Szakács
István Péter
UTAZÁS AZ 1957-ES SZEMÉLYVONATON
Tizennegyedik éve már, hogy esténként, nyolc után tíz perccel bezárom a
gyógyszertár fémkeretes üvegajtaját, és elindulok a tömbházak
szürke rengetegében az állomás felé. Edgár bácsi szerint, aki egész életében
mániákus szorgalommal követte nyomon a család
történetét, mindössze hároméves voltam, amikor egy vasárnapi séta során úgy
lecövekeltem a főtéri patika előtt, hogy csak hosszas rábeszélés és némi fizikai erőszak alkalmazása révén tudott
továbbvonszolni a járókelők derültsége közepette.
Természetesen én nem emlékezhettem e sorsdöntő
jelenetre, de annyiszor hallottam már a történetet, többnyire az áhítatos arccal rám hajló rokonság gyűrűjében, hogy már-már
magam előtt láttam azt a matrózblúzos, szétálló
fülű, csikófrizurás kisfiút, aki én voltam – anno domini 1960.
Évekkel később aztán, egy fülledt augusztusi délutánon a nagybácsi,
miközben a lefüggönyözött szoba mályvaszínű félhomályában a
késlekedő halálra várakozott, mást mesélt arról a hajdani napról.
– Nem a
gyógyszertár kirakata előtt makacsoltad meg magad – magyarázta kuncogva –, hanem a Sósfürdő utcai
bordélyháznál, a teraszon nevetgélő, festett arcú, színes rongyokban
páváskodó lányok láttán, akiket valamiféle adminisztrációs hiba vagy anakronisztikus csoda folytán még
nem helyeztek át – a szocialista átalakítás
eme lázas éveiben – a könnyűipar más ágazatába.
– S a patika? – kérdeztem hitetlenkedve.
– Bassza meg
a patikát! –válaszolta ellentmondást nem tűrő hangon a választékos beszédmódjáról nevezetes Edgár bácsi, mint
aki egy régóta tartó, kínossá vált vitát zár le végre.
S míg én a szavai keltette, hirtelen rám ereszkedő homályban tapogatóztam, addig ő a bosszantó várakozást megunva átsétált a
másvilágra.
Bármi is volt az igazság azzal a néhai nappal kapcsolatban,
gyerekkoromban – amióta csak emlékszem – valóban több időt töltöttem el a
fehérre meszelt gyógyszertár hűvös boltívei alatt, mint a városszéli
füves grundon, a környékbeli gyermekek kedvenc játszóhelyén. Az üveges
szekrények polcain sorakozó tégelyeket, üvegcséket, színes
dobozokat bámultam, vallásos áhítattal lestem a kövér,
gombszemű patikus minden mozdulatát, s az injekciós fiolák
összekoccanásakor kéjesen megrándultam, mintha a szférák zenéje csendült volna
föl bennem.
Hiába zavart hát össze nagybátyám az utolsó pillanatban, az általa elindított
gépezetet már nem lehetett leállítani: azon nyáron végeztem a gyógyszerészeti fakultáson, s még abban az évben a
szomszédos város új negyedének patikájába kerültem.
Nem tudom pontosan, mikor és miért következett be a törés. Az egyetemen a legrámenősebb diákok közé tartoztam. Stréber, suttogták méla
undorral s jól hallhatóan évfolyamtársaim a hátam mögött. Én azonban úgy
tettem, mint aki nem vesz észre semmit, s továbbra is könyörtelen
céltudatossággal hajtottam rá a jegyekre. Engem is
meglepett, hogy milyen profi pontvadász lett belőlem. Megveszekedett kitartással írtam a szakdolgozatokat, buzgón kuliztam a
szemináriumokon, s egyetlen előadást sem hagytam ki. Ősszel pedig, a
pótvizsgák könnyelmű fogadalmakat termő évszakában, amikor az egyetem
környékén elegánsan öltözött, elszánt tekintetű diákok
tünedeztek föl, nem restelltem a nyári vizsgákon kapott kilenceseimet tízesekre
kerekíttetni.
A pályán is meglehetősen jól startoltam: miközben
kollégáim nagy részét távoli, kis falvakba helyezték ki,
addig én a közeli, „dinamikusan fejlődő“ várost választhattam.
