Grendel Lajos
EINSTEIN HARANGJAI
Regényrészlet
 
Hetekkel később, amikor már tisztázódtak a félreértések, hogy helyüket átadják más félreértéseknek, Dóra elárulta, hogy kereken egy héten át injekcióztak, mert így akartak kábulatban tartani mindaddig, amíg az utcán el nem dől a forradalom sorsa. Néha, amikor az injekció hatása gyöngült, s még nem szúrták a karomba a soron következőt, álmok kergették egymást a fejemben. Nagy többségük örökre elveszett az emlékezetem számára. Némelyik álom azonban megmaradt, mintha egy lemezt operáltak volna be az agyamba, amely csak a zavaros álmokat törli, a fontosabbakat viszont rögzíti.
Egyik ilyen álmomban Microfil ült az ágyam mellett egy karosszékben, és beszélgettünk.
– Lenin nagy látnok volt – mondta Microfil. – Én is az vagyok.
– Mit jelent az a szó, hogy Microfil? – kérdeztem.
– Semmit – mondta. – Ezt a nevet a szenilis akadémikus akasztotta rám. Kezdetben, amikor megbíztak az AKI személyzeti osztályának vezetésével, gyűlöltem őt, mert ez az elaggott, elvtelen aktakukac semmihez sem értett, ellenben mindenbe beleütötte az orrát. Nagyon élesen láttam Microfil kecskeszakállas profilját, mintha trópusi napfény világította volna meg, a hangját azonban csak egészen távolról hallottam.
– Fogoly vagyok – mondtam erőtlenül.
– Tudom – felelte Microfil. – Kénytelenek voltunk foglyul ejteni, Péter cár, mert kezdtél burzsoá módon moralizálni, és én nem ismerek veszedelmesebb emberi teremtményt a moralizáló hülyéknél.
– Hol van Dóra?
– Jó helyen – mondta Microfil.
– És mi történik az utcán?
– Rendben haladnak a dolgok.
Egy másik álmomban a televízió egykori székházának szomszédságában épült új áruház tetőteraszán üldögéltünk hármasban, Microfil, Dóra és én. Én tulajdonképpen jelen sem voltam, csupán lélekben, mert Dóra és Microfil úgy tettek, mintha nem látnának. Ügyet sem vetettek rám, s olyan hangon társalogtak, mint régi és bizalmas barátok. Többször is közbeszóltam, de olyan gyenge voltam, hogy csak suttogást tudtam kierőltetni a számon.
Az áruházban Dóra vásárolt magának új harisnyanadrágot és egy almazöld blúzt, s ezeket a holmikat teregette ki éppen az asztalra, mintha Microfil az öreg szeretője vagy a papája volna. Erőteljesen sütött a nap, a pincérek ernyőt állítottak föl minden asztalhoz. Dóra hangosan és hadarva beszélt, egy kicsit sedrén, aki nem ismerte, azt hihette volna, hogy nincs ki mind a négy kereke. Csak én tudtam, hogy ez nem igaz, Dórának rendkívüli emlékezőtehetsége van, és az esze úgy vág, mint a borotva.
– El kell csábítanod azt a félkegyelmű Péter cárt – mondta neki Microfil dölyfösen.
– Hiszen már elcsábított – suttogtam közbe.
– Ki az a Péter cár? – kérdezte Dóra.
– Egy hülye az intézetből. Meg kell szabadulnunk tőle – mondta Microfil. – Nagy szolgálatot teszel vele nekünk. Jegyezd meg, hogy életünkkel nem rendelkezhetünk kizárólag és felelőtlenül a magunk önző javára, hanem szolgálatot is teljesítünk.
Ezután kifejtette Dórának, hogy amikor megvette a blúzt és a harisnyanadrágot, nem csupán a saját önző személyi szükségleteit elégítette ki, hanem a társadalmi rendszerünkbe, vetett bizalmát is kifejezte, s ezzel hozzájárult a szocializmus megszilárdításához.
