György
Attila
CSENDÉLET, CSILLAGOKKAL
Láttam egyszer egy képen egy lányt: nagy nyolcágú csillag alatt
üldögélt, hajából pedig víz és zene áradt. Természetesen, a kép jelképes volt
– a lány azonban szép, egyenesen gyönyörű, és leginkább ez fogott meg a
képen. Valószínű szépség volt, olyan, amilyen előfordulhat a
hétköznapi életben is, amilyennel előbb–utóbb elképzelhető, hogy
találkozik az ember; s ettől elfogadhatóvá és hihetővé vált minden,
amit a kép jelképrendszere sugallt: a csillag alakú remény, a vízként áradó
nőiesség és a zene harmóniája is.
Nem sokkal
később, egy éjszaka, halk, elmosódott zene szűrődött ki az
utcára valahonnan. Ez a zene, bár teljesen ismeretlen volt, emlékeztetett
valamire, néhány pillanat múlva pedig, egy hullócsillag láttán (augusztus volt)
arra is rájöttem, mire: minden valószínűség szerint ez a zene árad a képen
látott lány hajából is; életteli, lágy és hívogató zene, a megnyugvás
ígéretével. Abban a pillanatban mindez nagyon valóságosnak tűnt,
olyannyira, hogy szerettem volna látni, ha csak egy pillanatra is, hús–vér
valóságban azt a lányt, és elhittem, hogy ez lehetséges. Utóbb már megbántam az
elhamarkodott kívánságot, amellyel elpazaroltam a hullócsillag nyújtotta
lehetőséget egy józanabb kívánságra – de ezen változtatni már nem lehet.
Akkoriban pedig
éppen a magam álmodta világot próbáltam lebontani – az álmokból, kívánságokból
és önmagamból szőtt káprázatot, mely egyre inkább elzárt a valós világtól.
Dolgaim rosszabbul kezdtek menni, s hamarosan sokkal konkrétabb problémákkal is
szembesültem, mint a remény, szerelem, nőiesség és harmónia iránt érzett
megfoghatatlan vágyak.
Ebben az állapotban voltam hát,
mintegy cáfolataként a valódi, illúziómentes világnak, egy napon találkoztam a
lánnyal, akit a képen láttam. Egy hivatalban tárgyaltam éppen, amikor belépett
az ajtón. Nem ismertem rá azonnal, ahogyan belépett az ajtón – a mozdulatok, az
élő test kisugárzása és a harmadik dimenzió fátyolként zárták körül. Valahonnan
azonban ismerősnek tűnt, s ahogyan helyet foglalva megrázta fejét, s
a kinti esőből néhány cseppet rám szórt hajával, éreztem, újabb csoda
van bekövetkezőben. Ettől fogva már csak rá tudtam figyelni, amit
tárgyalópartnerem is észrevett – így inkább befejeztük a beszélgetést,
cigarettára gyújtottunk, a titkárnő kávét hozott, és valahol
bekapcsolt egy diszkrét zenegépet. Ugyanaz a halk, különös
zene hangzott fel, és ekkor ráismertem a lányra. Nem lepődtem
meg túlságosan, mert tudtam, az őszinte kívánságok előbb-utóbb beteljesülnek – de nyugtalanná váltam, mert azt is éreztem, valami új veszi
kezdetét. Valami új, ahol a felcsillanó remény mögött ott lappang a
kétségbeesés, a szerelem árnyékában a kiábrándulás,
a nőiesség és a harmónia pedig magában hordozza a kínzó vágyakozást és
zavart.
A hivatalból a lánnyal együtt mentem el. Nem kellett mindezt
megbeszélnünk, természetesnek tűnt, és elrendeltetettnek;
később beültünk egy kávéházba, és hosszasan
elbeszélgettünk, akár a régi ismerősök. Hosszú, bokáig érő vörös
ruhát viselt a lány, éppúgy, ahogyan a képen, alatta pedig
sokat, talán mindent ígérő test vonzott, kéznyújtásnyira. Két mondat
között megsimogattam arcát és vállát, majd kezéért nyúltam, mely
készséggel simult tenyerembe.
