Nemess László
Nemess László
NAPÉJEGYENLŐSÉG
Március 19. Hétfő.
Reggel rendes időben bent vagyok a szerkben. Befelé jövet elhaladok az
elhalálozott Trabant földi maradványai mellett, szélvédőmorzsa az úttest szélén
vagy húsz méter hosszan, csavarok, apróbb alkatrészek, egy fácskára felakasztva
egy tornacipő. Az úttest túlsó oldalán fekete folt jelzi a benzinnel lelocsolt
– másképp nem akart meggyúlni a fránya! – és elégett „szappantartó”
tűzhalálának helyét. A roncsot már elszállították.
A szerkben csend, nyugalom. Alig vagyunk, a három főnök közül kettő külföldön,
a két újonc távoli, békés tájakon, a korrektor valahol Nyugat-Európában.
Kinn a téren nyugtalanság. Gyülekezik a Vatra. Teljes nevének szabadfordítása:
Román tűzfészek. Egyelőre nincsenek sokan, de nagyon zajosak. Még nyugodtan
közéjük lehet vegyülni, nem törődnek az emberrel. Sziki Karcsival közéjük is
megyünk, a fiú vállán oldaltáska, benne magnó, a szalag csévélődik és telik.
„Ardealul românesc, niciodată unguresc!” „Limba română va fi stăpînă!”*
Időnként fordítom, mert Karcsi nem érti. Tovább megyünk az egyetem fele. A
plébánia előtt kis csoportosulás, benn ,,telt ház”, megy a mise. Felfedezem
Ervin bácsit, filmez. Karcsi „jegyzetel” a magnója segítségével. Ismeretlen
ember nevemen szólít, és suttogva figyelmeztet, hogy vigyázzunk a kijáratnál.
Vigyázunk. Észreveszek három sapkás pofát, akik itt kilógnak a képből. Keményen
megnézzük őket, mire eltűnnek az üzletben. Képükre van írva mesterségük, vagy a
hosszú gyakorlat gyúrja át az arcot vagy az „olyan” arcok állnak e gyakorlat
szolgálatába. És a mi szemünk is kiélesedett a „megfigyelők megfigyelése”
közben, amely oly hosszú ideje tart.
Maszek taxival érünk fel az egyetemre, kétszáz méterrel előbb kiszállunk. Az
egyetem körül annyi a zsaru – kékben meg civilben –, mint az oroszok. Nem
igazoltatnak. A bejáratnál viszont román diákok állják el az utat, nem engednek
be. Kit, mit keresünk? Magyar diákokkal szeretnénk találkozni. Nem lehet,
nincsenek itt. Hol vannak? A várban. Visszaindulnánk, de felfedezem benn az
udvaron Pávai Zolit. Bekiáltok, odajön, kiküld egy másik magyar diákot, Nagy
Elődöt. Kiderül, hogy benn valóban kevesen vannak, csak a tárgyalóbizottság.
Sétálunk a vár fele, közben Sziki Karcsi interjúvolja Nagy Elődöt. Gyanakvó
pillantások kísérnek. A magasban ott nyüslet az a duplaszárnyú, amely már egy
éve eszi az idegeinket.
A vártemplomból és a várból éppen oszlik szét a fiatalság. Karcsi lecsap egy
kisebb csoportra, elbeszélget velük. A szalag forog. Vissza a főtérre. A
vatrások csoportja elterebélyesedett közben. És elzajongosódott… Az ég – mintha
el akarná határolni magát a lenti kavargástól – makulátlan kéken virít, a nap
tűz. Nagyon meleg van. mindenki izzad, főleg azok, akik isznak. A téren elég
sok alakot látok literes üvegből vörös bort inni. Rendőrök mindenfele, nem túl
sokan és teljesen passzív álláspontra helyezkedve. Régebb megbírságolták azt,
aki utcán vagy parkban alkoholt fogyasztott. A vatrások jelmondatokat
skandálnak: „Jos cu Kincses!” Előd nagyon a begyükben van. Vatrások...
tulajdonképpen nem tudom, kik ezek, a Vatra tagjai, szimpatizánsai, vagy
mások... És főleg azt nem tudni. ki irányítja őket, ki szervezte az egészet.
Egy biztos: lencsefóbiájuk van, nem bírják, hogy fotózzák, filmezzék őket. Egy
lány fényképezőgépét széttaposták, őt magát jól megverték. Idegesek vagyunk, a
magnó kilátszik a Karcsi táskájából, az én fordításom, akármennyire is suttogom
– hallszik. Nemsokára fel is figyelnek ránk, odébb állunk.
Déli egy óra. A régi városháza, most megyeháza, erkélyérői bejelentik, hogy
Kincses Előd lemondott. Óriási hangorkán, a vatrások tombolnak. Bejelentik
továbbá, hogy éppen most írja lemondását.
Most vesszük észre, hogy kompakt magyar csoport is van a tömegben.