– A mi varrónőink verejtéke öntözte ezeket a vacak holmikat – mondta. – Ha nem vásárolnánk, leállna a termelés, előbb-utóbb munkanélküliség ütné föl a fejét, az pedig a szocializmus meggyöngüléséhez és végül összeomlásához vezetne.
Dóra rögtön felfogta Microfil kérésének bizarr összefüggéseit, és epésen válaszolt.
– Tehát azért legyek kurva, hogy a szocializmus fennmaradjon?
– A szocializmusban nincsenek kurvák, csupán alkalmazottak – helyesbítette őt szigorúan Microfil.
– De én nem vagyok az állam tulajdona.
– Nálunk mindenki az állam tulajdona. Viszont vedd tekintetbe, hogy másfelől az állam ml vagyunk mindnyájan. Ez azt jelenti, hogy mégis a magunk tulajdonai vagyunk. Azonkívül persze mindenkié. Aki viszont mindenkié, az senkié sem, tehát szabadok vagyunk. De csak akkor vagyunk igazán szabadok, ha mindnyájan egymás rabjai vagyunk. Ahogy a legjobb barátom a legnagyobb ellenségem is egyben.
Dóra feljajdult.
– Ez borzasztó!
Microfil barátságos mosollyal nyugtázta a lány tapasztalatlanságát.
– Ezt nevezzük mi dialektikának – mondta.
Szorongásos álmaim egyikében Dórával szeretkeztem. Talán szenvedélyesebben nyúltam testéhez, mint máskor, mert ő is a tőle megszokottnál nagyobb odaadással viszonozta vágyamat, s ezzel csak tovább fokozta szenvedélyem hevességét.
– Ma egészen megfiatalodtál – mondta utána.
Álmomban vasárnap volt, s engem mindig ünnepnapokon sanyargattak meg a leginkább a kétségek. Hamarosan megint ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy a karjaimba zárjam Dórát, talán így akartam távol tartani magamtól a kétségeim démonait.
A második szeretkezés után megebédeltünk, és az ebédhez felbontottunk egy üveg kékfrankost. Egyikünk sem volt beszédes kedvében álmomban. Újra az ágyba bújtunk, de harmadik közeledésem ellenállást váltott ki Dórából, s mintha az ón érzelmeimbe is befurakodott volna valami idegen, számomra eddig ismeretlen és nehezen definiálható elem, amit nyugtalanságnak nevezni kevés, félelemnek nevezni viszont túlzás lett volna. Harmadik szeretkezésünk ideje alatt Dóra testét hidegnek és nyirkosnak éreztem, mint egy kígyó bőrét. Számottevően kielégülésemet követően sem csillapodott bennem az a feszültség, amelyet ölelkezésünkkel kioltani szerettem volna.
– Szomorúnak látszol – jegyezte meg Dóra.
Amit ő szomorúságnak vélt, azt én ürességnek vagy inkább csömörnek éreztem, illetve kielégületlenségnek, amely azonban nem volt fiziológiai természetű, s éppen ez aggasztott nagyon. Egyre nagyobb közönyt éreztem a lány iránt, de ezzel egyenes arányban magam iránt is.
– Levegőzöm egyet – mondtam.
Taxit rendeltem, és amikor a sofőr megkérdezte, hogy hol tegyen ki, azt feleltem, mindegy, valahol a belvárosban. Hamar kiderült azonban, hogy a levegőzéshez rossz helyet és rossz időpontot választottam. Az óváros utcácskáiba éppen kezdett belopakodni az alkonyat, s nagy tömeg közlekedett a vasárnap is nyitva tartó kávéházak és borozók között. Életműködésem akadozva vette át a tömeg lüktetésének ritmusát. Nyugtalanságom, amely az utcára űzött, nemhogy csillapodott volna, még tovább fokozódott, s a fenyegetettség érzésével egészült ki. Aggódva vizslattam a szembejövő sétálók arcát, s mindegyiken ugyanazt a feszültséget és a zsákmányát ragadazó vadállat mohóságával kereső ugyanazon akarat kifejezését fedeztem föl, amelyet, jobb híján, metafizikai vágynak és nyugtalanságnak neveztem el magamban. Ez a metafizikai vágy, úgy éreztem, fenyegetésként lebeg a sokadalom felett, mint nagy fekete zivatarfelhő. Úgy éreztem, hiába menekülnék bárhová, ez a nyugtalanság most mindenütt jelen van.