Az elhamarkodott kívánság azonban, a csillaghullásos éjszakán,
mindössze egyetlen megálmodott találkozásra szólt, és így is
teljesült. Hosszú, finom ujjainak egyikén hirtelen megtört a fény egy sárga kis
aranykarikán, s a jegygyűrűről csillagként
pattantak szét a fény szikrái. Lányból pillanatok alatt asszonnyá vált; s csodálkozó tekintetemre bólintva jegyezte meg: igen, gyereke is van.
Férje pedig kitűnő
ember, és szeretik egymást.
Néhány mondatot váltottunk még, aztán fölállt és elment. Később még
hosszú ideig találkoztunk néha. Beszélgettünk ilyenkor, kinn
esett az eső, valahonnan beszűrődött a
különös, lágy zene, megsimogattam az arcát, és kezén fel–felszikrázott az
aranygyűrű.
Szeretők lehettünk volna, talán élettársak is – férje és gyereke
mindvégig a valószínűtlenségben lebegtek –, elveszhettünk és
belehalhattunk volna egymásba: mindez egyike volt a
lehetséges és talán kívánt lehetőségeknek. Végül is azonban nem így történt: a remény, a szerelem, vízként áradó nőiessége és a
harmónia továbbra is csupán lehetőségek maradtak.
Lehetőségek, amelyekben mindketten hittünk – valósággá
azonban nem alakítottuk őket, mert éreztük, a megálmodott szerelem csak álomként maradhat az, ami. Nem ez volt a legjobb megoldás,
de így történt – s hamarosan véget is ért a majdnem-szerelem, a
lány egy napon végleg elment.
Nemrég újra láttam azt a képet, a lánnyal, valahonnan pedig, úgy
tűnt, újra hallom azt a zenét. Csillaghullás azonban nem volt – fényesen
sütött a nap, és napközben
nincsenek hullócsillagok.
MAJD
Egy napon majd
belehalok a szerelembe. Egészen pontosan, majd beléd halok, kedves, és
szerelmed emlékébe. Még akkor is, ha nem szokás ilyet tenni, és ez aligha
várható el tőlem. De bekövetkezik majd, és semmi más, semmi különös nem
fog történni azon a napon, ami figyelmeztethetne a váratlan halálra. Reggel,
vagy még inkább, szokás szerint, délelőtt felébredek, és kissé morcosan,
mintegy félálomban sietek majd el a kávéházba, ahol megiszom aznapi első
kávémat; közben még elbeszélgetek obligát szellemeskedések mellett néhány
ismerőssel, belenézek a napi sajtóba, majd továbbállok. Útban irodám felé
majd utánanézek a lányoknak, megcsodálom őket, és örülök, ha ők is
végignéznek rajtam – közben meg minden nyílt, női tekintettől megmozdul
valahol a gyomrom és a szívem között az az ideg, amit te hívtál életre,
tekinteteddel és öleléseddel. Aztán megérkezem a szerkesztőségbe, a
szomszéd irodában megkérdezem, keresett-e már valaki, talán telefonálok
egyet-kettőt, aztán beülök saját, rendetlen és hűvös helyiségembe,
bekapcsolom a melegítőt, a televíziót és a számítógépet. Ekkor majd
cigarettára gyújtok, az első slukk után nagyot roppantok nyakcsigolyáimon,
és a száraz reccsenésre önkéntelenül kimondom neved; beidegződött szokás
ez, akár az ideges mozdulat, ártalmatlan mágia, mert Isten tudja, miért, úgy
gondolom, ilyenkor néhány pillanatra eszedbe jutok, s ha csak egy villanásra
is, újra aktuálissá válok számodra. Ezek után majd dolgozom egy keveset; csak
nagyon keveset, lelkiismeretem megnyugtatása miatt, hiszen amúgy is alig van
dolgom, és állandó sietségem ellenére voltaképpen időmilliomos vagyok.
