól?» És mindketten nevettek ezen a hangzaton. Az itt
előforduló szimfónia szót sokféleképpen magyarázták, ki éneket, ki zenekart, ki
hangszert értett rajta. Kétségtelen, hogy a symphonia eredeti jelentése
összhang, «összhangzó zene», de a XII. századtól forgólantot értettek rajta, a
századunk elejéig fennmaradó «tekerő» vagy «nyenyere» ősét. A «magyarok szimfóniája»
megjegyzés nevetni való humora egyrészt abban rejlett, hogy a kézimalom a
tekerő szerepét töltötte be, másrészt abban, hogy ennek és az éneknek
összhangja is szimfóniát adott, tehát humoros kétértelműség esete állt fenn.”
Amit tehát a „magyarok szimfóniáján” érthetnénk – az, hogy valami nagyszabású
zenei műről vagy ahhoz hasonlóról van szó –, nem egyéb, mint tréfa. Ez mit sem
von le a püspök elismeréséből, akit az első följegyzés könnyekig meghatódni
képes kultúrembernek ábrázol. Györffy meg is jegyzi: az egyházi művelődés
magyarországi meghonosítása idején nem csekélység, hogy a munka közben dúdolt
ének fölkeltette egy nagy műveltségű olasz főpap érdeklődését. A „magyarok
szimfóniája” elnevezést ugyan nem kell szó szerint vennünk, de a jelenet így is
nagy érték, mert a pogány eleink múltjából eredő munkadal középkori létezésére
utal. A később szentté avatott olasz egyházi ember anekdotaszerűen följegyzett
jelenete azért fontos Csanádi és mindnyájunk számára, mert arra int, hogy az
európai kultúrkörbe tartozásunk nem zárja ki a pogány időkből átmentett
művelődéstörténeti értékek megbecsülését. Ellenkezőleg: akkor vagyunk méltók
Európához, ha sajátos, ősi eredetű hagyományainkat is hozzáadjuk a közös
európai műveltséghez.
Minden jel arra mutat, hogy a művelődéstörténetnek mélyen elkötelezett Csanádi
Imrében megvolt ez a kettős értéktudat. Méghozzá kezdettől fogva, hiszen – hogy
most csak a Gellért-legenda második változatában szereplő hangszerre utaljak –
már a negyvenes évek elején verset írt a tekerőlantról (Nyenyere). A
Szolgáló éneke nem más, mint a Szent Gellért-legendában szereplő munkadal
rekonstrukciója – költői újrateremtése.
A Szolgáló éneke munkadal, méghozzá a nem közösen, hanem egyénileg énekelt
fajtából. Olyan dal, amely részint igazodik a munkafolyamat üteméhez, részint
pedig saját ritmusával szabályozza a munka ütemét, gördülékenységét és iramát.
A vers kitartásra, helytállásra, jó szolgálatra és a mozdulatok szaporaságára
biztatja a munka végzőjét – első jelentésrétegében a kézimalmot hajtó leány,
második, rejtettebb, jelképesebb tartományában pedig a költő noszogatja
önmagát. Ilyenformán nemcsak a munkadal, hanem az ars poetica szerepét is
betölti ez az ének.
Vallomás és ars poetica című nyilatkozatában így beszél Csanádi a népköltésről:
„Költői hagyományunkban sehol annyi félrehallás, belemagyarázás, gőz,
disztingválási zavar nem kísért, mint a népköltészet körül. Teljesen
tisztázatlan például, mitől népi (holott lépni sem tudunk a gyanús eredetű
produktumoktól), vagy mitől költészet (holott minden szövegtár valóságos
Cséri-telepe az irodalomból kirekesztett, úri, félúri vagy akár paraszti
dilettantizmusnak). Vagy miért csupán a dal és a ballada jogosult az irodalmi
érdeklődésre, az atavisztikusabb (noha többnyire törmelékes, zilált) műfajok (a
ráolvasók, gyermekmondókák, regölők, siratók) ellenben nem, vagy csak alig,
holott «modernebbek» is amazoknál, éppen ősiségüknél fogva, több bennük az
inspiráló mozzanat a mi számunkra.”
A munkadalt sokáig a sematikus költészet ősképének állították be, mely a
közösen végzett, „lelkes” munkatevékenységet szabályozó voltával a költők
számára követendő példa. Valójában a munkadal is mágikus ének, „regölő”, mely
nemcsak a munkavégzés szükségletéből, hanem az egyéni életfunkciókból is meríti
az ösztönzést, és átlendít a fáradtságon. Csanádi ars poeticaszerű
nyilatkozatának megfelelően ez a munkadal-rekonstrukció is varázslásmotívumot
visz végig a művön: az éneklő saját magát biztatja munkára.
A mágikus utánzás motívumát is észrevehetjük a versben: a sok szóismétlés a
mozdulatok ismétlődéseit fejezi ki, az alliterációk pedig a munkavégzés
lendületét, „olajozottságát” éreztetik (pl.: világos virradtig, éjfél
érkeztéig, holnapig, holnaputánig, halálom napjáig). A
legtöbbször előforduló két szó a szaporán és a legalább. Mindkettő
a munkavégző sürgető szándékát fejezi ki.
Hogy az ősi magyar munkadal mennyiben volt ilyen vagy más, azt nehéz volna
ellenőrizni, de ahogy végigtekintünk a világ folklórjából vett példákon a
szakirodalomban, nagy valószínűséggel rámondhatjuk, hogy lényegében ilyen vagy
ilyenszerű volt. A Világirodalmi lexikon munkadal-szócikkében több olyan példát
is találunk, mely hasonló elven alapul: többnyire rövid sorok, szűk határon
belül változó szótagszámmal, szóismétlésekkel, alliterációkkal. (A Szolgáló
énekében 4 és 7 szótag közötti sorok váltakoznak.) Sorvégi rímek csupán
véletlenszerűen csendülnek meg, főleg ragismétlődéseknek tulajdoníthatóan;
szerepük nem olyan lényeges, mint az alliterációké s a figura etimologicáké,
azaz egymás mellé helyezett, közös gyökerű szavak (pl.: rontó rosszak).
A vers vége felé ismételten felhangzó jajszó vagy fohászkodás ugyancsak
nemzetközi jelenség a munkadalban. Csanádi nem erőltet rá a munkadalra
semmiféle anakronisztikus magyar jelleget. Beéri azzal, amit az anyanyelv
szelleme diktál: a szóeleji hangsúlyok szabnak határt az ütemegységeknek.
Mértéktartóan jár el: ő, aki oly remekül tudja imitálni például a XVI–XVII.
századi protestáns prédikátorok stílusát, itt semmiféle régiséggel nem él; ma
is használt fordulatokat alkalmaz. Nem „primitív”, nem leegyszerűsített, hanem
a tárgyból következően egyszerű, sallangtalan mű ez, mely betölti kettős
rendeltetését: a rekonstrukciót és az önkifejezést, a hitelességet és a
varázslatot.
ALFÖLDY JENŐ