Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. március, XIII. évfolyam, 3. szám »
FÓRUM
Otthon a tájban, otthon nélkül a történelemben
Jékely Zoltán erdélyisége*
A fiatal Jékely Zoltán szinte mindig a természetben találta meg az élet örömét,
hasonlóan költőtársaihoz. A Nyugat „második” és „harmadik” nemzedékének költői
általában a természet ősi nyugalmában és tündéri idilljében kerestek menedéket
a társadalmi létben dúló küzdelmek elől. Szabó Lőrinc (Föld, erdő, isten),
Fodor József (Lihegő erdők), Erdélyi József (Világ végén)
és Berda József (Öröm) ugyanúgy a természet ölén találta meg az áhított
békességet, mint néhány esztendő múltán Radnóti Miklós (Pogány köszöntő),
Vas István (Őszi rombolás) és Zelk Zoltán (Ülj asztalomhoz).
A magyar líra táj szemléletében mindazonáltal meglehetősen nagy változás
ment végbe alig egy évtized folyamán. A fiatal Szabó Lőrinc vagy Radnóti Miklós
idilli tájai még a költői képzelettől nyerték alakjukat és színeiket. Az a „benső
táj”, amelynek természeti képét és pásztori életét klasszikus minták és nosztalgiák
ihlették, egészen más jellegű volt, mint a harmincas években kibontakozó költészet
természeti világa. Ez a természeti világ már nem bukolikus minták, hanem valóságos
hazai tájak hatására született.
Szerb Antal kis esszéje: a Természet vagy táj szellemesen különbözteti
meg a két fogalmat. A természet fogalma szerinte a városi civilizációban kialakult
mesterkéltség elutasítását, panteista sejtelmeket rejt magában. Ezen kívül erősen
emocionális jellegű: „A természetbe belevetítik az emberi érzésvilág egész gazdagságát,
a természet vidám, melankolikus, sivár, ujjongó, játékos, vigasztaló, Érosszal
telített, haragvó.” A táj fogalma ezzel szemben nem rekeszti ki magából a társadalmi
és történelmi mozzanatokat. Nem kíván romantikus kivonulást a civilizációból,
ellenkezőleg, történelmi és kulturális hagyományokra utal: „A tájba beletartozik
az ember és az ember műve is. Fontos színe a város a hegy lábánál, a távoli
falvak, a várromok és kolostorok (...) Mindezek etnikai vagy művészeti milyensége
még a tisztán természeti jelenségeknél is erősebben befolyásolja a táj jellegét.”
A természet fogalma mintegy a költészet mitologikus fogalmai közé tartozik,
a táj fogalmának kultúrtörténeti jellege van. „...a természet – mondja Szerb
Antal – ahistorikus, időtlen fogalom, szinte ellentéte a történelemnek, a táj
pedig csupa történelem.” Ez a történelmi tájfogalom jelenik meg a „harmadik
nemzedék” költőinél.
A „harmadik” költői nemzedék verseiben alakot öltő táj nemcsak menedéket kínált
a társadalomban dúló válságok elől, biztonságot is adott, feladatot is kijelölt.
A költő a táj meghitt világában érezte otthon magát, a táj hagyományai alakították
kultúráját, elmerült történelmében, felelősséget vállalt népének sorsáért. Ennek
az otthonosságnak, hagyománynak és felelősségnek a jegyében lettek a harmadik
nemzedék” – illetve a kibontakozó népi irányzat – költői valamely történelmi
táj követei és énekesei. Vas István és Rónay György „történelmi tája” Budapest,
Weöres Sándoré, Jankovich Ferencé és Takáts Gyuláé a Dunántúl, Kiss Tamásé az
Alföld, Jékely Zoltáné Erdély. Ennek az erdélyi tájnak érett színeit, barbár
pompáját, történelmi arculatát ábrázolta verseiben.
Ez a táj nem a korábbi költők bukolikus vagy mitologikus természete. Határozott
karaktere van, a költő ismeri hegyeit, vizeit, növényeit és állatait. Pisztráng-balett
című versében élményszerű pontossággal, egyszersmind mitologikus erővel
írja le részleteit:
A gát alatt a nagy tó színe holdas,
egy cuppanás, egy árny, egy loccsanás,
pufók hold fényinél egy villanó has,
elhibázott ugrás, vad farkcsapás.
