Sebestyén Mihály
MEZŐSÉGI FÖLD
Mikor is utaztál vele utoljára? Mikor ültetek Apával egymás mellett? Csak ti ketten az egész fülkében.
Látom, egyre több kérdést teszel föl magadnak, nem kerülgeted, kíméled személyedet, aztán a válaszok már nem is nevezhetők válaszoknak, nem sűríthetők rövid mondatokba, sehogy sem zsugorodnak egyszavassá.
Vallomások lesznek belőle: hosszú monológok, tépett szélű beszélgetések. Magadba döföd a kérdés szurony át, vállalod a hasfelmetszés hátrányait, hiszen az egyetlen áldozat már csak te, csakis te lehetsz. A többiek eltűntek.
Ne sajnáltasd magad, korábban kellett volna elkezdened. Hogy mikor? Hát soha nem sejted meg a pillanatot, az alkalmas, a kötelező percet? Befelé is figyelned kellene, nem kizárólag magadra.
Az emlékezet megállíthatatlanul sustorog, gyöngyözik fel, elborít. Eltűntél, szétpancsoltak az emléktengerek, tavak, folyamok, már csak ők vannak, akik soha nem szakadnak el tőled. Szigetek, vagy inkább vízre vetített képek.
Figyeld csak! Újabb és újabb részletekre bukkansz, eddig észre sem vett töredékek válnak jelentéshordozókká – s ugyanolyan arányban vész el másvalami, a megfoghatatlan érték belőlük. Csak te hiszed azt, hogy többet őriztél meg, mint amennyi imigyen megy veszendőbe.
Utánakaphatatlanul villannak föl, szállnak el a képek egyszemélyes vásznadon – fekete-fehér és kékessárgás árnyalatú felvételek – nem celluloidszalagra rögzítették (kik?), mind vízre bocsátott elúszó hullámok, melyek egyszerre vannak és nincsenek, magad vagy rá az egyetlen bizonyosság, hogy igenis voltak ők. Általad élnek szóban, testben, az önmagába visszacsavarodó cselekvésben, tehetetlenségben Amennyit megmenthetsz még…
Leplombált vagonokban távozik tőled idejük.
•
Mikor utazott Apával utoljára kettesben?
Miklós nem tudott volna azonnal felelni a homályból támadt és gyorsan dagadó kérdésre. Nem emlékezett ilyen utazásra a közelebbi korokból. Nagyon régiek rémlettek fel előtte: mentek vagy távoztak – ebben sem bizonyos –, K. irányába, avagy onnan tértek hazafelé, és Apa rámutatott egy állomásra, egy semmitmondó indóházra, és szétdobált épületekre: „itt állomásozott munkaszolgálatos századunk”, jegyezte meg, mintegy mellékesen, mint aki csak magának mondja, mert már nem is hiszi, hogy ő volt itt, vele esett meg, és élve megúszta, ó, ma már erre képtelen lenne.
Vasúti csomópont, Dés felé itt ágazik el a vonal. Krampácsoltak, a bekötő szárnyvonalat építették Szeretfalva felé, mert a másikat, a fővonalat akkoriban határok szelték több darabba, és azt a falut, ahol a körlet állott, mintha mindig szándékosan Apára akarnák Miklóst emlékeztetni, az Apa hídjának mondják, de mindhiába keresné a hidat, sosem bukkan rá, az nem látható a vonatablakból, ha van egyáltalán híd itt a dombok lábánál.
•
… Anya kiutazott Apához K.-ból. Anya Irénnél lakott a Boldog utcában, mindjárt az állomás mellett, ételt és váltóruhát vitt Apának.
Miklós ennél a résznél mindig elszomorodott: egyetlen lány sem vállalt volna érte ennyit, nem utazott utána senki sem. Vajon hányan rajzolták be szaporodó-apadó levelei nyomán érzelmük térképére Miklós tartózkodási helyeit, útvonalait?