Aztán játszani fogok a gépen; a játék rekorderedményei mellett pedig még ott
áll a neved, és erről majd újra eszembe jutsz, a mosolyod, a játék közbeni
feszült figyelem arcodon, szoknyád alatt megremegő combjaid, gyönyörű
gerinced íve; majd ezt is kiverem a fejemből egy dühítően mély és
szentimentális sóhajtással. Valamelyik barátom majd telefonálni fog, és
elmeséli legújabb csalódásait, én meg bólogatok a telefon mellett, mikor azt
fogja mondani: „A szerelem meghal, de a féltékenység megmarad”; ezután jönni fog valaki, és azzal is elbeszélgetek,
irodalomról, nőkről, a lapról vagy valami másról, talán majd
pénzt kér, vagy pénzt hoz az illető, és talán kávézni is elmegyünk. Valahogy
így fog eltelni a nap java része, és ebbe még egy film is belefér, amit
megnézek a szerkesztőség régi, lerobbant televízióján: veretes, szép és
régimódi westernfilmet fogok majd nézni, olyat, amilyent szeretek. A
főhős szerelme pedig majd rád fog emlékeztetni, egy ideig nem tudom,
miért; aztán egy premier plánban szembenéz, a tekintete pedig úgy hatol belém,
mint a kés a vajba, s kínomban elkáromkodom magam, hiszen úgy néz rám, épp úgy,
mint te a gyönyör pillanataiban meztelenül felém magasodva, mielőtt
visszaomlottál volna, újra összesimítani csuromvizes testünket. Aztán a filmnek
is vége lesz, én meg továbbállok, talán megiszom még egy sört a kávéházban, ha
ebéd előtt még marad annyi idő. Ebéd után majd újra tévét nézek,
néhány megszokott sorozatot, a hírek után pedig felállok és elindulok, csak úgy
megszokásból, vissza a kávéházba. Az esti sörözés azonban nem fog jólesni, és
újra elővesz a megszokott és megmagyarázhatatlan idegesség – így inkább
elmegyek hadd ne terheljem a társaságot ezzel és úgy döntök, sétálni fogok, és
meglátogatom egy régi barátomat, tudod, azt, aki a közeletekben lakik.
Tulajdonképpen nem is a barátomra leszek majd kíváncsi, egyszerűen csak
feléd akarok majd menni, a régi, jól ismert útvonalon, amelynek végén te vártál rám; de ezt még magamnak sem
vallom be, míg odáig nem érkezem. A barátom pedig nem lesz otthon, így
csalódással vegyes megkönnyebbüléssel lépek majd ki a lépcsőházból a
sötétedő utcára, és önkéntelenül lakásod fele indulok, először a
hátulsó ablakhoz közeledem, tolvaj módjára nézem a kivilágított négyszöget,
akár akkoriban, mikor még ablakod alatt settenkedve vártam, hogy végre egyedül
maradj. Ezúttal azonban csak férjed fejének körvonalai rajzolódnak majd ki a
konyha függönyén, amint egyedül falatozik. Ezután majd megkerülöm a tömbházat,
a szobában sötétség lesz, és megállapítom, hogy nem vagy otthon, talán éppen
elutaztál valamerre. Egy kicsit majd leülök a sűrűsödő
sötétségben a bejárat előtti padra, oda, ahol régen rád vártam egy
cigaretta és egy kóla mellett, csendben cigarettázgatom, majd néhány porosodni
nem akaró emlékkel arra gondolok, hogy hónapok óta nem láttalak, ami talán jó
is, mert téged csak látni nem elég. Egészen belekábulok majd a szirupos
fájdalomba, és eszembe jut néhány részlet, apró kis semmiségek, amik korábban
soha, és amíg együtt voltunk, föl se tűntek, akár az igazán lényeges
dolgok.
Egy idő után aztán elrestellem magam az
érzelgősségért, eldobom a csikket, fölállok a padról, és hazafelé indulok,
közben éppen úgy nem értem az egészet, nem értem hiányodat, ahogyan korábban
jelenvalóságodat sem értettem. Csendben bandukolok majd hazafele, egy kóbor
kutya fog majd mellém szegődni, megállok, lehajolok és megsimogatom fejét,
annak ellenére, hogy valószínűleg tele van bolhákkal – egy simogatást azonban
még a kutyától sem lehet megtagadni. És akkor majd, abban a pillanatban, ahogy
fölegyenesedek, megkondul a közeli templom harangja, valaki pedig épp ebben a
pillanatban fogja megszólítani egy nőismerősét, és kimondja neved:
ÉVA, én pedig hirtelen megnyugszom, csend lesz majd bennem, hó és halál, és úgy
ömlik szét bennem a halálos nyugalom, mint üveglapon a víz. És újra magam
előtt látlak majd, akár akkor, ott, ahogyan kissé visszafordulsz és azt
mondod, tisztán és érthetően: NEM, én pedig újra átélem: ezennel
mindennek, végérvényesen és visszavonhatatlanul vége, még akkor is, ha ez nem
lehet igaz, és nem történhet meg. Ezt fogom akkor majd érezni, miközben elakad
a lélegzetem, és megáll a szívverésem. Néhány percig fogok így állni ott, éppen
csak annyit, amennyi idő alatt meghal, elmúlik egy ember. Aztán újra
dobogni kezd a szívem, mély lélegzetet veszek, és ösztönösen tovább indulok.
