Szépréti Lilla
BERNÁDYNÉ
Eszembe jutott, hogy sok évvel ezelőtt én is ismertem egy méltóságos asszonyt. A Szentgyörgy utca egyik századeleji, előkelően girlandos, vascsipkeerkélyes házában lakott a földszinten. Félköríves, hármas ablakain csak ebédidő tájt húzták fel egy csöppecskét a redőnyt, de attól úgy tűnt, még édesdedebben szunyókál a ház kéklő nőszirom és lila akác mögött.
Az ötvenes évek közepén egy délután érkeztem Vásárhelyre, Brassóból. A nővérem várt az állomáson. Sokáig gyalogoltunk a változatosan cifrázott, földszintes házak végtelen során a virágszegélyes úton, míg a főtérre nem értünk. A Somos-tető oldalán, egy falusias ház egyik szobájában lakott másodmagával a nővérem.
Vele és szintén izgága barátnőjével töltött bolond napok után jutott eszembe: mire kért meg a nagyanyám. Ő ugyanis Vásárhelyen nőtt fel, és mivel Brassóba vitték férjhez, mindig alig várta, hogy emlékekkel csordultig telt szívót valakinek kiönthesse. Bennem hálás közönségre lelt. Elindulásom előtt a lelkemre kötötte:
– Osztán Bernádynét föltétlenül meg kell látogatni. Az ura nagy ember volt, ő pedig igazi finum úriasszony, azonkívül rokon. – Észrevette, hogy nem tiltakozom, mint a nővérem, mohón maga mellé húzott, és lázasan folytatta: – Méltóságos a polgármester-főispán-udvari tanácsos ura után. Te azonban szólítsd csak Margit néninek. Ügyesen pukkedlizel, majd odahajolsz hozzá, és megcsókolod a kezét. – Mielőtt tiltakozhattam volna, orrom elé dugta rántás szagú, köszvényes kezét. Rácuppogtam.
– Úgy – mondta, és beletúrt csíkosán őszülő hajába elégedettsége jeléül. – Ebből tudni fogja, hogy úri házban nőttél fel.
ifjúságom idején nem számított érdemnek az úriság, igyekeztem hát még a látszatát is elkerülni fesztelen viselkedésemmel. Úgy vélem, ez sikerült. De a nagyanyámmal nem ellenkeztem, tán a korára való tekintettel, kilencven felé járt.
– Mégis, milyen rokonunk ő nekünk? – kérdeztem, hátamat a szék préselt bőr támlájának vetettem, és a kézcsók kötelező voltát mérlegeltem.
– Zoltán testvérem sógornéja ő – magyarázta buzgón az ő „marasmenti” modorában, és örömében kivett a faragott barna kredencből egy számomra már előkészített, kis üvegtányért, benne három szem meggydulcsáca csillogott. – Ilona volt a nagyobbik, az örökkétig kacagó Ilona. A patikus Zoltán bátyámhoz ment férjhez. Azt meséltem, hogy kacagva halt meg a kanapéban ülve? – kérdezte sóváran, és elterpeszkedve mélázgatott sógornője jó dolgán. – A kisebbik lányt Margitnak hítták. Bernády vette el, a polgármester. Meglátod, milyen aranyos-virágos palotákat épített azon a főtéren! Most a kacagó Ilona Édi nevű lánya szakácsnéskodik nála – ugrott át azóta eltelt fél emberöltőt.
– Neki is kezet kell csókolni? – rezzentem fel.
– Nem olyan fajta a. Édi áldott teremtés. Abbiza.
Csakhamar rávett tehát a furdaló kíváncsiság, hogy megnézzem magamnak az aranyos paloták építőjének özvegyét, s egyúttal megismerhessem anyám első unokatestvérét, Edit, „az áldott teremtést”.
Tizenegy lehetett, s még levonva a redőny. Tán alszanak? jutott eszembe a nevettében elhunyt Ilona, aki „örökkétig délben kelt”. De azért benyitottam a súlyos tölgyfa kapun.
A kápolna magas, boltíves csarnokából széles lépcső vezetett a duplaszárnyú, bejárati ajtóhoz. Szemmagasságban rézbe cirkalmazva Dr. Bernády György neve állt. Elfogódottan nézegettem a születésem évében elhalt úr nevének régies betűit. No lám, e lakásban élő özvegy a harmadik felesége volt, nagyanyám szerint. Mindjárt a szép „cigány Erzsi” után következett, akivel a polgármester pályafutása csúcsán, „az úri népek” nagy megrökönyödésére és sápítozására, és azzal mit sem törődve (mármint hogy egy levegőt kell szívni ezzel a perszonával a szoárékon) kelt egybe, majd elbújt vele a városi erdő alá épített villába. Végre, elég sokára „szegény Gyuri” kijózanodott, avagy Erzsi szökött meg a sógorával Pestre? A fene tudja. Elég a', hogy szabad lett. Akkor megszerezték neki a szép és előkelő Kelemen Margitot, egy építészmérnök lányát, aki már tíz esztendeje élt az apai házban, mint elvált asszony. Az ő házassága sem nélkülözhette a lidérces regényességet, ugyanis első férje, egy nyalka huszártiszt, bizonyos Schmidt Frici szolgálati évei alatt vérbajt szedett fel valahol a Monarchiában, s ettől ugyi, elméjében megháborodván egy napon pisztolyt fogott szegény Margitra, és ráparancsolt: imádkozz, mert most öngyilkosok leszünk. – Rögtön, Frici lelkem, hebegte nagy önuralommal Margit (nagyanyám szerint), várjan, nézzem meg: elment-e a szakácsné? jobb, ha nincs itthon ilyenkor. A konyhából az utcára futott, majd haza a sűrű fákkal benőtt bulvárra, az apjához. Az önés feleség gyilkosságból nem lett semmi. Harmincnégy éves koráig élt Kelemen Margit az apai házban, pedig volt kérője elég. Bernádyval előbb a főtérre költözött, egy kagylódíszes, kétemeletes bérházba, amit egy mészáros épített az egy fejjel alacsonyabb grófi palota mellé közvetlenül.
