Bogdán László
A KATONA ÉS A DÉMON
Regényrészlet
3. A REPÜLÉS
1991. május 20-án álmomban repültem. Először csak ülő
helyzetben lebegtem a székem fölött, majd váratlanul benső
– avagy mégiscsak külső? –
parancsra jóga-ülésbe rendeződtek a tagjaim, s egyre
magasabbra emelkedtem, míg bele nem ütöttem a fejem a
mennyezetbe. Ekkor lassan visszaereszkedtem a székre, de a csábítás erősebb volt nálam, nem tudtam, tán nem is akartam
ellenállni, újra meg újra a levegőbe emelkedtem, s
ebben nem is találtam semmi rendkívülit. Mintha a
repülés tudománya a kezdetektől – hol van már az eleje? – a birtokomban
lett volna, mintha csak megfeledkeztem volna e
képességemről, olybá tűnt. Aztán úszó mozdulatokat
téve kirepültem a szobámból, a fal természetesen szétnyílott előttem, mint
a kárpit, és én ott libegtem a májusi égen, a tiszta levegőben, városom fölött, búcsúköröket írva le a Bodok Szálló körül – alatta kincs van, de
nem tudok rávenni senkit, hogy megvásárolja és lebontassa, hogy
végre hozzájuthassunk a Borsos Tamás vásárhelyi bíró által néhány évszázada
elásott aranyakhoz, rubintokhoz, zefírekhez,
smaragdokhoz, gyöngyökhöz, dohányszelencékhez, kupákhoz, gyűrűkhöz,
mely kincsekkel a furmányos észjárású bíró a porta fura urait kellett volna lepénzelje. Erre ezért (bizonyos akkor aktuális és
jelentőséggel bíró dolgok ma piszlicsáréknak
tűnnek!) mégsem került sor. Azért kellett volna odaadnia, hogy ne zaklassák őket a törökök? Valami ilyesmikért, jobb
bánásmódért etc., de ő sajnálván tőlük a málét,
elásatta Szentgyörgyön «jobb időkre». Világos, gondoltam
teljesen tiszta fejjel álmomban, hiszen szombatos volt, ki tudja, miket fundált
ki, miket forgatott abban az okos fejében?... S az is igaz, a «jobb idők»
bizonnyal mára immár el is jöttek, ennél jobbakat már nem is várhatnánk, itt az
ideje, ki kell ásni a kincset, hogy legyen pénz felépíteni a magyar
egyetemet!...
Váratlanul felnyitván szemem, a nap sugárzó gömbjébe meredve megszédültem, és pörögve tűntem el egy fényörvényben. Még
hozzávetőlegesen sem tudom megállapítani, mennyi
idő telt el, tény az, hogy amikor szédülésem múltán újra ki mertem nyitni a
szemem, kopár, szürke táj fogadott, úgy húsz méterre lebegtem a szittyókkal
teli mező fölött, körülöttem varjak kóvályogtak a levegőben,
másnaposak lehettek ők is, harmadnaposak, egy más világ előhírnökei,
fekete kérdőjelek. De őket sem tudtam hosszabban elnézegetni, akár
elalvás előtt arcom a kegyetlenül megcsillanó vodkás poharam tükrében,
mert hirtelen apró lovaikon üvöltöző tatár harcosok tűntek fel a
réten – ahol az előbb még városom büszkesége, a Bodok Szálló állott –
lándzsáikat rázva, köpködve kiáltoztak valamit torokhangon, s akkor észrevettem,
hogy az egyiknek a nyergében alélt, szőke lány fekszik, haja zászlóként
csüng alá és a ló hasát verdesi, bizonyos elszabadult szálai, mielőtt