Elkeseredettek, kórusban kiabálnak: „Nem megyünk!” Mármint haza. Ugyanis a
Kincses lemondatásával a szervezők befejezettnek tekintik a hajcihőt, és haza
akarják küldeni a népet. A magyarok meg nem akarnak, sajnos a románok sem.
Sziki Karcsit a színházhoz kísérem, aztán hazaballagok. Csak másnap tudom meg,
hogy a színház felé hömpölyögtek később ők is, összetörték a
műsorvitrineket, letépték a plakátokat.
Délután nézem a magyar adást a tévében. Március 15-i megemlékezések, műsorok.
Közben a negyedben a 15–20 tagú fiatal csoport halad el a tömbházak között
„Gyertek, magyarok!” kiáltásokkal. Eredmény nincs.
Estefelé kimegyek. A pártok székháza előtt egy-kétezres vatrás tömeg. Nagy
felhajtás, megtudom, mi történt a délután. Szétverték az RMDSZ emeletét, de
nemcsak azt. Egy parasztpárti mókust véresre vertek, méghozzá az ablakban, hogy
a lenti tömeg se unatkozzék, jó későre derült ki, hogy a sajátjukat supálják.
Híre megy, hogy a vezetőség egy része – éppen üléseztek, amikor rájuk törtek –
felmenekültek a padlásra. Ezek most alájuk akarják gyújtani az épületet, hogy
kifüstöljék őket. Akkor még nem tudom, hogy Sütő is köztük van. És hogy
nemsokára félig agyon verik. Ezt rémálmomban sem gondoltam volna. Az épület
előtt őrjöngő tömeget megközelíteni nem tanácsos, papírokat égetnek,
randalíroznak a rendőrök pártfogó pillantásaitól kísérve. 80–90 főnyi magyar
csoport gyűl a Tisztviselő-telepről lefutó utca torka előtt. Közéjük vegyülök.
Gámpé Árpád is ott van, szokása szerint békétlenkedik. Ezúttal van miért.
Megtudjuk közben, mi történt Sütővel s a többiekkel. Nagy a felháborodás.
Kilenc után lemegyünk a főtérre Árpáddal, a Kultúrpalota sarkánál népes csoport
hallgatja a bent zajló műsort. Román népzene. Sok a járókelő, de a nyugtalanság
egyelőre visszafojtott.
Fél tízkor már otthon vagyok, és nem tudom, mit kellene tenni.
Befut Mózes Edit a Népújságtól. Aprócska, vörös hajú, friss, és tettre kész.
Javasolja, hogy menjünk át a megyeházba, a volt városházára, nézzük meg, mit
csinál Kincses Előd, akinek fejét kérik már kinn a téren. Átmegyünk, sőt simán
behatolunk a nagyházba, a kapus ránk se pillant, a rendőr mintha egyébbel lenne
elfoglalva. Előd az irodájában, időnként gondterhelten kinéz az utcára. Vannak
még néhányan a szobában, javasolják, hogy tűnjön el a házból, mert annak semmi
értelme, hogy a saját irodájában lincseljék meg. Akkor még nem tudjuk, hogy a
nap végére halottak lesznek és több száz sebesült.
Kincses Előd végre veszi diplomatatáskáját, balonját, és eltűnik. Edittel úgy
döntünk, hogy itt nincs nagyon mit tovább keresnünk, lenn a téren talán
érdekesebb az élet. De hogy jutunk ki az épületből?
Végül sikerül. Az oldalsó bejáratot őrző felajzott tömeg éppen a szálloda felé
rohan, mert valaki szerint arra próbál egérutat nyerni Kincses. A két épület
ugyanis egybeépült, átjárás van köztük. Kijutunk tehát Mózes Edittel, utána egy
hétig nem látom.
Március 20. Kedd.
Véres kedd, de ennek reggel még semmi jele. Az előző délután ugyan elkeseredett
kis, magyar fiatalokból álló csoport járta a negyedet „Gyertek, magyarok!”
kiáltásokkal, de senki sem reagált rá. Ma reggel Magó ragaszkodik, hogy ő vigye
a gyereket óvodába, noha délelőttös, és alig van erre ideje, én pedig úgyis ki
akarok menni megnézni a rádióstúdiót és a pártok házát.
Kilenc előtt már a stúdió előtt vagyok, az erkélyen kalasnyikovos katonákat
látok: minden rendben – visszafordulok.
A volt Királyi Tábla előtt többszázas tömeg, ezúttal magyarok, szervezetten,
visszafojtott indulattal. Fehér karszalagos fiúk terelik el a
gépkocsiforgalmat. Egy rangjelzés nélküli rendőröket szállító „fedeles”
teherkocsit kifütyülnek, lehurrognak. A zsaruk szenvtelen arccal bámulnak
vissza, a kocsi befordul a Borsos Tamás utcába.