•
E történet ismeretében és némi lámpalázzal nyomtam meg a nagyvilági lépcsőházban a csengőt.
A cselédlány nyitott ajtót. Egyidős-formák lehettünk. Vastag ajka s feje megmozdult, mintha meghúzták volna hátulról figyelmeztetőleg a varkocsát.
– Xénia kisasszonyt tetszik keresni? Mert nincsen idehaza.
– Nem, nem Xéniát – mondtam zavartan, hirtelen azt sem tudtam, ki az a Xénia.
– A nagyságos asszonyt?
Az „áldott teremtés”. Szinte megkönnyebbülten bólintottam. Kissé tekervényes úton értünk a konyhába a sétapálcás hallból, a nyitott udvari gangon át. Egy babaarcú, töpörödött nő ült az ablaknál magas támlájú széken. Tömött szürke szvettere mintha kigyulladt volna: szállt belőle a füst.
– Lelkem! – kiáltotta rögtön felugorva. – Te a Mangi lánya vagy! Anyád épp most írt! – mondta, és cigarettáját a mosogatóba hajította, ősz hullámos haja megcsiklandozta a nyakamat. – Lelkem! gyere, hadd puszikáljalak meg! Orvostanhallgató lettél. Szegény! – nézett rám részvéttel. – Gyere, beviszlek Margit nénihez. – De meggondolta, mert visszaült a székbe.
Megszoktam, hogy összetévesztenek a nővéremmel. Igyekeztem is, mihelyt szóhoz jutottam, önérzetesen tisztázni: én a kisebbik Szőnyey lány vagyok, aki Kolozsvárt tanul a magyar szakon. De Édi néni huncutul csóválta a fejét, aztán felszólított, nézzem meg a Margit néni konyháját – addig ő megönti a kávét.
A hatalmas, fehérre lakkozott kredenc két oldalán egy-egy asztal állt, majd egy bádoglappal fedett harmadik is – a tálaló – fényes vacsorákat idézve. Csillogott a sok frissen szidolozott rézedény és veret. Végeredményben emlékeztetett a mi otthoni konyhánkra, de csak annyira, amennyire egy vidéki barokk templom egy osztrák székesegyházra. Ámuldozásommal nevetésre késztettem Édi nénit, aki szüntelenül kacarászott minden szavamra, ha rámnézett, akkor is. Dorombolva kísért a cselédszobán át az éléskamrába, amit szintén készségesen megmutatott.
Féleség és üvegnagyság szerint csoportosított, dátumozott ízek és befőttek, valamint savanyúságok valóságos akváriumjai sorakoztak a csipkeszegélyes polcokon. Egyszer csak úgy tűnt, murokszeletek és parányi savanyú uborkák úsznak felém a rózsaszínű karfiol korallszigetei fölött. Elfordultam a látványtól, és ekkor valami megcibálta a fejem tetején egy hajtincsemet. Menekülő mozdulatomra a szemem pirosat szikrázott, sziszegve jeleztem, hogy valami belemélyesztette mérges fullánkját a nyakszirtembe.
– Lelkem! – kacagott Édi néni egy csombor csokréta mögött; s megpróbált óvatosan megszabadítás! a nyakam köré tekeredett paprikafüzértől. S amint az éhségtől kapkodó mozdulattal kifelé törekedtem, majdnem beleléptem a Stefánia-sültbe, ami egy hosszú tálon hűsölt a kövön.
– Te jó Isten! Ki eszik itt annyit?
– Akad, lelkem, akad.
Miután beszámoltam röviden az otthoni dolgokról, Édi néni felpattant a székből, leporolta magáról a cigarettahamut, és azt mondta:
– Most pedig átmegyünk őhozzá.
•
Lenyomta a nagy ajtó páva alakú rézkilincset, s betolt maga előtt, én szinte úsztam befelé a szobába. A meglepetéstől köszönni is elfelejtettem. Három idősebb úr és egy hölgy kártyázott a keleti szőnyeggel takart kerek asztalnál. Bár délelőtt volt, égett a velencei csillár, dúsan szórta világát a figyelő, gondterhelt és szikár, csontszínű arcokra. Olykor megmozdult egyegy tömött, őszülő bajusz, mire idegesen felszikrázott a gyémántköves fülönfüggő.
Az ajtóval szemben féloldalaslag foglalt helyet Bernádyné. Agárszerű, vékony derekát megfeszítve, egyenes tartásban ült tojáshéj színű, nyersselyem blúzban, melynek mandzsettája szorosan tapadt törékeny csuklójára. Haja sötétszőkének látszott, U alakú kolbászba fésülte a tarkóján, a harmincas évek divatja szerint. Fodrozódott a bőr petyhüdt tokáján, amint kissé megroskadt vállal hajolt a kártya fölé. Némán játszottak, szinte rezzenéstelenül, látszólag nem véve tudomást egymásról. Csak egy légy keringett parlagiasan zümmögve, árnyéka végigtáncolt a jelenlevőkön, rezgő foltot vetett a világosabb felületekre, végül megállt a sötétítő alatt gazdagon elomló, fehér tüllfüggönyön.
Hozzátartozók, csudalátók és kibicek állták körül a kártyázókat, lehettek vagy hatan. Senki nem törődött velük. Belevesztek a háttérbe, mint nagy olajkép a falon. Annál feltűnőbbek voltak a bútorok: az ezüsttel megrakott empír komód, a sarokvitrin, napraforgósárga, fekete berakásos, kecses barokk szekreter. Mesélte nagyanyám, hogy Bernády a világba jártában-keltében, minden országból egy díszkanalat hozott. Vajon melyik fiókban lehet a gyűjtemény?
– Margit néni! – Édi néni nagyot kiáltott a fülemnél, s gyengéden hátba vert.