Innen pedig már nem lesz feltámadás.
Marssal, Vénusz ellen
Azt
kérded, kedvesem, miért nem pihenek meg többé karjaid között, és miért nem
lelek örömet immár hibátlan vonalú csípődben, szobrász után kiáltó kebleid
között? – hát elmondom neked. Elmondom, amit soha senki
nem tudott meg – s talán neked sem kellene tudnod, hiszen a vért és az
őrületet Mars isten csupán a férfiaknak adományozta.
De jogod van tudni, mert szeretlek, és éppen ez a szerelem az, mi vér és őrület
között nem hagy többé örömet lelnem benned.
Emlékszel arra még, kedves, mikor én Scipio Africanus, Róma új reménye,
friss, tribunusi
kinevezésemmel az itáliai légió élén első saját hadjáratomra indultam –
hiszen még ma is beszélnek róla az emberek. A napnak abban az órájában, mikor
Tiber-parti házunkban, szokásod szerint, ébredés után kitárod meztelen kebled a
kelő napnak, húsznapi járóföldre onnan én éppen seregeimet vezettem Bato,
az északi szomszéd csapatai ellen. A narbonensisek földjéért szálltam harcba,
és huszonötezer ember állott vezényletem alatt a síkságon.
Tudom, utólag
sokat írtak és mondottak az ütközetről, és rólam is, miután későbbi
hódításaim és hadjárataim nyomán népszerű lettem. Az irigyek, talpnyalók
és vetélytársak emlékirataiban azonban elveszett a történések igazsága – s
olyan is akadt, ki meghamisította családomat, évszázadokkal előbbre vagy
későbbre tette létezésem, és nem létező csatákat tulajdonított nekem,
megtagadva a megvívottakat. Ez azonban kevésbé fontos. Én magam tudom, hogy
akkor, ott, Bato ellen vívtam meg első komolyabb ütközetemet, és mindössze
két dolog létezett számomra: a vezényletem alatt lévő huszonegy gyalogos
és négy lovas cohors; valamint ciprusi olajtól fénylő melleid halmai,
kedvesem, melyet viszontlátni kívántam, bármi áron. Akár az összes narbonensis,
sőt, katonáim halálának árán is.
Előttem, a
síkságon fénylő, új fegyverzetben álltak cohorsaim, s a hosszas tétlenség,
várakozás után kipihenten és harci vágytól égve sorakoztak kifogástalan
csatarendbe. Vörös pajzsaikon csillogott a nap, és tizenkétezer ember élete,
valamint a Birodalom dicsősége múlt rajtam, míg testemet lassan
elborította az izgalom és a harci kedv remegése – akár a vágyé, mikor a
fürdőből kilépve közelítettél hozzám.
A csata nem
ígérkezett nehéznek. Első találkozásom volt a barbár hadviseléssel, s ahogyan
nem tudhattam, mi vár rám, mikor ijedt kislányként huszonöt solidusért
megvettelek a cannaei rabszolgapiacon, úgy itt sem sejthettem, mit tartogat a
sors. A jelek biztatóak voltak: az áldozás előtt elengedett sas
nyílegyenesen röpült el keletre, az olajat és bort beitta a föld, az áldozati
állat belsőségei egészségesen vöröslöttek. Mindezek mellett, jóval
kézzelfoghatóbb biztatásként: katonáim jól tápláltak és bátrak voltak,
megbíztak bennem, ahogyan én is őbennük.