Hazamegyek, telefonálni próbálok, alig lehetséges, a jelhang egyszerűen nem
jön. Aztán egy-két perc múlva hallszik. Ez így tart késő estig aznap. K. T.
szerint a központban felizzottak a szerkentyűk a nagy forgalom miatt.
Lenn a főtéren nyugtalanság, a Városháza előtt néhány száz fős tömeg, magyarok.
Simán bejutok a szerkesztőségbe. Alig vagyunk: a takarítónő, később Demeter
Jóska, Kuti Márta. A Kisfőnök bejön, körülnéz, a légkört munkára alkalmatlannak
ítéli, és hazamegy. A másik két főnök Magyarországon. Vidéki városokból hívnak
fel, ha tudnak, érdeklődnek, utasításokat kérnek, nemigen tudom, mit mond jak
nekik a tájékoztatáson kívül. Ma a magyar munkások sztrájkolnak a gyárakban. A
régi Városháza, most Megyeháza előtt sokasodik a nép. Lenn a földszinten a
Figyelőnél az RMDSZ néhány tegnap este összevert vezetője tanácskozik, ahogy
látom, nagy a tanácstalanság. A kivonulást nem ők kezdeményezték, most
próbálják uralni a helyzetet. Egyelőre nincs baj, a .tömeg a téren türelmetlen
és hangos ugyan, de tartózkodik minden erőszakos cselekedettől, bár mindenki
tudja már, mi .történt Sütővel és társaival, és ez nem idegcsillapító. A
sokadalom fölött táblák: „Anyanyelvünkért tüntetünk!” Itthon vagyunk!” Stb.
12.00 Valaki telefonon értesít: Oroszfelfalu irányából indulnak a parasztok
Marosvásárhely fele. Ez persze jelenti Hodákot, Libánfalvát, Dédabisztrát is. A
tegnap is a hodákiak verték szét az RMDSZ emeletét, gondosan megkímélve a
tanácstermet, amelyet közösen használnak az épületben székelő pártok.
Egy óra után megérkezik a Bőrgyár, hatalmas ováció fogadja a munkásokat. Közben
iskolások is érkeznek, rendezetten, oszlopban, őket vegyesen fogadják, van, aki
hazaküldené őket, mások örvendenek a szaporulatnak.
A vásárhelyi munkásság remek. Indulatosak, türelmetlenek, de uralkodnak
magukon. És ami a legcsodálatosabb: ez végig kitart, a következő napok igazán
hullámzó eseményei közepette is. Jelmondatokat kiabálnak: „Vissza Kincsest,
itthon vagyunk!” Ezt a bőrgyáriaktól veszik át, amennyire meg tudom ítélni, a
lózung népszerűsége nagy, telitalálat. Pillanatnyilag.
14.00. Káli Király István Bukaresttel beszél. Király Károllyal is. A
dialógusnak csak egyik szárnyát hallom, de érdembeli eredmény aligha született.
Híre megy, hogy Kincses Előd nincs a városban, talán Udvarhelyen bujkál.
Kitartóan követelik, hogy térjen vissza. A tegnap az utca mondatta le, most az
utca követeli vissza. De ez az utca tisztább... Ezeket az embereket senki sem
bujtatta fel, saját elhatározásukból jöttek ki, és józanok.
Azok is maradnak másnap reggelig, délutánig, napokig. Mármint a
munkások, diákok.
Tiszta kék égbolt, forró nap. A Grand Hotel előtti teret, a görög katolikus
templom előtti parkot egyre duzzadó tömeg tölti ki. Isznak. A magyar oldalon
sűrűsödő sokadalom elszánt, nem hajlandó eltávozni, ha kell, itt is alusznak.
„Most vagy soha!” – zúg mindegyre. Egyre éhesebbek, főleg szomjasabbak lesznek,
bejárnak az épületbe (a három szerk. házába) vizet inni, pisilni.
14.30. Miután több szónok beszélt már a tömeghez, úgy tűnik, kifogyóban a
szufla. A sokadalom Iliescut követeli: Jöjjön ide! Híre megy, hogy jön is,
aztán ezt cáfolják. Majd bejelentik, hogy fél órán belül itt lesz Petre Roman.
Nem hiszem. Nincs vezető román politikus, aki most ide dugná az ábrázatát.
Választások közelednek.
A sok „Vissza Kincsest!” skandálás mintha negyed négy után materializálódna:
hatalmas üvöltés, kinézek a szerk. ablakán, s látom Elődöt, amint mosolyogva,
fejét lépéseinek ütemére ingatva szégyenlős arckifejezéssel halad a szemben
levő járdán a főbejárat felé. Elemi erővel tör fel a torkokból: KINCSES!!!
Megvallom, én is üvöltök az ablakból.
15.34. Kincses beszél a tömeghez a Városháza erkélyéről. A tömeg mintha
nyugodtabb lenne. Bejelentik, hogy Bukarestben összeül nemsokára a kormány
megbeszélni az itteni gondokat. „Megvárjuk” – kiáltja a sokadalom. Haza – „Nem
megyünk!”, „Most, vagy soha!”.