(...)
Most már csak a pisztráng van ébren,
cuppogó, vad éhségtáncába kezd;
holdas felszínen, kékes vízfenéken
cikázik a sok vérespettyű test.
A gyermekkor mitologikus emlékeit szinte naturalisztikus részletezéssel készült
képek idézik fel. A vízi világ érzékletes rajza, az orvhalászat életképszerű
jelenete, végül a múlt ködéből kiváló valóságos emberi alak sorra hitelesíti
az ábrázolás realizmusát. Az elmúlt időre és az elszenvedett veszteségre csupán
a kérdőjeles fogalmazás utal:
Hol vannak most a koronás kígyók?
alusznak valami mély sziklalyukban;
apró márnát s nagyfejű botikót
emésztenek telizabált hasukban.
Vajjon hol van most Kaskötő Dani a vén vadorzó, merre sátoroz?
csapdához készül vidra-rántani,
holdas vízháton halat szigonyoz.
A pisztrángok táncáról írott versnek pontos életrajzi háttere van. A költői
élmény forrásáról későbbi nyilatkozatában Jékely Zoltán így beszélt: „1922 és
24 nyarát a Székelyföldön, Erdőfülében töltöttük. Az öreg molnárház előtt, melyben
szállásunk volt, folydogált a gátakban, malmokban, pisztrángokban gazdag Kormos-patak.
A falun felül már legelők, kaszálók, aztán sűrűsödő erdők a Hargita felé, és
fenyvesek. Ott, a Kuvaszónál sohasem jártam, mert ahányszor nekivágtunk, medárdus
zápor keletkezett, visszaparancsolt. Pedig a legendákba illő százéves emberről,
akinek hal- és vadorzás volt a foglalkozása, sok mindent hallottam azoktól,
akiknek szerencséjük volt találkozni vele. A gátak viszont ott voltak a közelünkben,
és voltak holdvilágos esték, amikor a pisztrángok valamiféle rituális ugrándozásba
kezdtek. Talán valami akkor frissen kikelt éjjeli lepkék után ugrándoztak magasra,
ki a vízből. Ezt a csodát többször megbámulhattam, és aztán mikor 35 nyarát
Pesten kellett töltenünk, az ilyen erdélyi nyarak fájdalmasan, egyre erőteljesebben
hívogattak. A vers tehát egyfajta emlékidézés, az elveszítettnek visszabűvölése
– az »az elveszett idő nyomában«.”
Az emlékidézés nem homályosíthatja el a valóságot: a táj részleteit. Az erdélyi
természet valóságos arculata éles vonásokkal és színekkel üt át azon a fátylas
derengésen, amit a nosztalgia jelent. Ezeket az éles vonásokat és színeket keltik
életre az elégikus emlékezések, így az Álom a sétatérről, a Nagyvakáció
az enyedi kollégiumban és az Enyeden ősz van:
A Bükkösön most rőzsét gyűjtenek,
görnyedeznek az enyedi szegények;
sovány kutyájuknak füttyentenek
s nekivágnak a szélnek.
Enyed köré a tél már építi
s magasra rakja gyilkos szürke várát:
hegyek közül lassan leömlenek
s megülnek ott a párák.
Jékelyt nemcsak a nosztalgikus érzés és a pontos tájismeret fűzte szülőföldjéhez.
Nemcsak az emlékek és az álmok alakították költészetét, hanem történelmi tudata
és közösségi szolidaritása is. Gyermekkora az erdélyi magyarság történelmi önvizsgálatának
és magára eszmélésének időszakában telt el, midőn a nemzetiségi lét körülményei
erősen megnövelték a történelmi hagyomány és a nemzetiségi-nemzeti tudat szerepét.