Sajnos, lakást nem kaptam, albérletbe pedig nem akartam költözni, s így
egyetlen megoldásként az ingázás maradt. Szerencsére a vonat épp a megfelelő időben közlekedett a két város között, nem kellett
az állomáson várakoznom. Olyan, mintha egy igazi nagyvárosban
dolgoznék, mondogattam nevetve a sajnálkozó ismerősöknek. Ott is
ugyanennyit kellene zötykölődni a földalattin, ám itt
legalább kinézhetek az ablakon, ha megunom bámulni útitársaim
kifejezéstelen arcát. Nemsokára megnősültem. Helyes, házias lányt vettem feleségül, akit már kamaszkoromban kinéztem magamnak. Úgy
tűnt, sínen vagyok: kiegyensúlyozott életmódommal,
lelkiismeretes munkámmal s tekintélyt sugárzó, egyenletesen növekvő
pocakommal lassan s biztosan haladtam a közmegbecsülés
derűs ormai felé. S ekkor egy szeles tavaszi napon, amint éppen a patikában pepecseltem a gyógyszerekkel, mintha valami nyomasztó álomból riadtam volna föl, hirtelen összerezzentem. Mit keresek én itt,
futott végig rajtam, és csodálkozva bámultam a pult túlsó
oldaláról rám meredő elkínzott, türelmetlen
arcokba. Tekintetem riadtan csapódott az üveges szekrények
fénylő felületének, majd ökölbe rándult kezemen állapodott meg, s csak ezután hallottam meg az ujjaim között összeroppant fiolák alattomos
reccsenését. Hogy mióta hordozhattam magamban ezt a mozdulatot,
amely egyszeriben
széttörte a gondosan körém épített, hitelesnek tűnő világot, soha nem fogom megtudni már, úgy összezavarodtam az
emlékezet szabálytalan útvesztőjében.
Hosszú évek óta áltathattam magam azzal, hogy a helyes utat választottam, s azt a legnehezebb leleplezni, aki
önmagának hazudik. Aznap alig bírtam
kivárni a zárórát. Türelmetlenségemben többször is kicseréltem kezemen a kötést, mint aki nem képes betelni a
bizonyosság látványával. Később az embereket kerülve, a kopott betonfalak
mentén osontam az állomásra. A vonat már a gyommal fölvert sínpáron
várakozott, az egyetlenen, amely a várost a világgal összekötötte. Három
vagonon is végigmentem, míg végre találtam egy üres fülkét. Nemsokára
kidöcögtünk a kihalt állomásról, s áthaladtunk a rozsdás fémhídon, a homályba
vesző, sekély víztükör fölött. A kisállomáson hátizsákos fiatal pár
gyömöszölte magát a fülkébe. Önkéntelenül összébb húzódtam a sarokban. Az
erdős domboldal alatt zötyögtünk már, a fák koronájáról aláhulló
sűrűsödő sötétségben, mire kényelmesen berendezkedtek a
szemközti ülésen. Igazi ínyencek módjára kóstolgatták egymást. S e magas
színvonalú gasztronómiai művelet szüneteiben verbálisan is
kinyilvánították közös élményeiket. Kiránduló egyetemisták lehettek, húsz évvel
fiatalabbak, mint én. Mintha csak ketten ültek volna a szerelvényen:
őszinték voltak és felszabadultak, amilyen én még álmomban sem voltam soha
eddigi életem során. Aztán, mintha előrelapoztam volna valamiféle könnyen
követhető történetben, hirtelen megláttam, hogyan fog kilobbanni bennük a
szerelem tüze, s miképpen telepszik arcukra a kölcsönös ellenszenv növekvő
árnyéka. Képzelgéseimből készülődések riasztottak föl. Fölsegítették
egymásra csomagjaikat, s a következő falu határában nevetve leugrottak a
fékező szerelvényről. Később, amikor a kanyar után a
szántóföldek fölött föltünedeztek a láthatáron szülővárosom pislákoló
fényei, már tudtam, hogy nem fogok leszállni. Közönyösen néztem a hegyoldalban