Lenn az utcán találkozom Bíró Marival, Julius kezébe kapaszkodva sodródnak a
tömegben. Juliusszal váltok néhány mondatot az ő anyanyelvén, ha tudnám, hogy
milyen nagy szükségem lesz angol tudásomra a következő napokban, többet is
csevegtem volna vele. Nem biztos, hogy lett volna ideje. Többet nem láttam őket
a következő napokban. A Juliusszal való diskurzus summája: kukkot nem ért az
egészből, noha jól beszél magyarul. De angol fejjel ezt nem is lehet...
A Városháza sarkán vagy húsz rendőr csoportosul. Dühödt emberek elkergetik
őket, hogy álljanak sorfalat a két tábor között. A zsaruk szófogadóan,
libasorban elügetnek. A kordon, amit tesséklássék létrehoznak, laza lánc,
szakadékony, mint a pókfonál. Túlfelől megjelennek a fegyverek: szabványméretű,
vadonatúj, fehér botok, fejszék, láncok, a kabátok alatt kések, bicskák. A két
csapat egyelőre szidja egymást, a túloldal hangját a szesz, az emeletre gyorsan
felgőzölgő alkohol vadítja.
17.00. Állítólag összeült a kormány. Ők tanácskoznak, mi várunk. Éhes vagyok,
sóvárogva kívánok egy kávét. A szerkesztőségben jövés-menés, aggaszt a rám
bízott – bízott a fenét, magamra vállalt – felszerelés őrzése. Ráadásul
kicserélték a dammzárat az ajtón, s az új nem működik.
17.30. kb. Kezdődik a verekedés. Súlyosan téves fogalmazás! Kezdődik a
védtelen, fegyvertelen magyarok lerohanása fejszékkel, husángokkal, késekkel,
láncokkal. Először a kiürített üvegek repülnek a hodákiak felől (az egyszerűség
kedvéért ezután így nevezem a többi román hegyi falvak lakóit is), a magyar
oldal szervezői, a karszalagos fiúk elhatározzák, hogy támadás esetén
mindegyikük kinéz magának egy ellenfelet, és megpróbálja kicsavarni kezéből a
botot. Ez nemigen sikerül. G. Gábornak például a hüvelykujja bánja a fogást,
leesik, összevissza supálják, szeme bevérzik, fejét betörik, teste csupa kék
folt. Az első sebesültek között szállítják be.
A rendőrök immár sehol, a magyarok arcvonala meginog, majd megfutamodik. Lenn
vagyok az utcán, jól látok mindent, vissza szeretnék futni a szerkesztőségbe,
de nem visz a lábam. Biztonságban ott sem lennék, amióta szétverték a
székházat, az RMDSZ „diszpécser-szolgálata” újra a szerkesztőség, mint a
forradalom első napjaiban. Ha ezt a hodákiak meg a barátaik megtudják, ugyanaz
vár ránk, mint egy nappal korábban Sütőékre.
Szalad a nép az utca elején, látom, amint egy idősebbnek ható férfi elbukik,
egy román paraszt csépeli alkohol-amplifikálta teljes erejével. Ekkor szinte
csoda történik.
A megfutamított magyarok visszalódulnak. Még mindig puszta kézzel, de valami
megmagyarázhatatlan lendülettel, bátorsággal, és visszaszorítják a románokat az
előző arcvonalra. Hihetetlen. A tömegben, a támadók között férfiak, nők is,
sőt: kamaszlányok, gyerekek. Visszaverik az ellenfelet, és csak azután kezdődik
a fegyverkezés.
Futva érkeznek a fiatal munkások, diákok, szóveszteség nélkül nekiesnek annak
az építkezési segédanyagnak, ami még az ősz óta maradt ott a szerkesztőség
melletti garázslejáróban. Szétszedik az állványokat, kézbeli léceket tördelnek,
a zsaluzáshoz használt préselt lemez darabokból villámgyorsan pajzsokat
mesterkednek. Néhány kerek meg szögletes forgalomirányító tábla szintén
pajzsként bukkan fel a harcosok bal karján. A vaskerítésből kitépnek néhány
rudat, gazdára talál egypár betonvas pálca is. A főtér padjainak vége, a
zöldfenyőfalécek harci dorongokká válnak. A szükség törvényt, rendet bont.
Közben sorra befutnak a mentőkocsik, szállítják folyamatosan a sebesülteket. A
mieinket a régi Városháza főbejárata elől szedik fel, az ellentáboréit
túlfelől, a Bolgár tér vagy az új posta felől megközelítve.