hurkokat formáznának (mely hurkok a most még nyeregben lévő tatár harcos
nyakára tekerednek hamarosan), még a vérrel fröcskölt gyér fűcsomókat
súrolják. Némely vértócsák még vöröslenek – valahol alattuk kell legyen a
Borsos féle kincs –, míg mások már-már olyan feketék, mint a fölöttük imbolygó
legyek. Állórepülésükben sincs időm gyönyörködni, váratlanul egy mondat
ötlik fel bennem: „az Úristen mérhetetlen mennyiségben küldi ránk a legyeket,
legyek, legyek, avagy az elmondhatóság határa”, de nem találhatom ki, mégis
mely fűcsomók alatt lehet a kincs – a még friss vérrel permetezettek,
avagy ellenkezőleg, a már megfeketedettek alatt-e? – vörös vagy fekete, ez
itt a kérdés – mert észrevesznek a tatárok. Üvöltve mutogatnak felém görbe
kardjaikkal, és én ijedten szisszenek fel, amikor egy gyors, sunyi
nyílvessző bal vállam súrolja, igyekszem, amilyen gyorsan csak bírok feljebb emelkedni, de vártalanul a
lány is feléled a tatár lovas nyergében, segélykérően tárja felém a
karját, nem tudom megállapítani, mi a pirosabb, az arca-e vagy azok a nem is olyan régen még a Bodok Szálló erkélyein
lobogó zászlók, melyeknek selymét utóbb ingeknek adták el nyilván,
nyelüket pedig seprűkhöz hasznosították városom páriái, az őrkői
cigányok.
Ha ők
páriák, gondoltam még gonoszul – miközben egyértelműen a
megfeketedett vértócsákkal borított zsombékok alatt vélem felfedezni az áhított
kincset, egyetemünk árát (!) –, akkor én parvenű vagyok.
Segítség – így a lány, a büszke tatár harcos nyergéből, de én a felém
szállongó nyílvesszők között dülöngélve, dugóhúzószerű mozgásokat
végezve repülök egyre feljebb, s akkor egy fellegen üldögélve megpillantom a démont.
Szem nem láthatja, olyan tündökletes, le sem írhatom tehát, hogy milyen, tény,
hogy már elég régen jelen van az életemben, eddig mégse tudtam soha
aprólékosan megfigyelni. S előreláthatólag most sem fogom tudni, mély
szomorúság fog el, könnybe lábad a szemem.
Hallgatok.
4.
A DÉMON
Igen, Jáfet, a
démon a kezdet kezdetétől jelen van az életemben. Első
emlékem: hintalovon üldögélek egy konyhában, mellette istálló van, anyám szagos
szappant rak a fejünk mellé, hogy ne érezzük álmunkban is a bűzöket. A
trágyaszag orgonaillattal keveredik, azóta se bírom elviselni egyiket sem. A
démon szemben áll velem, tündökletes, ránézni se tudok, de jelenléte mégis
megnyugtat, örömmel tölt el, reménykedéssel. Ezeket onnan tudom, hogy nem félek
tőle. Természetesen veszem, hogy ott van, s csak én látom, anyám,
nagyanyáim, nagynénéim, apám, a szomszédok, Róbert első és egyetlen
barátom: nem.
Ringatja a hintalovat, és torokhangon a
szomorú nyírfákról énekel nekem. Lehet, hogy Lermontov démona lenne,
s onnan tudhat holmi nyírfaanyácskákról, hófehér nyírfamenyasszonyokról,
búsongó nyíresekről szóló, melankolikus énekeket?!