sorakozó szőlőtőkék rokkant, fekete seregét, a vasút felé
vezető sikátorok sötét torkolatát, s magam előtt láttam könyörtelenül
élesen, mint eddig még sohasem, a városka egyetlen főutcáját is, amely
tágas, cifra bárjával, rozoga, egyemeletes épületeivel, kopott cégtáblás
temetkezési vállalatával olyan volt, mint valami harmadosztályú vadnyugati film
lepusztult díszlete, amelyet forgatás után a helyszínről elpucoló filmesek
elfelejtettek eltakarítani. Az út hátralevő részében egyedül gubbasztottam
a fülkében. Már csak egyetlen gondolat zakatolt, egyre hangosabban, bennem:
minél távolabbra kerülni innen. Mégis, amikor a végállomáson lekászálódtam a
vonatról, hirtelen nem tudtam, mihez kezdjek a hirtelen rám szakadt
szabadsággal. Csak topogtam a huzatos peron epeszínű kockakövein, s tanácstalanul
bámultam a fényszórók kékes holdudvarában derengő pályaudvart. Előbb
az előcsarnokba mentem, de a pénztárfülke előtt tolongó, szitkozódó
utasok láttán lemondtam a jegyvásárlásról, s különben sem volt már kedvem a
hagyományos játékszabályok betartásához. Később hirtelen ötlettől
vezérelve kimerészkedtem a sínpárok közé. Sokáig botorkáltam a kátrányszagú
éjszakában. Az elején azt hittem, hogy pár perc alatt átvághatok a síneken,
aztán lassan ráeszméltem, hogy jóval nagyobb ez a túlvilági fénybe süllyedt
pályaudvar, mint képzeltem. Körülöttem vonatok indultak és álltak meg. Egyre
távolabbról hallottam a hangosbemondó hadarását. Gyűrött arcú utasok
könyököltek mozdulatlanná dermedve a fülkék ablakában, s a vasutasok
föl-fölharsanó kiáltásai a szemközti sziklák fekete falának verődve
enyésztek el a félhomályban. Egyszer megálltam és visszapillantottam, de már
nem tudtam kibetűzni az állomás neoncsövekből kirakott nevét. Valahol
a félúton lehettem a sárgán fénylő
peron és a sötét sziklafal között, a szerteágazó, végtelenbe vesző sínpárok áttekinthetetlen szövevényében.
Belefáradva a céltalan bolyongásba, végre
elszántammagam: ez megfelelő lesz, néztem föl az előttem
sötétlő, hosszú szerelvényre,
úgysem tudom, hová megy. S mielőtt még végiggondolhattam volna választásom következményeit, gyorsan
fölkapaszkodtam a magas, keskeny fémhágcsón.
Egy pullmankocsi folyosóján találtam magam, amilyent manapság csak filmeken látni. A gondosan karbantartott
berendezés abból a rég letűnt korból származott, amikor az elegancia és
kényelem még összeegyeztethető volt, s az emberek az utazást
üdítő létformának tekintették. A tetőlámpák diszkrét fényében olajosan derengett a faburkolat, az enyhe léghuzatban
bársonyos tapintású függöny érintette meg arcomat, s amint bátortalanul megindultam befelé, talpam alatt puhán besüppedt a
futószőnyeg. Minden ragyogóan tiszta
volt, mintha csak az imént fejezte volna be a takarítást valamiféle tapintatos
tündér. Alig tettem meg néhány lépést, amikor váratlanul kinyílott mellettem
egy fülke ajtaja.
– Isten hozott
a fedélzetre, cimbora! – tolta elém széles ábrázatát egy alacsony, tagbaszakadt férfi. – A nevem Louis, de nyugodtan
szólíthatsz Ludovicónak, Ludwignak vagy egyszerűen Lajinak is.
Határtalan vagyok.
S miután rövidlátóan pislogó szemével alaposan végigvizsgált, vigyorogva
kiáltott
föl: – De hiszen mi ismerjük egymást, carramba!
– Az
egyetemről – böktem ki zavartan a jellegzetes bikanyakat bámulva. – Évfolyamtársak
voltunk három évig.
