Bögözi Kádár János
... a szelekkel
Juhar, dió, tölgy –
dörömböl a föld,
balga, aki sír –
akác, fenyő, nyír.
Juhar, dió, tölgyek
markolják a földet;
ne könnyezz majd, kedves,
ha az arcom földes.
Akác, fenyő, nyírek,
mind az égbe nőnek.
Kedves, felejts majd el,
szállok a szelekkel.
Kolozsvár, 1997
Tűzfészek
A
Kedvesnek
Ellobogtak a máglyák,
a katlantüzek is.
Jaj, már csak maroknyi
tűzfészek az enyém.
Az én időm fészkéből
kiröpültek az évek.
Nem is fészek az már:
keresztül-kasul járja át a szél,
és hordja, kikotorja
az elvénült órákat, perceket.
Meddig még?
Vajon meddig?
Hunyó parázs,
maroknyi tűzfészek az enyém,
apró lángra, ó, futja-e még?
De kell-é,
melegét, fényét valaki
akarja kéri még?
És a hunytát...?
Kolozsvár, 1997
Szólj hát
Hallgatsz.
A hallgatással magad bünteted,
szárnyas a szó, ne légy szárnyaszegett.
Hallgatsz.
A hallgatásod vesszőfutás nekem,
de némaságod megtörni nem merem.
Szólj akkor is,
ha nem szerelemmel szeretsz engem,
fáj, de kezed elengedem.
Hallgatsz.
A hallgatással magad bünteted,
szárnyas a szó, ne légy szárnyaszegett.
Kolozsvár
1997
Kétéltűség
Pogány
kövek rejteke az erdő,
sámándob minden deréknyi törzs.
Régi füvek illata érzik át a tippant avaron.
A törzsi tűzhelyet nem növi be soha a fű.
Töredék visszhangot hord elő valahonnan a szél,
nyílvessző sikongása hallik, nyerítés.
Kiáltanék.
Hinném, hogy mindez látomás csak,
de nézem a sátorcölöp helyét,
az innen-onnan előbukó bevert koponyát,
állcsontot, csigolyát, vas- és rézcifraságot.
Értenénk-e szót, mozdulatot, tekintetet?
Vagy földbe fúló félsikollyal, koncoltan hullnék?
Nincs válasz. Rigó bóklász, fakusz karma perceg,
reccsen és dübben a földön korhadt tölgyfaág,
vénült gomba hull önnönmagába.
Mindez az erdő csöndje – a rejtett köveké.
Pusztuló és feltörekvő élet.
Valahol, nem messze – egyre ritkább –
Vasalt szekér zörög el, paták dobognak.
Ámulva nézem: kifakult rajtam a farmer.
Kolozsvár, 1997