Ő is önérzetesen vallotta magát az erdélyi magyarság fiának, olyan nyelvi és
kulturális közösség tagjának, amelynek hagyományosan gazdag és éber volt a történeti
emlékezete. E közösség az emlékezetben a hagyomány őrét, és a hagyományban a
fennmaradás fontos zálogát találta meg. Ez a meggyőződés általános volt a romániai
magyar irodalom „hőskorában”: a húszas években. Versek, regények, elbeszélések
és tanulmányok – Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor, Kós Károly, Makkai
Sándor, Tabéry Géza, Sipos Domokos művei – idézték fel az erdélyi magyar történelem
hőseit, nagy korszakait és hagyományait. Ebben az évtizedben virágzott fel az
erdélyi magyar történelmi regény- és elbeszélés-irodalom, ekkor láttak napvilágot
Kós Károly Varjúnemzetség, Makkai Sándor Ördögszekér, Nyírő József
A sibói bölény, Gyallay Domokos Vaskenyéren, Tabéry Géza Szarvasbika,
Szántó György A bölcső című regényei, Berde Mária és Sipos Domokos történelmi
elbeszélései. Az erdélyi történelem ritka békekorszakait és viharos századait
életre keltő írói vállalkozások a nemzetiségi tudatot és önvédelmet próbálták
erősíteni.
Jékely Zoltán megalapozott történelmi tudatot kapott örökül. Ennek a tudatnak
lényeges alkotóelemét képezte a liberális erdélyi tradíció, a nemzetek, kultúrák,
vallások és életformák együttélésének és kölcsönös megértésének eszmei öröksége.
Ezt az eszmei örökséget különös értéknek tekintette Jékely. Doktori dolgozatában
(Az erdélyi magyar irodalom kezdetei a háború után és Kuncz Aladár)
azt kísérte figyelemmel, hogy az erdélyi liberalizmus és demokratizmus nemes
hagyományai miként kapnak új szerepet a kisebbségi magyar irodalom fejlődése
során. Az Erdélyi Helikon íróinál kialakult transzszilvanista ideológiában e
demokratikus pluralizmus kifejeződését kereste, őszinte vonzalommal foglalkozott
az erdélyi magyar-szász, illetve magyar-román közeledés eredményeivel. A kulturális
együttműködés tudatosan vállalt hagyománya magyarázza érdeklődését a román irodalom
iránt. Későbbi gazdag és termékeny műfordító munkássága során számos klasszikus
és modern román költőt tolmácsolt magyarul.
A nyaranta Erdélybe látogató és szüntelenül Erdélyre figyelő költő mindazonáltal
nemcsak nosztalgiát érez szülőföldje iránt: szívét tragikus érzés, aggodalom
és szorongás tölti meg. Az erdélyi magyarság változatos története során nemegyszer
viaskodott a hanyatlás és a pusztulás rémképeivel; a két világháború között
is, midőn a hagyományos veszendőségérzést a kisebbségi sors tapasztalatai erősítették,
s emellett hatott az a történelmi peszszimizmus is, amelyet az anyaország irodalmának
egy része mutatott. Ez a történelmi pesszimizmus sötét végzetet jósolt, képviselői
süllyedő nemzetet, pusztuló népet láttak a történelem színpadán. Az erdélyi
magyar irodalom, Áprily Lajos, Tompa László, Reményik Sándor és Dsida Jenő költészete
komor képekben fejezte ki a szétszóródás szorongató sejtelmét. Jékely Zoltánnál
is megjelent a nemzeti (és nemzetiségi) jövő miatt érzett aggódás, a zaklató
nemzetféltés. Pusztuló magyarságot látott maga körül, elsősorban szűkebb szülőföldjén,
Alsó-Fehér megyében, ahol a mindennapi tapasztalatok mutatták a magyarság veszteségeit.
Orvosságot alig remélt, mind több keserűséggel figyelte a többségi nacionalizmus
törekvéseit, s mind kevesebb hitelt adott a hivatalos irredentizmus szólamainak.
Csak a viharfelhők gyülekezését érzékelte, a sorvadás, a pusztulás jeleit látta.
Történelmi elégiáiban a hanyatlás borzongató látványát fejezte ki.
Miután családjával Kolozsvárról Budapestre költözött, nyári vakációit több alkalommal
a kalotaszegi Magyarvalkón töltötte. Már érettebb fővel itt találkozott bensőleg
az erdélyi magyarság közösségi gondjaival: lassú fogyatkozásával és szétszóródásával.