Egy másik emlék
még világosabb: háromévesen a „kutyalyukon” átmászva először indulok el a
nagyvilágba, a kerten átkúszva a mezőre kerülök, ahol a nagyobb fiúk
összevissza rohangálva egy bőrgömböt rugdosva – csak később tanulom
meg, hogy labdának hívják –, üvöltözve kerengenek egymás és a bőrgömb
körül, s a legnagyobb kamasz időnként torokhangon üvöltöz, időnként
nagyokat fúj a sípjába. Önfeledten nézem futkorászásukat, mozgásukban
gyönyörködöm, szeretném, ha az én arcom is olyan szép veres lenne, mint az
övék, amikor valamelyiknek sikerül a bőrgömbbe rúgni, az én lában is
meg-megrándul, de a mozgások célja ismeretlen előttem, a játék
egyelőre nem fedte fel titkát. Amikor a labda végre felém száll,
megijedek, felállok, hanyatt-homlok rohanva igyekszem menekülni, észre se
veszem, hogyan csúszom bele egy trágyalével teli gödörbe. Előzőleg az
életemben szintén kezdetektől jelenlévő kobold is beugrik – mintha
hegyi patak kristálytiszta vizébe –, és hívogat s én gondolkodás nékül követem,
noha a csípős szagtól védekezőn rándul össze a gyomrom. Ezen a kobold
harsogva nevet, s eltűnik a sűrű, pöfögő fekáliában.
Mindezt nyilván utólag rekonstruálom, negyvenöt
esztendő múltán, 1988. december 11-én a bukaresti Északi Pályaudvar
peronján, amikor a kobold – mindig akkora, mint én, egyidős velem,
hasonlít rám, ő is én vagyok? – felugrik egy vonatra és hívogat. Akkor én
is habozás nélkül követem, noha egy pillanatra megszédülök, szétesik negyvenöt
esztendő, s újra mintha a trágyalében fulladoznék. Nem tudom? Elhessegetem
a kellemetlen trágyaszagot, lassan, fokozatosan alakul át a kupé megszokott
különféle illatnyomelemekből összeálló szagává, amelyben a veríték és
bráhaszag kapadohány köhögtető, fullasztó «illatával» vegyül. Leülök egy
erősen kifestett, középkorú hölgy mellé, aki mellén akárha kisbabát,
cujkásüveget dajkál, s mélabúsan kezdek olvasni egy lengyel regényt – hőse
a női popsik reménytelen szerelmeseként tévelyeg a harmincas évek hódító,
büszke, megejtő Párizsában, s rossz kedve van... Mint kelet-európai
értelmiségi az euróutópiák és populizmusok egymást hatálytalanító eklektikus
kereszttüzében fuldokló, igenis, tudom, sejtem, érzem, értem, miről
beszél, s azt is, honnan táplálkozik
öngyötrő mélakórja... Idegenségét is felfogom, azt, hogy miért nem képes a
többiek, a megalázottak és megszomorítottak felé fordulni, noha egyre jobban zavar
a hölgy cujkától bűzlő feje a vállamon. Ahogy óvatosan elhúzódom,
váratlanul döbbenek rá, hogy rossz vonatra szálltam, ez nem Brassó,
ellenkezőleg, Rîmnicu Vîlcea felé megy.
A kobold röhögve fityiszt mutat nekem, s ő ugrik elsőnek a már mozgó
vonatlépcsőről. Én utána. Jobb térdem azóta is „laza”, ő tovább
röhög rajtam, miközben én bundámról veregetem a peron porát, s egy öreg mellém
érve megcsóválja a fejét. „Meg akar halni, fiatalember?” – kérdezi
szenvtelenül, s felém nyújtja pálinkás butykosát. Visszautasítom. AIDS,
szifilisz, fertőző májgyulladásokról szállongó hírek ijesztenek el a
barátkozás eme fajtájától. Nem sértődik meg, hátba ver. „Még jó, hogy nem
törött el a lába” – mondja.
A
démon tündökölve jelenik meg – ilyenkor a kobold mindig
eltűnik, semmivé foszlik, volt, nincs, csak villogó kérdőjelek
árválkodnak a helyén a peron légterében. Akkor, amikor a pöcegödörből húz
ki, mielőtt megfulladnék, s bokámnál fogva forgat, hogy lehulljon rólam a
bűzlő trágyalé, nem szól semmit, csak a fejét csóválja. Akkor se
szól, amikor három év múlva a moszkvai külvárosi részegek elé varázsolja a
lehető legkritikusabb helyzetben a kissé tántorgó, de hivatásuk magaslatán
álló szovjet milicistákat.