Míg
csatarendbe álltunk, még egyszer hálát adtam az isteneknek: az ellenség, bár
kétharmados többségben volt, előnytelenebb helyet foglalt el, s barbár
szokás szerint egyenes vonalban, vezérükkel az első sor élén sorakoztak
fel. Gyalogosok voltak, így végzetes hibának tűnt elrendelésük – hiszen
lovasok nélkül nem volt esélyük a bekerítésre, a szemtől szembe való
rohamuk pedig megtörik a cohorsok lépcsős alakzatain.
A jelt a
támadásra Bato adta meg. A dombtetőn állva néztem végig, ahogyan támadás
közben alakzatot vált a barbár sereg, s a hátsó sorokban álló fegyveresek
oldalra húzódva nyújtják ki a támadás vonalát, míg Bato helyben maradva került
hamarosan katonái mögé. Látnivaló volt: abban bízik, túlerejével serege zöme
helyben tartja cohorsaimat, míg a többiek oldalunkba támadhatnak. Bölcs és
tapasztalt stratégára valló támadás volt, ebben a pillanatban azonban nem volt
csodálatra időm. A két sereg perceken belül összecsapott, s
újrarendezésre, új stratégiára már lehetőség sem volt. Elsőként
lovasaim, a széleken álló két cohors pusztult oda, miután elvágták őket a
gyalogságtól; majd az első három cohors, az ék csúcsa morzsolódott fel
szinte percek alatt – az ellenség lendülete magával sodorta, a három oldalról
jövő támadás pedig megzavarta, pánikba ejtette őket. Dühösen, saját
tehetetlenségemet és a barbárok ravaszságát átkozva álltam a dombtetőn, és
néztem végig ezerötszáz katonám lemészárlását, míg a sereg többi része egy
pillanatra megtorpanva, a gyalázatos megfutással fenyegetett. Tapasztalt
centurióim azonban a kezdeti fejvesztés után megtették kötelességüket, és
sikerült további harcra vezetni embereiket.
A barbár sereg
úgy csukódott össze csapataim körül, akár lábaid derekam körül, szorításából
pedig nem volt menekvés. És bármilyen hihetetlenül hangzik, majdnem ugyanazt
éreztem ezekben a pillanatokban – ugyanazt a szinte fájdalmas feszültséget, a
befejezés előtti utolsó fellobbanást. Visszavonulásról már szó sem
lehetett – menekülő katonáimat felmorzsolták volna –, így egyetlen
lehetőség maradt: a kétségbeesés lendületével előretörni a körénk
záruló csapatok közül, és eljutni odáig, ahol a kétfelé ágazó barbár csapatok
mélyén Bato vértje csillogott.
Lerontottam a
dombról, s összes megmaradt katonáimat rohamra szolítva, bevágtattam a csata
sűrűjébe. Az első barbár vonalakon így mentem át, mint kard a
vízen – katonáim pedig a kétségbeesés hősiességével törtek utánam, a
széleken fogyatkozva, akár a gördülő kőről lepattogó szilánkok.
A barbár sereg
zöme hamarosan hátunk mögött maradt. Bato, a védelmére rendelt két cohorssal
nyugodtan, szinte méltóságteljesen várta be támadásunkat, amelynek erejét
azonban megsokszorozta a roham és a közelgő halál előérzete. Nem a
haláltól magától féltem, hanem attól, hogy ez elválasztana tőled, és
tudtam, itt az utolsó esély férfiként bizonyítani és kiérdemelni életet
jelentő ölelésedet.
Mielőtt a
visszaözönlő, hátunkba került barbár sereg visszaért volna, Bato halott
volt. Gyorsabb voltam mint ő, s Fortuna kedvemre tett; ahogyan a nyeregben
kiegyenesedve csapásra készülődött, a mellvért alatt sikerült megtalálnom
kardommal a rést. Ledőlt lováról, magával ragadta kardom is testében – s a
vezér halála megtorpantotta a barbár seregeket annyi időre, míg
visszafordulhattunk, s magunk indulhattunk újult erővel rohamra.