– Az
egyetemről? – ráncolta össze tűnődve alacsony homlokát. – Milyen
szakon is volt egymáshoz szerencsénk? – nézett rám segélykérően.
– A
gyógyszerészetin – válaszoltam vádlón. – Hát nem emlékszel?! A laborgyakorlatokon
egy csoportban voltunk.
– Hja, ha én
minden ballépésemre emlékeznék – sóhajtott föl megkönnyebbülten. – Bár így,
ahogy mondod, valami kezd derengeni a sötétkamrában... Te voltál a sztár, engem pedig harmadév végén kirúgtak, mert
több időt töltöttem el az elsőéves
lányok alig használt combjai között, mint abban az átkozott, alagsori könyvtárban.
– Ne beszélj így rólam, már nem aktuális –
legyintettem tiltakozva.
– Mi van, csak nem balhéztál össze a törvénnyel?! –
nézett bepólyált kezemre.
– Csak magammal – szabadkoztam, s igyekeztem minél
lezserebbnek látszani.
– Gyere, üljünk
be hozzám, ott majd elmesélhetsz mindent – villantotta rám lapátfogait,
és betuszkolt az ajtón.
– Ez itt az
átmeneti kastélyom – mutatott körbe, büszkén kidüllesztve impozáns mellkasát. – S nemcsak a fülke első
osztályú, hanem a tyúkjaim is – fordult a fekvőhellyé átalakított ülés felé, amelyen két álomittas,
összekuszált hajú fiatal lány próbált kigabalyodni egymás karjai közül.
– Ő
Diána, a soros szeretőm – mutatott a bal oldalira. – Hosszú combú,
hamisítatlan szőke bombázó. Tökéletes méretekkel, ahogyan azt a nagykönyvben előírják. Most járatom be. Még az
első ezer kilométernél tartunk, de már egészen jól működik –
csettintett elismerően a nyelvével.
– A másik meg
a barátnője – folytatta lendületesen a leltárt. – Éppen szólóban van.
Néhány állomással előbb ugyanis sajnálatos szerelmi csalódás érte. Néha besegít nekünk, hogy ne essen ki a formából, de
azon túl rettenetesen unatkozik. Igaz, tündérke? – cirógatta meg a
fölkászálódó lány arcát.
A vékony, barna lány estélyi ruhájának
vállpántját igazgatva durcásan bólintott.
– Ne zavartasd
magad – vert hátba barátságosan, hogy kis híján beszakadt a lapockám –, beszélhetsz tőlük nyugodtan.
Úgysem értik meg a történeted.
Akadozva, a szavakat kínosan keresgélve kezdtem hozzá, egy idő után
azonban azon kaptam magam, hogy könnyedén, folyékonyan és
mérhetetlen iróniával beszélek önmagamról, kényelmesen hátradőlve a
plüssülésen, a tollászkodó lányok kíváncsi tekintetétől kísérve.
Akkorra már különben rég magunk mögött hagytuk az állomást, és iszonyatos sebességgel
robogtunk a vaksötétben.
– Ez van –
egyenesedtem ki a végén, már-már diadalmasan, hogy így elbántam egykori
önmagammal.
– Hi-he-tet-len
– tátotta el őszinte csodálattal a száját egykori évfolyamtársam –, kezdelek tényleg tisztelni. Ha sokára is, de
benőtt a fejed lágya. Végre te is rájöttél
az egyetlen elviselhető megoldásra. Én modom, pajtás, eleget szarakodtál eddig. Használj ki ezután minden pillanatot, mert
nem biztos, hogy tárt karokkal várnak
majd a végállomáson. Ami pedig a jegyet illeti, ne izgasd magad – vigyorodott
el –, a kalauz régi ismerősöm.
Később, érkezésem örömére
pezsgőt bontott.
– Van egy
betöltetlen helyem életművész szakon. Nincs kedved megpályázni? – emelte
rám poharát.
Nevetve koccintottunk. Egyre lazábban éreztem magam. Hát így is lehet
élni, áradt szét bennem a boldog felismerés. S a puhán ringató
fülkében szánalommal gondoltam arra a jelentéktelen vidéki
alakra, aki makacs kitartással és nevetséges
lelkiismeretességgel kallódott éveken át az 1957-es személyvonat útvonalán. A
lányok közben visszafészkelődtek a helyükre, mi pedig mint két elválaszthatatlan, jó barát, kimentünk a folyosóra. Havannával kínált.