Előzőleg
költőtársammal, Mariannal indulunk hazafelé. A metró végállomásától az
orosz éjszakában még mintegy három és fél kilométert kell baktatnunk
szállásunkig. Nem mondhatnám, hogy nem félünk, sötét alakok ólálkodnak a
bulvárokon, a beseggelt társaság – mert végül is maszkarás sereg fog körül –
váratlanul jelenik meg az utolsó sarok mögül, a disznó-, törpe-, sárkány- és
manófejek mintha körhintán forognának körülöttünk, és többen is felénk kínálják
színtelen, homályos folyadékokkal teli üvegeiket. Mi pedig mióta csak itt
vagyunk a posztglasznoszty fővárosában, AIDS, szifilisz s
fertőző májgyulladás járványoktól rettegünk. Azt azonban akkor is
világosan tudjuk, ha iszunk az üvegből, s Isten kegyelméből esetleg
mégis metilalkohol van benne, még szállásunkat sem fogjuk elérni, itt döglünk
meg a moszkvai külváros sugárútjának szélén, a hóban fetrengve s
előzőleg megvakulva. Azt is sejtjük viszont, ha visszautasítjuk
kétségtelen barátkozási szándékukat, gesztusunknak beláthatatlan következményei
lehetnek.
Szobormereven állunk a hóban, elhúz mellettünk egy taxi, lefékez, a démon
száll ki belőle, s a tiszta levegőben varázslatos
mozdulatokkal képez elénk két meglehetősen részeg szovjet rendőrt. Az
elmaradhatatlan rabomobil is fékez, újabb zsarvak urgálnak ki belőle, s a
menekülő maszkarás társaság egyes lassúbb tagjait a hóba ütve, rugdosva
bilincselik meg. Velünk nem törődnek. A démon szótlanul
néz, és ingatja a fejét. 1988 decemberében viszont az Északi Pályaudvar
peronján foga közt szűrve a szót azt mondja: „Maradhattál volna!...”
Ez is érdekes,
soha nem beszélgettünk eddig, legalábbis nem szavakkal kommunikáltunk, talán telepatikus
úton közölte velem benyomásait, véleményét, észleleteit,
parancsait? Kétségtelen, „olvas” gondolataimban, még ama bizonytalan
felismeréseimről is tudomása van, amelyek az asszociáció setét mezőin
rejtőzködnek: egy fehér ruhás lány és egy átrohangált fehér éjszaka
között. Mindkettőről saját jól felfogott érdekemben kellene
megfeledkeznem, de ő nem hagyja.
– Maradhattál
volna – ismétli meg, noha nem szokása ismételni magát.
– Semmi
dolgom Rîmnicu Vîlcean – mondom
rosszkedvűen, s kinyújtom a nyelvem,
hátha ráesik egy-egy eltévedt hópihe, a pályaudvar felett hófellegek gyülekeznek, egyikük tankra, másikuk cápára
hasonlít, s elkezd szállingózni a hó.
– Ha Ploieşti-en leszállsz – mondja ő –, bevárhattad volna a vonatodat, így viszont nehéz felszállni rá – bök fejével a
szomszéd peronra –, nagyon sok az utas.
Hipnotizáltan nézek körbe.
Tényleg rengeteg ember sürgölődik körülöttem, katonák, színes
katrincás cigányasszonyok, pálinkásüvegeikkel hadonászó, galatyoló
fekete kalapos, bajuszos, szakállas cigányok, szabadnapos cselédek,
úrinők, diákok, papok, kopott táskáikat hónuk alá
szorító, szíjas melósok. Hihetetlen, mintha mindenki egyszerre akarna elutazni a
fővárosból.
Jáfet még mindig ott tündöklik előttem – a kobold persze ilyenkor,
ahogy már említettem, mindig eltűnik, valahol ott lapul a
dolgok árnyékában, s azt várja, mikor lesz ismét szabad a
pálya, hogy előtűnve tovább kísértsen, s különféle elmebeteg ötleteit hajtassa végre velem, készséges szolgájával.