Mintha álomból ébredtek volna ott az asztalnál, úgy fordultak felém. Édi néni ezen is csak kacagott. Éles hangon ismételte meg: – Margit néni! Nézd csak, kit hoztam. A Molnár Mangi lányát. Na. Hogy is magyarázzam – tette hozzá Bernádyné értetlen tekintete láttán: – A Hints Marika unokája ő – mutátott rám. Vártam, mikor teszi hozzá, akinek az ügyész férje, az a defektes, golyót röpített a fejébe, tudod, ott Brassóban, s magára hagyta őt a három árvával. De ez a bejelentés most elmaradt. – Orvostanhallgató. Ugye, milyen édes?
Egy szót sem tudtam kinyögni, de elpirultam, azt hiszem.
Bernádyné mély gödörben nyugvó, dióbarna szemével figyelmesen rám nézett:
– Az – mondta barátságosan, és leterítette lapjait. De ahelyett, hogy kézcsókra nyújtotta volna a kezét, felemelte a magasba, és találomra belecsengetett a levegőbe.
Ilyen csengőnk nekünk is volt otthon, kicsi koromban. Mégsem tudtam mire vélni e mozdulatot, s jobban zavarba hozott, mintha oda kellett volna járulnom selymes, lebegő kezéhez. Kisvártatva belépett a lány. Nagy tálcán mindössze négy kis óezüsttel bevont porceláncsészét hozott. Serényen körbehordozta, és az ő háromszékies beszédmodorában kínálta a kártyázókat:
– Parancsoljon, méltóságos asszony. Tessen, gróf úr. Ez a báró úr kávéja. Vegye mán el a nagyságos úr.
Istenem, mint egy megelevenedett regény!
– Köszönöm, Rozi, köszönöm, köszönöm. – Az urak ezután némán hajoltak kis csészéjük fölé, lehunyt szemmel, áhítattal lélegezték be a páráját. Nyúlt a csönd, a kávéivás csöndje. Az év tavaszán láttam életemben először kiírva egy kolozsvári cukrászda kirakatában: valódi babkávé kapható.
Édi néni ismét hátba vert, majd fehér kétrészesem ujjánál fogva sietősen megfordított. Úgy mutatott a fahéj színű falon világító fényképekre.
Három, teljesen egyforma méretű kép lógott a főhelyen. Előbb a középső aranyos keretét érintette meg ezüstgyűrűs szipkájával, amit soha ki nem engedett a kezéből. Suttogva magyarázta:
– Ez volt szegény Györgyike, aki… – a többi beléveszett a fülembe permetező, nyirkos párába.
Györgyike, igen, igen. A Bernády lány, aki tizenhét éves korában halt meg tüdővészben. Egyik barátnéjától kapta el a szörnyű nyavalyát, akivel egy padban ült az iskolában. Így mesélte a nagyanyám. Hát ugyi, milyenek a süldő lányok: összebújva sutyorognak. Amikor észrevették, már késő volt.
Nem túlságosan lehetett ínyére Györgyikének ez a fényképezés, mert a fejét durcásan szegte le, amitől kifehéredni látszott szőke, ondolált hajában a választék. Tán érezte, hogy nincs jól, vagy megunta a fényképész nyüsletését: a világos ruhának legyezőszerűen kellett szétterülnie a finom cipő fölött, s még egy orgonaágat is lankadt karja alá tűztek az utolsó percben. Békétlenkedve nézett a világító szemével az elkényeztetett gyermek, „ötvennégy éves korában csinálta őtet Bernády, tojtatták biza eleget.”
– Borzasztó – sopánkodtam, mire Édi néni szipkája sietősen koppant a lány jobbján függő kép rámáján.
Bernády György képe következett, a híres profil. Akkor láttam először ezt a szinte áttetszően fénylő kámea fejet. Bernádynak roppant homloka volt, kicsúcsosodó tar koponyája.” Erősen nagy ember volt, hatalmas koponya.”
A férjénél húsz évvel ifjabb Kelemen Margit zárta be a családi hármast, az igazi finum úriasszony.
Hangos szókat váltottak az asztalnál:
– A partner a hibás.
– Mindig a partner.
A cselédlány összeszedte a porcelánt.
– Margit kérem, kezdhetjük?
Bernádyé nem sokat látszott öregedni ebben a meleg esti fényben. Még mindig a fehér színt szerette a legjobban. Csak a szemével intett, igen, el lehet a játékot kezdeni.
Katonás ember osztott, a báró úr, tizenhármat mindenkinek. A többiek mereven, de héjatekintettel nézték az osztalékot. Bernádyné mohón legyező formájúvá rendezte, majd rögtön összefogta, és az ölébe rejtette a csomóját.
– Pász.
– Tref.
Csönd.
Ekkor a katonás báró a hosszúképű gróf felé fordult, ki úgy roskadozott a kártyalapjai fölött, mint a tételére meredő diák.
– Nehéz ez élet, ugye, Oreszt?
Gróf Logotetti Oreszt – „a tízes években főispáni titkár, most virágkihordó”, súgta Édi néni –, a gróf hirtelen felnézett a dús hajzatú katonás báróra az apró, zavaros szemével.
– Ilyen fránya kártyát – siránkozott. – Pász – nyögte ki.
Nem emlékszem pontosan, hogy mikor kötött belé a grófba a negyedik játékos, egy lenyalt frizurás, fölöttébb élénk, csokornyakkendős, vékonydongájú úr, aki mókustartásban gubbasztott. Bricsesz nadrágja meg-megrándult, és szinte belemajszolt a kártyájába a nagy türelmetlenségtől.
– Enyje! Ezek a virágárusok! Ezek mindig fáradtak. Egész nap loholnak, haza sem mennek, hanem egyenesen idejönnek, a pártira. Aztán még csodálkozni állnak…
– Pász.
Később egy alkalommal Bernádyné riadtan kérdezte:
– Mit jelentettek be? Mi volt?
– Pász, egy tref, egy kör, megint pász – világosították fel nem túl készségesen.