Naplószerű versekben adott számot tapasztalatairól (Falusi reggel, A vén
Both, Valkói temetés, A vén csordás temetése, Apró képek). E tapasztalatokat
összegzi epikus ívben futó költeménye: az 1936-ban keletkezett Kalotaszegi
elégia. Személyes élményeket: a harmincas évek közepén Magyarvalkón töltött
esős nyarának élményeit dolgozta fel. A harmincas évek verses naplóinak (Babits,
Illyés, Radnóti műveinek) mozgalmas életképszerűségével festette le a kalotaszegi
tájat és a falusi nép életét, számolt be magányos merengéseiről. Balladaszerű
előadásban idézte fel egy vasárnapi parasztmulatság eseményeit és hangulatát:
a szenvedélyes táncot és éneket, párbeszédes formában szólaltatta meg az önfeledt
mulatozásba szűrődő keserű reménytelenséget. Ezt az elégiát is a mulandóság
szorongató érzése hatja át: „feléd a szörnyű évek / tornyosodó zuhataga suvad...”
Ám a személyes veszendőségérzésnél is fájdalmasabb a magyarul beszélők sorsán
érzett történelmi aggodalom: „»Ne bántsátok ti ezt az árva népet« – / szóltam
a nagy bivalyfelhőknek én – / »a sorsa úgyis tépi, mint a véreb«.” A Kalotaszegi
elégia személyes módon drámai versvilágát közösségi szorongás tölti meg.
Az erdélyi magyarság fogyatkozásán és jövőjén érzett aggódás szólal meg A
marosszentimrei templomban című költeményben is, amely ugyancsak 1936-ban,
a Maros menti elrománosodott faluban töltött nyár sajgó emlékéből született:
Fejünkre por hull, régi vakolat,
így énekeljük a drága Siont;
egér futkározik a pad alatt
s odvából egy-egy vén kuvik kiront.
Tízen vagyunk: ez a gyülekezet,
a tizenegyedik maga a pap,
de énekelünk mi százak helyett,
hogy hull belé a por s a vakolat,
a hiuban a denevér riad
s egy-egy szuvas gerenda meglazul:
tizenegyedikünk az árva pap,
tizenkettedikünk maga az Úr.
Így énekelünk mi, pár megmaradt – azt bünteti, akit szeret az Úr –, s velünk
dalolnak a padló alatt, kiket kiirtott az idő gazul.
A költemény szerkezete, valamint hangneme a protestáns zsoltárhagyományt követi:
Szenci Molnár Albert zsoltárait, amelyeket a református vallásban nevelkedett
költő maga is énekelt. A zsoltárra utal a romlás és pusztulás felpanaszolása,
az Istenhez fellebbező fohászkodás, az archaizáló nyelvezet, amely régies szavakkal
és fordulatokkal („drága Sion”, „hiu”) hoz létre történelmi hangulatot, a szimultán
ritmus, amely az ötös jambusok mellett megengedi a tagoló ütemezést is, végül
a régies rímelés (a-b-a-b-c-ac-a-a-d-a-d-a-d-a-d), amely nem idegenkedik a rímszavak
megismétlésétől. A zsoltáros hang egyszerre ad számot a pusztuláson érzett keserűségről
és a pusztulással szembeszálló elszántságról. A régi magyar költészet nyelve
és poétikája már Ady Endrénél a tragikus nemzeti tudat, egyszersmind a végzettel
birkózó elszántság kifejezője volt. Ebben az értelemben vált a fiatal Jékely
is Ady tanítványává: a zsoltáros versben, a reformáció költői hagyományában
találta meg azt a nyelvi és poétikai formát, amely ki tudta fejezni a szétszóródás
tragédiáját és a megmaradás keserves hitét.
Keserves volt a hit, minthogy a költő képzeletét és szívét nehéz félelem járta
át. Hiába mondta: „énekelünk mi százak helyett”, hiába hatotta át versét a végzettel
küzdeni készülő elszántság, a történelmi szorongásnak nagyobb volt az ereje.