A fehér ruhás lánnyal egy fehér éjszakán Leningrádban találkozom a híres Nyevszkij Proszpekten. Éppen egy vágott szemű kalmük
katona ragadná magával. A fehér ruhás lány sikoltozva
védekezik, arca pontosan olyan piros, mint annak a szőkének
ott a Bodok Szálló helyén a zsombékosban, amikor a tatár lovas ragadja magához, a
nyeregbe.
Szédülten hunyom le a szemem.
Erőt gyűjtök, érzem, cselekedni kell. Vannak
pillanatok, amikor fel kell adni a szemlélődést. Arról még nem beszéltem,
hogy életem emlékei, a tények és álmok furcsa játékokat
űznek velem, halálom pillanata éppen úgy megjelenik előttem időnként, mint a trágyával teli büdös gödör, amelybe háromévesen
véletlenül pottyantam bele, ahogy nagyanyám sírva-nevetve
mondogatta, talán, hogy eljövendő életemben
szerencsém legyen. Életem tényei között időnként nincsen semmi kapcsolat, s nem is lineárisan követik egymást, hanem szeszélyesen
rímel egyik a másikra... Mórok egy portugál szonettben, gótikus ívek a
látóhatár peremén, kulcslyukak az örökké közelítő,
soha meg nem érkező jövőbe.
Mindenesetre a fehér ruhás lány segélykérően pillant rám,
éjfélbarna szemének szomorúságát azóta sem tudom feledni,
kitárja karját, de közben előkerül a kalmük
harcos alacsonyabb s tán részegebb társa is, ő is megragadja a lányt, s vonszolni kezdik egy katonai terepjáró felé, amely begyújtott motorral
várakozik az árnyékban. Tétovázom, siessek-e a segítségére? –
Ugyan minek? – vigyorog rám a kobold. – Neked dolgod
van, spectábilis, hát már elfelejtetted? – s én vállvonva, elfordulva sietek tovább, miközben a mellettem grasszáló kobold röhögve
magyarázza: Nem, te nem azért jöttél ide Péter és Lenin
városába, hogy kalmük harcosokkal ismeretlen kislotyókért
verekedj, ellenkezőleg, neked, hadnagyom – ő
is úgy szólít engem, mint én Izraelbe, majd Új-Zélandba szakadt barátomat,
Róbertet a leveleimben –, igenis, dolgod van itt, túlozzunk, célod:
meg akarod nézni, nem, fogalmazzunk
keményebben, meg kell nézned, hogy éjfélkor (s addig még húsz-huszonkét perc ha van!), pontban kedd halála s szerda születése
mágikus pillanatában pontosan hova is esik az orosz költők által oly buzgón és
szorgalmas áhítattal megénekelt bronzlovas árnyéka? Ha leállnál verekedni a
lányért a kalmük kiskatonákkal, ki tudja, mi történhetne, márpedig neked,
barátocskám, te boldogtalan kis mafla, maflicsek, erdélyi szamár, szent
célod van, amit nem lehet elhalasztani, hiszen kizárólag a nyári
napforduló éjszakáján hajtható csak végre az ősi terv – a titokzatos
bronzlovas árnyékának bemérése, ha ezt most elblicceled, leütnek a kalmük
testvérek, vagy ellenkezőleg, megjelenik a szorgalmas, pontos és elszánt
orosz rendőrség, s behurcolnak az őrszobára, időt veszítesz, s
ki tudja, egy esztendő múlva újra sikerül-e Leningrádba jönnöd?!?
Gondolkozz!
Sietek a
bronzlovas felé, futtában, ernyedten érvelek: – De tegyük fel, esetleg én
győzöm le a katonákat, megfutamítom őket, akkor?