Ebben a pillanatban Microfil toppant elém, s ahogy rám nézett, a szája szögletében készenlétben állt egy ironikus félmosoly.
– Ide figyelj, te csirkefogó – mondtam neki. – Az a tökéletes rend és harmónia, ami a rögeszméd, megvalósíthatatlan, mert az ember életét mindig a metafizikai vágyai irányították, és ezután sem lesz ez másképpen.
Teafőző sípolására ébredtem, úgy rémlett, a másik szobában Dóra hajol a rádió fölé, ahol kommentárt, híreket vagy közleményt olvastak be. Mielőtt újra elvesztettem volna az eszméletemet, sikerült megállapítanom, hogy ruhástul fekszem egy idegen lakásban, szédülés és hányinger környékez, s kettőnkön kívül nincs itt senki. Nagy keservesen, két kezemet a hátam mögött megtámasztva, fölemelkedtem az ágyon. Dóra éppen behozta a teát a konyhából, s észrevette, hogy ébren vagyok. Megbillent kezében a teáscsésze, és tartalmából néhány csepp kifröccsent a szőnyegre. Odajött az ágyhoz, és azt mondta:
– Emberi számítások szerint még aludnod kellene.
– Hogy kerültél ide? – kérdeztem.
– Kérsz teát?
– Itass meg – mondtam. – Erőtlen vagyok.
Dóra mélyet sóhajtot.
– Ha ártatlan vagy, ki fog derülni. Méghozzá hamarosan. De most még aludj.
Ami ezután következett, újra álom volt, de most tudtam, hogy álmodom. Egy csónakban feküdtem a nyílt tengeren, és szemembe sütött a nap. A csónak szelíden ringatott, mint egy bölcső, s a tenger víztükre rezzenéstelenül sima volt körülöttem. Ez a végtelenség érzetét keltette bennem. Így van ez jól, gondoltam, az ember apránként ismerkedik meg a magánnyal, amint a halállal is apránként ismerkedik meg, amelynek a magány az előszobája csupán. Kifosztottnak éreztem magam, de legalább szabadnak. Néha egy madár húzott el az égbolton, nagy magasságban. Az a bizarr érzésem támadt, hogy egy nagy háború után én maradtam az egyetlen túlélő a földön. Nemsokára a láthatár szélén egy halványan kéklő hegyet pillantottam meg. Félelem és szorongás költözött a lelkembe, mert úgy rémlett, hogy bár a csónakom továbbra is egy helyben ring, a hegy mind közelebb ér hozzám, miközben oly hatalmasra dagad, hogy hamarosan eltakarja a napot. Előbb csak az árnyéka vetődött rá a csónakra, majd átmenet nélkül sötét lett, s egy forgószél örvénye pörgetett meg. Halálfélelmemben görcsösen kapaszkodtam a csónak bordázatába, de tudtam, hogy a nagy erejű szél már a következő pillanatban le fog tépni róla, mint valami plakátot. Utolérhetetlen Énem hangja a szól zúgását és a tenger morajlását is túlharsogta.
– Életünk apró árulásokból áll – mondta. – Amikor ezek összegyűlnek, megnyílik előtted az önismeret kapuja. Belépsz egy rettenetes világba, s a kapu döngve becsapódik mögötted. Ettől kezdve már csak magadra számíthatsz.