Szertartásosan gyújtottunk rá, én azonban néhány slukk után émelyegve nyomtam
el az illatos szivarat. Egy ideig némán eregette a füstöt. Az
arcunk előtt elrobogó sötét tájat szemléltük,
amelyet csak ritkán szakított meg valami távoli település elmosódott
fénye. Aztán mesélni kezdett. Elegáns kaszinókról beszélt, ahol igazi hamiskártyásokkal és hamis nagyhercegekkel ült egy asztalnál,
vulkanikus természetű táncosnőkről, kiktől
virtuóz szeretkezési technikát és nehezen gyógyítható nemi betegséget szerezhet
az ember, távoli tengerekről, melyek langyosan simogató vizében cápaháton
cirkál a halál, déli városok fűszeres illatú sikátorairól, hol édes ajkú
lányok és kemény öklű fickók lesnek a gyanútlan sétálóra.
Kóválygó fejjel hallgattam, s már nem tudtam eldönteni, a Havanna illatos
füstjétől bódultam-e el, vagy a kiismerhetetlen világ rám váró
kihívásaitól. Hirtelen, az órájára nézve abbahagyta a mesélést, a fülkébe
lépett és fölrázta barátnőjét.
– Halaszthatatlan üzleti ügyben várnak a
szomszédos vagonban. Nem tart sokáig az
egész – kacsintott rám cinkosan. – Itt van némi zsebpénz – nyomott valami
idegen bankjegyet a markomba. – Szabaduljatok meg tőle minél
hamarabb az étkezőkocsiban – tanácsolta, s azzal a szőke lányt maga
előtt tuszkolva ott hagyott.
Alighogy
becsukódott mögöttük az ajtó, a másik lány, aki eddig lelógó karral,
behajlított lábbal, kócosan, úgy hevert felcsúszott ruhájában szemközt velem,
mint valami túlméretezett hajas baba, hirtelen megelevenedett, s még
mielőtt megszólalhattam volna, odakuporodott mellém.
– Klaudia vagyok – dorombolta fülembe, s jól
szinkronizált mozdulatokkal, lábát maga alá húzva, vállamra hajtotta fejét.
Dermedten
lapultam, mint aki attól retteg, hogy egy meggondolatlan mozdulatától
szétfoszlik régóta várt álma, s közben éreztem, amint mellbimbója türelmetlenül
a karomhoz nyomódik.
– Előbb talán tankoljunk föl az étkezőkocsiban,
úgy stílusosabb – nyögtem erőtlenül, átkozva magam gyávaságomért.
– Ahogy
akarod – ugrott föl fürgén mellőlem, és kissurrant az ajtón. Előttem
lépegetett a keskeny folyosón, fölkínálva magát a leltározásra. Valóban
első osztályú márka volt, s tökéletes
formatervezésben. Még a legszigorúbb középkori szentet is megvadította volna.
Persze, csak a végén vettem észre, hogy haja nem barna, ahogyan a fülke
félhomályában látszott, hanem kékesfeketén csillogó. Az étkezőkocsiban e
kései órában csupán néhány utas kókadozott a patyolatfehér abroszokkal letakart
asztalok mellett.
– Mit
parancsolsz? – néztem sötéten örvénylő szemébe.
– Pezsgőt
-válaszolta gondolkodás nélkül, és az asztal alatt lábamra tette kezét. A
nagydarab, pocakos pincér, mielőtt kihozta volna a rendelést, gyanakodva
nézett végig rajtam, mint egy nem
odaillő díszleten. A lány keze az első pohár felénél lassan megindult
fölfelé a nadrágomon. Ujjai puha, ollózó mozgással, eltökélten közeledtek a
célhoz.
– Fizetek– integettem a szomszédos asztalnál
hajbókoló pincérnek, s türelmetlenül a markába nyomtam a pénzt.
– Várj! – taszított el magától a lány, amikor
visszatérés után rátámadtam a fülkében. – Letéped a ruhám...