Akkor esetleg a
leányra kell több időt áldoznod –vihog a kobold –, a kelleténél többet, s
nem érsz időben a szoborhoz. Gondolkozz, hadnagyom. Ki tudja, jövőre
sikerül-e idejönnünk ismét, a cárok és pártfőtitkárok városába? Ez az
alkalom elbliccelhetetlen, értékes, egyedi. Lóra!
Futni kezdek.
A lány
sikoltozik, kitárja felém a karját, félreérthetetlenül magához hív.
Eszeveszetten kezdek rohanni, az egyik kalmük katona röhögve hajít utánam egy
követ.
Hátam közepén talál el.
Holdvilágos
éjszakákon, amikor ágyamban ébredve hol a kobolddal, hol a démonnal társalgok,
belém szúr a fájdalom, s érzem, életem nagy szerelmét veszítettem ott és akkor
el, anélkül, hogy megismertem volna. Igen, még mindig sajog a kalmük hajította
kő nyoma, s ahogy telnek az évek, egyre szárazabban köhögök, mintha kutak
mélyére bújna velem a meghatározatlan fájdalom. Feleségem szerint sokszor a
másik szobából olybá tűnik köhögésem hangja, mintha valaki makacsul
kopogtatna a pincében. Nincs is pincénk, érvelek elesetten, s a negyediken
lakunk. Vagy – folytatja ő megállíthatatlanul, magabiztosan, amiért mindig
is csodáltam – mintha huzat rázna széljárta távoli padláson egy
átalvetőben tavalyelőtti diókat.
Ilyenkor Jéfet
sem tud megnyugtatni, a kobold sem képes felvidítani, s hátamon fekve is érzem,
hogy a szentpétervári bronzlovas misztériumokkal terhelt árnyéka lassan
betakar. Kitakar a világból, az életemből. Labirintusban rohanok
előre, egyik kör alakú szobából a másikba, s érzem, nem juthatok ki innen
soha. Félek.
5. A MÁSODIK
KÍSÉRLET
A démon mindenesetre ráfúj a
nyílvesszőkre, s azok egy mamutmarokkójáték elveszett pálcikáiként
hullanak vissza bűnös támadóim – az üvöltöző és felém mutogató tatár
harcosok – fejére. Még látom a vöröslő arcú, sikoltozó szőke lányt,
amint az egyik magához ragadva a nyeregbe, továbbszáguld véle a gomolygó
füstben. Akkor határozom el, hogy egyszer még mindenféleképpen visszatérek
városom múltjába, és kiszabadítom, mint ahogy megállítva az egyáltalán nem
irreverzibilis időt, egyszer Pétervárra is visszahátrálok, kiszabadítani a
titokzatos fehér ruhás leányzót a kalmükök bizonyára izzadt és mocskos
markából, hogy ketten kézen fogva andalogjunk majd a bulvárokon, és
pontban éjfélkor, amikor kongani kezdenek Európa harangjai, egy sarok
mögül, viszonylagos biztonságból figyelhessük meg a bronzlovas titokzatos
árnyékát. Egy francia utazó szerint, aki 1788-ban járt erre, s szintén érdekli
a dolog, nincsen is árnyéka, bár én ezt nem hiszem el. Noha Umberto Eco és
Danilo Kis is említik elhíresült műveikben a különös, árnyék nélküli
bronzlovast. Szavaik értékéből sokat levon, hogy egyikük sem járt a
helyszínen, s készpénznek veszik a talán nem is létező gall turista
hazudozásait. Mindegy, ennek is hamarosan utánanézek, nyugtatom magam, s akár
nyugodt is lehetnék, mint olyan ember, aki mindig megtette a kötelességét. Na
jó: amit elvártak tőle! De ha ez így van – s mindebben nincs okod
kételkedni, kisbojtár, gúnyolódik koboldom –, érthetetlen, miért is
furdal örökösen a lelkiismeret a fehér ruhás lány cserbenhagyása miatt? Tényleg
cserbenhagytam volna, azáltal, hogy engedtem beteljesedni sorsát? Ha egy
kérdést fel lehet tenni, nyugtat Wittgensteinnel a kobold, meg is lehet
válaszolni azt, ne csüggedj! Nem tudok nem csüggedni. Mintha a fehér ruhás lány
cserbenhagyása miatt költözött volna éjfélbarna szemének szomorúsága mindörökre
a beteg szívembe? Szív alakú arca is előttem van, sikoltozását is egyre
hallom, s mindez időnként főleg teleholdas éjszakákon annyira
bepörget, hogy üvölteni szeretnék, mint egy örökké éhes sakál a Szahara
porában, ahol a szél közönyösen millió és millió szálló porszemet forgat egyre,
egy csak általa ismert dal ütemére, és egyik sem „hibban” el.