Aztán csak felcsattant a vékonydongájú mókus úr:
– Tref is, kör is, az nem lehet! Vagy az egyik, vagy a másik! Nem értelek, kérlek, Oreszt, te versenyeken játsztál Bécsben. Jó, hogy nem mondod be a pikket is.
A katonás báró nem bírta tovább idegekkel. Előbb dühösen méregette a virágárus grófot, aztán felugrott, és torkaszakadtából üvölteni kezdett:
– Vond vissza! Túl nagyot licitálsz! S akkor csodálkozol, hogy megbukunk!
Megmozdult a háttér, halk mekegő nevetéssel jegyezte meg a felesége: – Meg vagyunk mi már bukva. – Magas, kontyos nő volt, egy hajdani mészárszékba rendezkedett be a maradék bútoraival. „Napszálltakor hordják ki az éjjelit.”
– Nem történt semmi – csitította a vendégeket széttárt karral méltósága.
– Párdon, Margit, párdon! – hajolt meg ültében a báró.
•
Csengettek. Gondoltam, egy ajtónyitással én is elmegyek, köszönés nélkül követtem hát Édi nénit a sétabotos hallba. Finom arcú nő lépett be hamuszínű perzsabundában. Akkoriban szőrmét nemigen mertek viselni az úrinők, mert az reakciós öltözéknek számított, de Rózsi bárónő nem törődött vele.
– Hogy van a kezed, édes? – kérdezte jólelkűen Édi néni.
– Használt a kenőcs – mondta bizakodóan a vendég.
– Ma hány káposztás hordót mostál ki? – kérdezte Édi néni nevetve szerepeltetve a bárónőt.
– Tudomisén – esett gondolkodóba a finom vonású hölgy. – A kezem rettenetes. – Kissé maga elé tartotta az ujjait. Piros volt és repedezett a mutatóujja. A rövid bunda pedig a csuklójánál kopott. – De azért én még Zichy lány vagyok! Nem ? – s mosolygó öntudattal fordult ki a bundából.
Segítettem fölaggatni. Éles sikolyra rázkódtam össze:
– Édiii! Na jössz már?
Bodros, szőke, vastag orrú nő állt az utca felé nyíló szoba ajtajában csípőre tett kézzel. Vérpiros ajka még egyre sikolyra kerekedett, vérig volt már sértve. Hárman néztünk rá, zavartan motyogta:
– Én csak azért a kézimunkáért várok… egy félórája rád. Gondoltam, tudsz valakit, aki megvenné.
Édi néni nem zavartatta magát. Bekísérte a bárónőt, s miközben az ajtót kilincsben betette, érezte, hogy hátrarántják a szvetterénél fogva.
A vastag orrú nő elképedve meredt az arcába:
– Te! – kérdezte torokhangon. – Ezek tovább folytatják a grófságot?
Később is, valahányszor becsengettem, a konyhában találtam Édi nénit, a téglából rakott, roppant tűzhely mellett, a rézcsapos, melegvíztartályos kályha mellett, amely emlékeztetett a mienkre, csakhát bekoszolódott a mi jóval kisebb „füttőnk”. Ott ült, vagy inkább gubbasztott a néni, és buzgón cigarettázott. Meleg dorombolásba kezdett, mihelyt meglátott, azt kérdezte: mit ír Lili, az ő legjobb gyermekkori barátnője (nagynéném), hát Marika néni (nagyanyám), még mindig olyan tűzrőlpattant és víg? No és hogy vagy itt már megint? Jaaa, idehelyeztek egy képeslaphoz? Akkor tényleg nem lehetsz orvostanhallgató, mint hittem. Végül elnyomta olcsó bagóját, és kijelentette: most pedig átmegyünk Margit nénihez.
Ugyanazok bridzseztek a kerek asztal körül, ablakával az udvar felé nyíló, nappal is lefüggönyzött szobában. Bernádyné tojáshéj színű blúzban kártyázott, illett hozzá a fahéj árnyalatúra festett fal. Mintha arra lett volna kárhoztatva, hogy látástól vakulásig játsszon. A háttér nem sokat változott, ugyanúgy lóbálta férficipős lábát a kontyos báróné, halk megjegyzéseket téve környezete szórakoztatására, amit gidómekegés kísért. Előfordult, hogy kimenős volt a lány, ismerősök, vagy csak egyszerű csudalátók bukkantak fel a gomolygó füstben, egy darabig az ajtó közelében ácsorogtak, bámészkodtak, majd ugyanúgy, ahogy jöttek, szó nélkül távoztak.
Egyik délelőtt szikrázó napsütésből léptem be, friss nőszirommal elegyes lila akác leheletet árasztott az utca. Vágni lehetett a füstöt idebent. Megkérdeztem, hogyhogy nem sétál ilyenkor Bernádyné a friss levegőn, mint teszik nálunk otthon a tisztes hölgyek, akik naponta végigsétálnak a Cenk alatt?
Édi néni meglepetten, és hosszan végigmért: – Ő nem jár ki – mondta.
– Beteg?
– Nincs már semmi baja, hálisten. Csakhát… az utcára? Oda nem – egymás után többször megrázta a fejét. – A népek közé nem.
– De hát mióta? – kérdeztem ámulva.
– Hát bizony, egy kicsit régecske. A háború utántól ritkán, majd negyvennyolctól egyáltalán nem tette ki a lábát, Gróza Péter (így ejtette ki a nevét, hosszú óval) is személyesen jött el a múlt nyáron, mivelhogy Gyuri bácsinak barátja és nagy tisztelője volt. Ő rendezte el Margit néninek a jó nyugdíjat. Mindig megkérdi, minden alkalommal, amikor Vásárhelyre jön: van-e valami kívánsága? Tudod, mit szokott erre válaszolni Margit néni? kérdezte, s rekedt nevetése tikácsolásba fullt. – Tegye ki a lakót a hálóból, mert hát a fürdőszobába nincs direkt bejárat (amely mellesleg közös), csak az udvar felőli gangról, és fázik télen. Hát azt nem – fejezte be, s olyan fintorral fojtotta a mosogató kagylóba égő bagóját, mintha svábbogarat nyomna agyon. – Sétál ő. Hátul ott a nagy kert. – Nehézkesen feltápászkodott, görnyedt hátát menet közben egyenesítve ki. Fekete pamuthaló lógott a kilincsen, sokáig turkált benne. Recsegett a barna csomagolópapír. – Na gyere, meghívlak ebédre.