És akkor irigyelte őket – a későbbi szüleit –, mert neki nem adatott meg a háború, a kényszermunka, a vasúti talpfák alá bevert kövek szétzúzása napi nyolc-tíz órában, sem az első esküvő öröme a hazajövetel után, a döbbenetes igazság fellegei alatt a szomorkás öröm, karnyújtásnyira még a haláltól.
Anya akkor még menyasszony volt, mikor Apához járt, csak később, negyvennégy májusában akartak először összeházasodni, amikor Miklósnak már mind a négy nagyszülője benn volt a téglagyárban. Anya szüleit egy sóvidéki nagyközségből hozták be, hetedfélezer embert zsúfoltak össze a Csere erdő alatt; az SCF. nagyszülőket május első vasárnapján terelték be, stráfszekérre dobálták föl a csomagokat, a csendőrök feltuszkolták a kocsikra a kisdedeket és a véneket, az óramutató járásával egy irányban járták be a szekerek Miklós szülővárosát, s Apa családját mindjárt az első szekerek egyike ragadta el az Albina térről.
Aztán Apa még bejuthatott Anyához a téglagyárba, Apa százada akkor már a bányavidéken dolgozott, s Apa eltávozást kapott, így utazhatott le májusban V.-be. Anyát tanítványai között találta meg, mert a felekezeti elemi és polgári tanítói szabályos órákat tartottak a szabad ég alatt, a téglaszárító színek fedezékében: ének, torna, irodalom, nyelvtan, számtan, talmud-tóra, megülték az ünnepeket, a fák és madarak napját, és ők megölelték egymást a tanítványok között. Mint egy füstös, régi olajfestményen, melyet egyszer csak megtisztítanak, úgy ragyogtak föl a színek a restaurátor-emlékezet nyomán. Miklós előtt mindig tiszta verőfényben állott ez a kép, noha tudta, hogy esős, hideg május járt akkoriban hívők és hitetlenek fölött.
Apa azt akarta, hogy házasodjanak össze, ott szeretett volna maradni Anya és szülei mellett a téglagyárban. Kérelmüket még iktatták a városházán, de a polgármester már nem engedélyezte a házasságkötést. Apát másnap nem eresztették vissza a téglagyárba, katonák álltak a kerítés mentén, hogy senki még egy darab kenyeret se vethessen be, vissza kellett fordulnia alakulatához, s azokat, kik odabenn maradtak, az ismert úticél felé indították. Hány szerelvény futott ki? – Az utókor emlékezete ellentmondásos. Annyi bizonyos, a tanítványok szétszóródtak az égben.
•
Miklós tehát nem ismerhette egyik nagyszülőjét sem: fényképeik fukarul bántak vele, alig engedtek valamit is sejtetni amazok földi valójából. Átugorhatatlan messzeségét érzett maga és a nagyszülei között, mintha más földtekén éltek volna, nem ugyanabban a kisvárosban, nem ugyanabban az Albina téri három bolthelyiséggel ékeskedő házban, hol maga is született. Csak akkor, azon a régi vonaton, Apa mellett ülve, csupán akkor szüremlett át valami az öregek elsüllyedt világából, a létüket szövő bordák rég elült mozgásából.
Miklós, ha nem tudnánk, három esztendővel a fegyverszünetet követően született, és a nagyapákat és nagyanyákat egyetlen személy helyettesítette: Ágnes.
•
Ettől nyomban egy másik utazás képe bukkant föl a vízből, igaz, ennek semmi köze sem volt a vonathoz. Skodával indultak neki a Mezőségnek, Tbe igyekeztek, és Miklósnak valószerűtlennek tűnt a hegyről bekanyargó poros országút, amelyen érkezett, a dombokra kicsődült szilvafák öreges szomorúsága, az ágak között megvillanó városias temető. Mert temetni jött Anyáékkal együtt, háládatlanságát részben jóvátenni, önvád marcangolta: Ágnes egyenlő volt gyermekkora tudatlanságának minden gonosz indulatával, amelyen a sírás nem segít, s a könnyek az arc agyagos domboldalán hasztalan futnak lefelé.
