Alexandru Paleologu
A banalitás bátorsága
A paradoxonok sokszor rehabilitálják a banalitást. Milyen sokkhatást kelt néha
valamely „vérité première” újrakimondása, melyet hajlamosak vagyunk
elfelejteni! (Ez olykor kockázatot és bátorságot feltételez. Azt hiszem, Camus
mondja valahol a La Peste-ben, hogy vannak pillanatok a
történelemben, mikor azt a kijelentést, hogy kétszer kettő annyi mint négy,
halállal büntetik.)
A paradoxon technikája
A paradoxon az értelem riadója, újszerű kapcsolat az igazsággal; értéke
rendkívüli. Ha sorozatban gyártják, amint Chestertonnál és másoknál látjuk,
elsatnyul és elveszíti megismerő funkcióját. Mikor nem vezet puszta
aberrációkhoz, a közhelyek megdöntése truizmusok hekatombájával vesz körül
bennünket, és nem is kevésbé lapos: unalmas és fárasztó gyakorlattá válik,
amely semmi nyereséggel nem jár a tudat számára.
A butaság ellentéte
Ámulattal tapasztalom: a butaság ellentéte nem az intelligencia. Különben
hogyan volna lehetséges, hogy amint annyiszor látjuk, egy-egy nem ritkán
kivételes intelligencia a butaság legotrombább jeleit mutatja, amilyenek az
önteltség, felfuvalkodottság, hiúság, sznobizmus, egocentrizmus, apró vagy –
ellenkezőleg – túlhajtott ambíciók, makacsság (ami nem zárja ki a gyakran
szembeötlő következetlenséget), türelmetlenség, és sok egyéb, ami oly káros a
megértésre és megismerésre, valamint a magatartásra. Bármit mondjanak is, a
gyöngédtelenség és faragatlanság sem férne össze elvben az intelligenciával;
azt hiszem, érthető ez – a valóságban mégis nagyon gyakori.
Az intelligencia voltaképpen nem is állandó, nem is egyetemes érvényű;
időszakosan működik, változó gyakorisággal, amelynek függvényében valakit
elismerünk intelligens embernek; de vannak néha zavarba ejtő, ha nem éppen
kínos szünetei is. Ezenkívül az intelligenciák más-másfélék, és olykor
képtelenek arra, hogy egymást felismerjék; a legintelligensebb emberek
teljeséggel homályban botorkálnak más területeken, mint amelyeken kitűnnek.
Megszoktuk, főként mi, úgynevezett „humanista” alkatok, hogy csak az okfejtő
képességet tekintsük intelligenciának, a szellem bizonyos lendületét és
szabadságát, s főleg azt az adottságát, hogy fogalmakkal és absztrakciókkal
dolgozik; általánosságban nyilván igazunk is van. De találkozunk olyan
emberekkel, akik ezen a téren járatlanok, előítéletekbe gubóztak, korlátoltak,
egyszóval: buták, de ha a maguk foglalatosságaihoz közelálló, teszem azt
műszaki vagy gépi problémával kerülnek szembe, megvan az a biztonság a
tekintetükben és gesztusukban, a hozzáértésnek az a fölényes tekintélye, melyet
sajátos öngyakorlásban ölt magára az emberi elme, mikor a tárgyhoz idomul,
kihüvelyezi a lényeget és az általánoshoz viszonyítja. És akkor mondhatjuk-e
még, hogy az illető buták teljesen híján vannak az intelligenciának?