A helyzet feszült. Ostromgyűrűbe zárva szorongunk, most már el sem lehet menni
innen, gondolom, pedig akkor még lehetett. A helyzet viszont egyáltalán nem
tiszta, nem tudni, ha a főteret esetleg el is hagyja az ember, hol leshetnek
rá, melyik utcasarkon. Ha lenne időm, most szülővárosom régi békéjét gyászolnám,
amely – úgy rémlik – soha többé nem tér vissza. Sok a sebesült, és halottakról
is rebesgetnek. De idő nincs. Akármelyik pillanatban újra áttörhetik a
frontvonalat, lerohanhatják a két közrezárt épületet, a városházát és miniket.
Akkor csúnya egérfogó, csúnya kilátások.
A hadsereg úgy dönt, hogy végre beavatkozik. Délután hat körül megjelennek a
harckocsik a Városháza utca Cuza Voda felőli végén. Csakhogy addigra a mieink
barikádot emeltek ott, akárcsak a többi ide vezető utcában. Groteszk helyzet
alakul ki: a fenyegetően csörömpölő böhöm T–55-ösök illedelmesen bebocsátást
kérnek, de a harcosokká átvedlett korábbi békés tüntetők nem engedik be őket,
lécekkel hadonásznak és kijelentik, hogy senkiben sem bíznak. Kincses beszél az
emeleti ablakból: „Fiúk, engedjétek be a katonákat, minket védenek!” Jön a
válasz: „Nem engedjük be őket, nem bízunk senkiben, csak magunkban bízhatunk!”
Folyik a huzavona, kinn a téren meg zajlik a csetepaté. Közelharc, meg
„tüzérségi”, üres üvegekkel, kisebb fadarabokkal, kövekkel, felszedett
aszfaltdarabokkal. Végül Kincses szétimádkozza a barikádot, a mieink
megnyitják, a páncélosok becsörömpölnek a térre, és elfoglalják pozícióikat,
amelyeket majd egy hétig tartanak a továbbiakban.
A harckocsik két párhuzamos sorban helyezkednek el, a Grand Hotellel szomszédos
régi emeletes ház sarkától – ahol a fagyaltos kioszk áll – a volt municípiumi
néptanács főbejáratának lépcsőjéig. A két sor között kb. húszméteres köz – a
senki földje – húzódik. A katonák alighogy megérkeztek, elbújnak tankjaikban,
és a következő órákban csak akkor másznak ki, ha oltani kell az éppen kigyúlt
T–55-öst. Mert ez is megesik a későbbiek során – igaz, merő véletlenből. De ne
vágjak az események elébe.
Lassan besötétedik. A védők száma szemmel láthatóan csappan. A főok az
asszonyok jelenléte, no meg a gyerekeké. Túlfelől pedig szaporodjak az
ostromlók. A görgényi a felső-marosvölgyi parasztok mellé – úgy rémlik-hírlik –
felzárkóznak lakótársaink is, vásárhelyiek. Persze nem azok, akik
késsel-villával szoktak étkezni....
Tehát az asszonyok… Nekik a sötétség beálltával és a harctevékenység
fokozódásával egyidejűleg terelődik át aggódásuk általános gondokról a
családiakra. Szeretnék biztonságban otthon tudni férjüket, fiukat. A főtér
felső vége nyitott – már a barikádokat leszámítva –, ott nincs ellenség, arra
el lehet szivárogni. Szivárognak hát.
Akik maradnak viszont, azok eltökéltek. Fáradtak, szomjasak, reggel óta nem
ettek, de nem hajlandók elmenni, és átadni a teret. A most vagy soha lelkiállapot,
hangulat állandósul, bármily furcsán hangzik is ez. Felkészülünk arra, hogy a
szerkesztőségek (és mozivállalat) házát szükség esetén feladjuk, és a régi
Városházára vonulunk vissza, azt próbáljuk megvédeni. A bizonytalanságot
fokozza, hogy nincsenek adatok az ostromlók számára vonatkozóan. Az általános
benyomás az, hogy számuk gyarapszik, míg a mienk fogy. A gyermekeket
betoloncoljuk a Városházára az asszonyok egy részével együtt. A fiatal lányok
zöme marad, láttam tizenötéves forma fruskát, kemény léccel a kezében, bátran
furakodni az első vonal irányába. Éjfélre ez a lány többet tud majd
kézitusáról, közelharcról, Molotov-koktélről, mint amennyit eddig tudott a
szerelemről.
Az igazi utcai ütközet este nyolc és tizenegy között zajlik. Az ellentábor
nekivadulva rohamoz, de a tankok között legfeljebb egyesével lehet átbújni,
kivéve a harckocsizár két végét, főleg a polgármesteri hivatal lépcsőit, ahol
nincs páncélos, közvetlen tehát a harcérintkezés. Keresett, túlzó a kifejezés,
a megfogalmazás? Nos, ahol emberek százai sebesülnek meg, több tucatnyi nagyon
súlyosan, ahol emberek vesztik életüket, ott harc van.
Sajnos. Ott járok az üveg-potyogásban, kövek zúgnak a magasban, férfiak
sebesülnek meg, és húzódnak vissza a kötözőhelyre, hogy fehérbe pólyált fejjel
újra felbukkanjanak a forgatagban.