Egyszer járt még T-ben – porfödte, szinte teljesen kiszáradt nosztalgiával betemetett nyár lappangott benne –, Péterrel ketten nyaraltak itt. Gyermekként Apával jöttek át a hegyen, kilenc kilométert gyalogoltak Ágnesig, Apa menten visszafordult, s a két fiú akkor volt először igazi faluban. A tapasztott padlójú, paticsfalú ház tisztaszobájában – az elsőházban – aludtak, a magasra vetett ágyakat érettük bontották meg, és az egykori városi gyerekek – szinte csak ez maradt fönn metsző élességgel – szívszakadva éneklik sokszor egymás után, különösen ha már elfújták a bűzös petróleumlámpát, és odakinn az ég illát virágzik, éneklik szakadatlanul a Kis lak áll a nagy Duna mentében kezdetű dalt, ennél többet nem is tudnak, mely az otthonról, az elveszett biztonságról szólna, olyan honvággyal küszködnek, hogy ellepik őket a csalánkiütések; idegen nekik az istálló és a hiú, a nagy, gyönyörű gyümölcsös, a folyton szotyogó parasztszilvát, a kuldukucát nem szeretik, és reájuk szólnak élesen, hogy ne vegyék a szájukba a kalászt, mert a torkukon akad a szúrós pelyva…
… és most ugyanabban a szobában, ahol ők ketten öccsével együtt álmatlanul forgolódtak a viszketéstől, abban a meg nem változott szobában, ekkor viszontlátták Ágnest, fölravatalozva…
… szürke orkánkabátban, állát fekete tüllkendő fogja fel, fekszik alázatosan, miként egész életében árnyként mozgott közöttük, ráncaiból eltörölt egy sort a végső megbékélés…
… hiánya akkor vált követelőzővé, akkor lett tömör fallá, amikor már nem lehetett segíteni elmocsarasodott lábán, megtört, darabokra szaggatott derekán…
Felfekvés, banális tüdőgyulladás ütötte ki testéből az életet. A városi kórházban halt meg.
Miklós egyre halogatta: majd meglátogatja, bemegy hozzá a 2-es számú belgyógyászatra, ha jobban lesz Ágnes, ha agyvérzését kikezelik. Apa orvosért futkosott, gyógyszert szerzett; Anya folyton hívta Miklóst, de ő irtózott a klinikáktól, a régi kórháztól, otthonában akarta meglátogatni Ágnest.
Hazugság. Halogatta azt is, hogy lemenjen hozzá a lakótelepre, amikor Ágnes elköltözött tőlük. Megcsúfolt, részeg csavargók és Lombroso-képű alakok szétzüllesztette negyedben élt, a város ezt utalta ki számára, egy szoba járt neki minden kényelem nélkül. És Apa is hiába talpalt, érvelt, kilincselt, a városatyákat hidegen hagyta egy „volt cseléd” sorsa, aki soha nem ment férjhez – miattad és Péter miatt –, akinek családja is csak álmában támadt, ha ugyan bizonyíthatóan álmodott más gyermekekről is, mint rólad s öcsédről.
Ágnes ébresztett benneteket hétkor, már duruzsoltak a fehér cserépkályhákban a téli tüzek, már készen hivalkodott a reggeli, iskola után nem hűlt el az ebéd, s este a vacsora is ünnep volt, padlizsánt sütött, ahogy imádjátok: tejjel-olajjal-hagymával keverte ki, nem majonézzel, ledobta az ablakból a kertbe, zacskóban eresztette le a zsíros kenyeret a hagymával és paprikával, mikor felkiabáltatok neki, a játékból kibeszéltetek, lesötétítette a szobát, megkereste a szétdobált ruhákat, összerakta utánatok a könyveket és a szamárfüles füzeteket, lemosta a térd és a boka nyári sebeit, kidörzsölte a mackónadrág és a felsőrész sarait, intésére felugrottak a gombok az ingekre öltései nyomán, és csúfolkodtál vele, mert képtelen volt egyből tűbe fűzni a cérnát, a stoppolófán mindig ott kúsztak a lyukas zoknik, és a cipők fényesebben páváskodtak, mint Salamon király tökélye, a szekrényből felzavart vadlúdként húztak ki az ingek, fehérneműk, vasaltak, törékenyek, a fehérek félve somfordáltak elő, mert Ágnes erkölcsi világképébe nem fért bele, hogy valaki az ünnepen kívül is magára öltse a szép inget, szólt, ha szinte elkéstél az úszóedzésről és a „vívezés”-ről, melyet Kránicz úr tartott hetente háromszor, hétfőn-szerdán-pénteken a főiskolai vívócsarnokban.