A „nincs menekvés” keserűsége, az „elvégeztetett” döbbenetes tudata gyötörte
a szülőföldjére látogatót. A történelmi elégiákat ez a keserű reménytelenség
szőtte át. Nagyenyed, 1850 című versében a porig égetett kollégium és
könyvtár szomorú sorsán borongott: „Hát ezt érdemli ez az árva nemzet, / hogy
fája ne gyümölcsözzék soha /.../ S a könyveket, melyeket úgy hozának / száztornyú
városokból fiai, / kódexeket, mappákat, bibliákat / írástudatlan horda irtsa
ki!” Vasvári Pál nyomában című költeménye pedig a gyalui havasokban lemészárolt
márciusi forradalmár szabadcsapat sötét végzetét idézte fel:
Körös-körül les százezer halál ránk s szívünkre már alkusznak a sasok. – De
hűlt szemmel is rád nézünk mi vissza, Szabadság, ó te könnyből szűrt szivárvány!
S vérünket szűz-adójaként felissza a Történelem, a Hétfejű Sárkány.
Nemcsak az erdélyi magyar kisebbség sorsát és jövőjét vallatva veszítette el
bizalmát a történelmi haladás iránt, a nagyvilágban dúló háborúkat szemlélve
is mind reménytelenebbnek látta a jövőt. Emberi szolidaritása nem korlátozódott
arra, hogy csupán egyetlen nemzetet vagy nemzetiséget vegyen körül féltő gonddal.
A háborúra készülő Európát figyelve, az erőszak merényletei láttán részvéttel
tekintett más nemzetekre is. Képzeletében minden szenvedőt és üldözöttet magához
ölelt. A fasiszta Olaszország afrikai hódító háborúja idején Etiópia szenvedő
népéhez fordult rokonszenvével: „Hazájukért haltak szegények, / mint magyarok,
mint lengyelek; / áldás a győzöttek nevének! / Na, költők, énekeljetek” (Apotheozis).
A második világháború kezdetén pedig a legázolt lengyelek nemzeti tragédiáján
kesergett: „Ott Északon már tart a nagy-vadászat, / lejárt a béke, mint nyúltilalom.
/ S egy ország sorsát énekli dalom, / hol negyedszer van tora szörnyű gyásznak”
(Ott Északon).
A mind félelmetesebben érkező háborús hírek végleg felzaklatták. Miként nemzedékének
legjobbjai egymástól függetlenül, szorongó lelki parancsra, ő is az európai
civilizáció végső romlásának és veszedelmének látta a fasizmus és a kommunizmus
barbár uralmát, véglegesnek hitte időleges hódításaikat. Tiltakozott az erőszak
ellen, orvoslást azonban alig remélt (Egy kivándorló után). Költészetében
a háborús idők rémes álmai és véres látomásai kaptak szerepet: „Holnap vad gépek
surrognak felettünk: / tűz hull, vas hull, okos tank eltipor” (Öcsémnek);
„lila lángnyelvként vad szirénák / csapnak a fekete-kék homályba” (Töredék
1939 szeptemberéből); „Háborúfélő verset írtam éppen / s révülten
néztem az eget: / Bomlotthajú asszonyfő szállt az égen / s lilán elúszott a
világ felett” (Őszi készülődés). A történelmi múlt fölé hajolva
szorongató élményekkel találkozott, most megérkezett költői világába a háborús
jelen.
Ezekben a versekben a halál a legfőbb realitás; a szerelem pusztulása, a költészeté,
a nemzeteké. A történelmi elégiák a szenvedő emberiséget siratják, jóvátehetetlen
veszteségek szemléjét végzik el. Valami keserves, kiábrándult látomást készítenek
elő; látomást, amelyben „a Történelem, a Hétfejű Sárkány” magasodik gyilkos
dühvel és könyörtelen közönnyel az emberek és a népek, általában a humánum fölé.
„Ó, embernemzetség! Csillagszilánk / vetett ide a földre, bizonyisten! / hogy
nyughatatlan, huncut és falánk / tested éljen, haljon, termékenyítsen” – írja
Vörösmartyra emlékeztető fájdalommal A történelemhez című költeményében.
