|
Vörös István
A közbülső ítélet
Az ajtók, amiket nem lehet már becsukni, mert a nyelvüket szemtelenül visszahúzzák, és alighogy hátat fordítunk nekik, egy kattanással kinyílnak, a minduntalan huzatnak nyíló ajtók, és a kivilágítatlan szomszéd szobák sötétje, a fűtetlen téli tiszta szobák nyirkossága, a két ablaktábla közé szorult meleg, az emeletes ház ereszcsatornájában ingó-lengő fűcsomó, a megpattant tányér cserepei, amelyek összevágták a háziasszony kezét, a tenyerek érintésétől szédülő korlát, a fal, amihez folytonos egymásutánban egy labda csapódik, és legelőször egy szélkakas, mikor már elunták az időszámítás óta elhangzott zörejeket, az egymáshoz ütődés, az egymáson való dörzsölődés, kopás hierarchiáját, mikor csak undort ébresztenek bennük a kihűlés és fölmelegedés szokásai,
elkezdik a halál nevét sorolni a legkülönfélébb kiveszett nyelveken, és olyan szeretnének lenni, mint egy préselt kőréteg a föld alatt, mindenféle barlangtól, bányától, ember vagy víz vájta üregtől messze.
|