Soroljam, ragozzam tovább?
Védelmébe vett, ha Anya lekapott – ki tudná azt ma már eldönteni, jogos vagy jogtalan volt-e a szidás –, és azt vallotta, hogy te vagy a kedvence, mert régebbről ismer, mint Pétert. Hogyan, miféle csatornákon jutott le hozzá, és vált megtámadhatatlan érveléssé az a fajta időelőny, amelyet ti fölényesen megmosolyogtatok odabenn az iskolai tagfelvételeken?
És a hála?
Vissza lehet fizetni mindazt, amiért soha nem kért tőletek többet, minthogy olvassátok fel neki Pista öccse leveleit (úgy kezdődött valahány: „Ezen pár soraimmal tudatom, hogy jó egészségben vagyok, melynek párját a Jóistentől magának is viszont kívánom…”), s néha arra kért – dereka akkor már elviselhetetlenül szaggatott –, hogy fogd a ruháskosár másik fülét, mellyel a padlásra ment volna teregetni.
Vicsorgó bosszúidat rajta töltötted ki, sértegetted, nem feleltél neki, ha érted aggódott, vele köttetted be a cipődet, hibáidat, bűneidet reáruháztad, csúfoltad, csípted, gúnyoltad – rémes, gonosz kölyök voltál –, nem átadottad megütni, és nincs isten az égben, mert a kezedet nem törte le menten. Apa is megtudta, iszonyúan lekapott, az életben először és utoljára Ágnes előtt pofozott föl, és te, te híres, Ágneshez futottál, neki panaszkodtál!
Ismerte a megbocsátást, félretette, elfelejtette rossz szavaitokat, hiszen ötven, gondolj bele, ötven éve szegődött el hozzátok. Több, mint amennyit eddig éltél, még akkor jött, amikor Apa is gyermek volt, tizenkét éves, közvetlenül azután kezdett el szolgálni, hogy nagynénéd – akivel egyívású volt –, a tizenhét esztendős Jucika végleg kilobbant a kövesligeti temetőbe (nevét csak ótestamentumbeli betűk hirdetik, de mi haszon, ha el sem tudod olvasni!), és Ágnes szinte addig maradt nálatok, míg az „öreg naccságáékat” elvitték, jóval tovább, mint a rendeletek hatályba lépése, amely megtiltotta a zsidóknak a cselédtartást, dolgozott nálatok, míg jóformán erőszakkal haza nem küldték a saját érdekében T-be, a falujába, de amint híre futott, hogy jönnek, érkeznek az első deportáltak – Anya akkor még itthon sem volt, csak két hét múlva érkezett meg Arad felől –, Ágnes gyalog jött be, mert a Maros-hidat fölrobbantották, és újra elszegődött hozzátok. Pedig megtehette volna, hogy gyárba, állami állásba megy, alig volt annyi, mint te mostanában. Ő mégis a család mellett döntött, a mindenesetek maradt, az volt eleitől fogva, továbbszolgáló őrmester, végérvényesen bezupált nálatok.