Tágra meredt
szemmel bámultam, amint egyetlen kígyózó mozdulattal megszabadult a vékony
estélyi ruhától, amely alatt a bőrén kívül nem viselt semmi mást. Ott állt
előttem, lehajtott fejjel, homlokába hulló hajjal, durcásan meredező
mellbimbóival; csípője fehéren, védtelenül derengett a félhomályban. Aztán
kötelességtudóan közelebb lépett, lenyomott az ülésre, s akkurátusan hozzám
látott. Mikor azonban fölösleges gönceimtől megszabadulva végre átöleltem
a lányt, mintha kikapcsolt volna benne a központi áramszolgáltató.
– Ne haragudj, nem megy... Bocsáss meg, hogy így
föltúráztalak – suttogta rekedten. – Ha leperkáltad volna előtte a
zsozsót, akkor sem sikerült volna sokkal jobban... – nézett rám bepárásodó
szemmel.
A sírástól
elmaszatolódott arcán a festék. Föléje hajolva, nagy, kockás zsebkendőmmel
a könnyeit törölgetve, sután vigasztaltam.
Rendes vagy –
nézett rám, s megpróbált mosolyogni. – Legközelebb talán sikerülni fog...
Félálomban,
mintha emelődaru ragadott volna magasba, valaki fölrántott az alvó lány
mellől.
– Errefelé nem illik hamis bankóval fizetni –
vicsorgott rám a pincér, és nyakamnál fogva kipenderített a fülkéből.
– Valami félreértés történt – dadogtam
erőtlenül. – A barátomtól kaptam a pénzt.
– Kizárt
dolog, Louis igazi úriember – szuszogta dühösen.
Végighurcolt a folyosón, s kinyitotta a vagon ajtaját. Hűvös szél
vágott arcomba, kifújva
teljesen az álmot fejemből. A szerelvény csikorogva fékezett.
– Szerencsés csillagzat alatt születtél, haver,
állomáson doblak ki – nézett rám, mint aki értékes ajándék átadására készül, s
szavatartó embernek bizonyult.
Négykézláb landoltam a földön. Az ijedtségen kívül nem
történt semmi bajom.
– Itt vannak a rongyaid is – dörögte fentről
a végszót, s a peronra dobva ruhámat, méltóságteljesen visszavonult.
Valami jelentéktelen
állomáson lehettünk: a vonat alig állt egy percet. Már megindult, amikor a
lépcső tetején megjelent hajdani évfolyamtársam.
– Gyere vissza, én majd elintézek mindent! Siess
már, nem látod, hogy lemaradsz! – kiáltotta. – Mi lesz a kalandokkal?!
– Bassza meg a kalandokat! – ordítottam
négykézláb a távolodó vagonok után, a vonatkerekek mindent elnyelő
csattogásában...
Sosem hittem
volna, ha nem velem történik meg, hogy néhány óra alatt akkora nagy utat tett meg
az a puccba vágott mozgó múzeum. Több napomba került, míg végre
hazavergődtem. Mivel nem volt elég pénzem, hogy jegyet vásároljak,
tehervonaton utaztam. Napközben az állomások környékén húztam meg magam. Száraz
kenyéren és vízen tengődtem. Elhagyatott csűrökben és pajtákban
aludtam, s csak napszállta után merészkedtem a sínek közelébe. Előfordult
az is, hogy nem a megfelelő szerelvényre másztam föl, s ilyenkor
élhetetlenségemet átkozva órákat gyalogoltam. Olyan volt, mintha valami rémálomba
kerültem volna, melyből nincs kiút.
Egy este aztán, kilenc tájban végre megérkeztem. Nyugtalanul vágtam át
a sáros, sötétségbe
süllyedt sikátorokon, a kihalt főutcán, s fogalmam sem volt, mit mondok
majd otthon. Feleségem már ágyban volt, és legnagyobb csodálkozásomra egy
szóval sem említette, hogy hol voltam az elmúlt napokban. Először még azt
hittem, haragszik rám.
– Nehéz
napod lehetett, fáradtnak látszol – simított végig arcomon, amikor óvatosan
a takaró alá csempésztem magam.
Ekkor már azt gondoltam, hogy gúnyolódik.