Ehhez fogható látványt filmen ha láttam. Túlfelölről elkezdődik a komoly
bombázás, bevetik a Molotov-koktélt. A benzines üvegek dugója mellé szorított
rongy tüzes csíkot húz maga után a levegőben, az üveg csattanva, lángoló
tartalmát szertefröccsentve ér földet, aszfaltot, falat, harckocsit, embert.
Ezen az estén három felgyújtott embert láttam. Egyik közvetlenül előttem járt
pórul. Eléje csapódott be a benzines palack, az égő benzin lábaira freccsent.
Nem volt sehol kéznél egy vizes pokróc vagy efféle, valahogy eloltották,
elszállították. Egy másiknak a nadrágja gyúlt ki a fenekén, behúzták a
túloldalon levő régi emeletes ház kapualjába, ott oltották el a testén
keletkezett tüzet. Egy harmadiknak a hátán landolt a koktél, lángba borította.
Tompán téblábolok a harcolók között, igyekszem figyelni, de mintha nem hinném
az egészet. Amikor 1970-ben Szulinán értesüllem, hogy Marosvásárhelyen árvíz
pusztít, hogy az Aleea-negyedben az első emeletig ér a víz, nem hittem. Az én szülővárosomban
ilyen nem történhet! Mintha most is efféle környékezne… Ez nem igaz,
ilyesmi itt nem történhet. Pedig nem álmodom, és inni se ittam már napok óta.
A védők száma folytonosan csappan, felmerül a kérdés: Segítséget kellene hívni.
Ha elfoglalják a Városházát, a következmények beláthatatlanok. Nem tudom, mi
lenne a teendő, szerencsére senki sem kér tőlem tanácsot.
A főtér alsó végén már órák óta folyik a harc. Lassan kialakul a menetrendje,
koreográfiája. A felénk álló harckocsi-sor mögött kushad az első vonal, viszonylag
kevesen vannak. A tankok mögé bújva hajigálnak át a két páncélos soron a
láthatatlan sötétbe rejtőzött ellenfélre. Követ, fadarabokat, üres üveget,
aztán már nemcsak üresét. A koktélhoz a legalkalmasabbnak a pepsis üveg
látszik, jó a fogása, még nedvesen sem csúszik ki a kézből, elég kicsi, könnyű
ahhoz, hogy messzire lehessen dobni, és a benne levő lé is elég ahhoz, hogy
gondot okozzon- annak, akit eltalál, vagy aki mellé esik. A tankok mögött
lapuló fiúkat ketten-ketten látják el utánpótlással, megmarkolnak egy műanyag
ládát tele üveggel, előre szaladnak a kő- meg üvegzáporban, átadják a rekeszt
(vagy rákászt, hiszen „lőszer” van benne?...), felkapnak egy üreset, és futnak
vissza a hadtáp első vonaláig, ahol újra töltik a ládáikat. A hadtáp is mélységben
tagolt, mintha szakértő szervezte volna, pedig magától alakult így ki, és a
titka az, hogy a munkások a megszokott munkacsapatban dolgoznak itt is, és
azokra a munkavezetőikre hallgatnak, akikre a gyárban is, és akikben bíznak.
Meglepően higgadtak, gyorsan, de kapkodás nélkül teszik, amit kell, amit rájuk
kényszerítettek a falusiak, akik közül a tegnap este néhányan Bolyait keresték
bőszen, hogy felakasszák, mert úgymond ő az oka az egész zűrnek.
Mihály Jóska bukkan fel előttem, az első vonalból tántorog hátra, mintha részeg
volna. Szemöldökét hasította fel egy kő, vér borítja az arcát, úgy rémlik
nekem, hogy már nincs is bal szeme. Rászólok, nem hallja, tovább botorkál.
Később flastromozott szemöldökkel újra felbukkan a legveszélyeztetettebb
pontokon, bölényordítása túlzengi a csatazajt, a melegen tartott tank-dízelek
burrogását. Azon az estén háromszor sebesül meg. Bal kezét késsel vágják el, és
a lábát is eltalálják egy koktéllal, térdtől lefele rongyokban lóg a nadrágja,
lábszára csupa seb. De ezt már hajnal fele észlelem, amikor összetalálkozunk a
Városháza gyűléstermében, ahol fáradt harcosok, benn szorult nők, gyerekek
üldögélnek, bóbiskolnak. Akkorra Jóska már vidáman vigyorog, megviselt arcáról
optimizmus sugárzik.