Némi csalódással figyeltem a papírból kibomló darab párizsit, tovább kérdezősködtem: – Tehát az utcára nem megy ki? – Ezt nem tudtam ép ésszel felfogni.
– Oda nem – ismételte a néni türelmesen.
Talán dacból, avagy fogadalmat tett?
– Vagy… tán nem akar… elegyedni?
– Az biztos – hagyta rá a néni. Pallosformájú konyhakéssel vágni kezdte a párizsit. Már sercegett az olaj a kislábosban, dühösen telifröcskölte a tükörfényesre csiszitelt kályhát, a párizsi felkunkorodott, a zöldborsó meg rágós maradt. De azért jóízűen megettük.
•
Egyik alkalommal ott ült Bernádynénál egy porcelánképű, huszárbajuszos, tökéletes eleganciájú kis úr. Felém nyújtotta gyűrűs kezét, és így mutatkozott be: – Jeney vagyok. Visszafelé is. Szerbusz, édes.
– Mit szamárkodsz, Pista? – dorombolta Édi néni.
– Hadd, hogy szamárkodjon – intette le a kontyos báróné, akit bébiztek, és egy volt hússzékben lakott. Az utcán kellett végigvinni napszálltakor az éjjelit. – Azt még talán szabad. Szamárkodni.
– Ugye? – mutatta egészséges fogsorát Édi néni férje, aki Jeney volt visszafelé is. – Legalább itten a sorstársaim között, akik tudják még, ki voltam. Földbirtokos voltam és főszolgabíró. De hát nagyanyád biztosan mesélt rólam. Ugye, édes? – Elhúztam a számat, s bólintottam, elfoglaltam állandó állóhelyemet a kályha és a sarokvitrin között.
– Kit érdekel ez ma, édesapám? – Lánya éneklő hangja tört elő a sarokból. (Röptében kapta el a legyet, de máshoz nem is igen értett.) – Azokat biztosan nem, akikkel együtt lapátolsz a Cukorgyárban.
– Ej – pödörte meg a bajszát, s csóválta a fejét Jeney. – Pedig élhetnénk a régi módon. Ha Kossuth apánk nem szabadítja fel a jobbágyságot, ő rontott el mindent negyvennyolcban, Kossuth!
– Ez a mániája – nevetgélt Édi néni.
– Akkor hagyni kell, hogy mondja – kelt a védelmére a maga nyugodt hangján Bébi bárónő, és finom mekegést hallatott.
Jeney azonban már neki volt buzdulva:
– Még az édesanyjuk lánynevét sem tudják ezek a jöttmentek! – bökött az utca irányába –, míg nekem ott a családfám háromszáz évre viszszamenőleg s a kölpényi kúriám fényképe. Meg a birtoklevelek. Mindent megőriztem. Berámáztattam. Láthatja, aki akarja, a fürdőszoba falán.
– Ne vágj fel, Pista! Nincs is neked fürdőszobád. Vagy csináltattatok? – érdeklődött a báróné.
– Hát persze. A vejünk házában. Így jutottunk hozzá végre egy gázas konyhához a présházunkból. – Önerőből soha.
– Mi van a vécén, Édi? – éledezett gróf Logotetti Oreszt.
– Ott büdösödik, te ősjogász!
– Hát a családfa a címerekkel. Oda aggatta fel Pista a szegény öregek képét is – sajnálkozott Édi néni. – Micsoda idők!
Bernádyné kihúzta csontos hátát, feszengett. Ellenséges pillantást vetett Jeneyre, akinek a szájáról lehervadt a dicsekvő mosoly. Épp holmi epés megjegyzésre készült Méltósága, amikor éles csengettyűszó hallszott.
A cselédlány jelentette:
– Xénia kisasszony jött meg minden pakkjával Kolozsvárról.
– Otthagyta az egyetemet? – hökkent meg Bernádyné.
– Alig várta – nevetett a gyűrűs kezébe az ősjogász.
Felbolydult a társaság, az izgalom átragadt a kártyázókra.
– És mit fog ezután csinálni?
– Kártyázni fog.
– Jó lesz kibicnek. – S az apja nem igényli, hogy vele legyen falun? – jött elemébe a báró is. – Micsa patikuslányt faragna belőle! Azt a! – nevetett virgoncul.
Édi néni a társaság közepébe vetette magát méltatlankodása jeléül.
– Xénia városi lány. Inke is csak itt érezte jól magát, ebben a lakásban, a rokonai között.
Ezen valamiért nagyon derülni látszott a társaság, csak Bernádyné maradt komoly.
– De ha már felvették… Ugye, ugye – mondta. – Az apja mindent megadott az egy szál gyermekének. Az a sok utazás, átszállás, mennyi csomagot vitt, amíg egészséggel bírta.
Nagyot nézett erre Édi néni. Ennyi elismerő szót még soha nem hallott a Margit néni szájából a különc sógoráról. – Itt más van a háttérben, ha megengeditek – mire a társaság vihogásban tört ki – Csakhát ezt senkinek nem szabad tudni. jó, hogy hazajött – hüppögte könnyekig meghatottan. – Olyan édes!
A csokornyakkendős és szerfölött élénk tekintetű úr, akit Meleghnek hívtak, erre letette a kártyát, és felugrott. Zsebredugott kézzel elmélkedett:
– Kérem… Xénia az anyja meg a nagymama természetét örökölte. Ugye? A tanuláshoz nemcsak ész kell. Ugye? – El lesz itt – szögezte le Édi néni a szemét törölgetve.
– Segít Margitnak. Irányítja a takarítást – kuncogott a báróné.