A többi már
egyszerűen és könnyen ment. A barbárok kitartása lankadt, s a
győzelem közelében érzett eufóriájuk vezérük halála után pánikba csapott
át. Hamarosan véget ért a csata, a narbonensisek megfutottak. Üldözés nem volt
– végsőkig kimerült katonáim erejéből már nem futotta másra a szomorú
győzelem után. Több mint nyolcezer halottunk feküdt a csatatéren, s nem
akadt ember, ki seb nélkül maradt volna a harc alatt.
A hálaáldozat
bemutatása után katonáim sátramhoz hozták Bato holttestét. Bevittem és tiszta
takaróra fektettem a testet – mert nagy hadvezér volt, jó katona és tiszteletre
méltó ellenfél, ki nem érdemelte volna meg, hogy éjjeli ragadozók vagy kóbor
tolvajok gyalázzák meg holttestét.
Miután elküldtem
katonáimat, leültem mellé, és sokáig néztem a kihűlt testet. Első,
jelentős győzelmemet arattam – s ezt csupán az ő élete árán
sikerült elérnem. Katona voltam, és több halált láttam már akár otthon Rómában
is, mint az emberek többsége – Bato megölése azonban furcsamód megérintett és
elszomorított, ahogyan még soha nem éreztem magam. Megmagyarázhatatlan bánat
vett erőt rajtam, akárha ismerős vagy barát holtteste mellett ültem
volna. Arcába akartam nézni, érintéssel búcsúzni testétől, ahogyan a
közelállóktól szokás.
Levettem díszes
bronzsisakját, s hirtelen úgy éreztem, gúnyt űznek belőlem az
istenek. Kapkodó kezekkel kapcsoltam ki és vettem le mellvértjét is – szemem
nem csalt meg, és verítékben fürödve meredtem rá az ismerős testre. Bato
nő volt, s arcvonásai kísértetiesen hasonlítottak arcodra, kedvesem – olyannyira,
akár ha ikertestvéred lett volna. Bal mellén pedig, amely alatt behatolt
kardom, ott volt ugyanaz a csillag alakú anyajegy, amelyet melleden csókoltam
annyiszor.
A csodákkal és
az istenek tréfáival tehetetlen az ember. Magamba roskadtan, tehetetlenül,
kiszikkadt aggyal ültem a gyönyörű test mellett – s csak egy lépés
választott el a tébolytól. Hiszen láttalak, téged láttalak holtan ott, Evys –
tökéletes hasonmásod feküdt a takarón, melyet én öltem meg; nem önmagamért, és
nem Róma dicsőségére, hanem azért, hogy újra karjaimba szoríthassalak
Rómában.
Másnap, kora
hajnalban római módon megadtuk a végtisztességet, és elsőként
hamvasztottuk el a vezér holttestét. Soha, katonáim közül senki nem szerzett
tudomást a titokról, s ma már azt hiszem, maguk a narbonensisek sem tudtak
arról, hogy vezérük nő volt.
És te azt kérded, Evys, miért nem pihenek meg többé karjaid
között, és miért nem lelek örömet immár hibátlan vonalú
csípődben, szobrász után kiáltó kebleid között?
A TORONY
Olyan tornyot, mint
az, amelyről mesélni fogok, még nem látott a világ. E toronyhoz foghatót
többé nem épített az emberiség – égbetörő karcsúsága, felhőkbe
vesző teteje egyszeri és megismételhetetlen teljesítmény volt, amelynek
puszta látása is a kiválasztottaknak volt fenntartva. A Tornyot megmászni,
megszámlálhatatlan lépcsőfokain fölmenni pedig végképp nem közönséges
földi emberek osztályrésze volt – meg aztán értelmetlen cselekedet is lett
volna, mivel nem emberek számára építették. Halandó számára céltalan és fáradságos
művelet lett volna a Torony meghódítása, használatba vétele, akár
hajdanán, az idők kezdetén annak építése.
A legenda
szerint a Tornyon egy rejtélyes nép több száz nemzedéke dolgozott, tudós
mérnökök örökítették apáról fiúra művészetük titkait, a tervrajzokat, az
építkezés értelmét és az abban rejlő szándékot pedig titkosírással
rögzítették, hogy beavatatlanok kezére ne jusson. Nemzedékek hosszú során aztán
a titkosírás kulcsa elveszett, s így a Torony építésében rejlő végső
értelem és szándék is – az építkezés azonban folytatódott, sudáran, keményen és
véget nem érően törve az ég fele, akár egy égboltozatot tartó oszlop.