Mikor K-ba mentél egyetemre, nem akarta, hogy észrevedd, ám egyre nehezebben bírta a munkát. Anya nem szívesen vált meg tőle, elképzelhetetlen volt nélküle a parancsnoki híd. Évekig nem tudtad, hogy csak akkor lakott nálatok, ha vakációra jöttél haza. Már volt lakása, nyugdíja – az első nyugdíjas házvezetőnő volt a városban (mindenkor büszkén emlegette, hogy szakszervezeti tag, harminc évet igazolt neki a nagyságos hivatal) –, és mind keservesebben vergődött fel a Lordok Házáig, ahogy szolgálati lakásotokat a városiak nevezték, miközben a gyorsan váltakozó bejárónők egyike sem volt hajlandó elvégezni azt a munkát, amit ő nemhogy szó nélkül, de örömmel vállalt volna, ha még bírja lesoványodott karja, elfekélyesedett lába szára.
Üldögélt a városvégi betonkalitkában, téged várt; üldögélt a blokk előtt a padon, körülötte mások járkáltak, szólt, ha szólították, szomszédai vitték ki olykor T-be húsvétkor, karácsonyban, világítani, de a haza már V. volt, sóhajtás nélkül vonta magához a város, a te szülővárosod, s te csak egyszer szaladtál el hozzá, egy augusztusi alkonyatkor. Végigbóklásztad a negyedet, míg rábukkantál a lakására. Arra sem voltál hajlandó, hogy megjegyezd a címét, nem is olyan régen a kezedbe került egy kartotéklap, olyan könyvtári cédula, rajta egy lakcím, és napokig törted a fejedet, ki is élhet abban a förtelmes negyedben, míg belédhasított a fölismerés: Ágnes egykori otthonát védelmezi értelmét vesztetten a sárga lapocska. Mondom, alig találtad meg, mert nem szeretsz kérdezősködni, pedig mindenki ismerte odalenn, s titeket is mindenhol ismertek, ugyanis rólatok, Apáról mesélt szüntelenül, az életét töltöttétek ki, értelmét látta bennetek, kiket fölnevelt, és öt évtizeden át ti voltatok neki a dicsőség, az ország és a hatalom.
A kulcs kellett neked, a Lordok Házának kulcsa, melyet magánál tartott – jöhetett bármikor, ha kedve szottyant, ha hívtátok, ha a szükség és magányosság fölhajtotta a hegyre –, mert úgy viharzónái el barátaiddal, hogy bevágtad az ajtót, a biztonsági zár becsattant. A mozi után vetted észre, hogy nincs kulcsod, Péter Anyáékkal a tengeren volt.
Jusson eszedbe: fintorogtál szobájába lépve, pedig megadatott neked a találkozás még egyszer a gyermekkor elveszettnek hitt tárgyaival, örökölte tőletek a fehér tükrös asztalt, a hepehupás díványt a Kárpátok összes hegyvonulatával, a rózsás burájú lámpát, amely egykor a ti szobátokban függőn, a falakon Gyárfás bácsi képei, egykor ugyanabban a régi gyermekszobában tanúskodtak párnaharcaitok dúlásáról, s te Bodrit öleled ötévesen, aztán egy másik fényképen a kertben ültök hármasban, rajta fekete, apró fehérvirágos selyemruha, amelyet még úrvacsoraosztásra sem vett föl, kinyújtott lábbal ül, Péter mindenről megfeledkezve talán mogyorót keres a fűben, te pedig dacosan belepillantasz a Venczel bácsi lencséjébe, mert komoly, igazi felnőtt képet akartál magadról, talán azon az őszön készült a kép, amikor hazaérkeztetek T-ből, végre Apával és Ágnessel négyesben; hárman együtt sem vagytok ötvenévesek a képen, és persze ott a felvétel, az „öreg naccsága” barna profilja, finomrajzú profil magyarázhatatlan szomorúsággal, a legidősebb SCH. úr tönkrement terménykereskedő, leendő auschwitzi füst és hamu – nagyatyád utolsó arcképe, mind ott voltatok a tükrös asztal keretébe tűzve.