Egyébként az intelligencia funkcionálisan annak szükségéből eredt, hogy az
emberi lény tájékozódjék és alkalmazkodjék a való világban; Bergson
meghatározása szerint: „le moyen de se tirer d’affaire”. Finalitása és elegendő
oka pragmatikus természetű. Ez az az intelligencia, mellyel bármely ember
rendelkezik, kivéve persze az oligofrénia klinikai esetei. Mindenkinek, vagyis
a butáknak is megvan ez a minimális és alapvető intelligenciája, még ha
egyeseknél ez sem működik kellő gyorsasággal és hatékonysággal. De körülbelül
ez az értelme Descartes mondatának, mellyel az Értekezés a módszerről kezdődik:
„Le bon sens est la chose du monde la mieux partagée”; csakhogy valójában nem a
jóérzésről, hanem a közérzetről van szó. Túl ezen a közös és minimális
intelligencián, az a másik, amelyet csodálunk ragyogásáért vagy átható
voltáért, elméleti spekulációra és elvonatkoztatásra való készségéért;
tulajdonképpen paradoxális túltengés, amely meghaladja és elveszíti gyakorlati
célját; ezért is differenciálódik a heteronómiáig. A megismerés öncélú
szenvedélyével, az igazság rögeszméjével azok, akiket intelligens embereknek
tisztelünk, rendszerint rosszabbul boldogulnak az életben, mint a buták, olykor
képesek elhanyagolni érdekeiket, sőt azok ellen tenni, jócskán helyet hagyva
mégis, amint előbb mondottam, a tulajdonképpeni butaságnak. Az intelligencia
tehát alapjában nem egyéb heteronóm butaságnál.
Ha pedig az intelligencia összefér a butasággal, milyen más tulajdonság zárja
azt ki és határolja el tőle? Nyilván lennie kell egynek, amely feltételezi az
intelligenciát is, ám állandó biztosítékot jelent számára. Az intelligencia
önmagában nem elegendő, de nélküle mégsem lehetünk meg.
Mi lenne az a megváltó tulajdonság? Nyilván nem a zseni: a zsenik butaságai
számban nem csekélyek, ámbár általában más nagyságrendűnek tűnnek a csupán
intelligens egyénekéinél. Azt hiszem, a butaság ellentéte igazában a jóérzés,
ez a cseppet sem egyformán elosztott tulajdonság, bármit mondjon is Descartes.
A jóérzés nem tűri meg azokat a szomorú gyöngéket, melyeket előbb felsoroltam,
és megrostálja a magányos intelligencia bármily ragyogó vagy elmés aberrációit
is. De a jóérzés, ha a mélyére gondolunk, olyan erkölcsi jó tulajdonságok
összege, mint a méltányosság, mértékletesség, önuralom, a másság elfogadása
stb., egészen tág értelemben. Továbbszőném gondolatmenetemet azzal, hogy a
butasággal a legaktívabb ellentmondási viszonyban a szeretet áll, amely magába
foglalja mind az etikumot, mind az esztétikumot, s nem hiteles és teljes az
intelligencia részvétele nélkül. A butaság képtelen a szeretetre: ne
vezettessük félre magunkat pótlékaitól. De mivel a szeretet látszólag egy
meghatározott objektumhoz való viszonyban tárul fel, amely elfedi (valójában
magába nyeli) általánosságát, itt azzal a belső adottságával vagy hajlamával
jelölhetjük, amely a jóság. „Un sot n’a pas assez d’étoffe pour être bon!” –
mondotta La Rochefoucauld. A butaság ellentétét etikai síkon kell keresni. Egy
jó ember sohasem buta.
A lustaságról
Leküzdhetetlen lustaságra csak olyan dolgok késztetnek, amelyekre nem vagyunk
képesek. Nem hiszek a lustaság béklyózta tehetségek létében, és az effajta
sajnálkozások jogosultságában: „mit nem produkálhatott volna ez a jó képességű
ember, ha nem lusta!” Az ilyen képességek illuzórikusak, vagy pusztán szavakban
nyilatkoznak meg, amely esetben mégiscsak megvalósulnak, ha ez kérészéletű is.