Végül azonban, a
végtelenség határán, a Torony mégiscsak elkészült. Egy napon vége lett az
időtlen idők óta tartó építkezésnek, a Torony pedig teljességgel,
befejezetten és a cél ismerete nélkül is célszerűen magasodott a fölfelé.
Az építők utolsó nemzedékének sorsa, akik betetőzték a munkát,
ismeretlen maradt. Az utolsó szent kő letétele után lehet, mindannyian a mélybe
vetették magukat; de meglehet, hogy végül újra szétszóródtak a földi emberek
között, akiket már csak hírből ismerhettek; s az is lehet, az utolsó
kőműves befalazta társait a frissen fölhúzott falakba.
Hosszú évezredek
csendje után egy nap különös vándornép érkezett a Torony lábaihoz. Igazából
csak népük maradványa, egy törzs volt az, akik ismeretlen síkságokon,
szakadékokon, évekig tartó ködvidékeken és hatalmas erdőségeken
vergődtek át idáig, menekülve valami elől, amit már elfelejtettek.
Magas, karcsú, fekete ruhás emberek voltak, gyönyörű asszonyaik haján
aranyszálakkal csillant a nap, a férfiakat pedig erősekké és bölccsé
érlelte a hosszas vándorlás. Vezetőjük, egy szikár, csúcsos süvegű
öregember összegyűjtötte népét a Torony alatt, s csendesen, kezével a
falat megérintve csak annyit mondott: Megérkeztünk. A férfiak a pusztába
engedték lovaikat, és elásták fegyvereiket, az asszonyok pedig megmerítkeztek a
közeli folyóban, hogy megtisztulva és termékenyen fogadhassák a férfiakat az új
élet teremtésére. A Torony aljában benépesült a föld, és gyümölcsözni kezdett;
s nemsokára megszülettek az első gyerekek is, akik már csak hírből
ismerhetik meg őseik vándorlását.
A Torony azonban
továbbra is magányos maradt. Az öreg, aki kezével először illette a falakat,
szigorúan eltiltotta népét a Toronytól, s törvényei között, melyekkel népét
kormányozta, első helyen állott a Torony háborítatlansága. Széles és hideg
kőfalaihoz soha senki nem közeledett büszkén; és titokzatosan emelkedett
az emberek városának közepén. A törvényt nem volt nehéz betartani: a Toronynak
nem volt bejárata, falai zártan futottak körbe, megmászhatatlanul és véget nem
érően magasra, minden rejtélyt és titkot magukba zárva.
A titkok értelme
azonban éppen feltörésükben, de legalábbis annak kísérletében rejlik. Nem
történt másként ez alkalommal sem – a dolgok végzete szerint pedig a titok
megsértőjének éppen az arra vigyázó törvényhozó véréből kellett
származnia. Az öreg bölcs egyetlen lányunokája volt az, kit erre szánt a végzet
– szülei rég elvesztek a vándorlás alatt, és egyedül volt, aki az öreg halála
után átveheti annak szerepét és népe irányítását. Birtokolta nagyapja minden
bölcsességét, és népének összes erényét; mindez pedig olyan szépséggel
párosult, amely még e szépséghez értő és azzal együtt élő nép
férfiait is megbénította.
A lány azonban
megközelíthetetlen volt. Fehér bőre, vörösbe játszó szőkesége,
kívánatos teste érintetlen maradt, akár a Torony, melynek árnyékában
nevelkedett. Ölét nem nyitotta meg egyetlen férfinak sem, hideg volt, és
érzéketlen, mint a fal hatalmas kockakövei. A hasonlatosság nem volt véletlen:
a Torony volt az egyetlen dolog, amelyre pillantva meleggel teltek meg szemei,
és mosoly ült gyönyörű arcára. S bár ilyenkor, ha a Torony égbe fúródó
tetejére nézve elmosolyodott, még a nap is ragyogóbbá vált, a bölcs öreg arcán
elmélyültek a ráncok, és szorongva követte a lány tekintetét a felhőkbe
vesző falak után.
Egy éjszaka
aztán bekövetkezett az, amitől az öreg rettegett. Telehold volt, szinte
nappali világosság, és mély álom borult az emberek városára, mikor a lány a
hajdani főpapnők bíbor ruhájában megállt a hatalmas fal előtt.