Sebesültek... Egyiket ketten hozzák hátra, székfogásba ültetve és kiabálnak:
Magyar! Egyre többen állnak újra csatasorba, bekötött fejjel, sebtében ellátott
sérülésekkel. A védők legaktívabb része a legnyugodtabb is, pontosan, bátran,
handabandázás nélkül végzik, amit kell, mintha a futószalag mellett dolgoznának
a gyárban. Pedig ilyen munkát még sosem végeztek; úristen! – jut újra eszembe,
hova jutott szerelmetes szülővárosom. A municípiumi néptanács előtt – már
említettem – közvetlen a harcérintkezés. A mieink legvakmerőbbjei áttörnek az
ellentáborba, foglyokat ejtenek. Amint értesülök, legalább egy tucatnyit. Ezek
hátraszállítása szinte nehezebb feladat, mint elfogásuk. Egyiket négyen
támogatják, s már messziről ordítanak: Ne üssétek! Odaszaladok, még félrelökök
egy dühödt magyart, s magam is ordítom: „Ne üssétek, fogoly, sebesült!”, de egy
másik csak közel kerül, s a kezében szorongatott léccel még egyet vág a
vércsatakos, péppé vert fejre.
A foglyok egy részét már kihallgatni sem lehet, azonnal mentőbe teszik és
viszik őket száguldva. De a kihallgatottak magnóra, videókazettára rögzített
tanúvallomásai sokatmondóak: volt, akit lefizettek, 1400 lejtől állítólag 15000
lejig (ez utóbbit túlzásnak érzem), volt, akit csak leitattak, volt, akit
megfélemlítettek, volt, akinek hazudtak, és olyanok is akadtak köztük, akik
csak a balhé kedvéért csatlakoztak a buszokra „behajózott”, tettrekész
legényekhez. Kamaszok is voltak köztük szép számmal.
Híre megy, hogy Nyárádszeredából erősítés érkezett. A védők morálját ez emeli,
de megfigyeltem, hogy a legeltökéltebbek nem törődnek: ők már tudják. Vásárhely
ügye a vásárhelyieké, sem görgény-völgyi, sem nyárádmenti segítséggel nem
oldható meg. A szóvátaiak is elindultak – mondják. Szóváta messze van,
gondolom, messze, mint Dédabisztra, Oroszfelfalu, Libánfalva vagy Hodák.
Demeter András bukkan fel a harcolók között az első vonalban. Megbabonázottan
követem, alakja egyszerre groteszk és hősies. Narancsszínű bukósisak van a
fején, kezében ugyanolyan árnyalatú megafon. Sportosan van öltözve, szaladgál a
kő- és üvegzáporban, a hangosbeszélő segítségével próbálja irányítani a munkát.
A megafon annyira torzít, hogy semmit sem érteni szövegéből. De a bátorsága
nyilvánvaló.
Repülnek az üvegek, csattanva landolnak, fellobban a gonosz sárga láng,
megvilágítja az épületek falait, amelyek mögött emberek lapulnak, leskelődnek.
Sokan holtra rémülten, mások érdeklődve. Fadarabokra kötött benzines rongyokkal
is dobálóznak az ellenfelek, a rongyok gyakran fennakadnak a park fáinak
koronáin, a duzzadó, pattanó rügyeket benzinláng perzseli. A román templom
lépcsőin zátonyra futott kamikazé-kamion lángolva ég. Molotov-koktél érte tán?
A koktél egyébként lassan kifogy mindkét oldalon, üres üvegekkel folytatódik a
„távolharc”, utánpótlást a Vagon vendéglő, néhány cukrászda, meg valami
üvegbegyűjtő központ szolgáltat.
Nem tudom, kinek az ötlete volt, de zseniálisnak bizonyult. A mieink
tűzoltótömlőt fektetnek le, vizet a Városháza belsejéből egy tűzoltócsapból
vezetnek bele, a fecskendőt nekiirányítják a görgényieknek. A hatás felülmúlja
a várakozást. Az ellenség sorai – bár nem látjuk tisztán a sötétben –
meglazulnak, meghátrálnak. A mieink ezen felbuzdulva lefektetik a második
fecskendőt is.
Közben fentről 30–40 fős csapatban cigánylegénykék érkeznek botokkal a
kezükben, harsányan skandálva: „Ne féljetek, magyarok, itt vannak a cigányok!”
Megtapsolják őket, utána feloldódnak a védőseregben.
Megjött a szovátai segédcsapat is, de a munka nagyjából már be van fejezve.
Tizenegy felé jár, a túloldalon lanyhul a harctevékenység. Visszatérek a
szerkesztőségbe. Néhány telefonbeszélgetést próbálok lebonyolítani, van amikor
sikerül. Kinn a térről már nem hallszik harcizaj, a harckocsik motorjai
dübörögnek csak. aztán azok is sorra elcsitulnak. Újra lemegyek, be a
„nagyházba” is, valaki 300 sebesültről beszél, és négy halottról. A halottak
száma a következő napokban hatra, majd nyolcra módosul, végül háromnál
megállapodik. Sokan kómában vannak, mondják, ezeknek további sorsa még nem
valami biztató.