– No, azt lesheted.
– Miért? Tán Gemma grófnő létére nem belső leánya volt Margitnak a háború után? – kérdezte Melegh. – Papír szerint legalábbis.
– Nohát Gemmi sok mindent végigcsinált – állapította meg halkan a báróné. – Emlékezhettek, amikor a kisajátítás után megengedték neki, hogy a Teleki Téka piciny kamrájában húzódjék meg a szüleivel együtt. Mindössze két keskeny dívány fért el benne. Ő a szekrény tetején hált.
– És csak egyszer esett le. Hát persze – védte Melegh, aki még mindig zsebretett kézzel állt – mert nagyszerűen tudott lovagolni. Női nyeregben ülte meg a lovat minden ellenkező híresztelés ellenére… Hát az orra az ugye, mindig férfias volt. – Tátott szájjal, hangtalanul nevetett, kék szemét lehunyva. – Mondom neki a múltkor, te Gemma, te oly ragyogóan beszélsz angolul. Miért nem adsz magánórát? Mit napszámoskodsz te a kertészetben?
– Ugyan, kérlek, ő grófnőként is mindig a kastély majorságudvarában érezte jól magát – bátorkodott közbeszólni gróf Logotetti Oreszt.
– Ezekről nincs mit sokat beszélni – tácsolta le a báró. Mindnyájan tudjátok, hogy szólt a rendelet: csak segédmunkára. Melegh álmodozva szippantott a cigarettájából, sovány arca még jobban behorpadt: – Tudjátok, mi mentett meg engem a lelki összeomlástól, amikor a kúriámban felkeresett a kerületi párttitkár és a milicista? Azt mondta: kérem, szedjen össze ezt-azt, megyünk leltározni. Felöltöztem, magamhoz vettem a nesszeszert. A rendőrfőnök az ajtóban jóindulatúlag figyelmeztetett: ide aztán nem lehet többé visszajönni! Tudja, Margit, mi mentett meg? Egy német közmondás: Hast du nichts, schlafst du stiel. Igen – mélázott el –, majd önérzetesen kihúzta magát: Én azt megelőzően reggelente hatkor fent voltam Lóháton, vonaton beutaztam az egész birtokot. Ugye?
– Én mindent rábíztam a gazdatisztre – kotnyeleskedett Jeney.
Melegh erre olyan mozdulatot tett, mintha legyet kergetne el az arcáról. – Húszévesen ott álltam ötven hektár apai jussal. Minden gazdasági épület nélkül. Nesze, gazdálkodj!… S a végén százsertéses hizlaldát hagytam az államra.
– Magárak jó szimata volt – mondta a báróné. – Mert a legértékesebb bútorait, képeit idejében behozatta… Maga jól játszott. Nem véletlen, hogy a bridzsben is…
– Mindkettő intelligencia kérdése – mondta önérzetesen Melegh –, tudni kell veszíteni. Ugye? És fiatalok voltunk – fejezte be kérkedve.
– Már aki – jegyezte meg mély hangon Bernádyné.
•
Ebben a percben kivágódott az aranyozott szárnyasajtó, és egy összenőtt szemöldökű, szénfekete hajú lány röppent be felhevülve, kigyúlva, pihegve és csicseregve:
– Tánti! Mamó! Csókolom! Mindenkit csókolok, drágáim! Csók!
– Nini Xénia! Hogy kerülsz te ide, Xéni? – néztek fel meglepetten a kártyázók.
– Jaj! Nem bírtam már tovább!
– Az egyetemet? Mit lehet azon nem bírni?
– Szentségtörés, amit mondasz, Xénia – mélázott el megrökönyödve a báróné, akinek ott volt valamikor háza, Kolozsvárt.
Bernádyné mereven tartotta csókra finoman barázdált arcát. – De nem végleg! Remélem! – jegyezte meg szigorúan.
– De végleg, Tánti! Végleg! – kiáltott a lány egyik vendégtől a másikhoz szaladva, vént, középkorút megölelt, megcsókolt.
– Nagy szamár voltál, fiacskám!
Melegh úgy ropogtatta a szavakat, mintha szipkát tartana a foga között:
– Jobb, ha nem tanulsz meg bridzsezni, fiacskám, felelőtlenül licitálsz, s behúzod a partnert, aztán folyton veszíteni fog miattad, s a végén agyonlő, mint miszisz Bennet a férjeurát! – S mivel mind ránéztek, megismételte: – Ez történelmi tény. És felmentette a bíróság.
Édi néni érzelmesen ölelte át unokahúgát, magához vonta, méltatlankodva morogta: – Sok utálatos! Gyere, hadd puszikáljalak meg.
– Ne is törődj velük – vigasztalta a háttérből Jeney. – Én is megfutamodtam az első szemeszterben.
– Meg maga később is.
– És megtanult bridzsezni? Ugye, hogy nem? Ezek komoly dolgok.
– Margitot az én nagybátyám, Jeney Jóska tanította meg játszani. Zseniálisan átlátta, kinél milyen lap van! – erősködött Jeney.
– Az ő volt, s nem maga! – mondta Bernádyné.
Édi néni megelégelte a sok kötődést átölelve tartotta Xéniát, ősz fejét a vállára hajtotta, engem is terelgetni kezdett kifelé. – Gyertek át. Nem való nektek ez a sok bölcsködés. Beszélgessetek ügyesen. Ott a Gyuri bácsi szobájában.
– Jééé! – vett észre végül engem is Xénia. – No nézd csak – nagy szemet meresztett. – De régen találkoztunk. Otthon nálatok. Emlékszel? Én úszóversenyre utaztam Brassóba. – Tán csak nem voltál versenyúszó? – kapta meg a magáét most a bárótól. – Ahhoz nagy kitartás és önfegyelem kell. Az nem jellemző a Hintsekre.
– Kész! – haragudott meg Édi néni. – Ma mindenki harapós kedvében van. Elleszel itt. Jut, ahol annyinak.
– A dzsentri életmód ragadós!