Emberfaló szörnyetegnek látta a történelmet, gépezetnek, amely sorra felőrli
a humánus értékeket. Nem bízott a haladásban, képzeletére túlságosan is ránehezedtek
a 20. század történelmi katasztrófái, amelyek, úgy tetszettek, visszafordíthatatlanok
és megmásíthatatlanok. Ezek táplálták tragikus történelmi tudatát, amely egyetlen
komor drámának fogta fel az emberiség történetét. Ez a tragikus történelmi tudat
jelenik meg abban a kifejezési formában, amelyet történelmi elégiának nevezünk.
Ennek a történelmi elégiának az erdélyi magyar költészet alakította ki a modelljét,
különösen Áprily Lajos, Tompa László és Reményik Sándor költészete. A romániai
magyar líra „első nemzedéke” sajátos irodalomtörténeti helyet foglal el. Valamivel
később indult, mint a Nyugat nagy generációja, de előbb, mint a „második nemzedék”.
Eredetileg a századvég késő romantikus költészetét folytatta, azt a hagyományt,
amelyet Vajda János, Reviczky Gyula és Komjáthy Jenő költői világképe és formája
jelölt. Ezt a formát egészítette ki a Nyugat szimbolista-impresszionista vívmányaival
és formaművészetével, valamint a századforduló német és osztrák költőinek: Detlev
von Liliencronnak, Hugo von Hofmannstahlnak, Gerhart Hauptmannak és Rainer Maria
Rilkének indításaival. A romániai magyar költészet „első nemzedéke” az első
világháború éveiben lépett fel, igazi szerepet azonban csak később, a húszas
években, az önálló irodalmi élet kialakulása idején kapott. Ebben a történelmi
közegben a kisebbségi értelmiség közhangulatát fejezték ki a történelmi elégiák
és a szimbolista-elégikus tájversek. (Áprily Lajos: Álom a vár alatt, Szalonka-les,
Vadludak; Tompa László: Sziklavár, Erdélyi végzet alatt, Reményik
Sándor: Az álarcos magyar, Ahogy lehet.) A századvégi örökség és a nyugatos
stíluseredmények együttesen alakították ki ezt a versmodellt, a húszas évek
erdélyi magyar versének kitüntetett alakváltozatát.
Jékely Zoltán e történelmi elégiák hangulatát és zenéjét hozta magával, és ha
az erdélyi magyar sorsról, általában a nemzeti történelemről akart vallomást
tenni, természetes módon alkalmazta az erdélyi történelmi elégia stílusát. Ezt
a borongós-dallamos stílust nem is kellett különösebben a saját igényeihez idomítania,
hiszen a veszendőség érzése, és az érzésnek alakot adó verszene a legsajátabb
költői tulajdona volt. Talán csak annyi történt, hogy közvetlenebbé tette a
történelmi elégiát; nem időtlen szomorúságot, nem őszi képekbe vagy történelmi
utalásokba öltöztetett melankolikus hangulatot fejezett ki általa, mint a húszas
évek történelmi elégiája általában, hanem konkrét történelmi veszélyeztetettséget.
Ez a szándék öltött alakot A marosszentimrei templomban, a Vasvári
Pál nyomában, a Nagyenyed, 1850, továbbá a háborús versek soraiban.
Költészete, valószínűleg a nemzedéki élmények közössége folytán, ösztönösen
az erdélyi magyar líra „második generációjának”: Dsida Jenőnek, Szemlér Ferencnek,
Szabédi Lászlónak és Kiss Jenőnek konkrétabb és szenvedélyesebb fogalmazásával
tartott rokonságot. Elégiáiban nem a századvég, a századforduló közvetlen örökségét
folytatta, hanem az erdélyi magyar történelmi elégiát hangszerelte át a „második
nemzedék” drámaibb stílusára. A drámai érzéseket az erdélyi szülőföld és az
ott élő magyarság sorsa magyarázta: a költő otthon volt a tájban, mégis mind
otthontalanabbnak érezte magát abban a történelmi létben, amely szülőföldjének
tragédiáit okozta.
POMOGÁTS BÉLA
* Húsz éve halt meg Jékely Zoltán.