A Városháza egyébként háborús képet mutat belülről. A főbejárat mögötti
előtérben még lefektetve a tűzoltótömlők, hatalmas tócsa szivárgott közben ki
belőlük, a lépcsőkön fáradt meg élénk férfiak, nők jönnek-mennek le-fel,
civilben, katonatisztek. Egy öles termetű harckocsizó főhadnagynak – atyám, hogy
fér ez be a tankba?! – két civil magyarázza, mi a teendője. A tiszt arcára
kikönyökölnek a vegyes érzések, szeretne jó katona lenni, de nem rajong azért,
hogy civilek dirigáljanak neki. Valószínűleg utálja az egész szituációt, és
valószínűleg aggódák katonáiért, akik még mindig a T–55ösökben kuksolnak, mint
a szardíniák, várva, hogy mikor gyúl fejükre a vasdoboz.
Újra lemegyek a térre, körbejárom. Éjfél felé jár, a harcnak már mindjárt egy
órája vége, ellenség sehol de nyugalom sincs. Kósza hírek jönnek arról, hogy
merre húzódtak el a görgényiek, sokan attól tartanak, kimentek a külső
lakónegyedekbe, és ott garázdálkodnak. Nem hinném. Később beigazolódik, hogy
ettől feleslegesen tartottunk. Viszont haza sem mentek, buszaik egy részét
felgyújt tották közben, nincs is mivel hazautazniuk. Két nap múlva tudom meg,
hogy 70–80-an egyik gyermekklinikán húzódtak meg, miután megfutamították őket.
A tér képe semmihez sem hasonlít, negyven éve vannak felidézhető emlékeim róla
(a régebbiek már elő nem hívhatók), több mint tizenöt éve rajta keresztül járok
be dolgozni, de ilyennek még sosem láttam. És remélem, többé sosem
látom így… Őrtüzek égnek szerteszét, az eldobált üvegek ládái lángolnak
tíz-tizenkét helyen is, a tüzek körül fáradt, hallgatag, vagy éppen beszédes
emberek pihennek, ez utóbbiak – gondolom – azok közül kerülnek ki, akik a
vastagjából ki- vagy távol maradtak. Egyik tűz körül nyolc-tíz fiatal fiú meg
egy lány, melléjük állok, kávéval kínálnak. Óvatosan kortyolok, soha nem esett
jobban. A fiúk csendesen beszélgetnek, van köztük könnyebben sérült is, egyikük
mellett egy kerek bádog forgalomirányító tábla, kék mezőben fehér nyíl – „csak
előre!” –, pajzzsá átalakítva, találat is érte az est folyamán, amint a
lepattogzott zománcfesték mutatja. Középkorú férfi halad el mellettünk, ökölbe
szorított kezét felemelve vidáman odaszól: – Szép volt, fiúk!
Senki sem kommentálja, senki sem örvend a győzelemnek, amelynek következményei
– most, hogy túl vagyunk a harc-kavargáson, és már gondolkodni is tudunk,
rájövünk: – beláthatatlanok.
– Mondd, Laci, mi lesz… mi lesz velünk? – kérdi halkan egy ismeretlen srác, és
megint szembesülök utóbbi években egyre sűrűbben felbukkanó gondommal: Túl
sokan ismernek ebben a városban, akiket én nem ismerek. Pedig nem ez most a
gond. A gond a válaszom: – Nem tudom.
A Városháza előtti parkban hátát egy fenyőfának vetve bóbiskol egy fiú, ölében,
karjai öblében alszik barátnője. Fejük felett a fára akasztva a tábla:
„Anyanyelvünkért tüntetünk!” Uramisten, milyen messze vagyunk már a délelőtti
békés tüntetéstől. Ennek a táblának a tartólécét azóta már talán valamelyik
támadó fején törhették el...
A szerkesztőség előtti tűz mellett melegedő lányt a fiújával felküldöm, az
éjszaka hátralevő részét a dolgozóasztalom melletti karosszékben töltik, egymás
ölében. Kicsit irigylem őket… Később még hármat-négyet felhívok, ne fázzanak
kint. Gyerekek még, kamaszok. A padlóra heverednek.
Cseng a telefon. Bukarestből hívnak, majd Székelyudvarhelyről, majd a jóisten
tudja honnan, végre jól működik újra a távbeszélő központ. Nem tudok szabadulni
a rossz érzéstől. A visszahúzódott ostromlók, a békés tüntetés megtámadói
akármikor előbukkanhatnak újra, és ugyanazt teszik a szerkesztőséggel, mint
előző nap az RMDSZ székházzal. Sőt! Azt a tegnapi barbár vandalizmust semmi
komoly ok nem váltotta ki, most pedig ok is lenne, hisz sok román hever betört
fejjel a kórházban. Van, amiért bosszút lihegni tehát. És most itt az összekötő
pont, én vagyok a szolgálatos, pedig még csak benne sem vagyok a vezetőségben.
Fenyegető csendben érkezik az éjfél.
* „Erdély a románoké, sohasem lesz a magyaroké” „A
román nyelv uralkodó lesz”