Ágnes ismerte igazán nagyszülőidet, és úgy főzött, ahogy Lenke nagyanyádtól tanulta, te is tudtad, hogy egy régen füstté oszlott asszony ízlése szerint ízesítitek az ételt, és hányszor dicsérte Ágnes nagyanyád szépségét, hányszor mondta el nagyapád riadt félénkségét, búskomorságát, leányát gyászolta az utolsó percig, mesélte operációit, az udvar felsöpört kövezetét, a törpefenyőket, a szomszédokat és a lakókat, a történelem előtt kifulladt pletykákat, a pincében vigadozó vegytisztítót, te pedig mindig ugyanazt kérdezted: miért nem mentél soha férjhez? ő pedig hamiskás mosollyal válaszolta, hogy igazi vőlegénye, Gödör Gyurka türelmes, megvárja, hiszen az idő annál semmit sem számít…
... ti pedig ott szorongtok hármasban – Apa, Anya és te, Miklós – a tisztaszobában, a forró júliust idebenn csak a kegyelettel semmit sem törődő legyek érzékeltetik, Ágnes már vőlegénye karjában, Gödör Gyurka elégedettségét a megroppanó gerendák – mint nyoszolya nyikorgása – jelzik időről időre.
Húga, Giza – addig is sejtetted, hogy ez az arcát szégyellő mezőőrné a slratóasszony tisztét is ellátja a faluban –, midőn lehajtott fővel beléptél a földes padlójú szobába, élesebb hangon zendített rá, kiszakadva az addig alig hallható dünnyögésből:
Jaj, Ágnes néném, íme eljött hozzád, itt van a te gyászos koporsódnál az, akit te a legjobban szerettél, jaj, Ágnes, Ágnes, itt van a te kicsi fiad, akiért kifakadt a seb a lábadon, akiért meghajlott a te derekad, és a hátad, jaj, Ágnes néném, megérkezett, akit te várva vártál még a kórházban is, akiért neked nem volt fiatalságod, és sohasem volt szabad megöregedned, sirat tégedet keservesen, aki kezet emelt reád, és bocsáss meg neki, mert nem tudta, mit cselekszik, miképpen ő is megbánta már minden szavát, minden ütésit, Ágnes néném, jó testvérem, negyvenhét esztendeig szógáltál náluk, mostál, súroltál, beteggé lettél, elmentél örökre, de látod, mégis eljött, és nem szégyelli az ő könnyeit, ahogy te sem takartad el a könnyeidet, melyeket érettek hullattál…
Kezet csókoltál Ágnesnek, ökölbe préselted ujjaidat, már csak belülről rázott a zokogás, nem mertél még egyszer az arcába tekinteni, pedig ő akkor már túl volt a bánaton, magányon, agyvérzésen, őt elsiratták, atyafisága körbefogta, és már készen volt a harag a torkukban és a szívükben örökségéért, lakásának minden darabjáért, takarékba menekített pénzéért; hozzátok majd csak azok a fényképek kerülnek vissza, mert velük, veletek semmit sem kezdhettek már. Botorkáltál a temetési menetben, hallgattad a szomszéd faluból áthívott tiszteletes kurta prédikációját, velük együtt mondtad a Miatyánkot, és tudtad a zsoltárt – Tebenned bíztunk eleitől fogva – szavait, dallamát, belefonódtál az éneklésbe, és a közeledben állók megzavarodtak, midőn látták, hogy hitetlenséged dacára ismered az éneket, az övékét.
Apa és Anya melletted voltak a sírnál, lehajoltak, göröngyöt, rossz agyagosföldet dobtak a világossárga koporsóra, döngött a deszka, és Anya zsebkendőt csúsztatott neked, a tied már végérvényesen szétázott a siratóének idején; egymásba fogóztatok, hallgattatok.
Ki tudja, mire gondolt Apa, lehet, hogy szüleinek, saját gyermekkorának utolsó igaz hívét, jámbor emberét siratta hangtalanul, azt, akit közömbösen nyel el a mezőségi föld.