Különös, furcsa ábrákat rajzolt a kövekre, és népe rég elfeledett, ősi
nyelvén mondott szavakat; a Torony pedig, mint aki ért e beszédből,
megnyílott előtte és magába fogadta a belépő lányt. A falak újra
összezárultak, a telehold fénye megkopott, az emberek pedig újra ugyanarra a
félelemre ébredtek, amely hosszú évszázadokkal azelőtt menekülésre,
vándorolni indította.
Reggel,
hajnalhasadtakor az öreg bölcs magába roskadtan és mélységes szomorúsággal újra
összehívta népét. Szemébe néztek, és mindannyian megérezték: a kiválasztott
lány feltörte a titok pecsétjét, s ami történt, végérvényes és
visszavonhatatlan. Az öreg még aznap, napnyugtakor meghalt; a vezető
nélkül maradt nép férfiai pedig másnap újra visszacsalogatták elvadult lovaikat
a pusztából, kiásták fegyvereiket, és indulásra készen állva vártak hosszú
ideig a Torony körül. A jelre vártak, a bizonyosságra, mellyel kezdetét veszi
az újabb kiűzetés. E várakozásban pedig hónapok teltek el.
Mert hónapokig
tartott a lány útja is a véget nem érő csigalépcsőn, amely a Torony
beljesében kanyargott. Ment, egyre feljebb és feljebb hágva a meredek
lépcsőfokokon; étel és ital, alvás és pihenés nélkül, fáradhatatlanul
haladva a végső titok, a Torony létezésének titka felé. Cipői
szétszakadtak a lépcsőn, bíbor ruhája megkopott, bőre még jobban
kifehéredett, haja pedig egyre vörösebbé vált, akár a benne égő tűz. Végül, a sokadik holdtöltekor megérkezett a
tetőre: a lépcsők elfogytak,
feje fölött karnyújtásnyira ragyogtak a csillagok, a mellvértről pedig sűrű,
tömött felhőmezőkre hullott alá a tekintet.
A tető közepén pedig, a kör középpontjában egyetlen szobor, egy
meztelen férfi életnagyságú és döbbenetes
hűséggel megalkotott kőszobra állott. Feje mögött a telehold koronaként ragyogott, és beezüstözte
körvonalait, hívogatóan kitárt karjai
a lányra mutattak, mintha régen várt pillanatban üdvözölné kedvesét. A lány szemei újra meleggel teltek meg, mosoly ült
arcára, majd hangosan, gyöngyözve nevetni
kezdett. Nevetett, boldogan, akkor is, amikor kibújt bokáig érő bíbor
ruhájából, és átdobta azt a mellvéden; és nevetett, önfeledten akkor is, amikor
meztelen testével a kőférfire fonódott, és ölét megnyitotta neki. És
nevetett, mindaddig, amíg a
kőszobor megmozdult karjai között, a Toronnyal együtt és a kövek szétfutottak alóluk. A lentiekhez
először a kacagás ért le. Az asszonyok lélegzete elakadt, a férfiakat jeges rémület szállta meg; aztán, mintegy
a kacagás hangjaira himbálózva, a
bíborszínű ruha ért földet lágyan az emberek között. Ebben a pillanatban
elkezdődött a menekülés; a lovak felnyerítve ragadták el lovasaikat, a
leomló torony moraja pedig nemsokára elnyomta a csontig hatoló női kacajt. Mérföldeken keresztül,
könyörtelen egyhangúsággal hullottak a hatalmas kövek a felhőkből; a menekülő népből pedig
hírmondó sem maradt a föld színén.
Idők múltán a közeli folyó kiszáradt, a tűző nap
felperzselte a valamikor virágzó földet, a lassan
szállingózó homok pedig magába zárta a hajdani nép minden emlékét,
ahogyan a leomlott torony köveit is. Utolsóként egy furcsa, henger alakú kő merült el a homoktengerben; vöröses árnyalata a vér rozsdáját
idézte, egy rég elfeledett ősi nyelven pedig különös, furcsa szavakkal
volt belevésve a Torony, egy rejtélyes nép és a kiválasztott lány végzete.