Döng. Odabent diszkréten nevettek.
– Ülj le – szólt rám Édi néni –, vagyis hát nézelődj. Ez volt a Gyuri bácsi dolgozószobája. Persze régen nem így nézett ki. Könyvszekrények keretezték körben a falakat, ugyanolyan feketére pácolt, lakkozott körtefából valók, mint ez a feliratos, berakásos deszkalap a kandalló fölött.
A feketére pácolt, dúsan faragott farámába foglalt, hatalmas festményre ráesett egy fényfolt, fölgyújtva a párductestű nő fodros, rózsaszín ruhájának piciny darabját deréktáji Mellette egy tömzsi, kacéran kacagó lány könyökölt rá egy vékony lábú, magas asztalra. Xénia nagyanyja volt a kék ruhás tehénkédé, aki „örökkétig délben kelt”. A másik pedig a későbbi Bernádyné. A képet egy vásárhelyi különc piktor festette, amolyan nálunk termő Salvador Dali, aki arról volt híres, hogy valamikor a századelőn nagy vacsorákat adott a maga által kieszelt ételkülönlegességekkel. Mindig hosszan váratott magára, s amikor már valamennyi meghívott összegyűlt, és körbeülte az ebédlőasztalt, akkor jelent meg ő, Veres Zoltán, selyempizsamában kézen járva a vendégkoszorú előtt.
Bernády a jelek szerint szerette a zöld színt, mert a falakat haragoszöldre festtette, hogy amikor íróasztala mellől fölnéz, fenyőerdőben érezhesse magát, s láthassa az eget is a legszebb alkonyati fényben tündökölni. A plafon halvány pirosba, majd narancsszínbe váltott át, s a zenitről, mint valami kedves, égi hinta, úgy ereszkedett alá a rézcsillár.
De mi történt? Mintha hirtelen tomboló kereszthuzat kavarta volna fel e komoly szoba rendjét: a bőrfotelek almazöld ölében harisnyakötők és alsóneműk rózsaszínlettek és sárgállottak, gyűrött ruhát sodort be valahonnan a szél, egy egész koffernyit, kecses körömcipők hevertek szanaszét.
Xénia a kandalló padkáján ült Édi nénivel, halkan beszélgettek.
– Mamó. Én nélküle egy napot sem.
– Margit néni haragszik. Azt remélem, észrevetted.
– Majd én kiengesztelem Tántit, Mamó édes – Xénia megsimogatta nagynénje ráncos babaarcát. – Úgy örülök, hogy ismét köztetek lehetek. jaj, Mamókám, kacagj! – Trillázva himbálta testét, és verte a lábát a parketthez, s a néni együtt örült vele.
•
A munkásotthonból, amelynek egyik alagsori szobájában harmadmagammal laktam akkoriban kint a város végén, a Szentgyörgy utcán vezetett az út a főtérre. Valahogy szükségét éreztem, hogy olykor eltrécseljek Édi nénivel…
Délelőtt tíz óra lehetett és vasárnap, ha jól emlékszem, amikor egy alkalommal benyitottam a sétapálcás hallba. Az ajtó nyitva állt, a vendégek ez idő tájt csengetés nélkül lőttek be, levetették felöltőjüket, és felakasztották a rézfogasokra, megigazították nyakkendőjüket a nagytükörben, és mentek is be megállíthatatlanul Bernádyné szobájába.
De hát aznap kora délelőtt volt, mint említettem, amikor benyitottam a hallba. A nappali fény átfestette a máskor oly meleg és tompa színeket, kellemetlen hideg áramlott a bokámra. A teraszra nyíló ajtó nyitva volt, látszott a megroskadt fémkorlát, és a fényesre és horpadtra koptatott mozaik. A szomszéd ház málladozó vakolatú tűzfala tartott hűvös árnyékot.
Egyszer csak mély hörgés és sóhaj hallszott kintről.
A hall résnyire nyitott ablakán át kiláttam a kiszélesedő teraszra. Egy megbarnult nádszék állt ott, Bernádyné görcsösen kapaszkodott a támlájába. A selyemblúz kifolyt a barna szoknyából, lógott, mintha vállfán száradna a szélben. Méltósága aranydoxás kezével a derekát tapogatta, miközben sűrűn fohászkodott: – Irgalmas isten! Mit vétettem! Irgalmas isten!
A felsőtestével előrehajolt, valósággal megcsavarodott, az álla pedig kihegyesedett, mint tiszta időben a félhold.
– Várjál, Margit néni! Segítek!– hallatszott ekkor Édi néni vékony hangja a konyha felől. – Várj, na, csak megöntöm a kávét. Mire Bernádyné ismét szenvedve rándult össze.
– Mi a fenének tojtatod azt a sok nyavalyást, minek kell éjfélig fent ülnöd, na igazán, Margit néni, nem értem!
– Éjfélig? Háromig, Édi, háromig.
– Na tessék. És tegnapelőtt ötig. Ki sem lehet már szellőztetni. Megfulladsz. Miért, Margit néni, miért?
– Na vajon miért? – válaszolta halkan, mintegy magának Bernádyné, s mintha kezdett volna feléledni ettől, de mihelyt megmozdult, ismét a derekához kapott: – Irgalmas isten! Ráadásul a bog a lábamon, te Édi!
– A sok éhenkórász! Te meg eladod Ady leveleit, amiket Gyuri bácsinak írt. S az ezüstöt. Különben nekem mindegy! Jaj na, mégiscsak kijöttél egyedül is a klozettről? Hiába kereslek! – rontott ki végre Édi néni fátyolszerű füstcsíkot vonva maga után.
Segítségre készen álltam az ajtóban. Bernádyné észrevett, megpróbálta felölteni királynői tartását, arca megtelt vérrel. Mosolyt erőltetve magára jegyezte meg:
– Milyen szemtelenül fiatal vagy, lelkem. Hiába… Húsz év után már csak bogosodunk.