A világ minden porszeme körülöttem köröz.
Félek.
Miközben a
tündöklő démon szélsebesen ragad magával, s
feddőleg korhol, az ilyesfajta „kísérleteimhez” igazán kérhetném az ő
önzetlen segítségét is. Ne értsem félre, ő a világ megismerésének hasonló
módozatait egyáltalán nem ellenzi, sőt, csak tudjon ő
is róla, nem szereti az árulókat, már ismerhetném, igaz barátom ő,
segítőtársam, védelmezőm, hiszen a legfelsőbb akarat, amelyik
mellém rendelte őt, bizonyára mindezt nem tette véletlenül. A
legfelsőbb akarat semmit sem tesz véletlenül, legfeljebb mi halandók és
halhatatlanok nem látjuk be céljának mélységesen humánus értelmét!
Így dorgál, azután egy verset mond el:
„Die Blätter
fallen, fallen wie von weit,
als welkten in
den Himmeln ferne Gërten;
sie fallen mit
verneinender Gebärde.
Und in den
Nachten fallt die schwere Erde
aus allen
Sternen in die Einsamkeit.
Wir
alle fallen. Diese Hand da fällt.
Und sieh dir
andre an: es ist in allen.
Und doch ist
Einer, welcher dieses Fallen
unendlich sanft
in seinen Händen hält.”
A vers bizonyos
részei eljutnak tudatomig, a levélhullások lenyűgöznek, a magányos éji föld komor képe lesújt, s az óriási kéz sem vigasztal
meg, noha világos: mindent a kezében tart.
Szállunk a levegőben, lemaradnak a tatárok fürge
nyilai.
Ágyamban ébredek.
Hátam, ahol a
kalmük harcos köve ért, sajog, köhögni kezdek, s akkor észereveszem bal karomon
a véres horzsolást.
Tetanusz, fogalmazódik
meg bennem azonnal, felugrom az ágyból, átesem a széken, amelyik azért álldogál
ágyam fejénél, hogy rárakván egy párnát, eltakarhassam szemem elől
álmomban a televízió vibrálva hazudozó képernyőjét – s ismét megütöm a bal
karomat. A horzsolás vérezni kezd. Közbevetőlegesen fél négy van éjszaka,
kibotorkálok a fürdőszobába, kékszeszt cseppentek egy vattadarabra,
lemosom a sebet. Összeszorítom a fogam, annyira csípi, s észre se veszem, mikor
készült el fejemben az első három sor fordítása, de elkészült:
„Hull a levél,
hull, mintha odafönt
nagy égi kertek
lombja kókadozna.
Levél levélre
hull, rezgő avarra.”
Nem vagyok
elégedett „mindenestől”, nem nagy kertről
van szó, s különben is a levelek valamit tagadva hullnak, hullnak makacsul. Tetraciklines
kenőcsöt kenek el a seben, gézzel tekerem körbe, fogammal húzom meg a
csomót.
Na, elégedett
vagy, te hős, jelenik meg mögöttem vigyorogva a kobold, de nem bírok ráfigyelni, a következő két sor
nyűgöz le, tébolyodottan keresem a megoldást.
Két változata is van, támad előzékenyen, sima gúnnyal a
mindentudó kobold.