Mindazok közül, akik jelentős dolgokat hoztak létre, nagyon sok volt a lusta:
az alkotás impulzusa erősebb a henyeségnél, és megvalósulását követeli,
legyőzve végül is a lustaságot, és átlépve más akadályokon, akár kockázatok
árán is. Egy valamit lehetne csak mondani ezeknek az esetében, azt, hogy
kevesebbet produkáltak, mintha szorgalmasabbak volnának; ám ez is tévedés, mert
a több talán nem lett volna, és legtöbbször nem is egyéb, mint egy sokasító
habitus felhígított terméke. Sokak lustasága képességeik rossz felhasználásából
ered, vagy abból, hogy nem is élnek ezekkel kapott feladataik során. Ezért
nagyon sok olyan egyén, aki munkahelyén lusta, buzgó és kitartó más,
rögeszméknek vagy mulatságoknak tekintett foglalatosságokban, amelyekben
érdemes és hasznos emberként tűnne ki (ami megesik néha), ha a komolyság
előítélete vagy a képzelet hiánya nem fékezné. Igaz, számtalan olyan ember
akad, aki mindenfajta nyilvánvaló képesség híján viszonylag alkalmas bármilyen
tevékenységre; ezek gyakran társadalmilag hasznosak, de belőlük kerül ki a mind
elvontabb, merevebb, obstruktívabb élősdi funkciók óriástestülete. Ezek
alkotják az aktív, szervezett lustaság hatalmas osztagát, ezt az időfaló,
akadályszaporító, kegyetlen hidrát.
A lustaság elvesztegeti az időt, de az álmodozás, szemlélődés, elmélkedés,
véletlenre hagyatkozás nem jelent mindig elvesztegetett időt. Az abszolút
lustaság ritka, mert kevés a semmire sem alkalmas ember, ám ezek betegsége
progresszív és gyógyíthatatlan, minthogy semmi sem fárasztóbb a teljes
tétlenségnél. Igaz, létezik a másik póluson, bár ugyancsak ritka dolog, a
teljes tétlenség és az abszolútum, vagyis a szemlélődés nihilje: Kelet
aszkétáinál, akik szándékosan „vesztegetik” az időt, mert elutasítják az
időbeliséget. Mindenesetre, mivel a végletek találkoznak, az abszolút
alkalmatlanok vagy az abszolút bölcsek csupán saját idejüket vesztegetik, de az
aktív lustaság a mindenki idejét. Nincs visszavonhatatlanabbul elvesztegetett
idő, mint az, amit formaságok, kötelező jelenlétek és mondvacsinált
tevékenységek rabolnak el. Minthogy az élet időbeli jelenség, minden ellopott
óra létünket szaggatja meg, lényünket csonkítja, amputálja. Az időlopás: gyilkosság;
minden piszmogó egy-egy merénylő, de az aktív lustaság az emberirtás
leggaládabb formája. Az összes sürgölődők, áltevékenyek, ügyekkel elhalmozottak
és elhalmozók: elmélyedésre, türelemre, állhatatos és nyugodt gondolkozásra, a
lényeges problémákra való összpontosításra képtelen emberek. Tevékenykedés
nélkül nem tudnák, mihez kezdjenek.
Az aktív lustaság, minthogy nem tud előállni az elme műveivel, természetesen
fel sem ismeri ezeket; látható megnyilvánulások és mennyiségi kritériumok
alapján ítél, ezért mindig többre tartja a vele azonos természetű szorgos
középszerűséget; csupán az örömtelenül, vagyis elhivatottság nélkül és
hajnalban végzett munkát tekinti tiszteletre méltónak, az éjszakai szeszélynek
vagy felforgatásnak tűnik előtte. A gondolkodásra való lustaságból nem ad
hitelt a gondolkodásnak, amit lustaságnak vél. És valóban, külső megjelenésében
a gondolkodás nagyon hasonlít a lustasághoz, és a kettő nem ritkán együtt jár.
Descartes tizenkét órát aludt naponta, és még néhányat heveréssel töltött; jól
is tette, ha már nem változtatott szokásán, hogy reggel ötkor elmenjen előadást
tartani egy rosszul fűtött északos palotába, amibe végül is belehalt. Jules
Renard mondja nem tudom kiről, s az ő szava nem puszta szellemeskedés: „il
travaille comme un imbécile au lieu de paresser comme un homme intelligent”.
JÁNOSHÁZY GYÖRGY fordításai