Legalább öten tartózkodtak bent a szobájában. Még a ravatalszerűen megvetett ágy finom takarójára is jutott, – nicsak! egy új, atlétatermetű ifjú. Büszkén düllesztette ki széles mellkasát. Kezében fél pakli kártya türemlett, a másik kezével türelmetlenül dobolt a terítőn. A háziasszonyt meglátva felugrott, „csak az ágyra ne, lelkem, oda ne”, és átült a legközelebbi székre, amely éveken át gróf Logotetti Oreszt helye volt. Behízelgő mosollyal és guggolva csókolt kezet méltóságának, széket igazított alája, s mohón a szájába dugott egy aranyvégű cigarettát az ezüst kazettából, mielőtt kényelembe helyezte volna magát.
– Itt vagyok édeseim, csókolom, csók, csók, csók! – tört át a zsivajon a Xénia madárhangja.
– Szerbusz, Xénia! – az öregeknek felcsillant a szemük. – Kialudtad magad, Xénia?
– Jaj, még túlságosan is! – nevetett a lány. Szép fogsora fölött kilátszott a rózsaszínű ínye. A hasát behúzva préselődött át a szűkös helyen, míg oda nem ért az ifjúhoz. A nyakába vetette magát. Csókollak – súgta neki egymás után többször, egészen ellágyulva, fátyolos hangon. – Győzőkém, édes szívem.
– Csoki! – viszonozta fellengzősen a gavallér.
Bernádyné aznap minduntalan elkalandozott, az unokahúgát figyelte, aki fél kezét következetesen a ruha zsebében tartotta, a másikkal a Győző göndörödé hajtincseit gereblyézte.
Egyszer csak megjegyezte:
– Xénia! Hol a gyémántköves gyűrűd, amit karácsonyra kaptál tőlem? Meglepetten nézett fel rá Xénia. Keze csuklóig süppedt a zsebben.
– Nem hordom, Tánti. Úgy féltem! – kiáltotta.
– Féltheted is, mert szegény Gyuri bácsi adta… még a jegyességem idején.
– Méltósága jön – kommandírózott Győző, s Bernádyné a vállát behúzva engedelmeskedett.
•
Olykor barátságos, őszi estéken elhaladok a vascsipkeerkélyes ház előtt. Rózsaszínű csíkok pásztázzák a leeresztett redőnyt; néha úgy tűnik, most is ott ülnek, a fahéjszínű falak közt, a sziporkázó kristálygyöngyök és szekreterek világában, a kopott angolgyapjú-pulóveres dámák, halkan, ráérősen beszélgetnek, s miközben őszülő halántékukhoz nyúlnak, megvillan egy-egy mesteri művű, régi ékszer a napszámos munkában eldurvult ujjakon. Néha előugrik egy-egy impozáns férfiorr, vértelen száj. Éber szemek szegeződnek Méltósága megroskadt vállaira, aki egyre többet várat magára, miközben görcsösen fogja a kártyát.
Mindez oly régen történt, még azokban az években, amikor három főispán sepregetett reggelente a Bürger-féle sörgyár lakásokká átalakított hosszú épületszárnyának udvarán.
– Ezt a pártit végigjátsszuk, nem?
•
Hallottam, hogy Bernádyné nem játszik többet, nem is fogad. Később, hogy már ülni sem tud, nemhogy éjszakázni. Lámcsak mégis ki kellett neki menni tizenkét év után az utcára a veséje miatt. Elegyedni kellett Méltóságának a klinika folyosóján, de a nagy ember érdemeire való tekintettel kétágyas külön kórteremben helyezték el őt. Hazakerült, hosszasan nyomta az ágyat, senki mást nem tűrt maga mellett, csak Édi nénit és Xéniát. Feküdt a haboskőris ágyában lesoványodva és gyengén, néha elkérte a kártyát, és a bronzszínű paplan selymén félig fektében ki-kirakott egy-egy passziánszt.
Elmaradt tőle az arisztokrácia (lassan kikászálódtak alagsori lakásukból föl a tömbházak földszintjére), nejeik olykor valami pépes édességgel igyekeztek kedveskedni a gáláns betegnek, mert igazi barátnője nem volt.
Otthon vakációztam, amikor meghalt a kórházban. Nyolcvanadik évében járt. Édi nénitől tudom, hogy nagy temetése volt, sok virággal, még Groza is küldött egy celofánba kötött fehér szegfűcsokrot. De a legszebb kis szalmavirágkoszorút Gemma grófnő csinálta saját kezűleg, szebb volt, mint amilyeneket ő a belvárosi ház mély kapualjában szokott árulni, halottak napja és advent között.
És még egyszer összegyűltek a hajdani bridzsezők és szurkolók, vidékről is felutaztak a régi világhoz tartozók, megtelt a cinterem. Bricsesznadrágok, malaclopók és stüszivadász kalapok keltettek feltűnést, s a parasztszoknyás, mezítlábra húzott szandálos nagy darab virágárus grófnő. Xénia is felbukkant a gyászolók és végtisztességadók között, ott állt egy cingár félromán orvostanhallgató mellett, akihez később hozzáment.
Miközben a koporsót leeresztették a főhelyen álló kriptába, rá a nagy úr bronzdíszes érckoporsójára, és szóltak a harangok, a kántor s a gyülekezet zsoltárt énekelt, a lenyalt frizurás, élénk kék szemű Melegh, aki Franciaországban tanult hajdan, s aki sokéves segédmunkáskodás után főtechnikusságig vitte, váratlanul egy merőben más dalt kezdett halkan dúdolni a tömött bajusza alatt:
– Tarararam, tarararam koszorút, ha meghalok, a síromra, sírhalmomra bridzskártyából, tararara… rakjatok.
Zavartan nézett szét erre a fiatal felesége, s megrökönyödve bökte meg az urát:
– Mit csinál, Piku?
– De hiszen az volt az élete Margitnak – magyarázta Melegh –, a kártya. Ugye?
– Hálátlan – jegyezte meg Bébi báróné a háta mögött.
1986.