Várakozóan nézek rá.
Az egyik: „A föld a csillagok közül
kiszáll vak / éjek során s a rút magányba ront.”
Szép, de nem az igazi – meredek rá. A másik?
„S a csillagok köréből elbolyongva
magányba hull a súlyos éji föld.”
Igen, valami
ilyesmire gondolok én is. A kobold eltűnik, visszamenekülök elhagyott
ágyamba.
Az érdekes, az
igazán izgalmas a miden lehullást megtartó óriási kéz megalkotása lenne.
Lehet-e? Felállítom a feldöntött széket, rárakom a díszpárnát, hogy ne
láthassam fekvő testhelyzetben a televízió derengő képernyőjét
és a veres, kósza, szétfutó álmaim fölött őrködő varázsszemét,
elhessegetem az újra megjelenő koboldot, s behunyt szemmel hanyatlom hátra,
folytatásos álmaim egyikébe. Egy folyosón rohanok előre, heves vágy gyötör
s nyűgöz le: el innen!! csak innen el! el! mindegy, hogy hová, nem is
fontos, hogy hová, csak el!
Ugyan, ugyan, kisbojtár,
vihog magas fejhangján gúnyosan koboldom, hát hova a bánatba akarsz te elmenni,
ismerlek jól, szép maszk, ha el kellene, ha tényleg el kellene utaznod
valahova, te tiltakoznál a legerősebben, sőt a legteljesebb mértékben fel is lennél háborodva, hogy ismét ki kell
szakadnod sűrű hálószövésű depressziódból, amelyik már teljesen
hatalmába kerítette ezt a szobát. Ugyan. Hiszen tudod csúfondárosan piruettezik
a kobold, álmaim peremén a sötétségben,
mindig akkor vannak a legjobb filmek, amikor te valahova mégiscsak kiteszed a lábad, s talán soha többé nem lesz alkalmad
megtekinteni azokat az elszalasztott filmeket.
Ugyan, hova akarsz te még elutazni?! Utaztál te már eleget, most más dolgod
van ezen a vesztébe rohanó világon.
De, tiltakozom aléltan, előrevonszolva magamat a félálom
beláthatatlan, félhomályos labirintusában, de én most
tényleg el szeretnék utazni, titkos útjaim egyike
vár. Igen, utazni szeretnék! Valahova délre. Vagy épp északra, igen, északra, a lappok közé.
Ők mégiscsak a rokonaink, nem?
Ahol nem lenne meleg víz, s ezért két nap után már minden porcikád
viszketne, mint Szuzdálban, az elhagyott kágébés üdülőben.
Ugyan, ugyan, maflicsek, nem utazol te már sehova!...
És mégis, öntudatlanul elvágyódom,
replikázom, ki érti ezt?
Én – röhög a kobold, és semmivé
foszlik. – Én értem.
Helyén marad a négy Rilke-sor két
változata.
Az első:
„Mind zuhanunk.
Egy kéz hull oda, lásd,
amoda más: hull
minden, minden itten.
Mégis van
valaki, aki szelíden
tartja kezében e
vad zuhanást.
Nem. Ezzel
határozottan ellenkezik bennem valami dac. A másik lágyságával bűvöl el:
Mi mind lehullunk. Nézd emitt e kart.
S amott a másik, hullva hull le minden.
De egyvalaki végtelen
szelíden
minden lehullást a kezében tart.”
Változatlan
ledülettel csörtetek előre a félhomályos folyóson, szobák maradnak mögöttem, a huzat valahol távoli folyosók mélyén titokzatos kereplőket
ráz, előrehaladásom egyre jobban leköt, percek vagy órák
múlva döbbenten veszem észre, hogy nem vagyok egyedül, egy
lány – talán a tatárok által elrabolt szőke honfitársnőm, talán a
titokzatos fehér ruhás szentpétervári lány, ki tudja? – egy sötét köpenybe burkolózó görnyedt alak vánszorog mellettem. Félek.