– Nem
kérdezel semmit?! Nem érdekel, hogy hol voltam eddig?! – dühödtem föl e
ravasz taktika láttán.
– Hol lettél
volna? – nézett rám értetlenül. – A gyógyszertárban. Legalábbis ma délben
oda indultál.
Dühösen kaptam föl a párnám ennyi megátalkodottság láttán, és
átvonultam a másik szobába. Sokáig forgolódtam álmatlanul a keskeny,
kényelmetlen heverőn, aztán meghunyászkodva
visszatértem a hálószobába, s elmondtam őszintén a kalandomat.
Egészen megkönnyebbültem, mikor a végére jutottam.
Feleségem figyelmesen végighallgatott. Látszott rajta, hogy egy szót
sem hitt el abból, amit elmeséltem, s azon töpreng, miért álltam
elő ezzel a képtelen történettel. S amint
tanácstalan arcára néztem, a szája szögletében mélyülő ráncra, s fölfedeztem a tekintetében bujkáló nyugtalanságot, már
tudtam, hogy ő
is igazat mond.
– Ami pedig
azt a drágalátos barátodat illeti, a múlt héten látta valaki a Keleti pályaudvaron, amint szorgosan gyűjtögette a
csikkeket a peronon – tette hozzá mellékesen, és a fal felé fordult.
Zavartan motyogtam valamit, s később, amikor megbizonyosodtam
arról, hogy elaludt, kiosontam a fürdőszobába, s lecsavartam
kezemről a kirojtosodott kötést. Tenyeremen a sebek szépen begyógyultak. A
csupasz villanykörte éles fényében sokáig vizsgálgatta a halvány forradásokat.
Mintha valami titkos szerződést kötöttünk volna, többet nem
beszéltünk a dologról.
Másnap mindent úgy találtam a gyógyszertárban, ahogyan azon a
bemérhetetlen napon hagytam. Összesöpörtem az üvegszilánkokat a székem körül,
fölmostam a linóleumot, kivittem a szemetet, s szokás szerint öt perccel
korábban nyitottam.
... Azóta, hogy hazatértem azon a tavaszi estén, nem történt semmi
különleges velem. Ugyanúgy este nyolc után zárom be a céget, mint
azelőtt, majd medveléptekkel elindulok a
tömbházak szürke rengetegében az állomás felé, ahol már hűségesen
vár az 1957-es számú személyvonat. Talán ironikusabb lettem, ám ez a korral jár, azt
mondják.
Mostanában egyre ritkábban gondolok arra a diszkrét eleganciájú
szerelvényre, mely oly messze röpített azon a titokzatos éjszakán.
Valójában addig nyugtalanított igazából a dolog,
amíg el nem mesélhettem. Néha ugyan, amikor hosszabb útra indulok, még belém
nyillalik, amint valamelyik állomáson szemembe ötlik egy-egy
távoli országból érkező expressz, de ez csak amolyan futó érzés, hiszen biztosan tudom, hogy vonatom már valahol messzire jár, ismeretlen
állomások felé
vágtat az éjszakában.
Még pullmankocsit
sem láttam azóta. A múlt héten azonban, amikor meglátogattak a szomszédos
megyében lakó öcsémék, újból szóba került ez a márkás vagontípus.
Egyik este
kisétáltak elém az állomásra. Miután lekászálódtam a magas, keskeny
lépcsőről, odafutott hozzám agyonkényeztetett, óvodás kisfiúk.
– Ugye ezek
igazi pullmankocsik? – mutatott a vicinálisra.
Hirtelen
erős kísértés fogott el, hogy igennel válaszoljak. Azok bizony, hallottam
is már magamban mesemondó hangomat, ilyeneket manapság csak filmekben látni, s
ha tudnád, hogy milyen szépek és kényelmesek belül. Aztán erőt vettem magamon,
és tagadólag megráztam a fejem.
– Ócska,
belföldi vagonok, Edgárka – mosolyogtam rá fölényesen a magasból.
– Pedig
ezek igazi pullmanok – hajtogatta makacsul. – Hát nem látod?!
– Nézzük
meg közelebbről is! – kapaszkodott a kezembe.