A Fekete Doboz
Félbemaradt levélváltás a szolidaritásról
Ana Blandianával való egykori levélváltásomat azért kotortam elő dobozom mélyéből, mert látni-hallani vélem, amint ismét becsapódnak körötte az újabb petárdák. 1989 decembere előtt a szelíd hangúnak tetsző költőnőt két ízben is sikerült kiűzni a hazai román sajtóból; a korszakváltás után a jelenlegi államelnök helyetteséül kérte maga mellé, de ő korán kiábrándulván az új hatalom fondorlataiból, az ellenzék oldalára, élére állt, fekete haja, tekintete, meleg hangja ismét pódiumokon, hol valódi forradalmi ifjúság sürget hamisíthatatlan jövendőt. „Hála” kísérte magatartását: bányászkosztümös, botos látogatói is támadtak volna, de kivel összetévesztették, hasonló hajkoronájú hölgy maradt az utca áldozata. A sajtó immár nem hallgat körötte, lúgba mártott pennával törnek egyetemes szolidaritás-sóvárgására ultranacionalista, fasisztoid tollbérencek.
A nyolcvanas évek derekán, két elhallgattatása közt, midőn épp csöppnyi zöld utat kapott, lelkesen fordítottam tőle verseskönyvet, rábukkanván fiókomban arra a verskéziratára, melynek sarkán ott díszelgett házkutatásom emlékeként a „găsit la mine, 8. dec. 1965” jelzés (találtatott nálam, 1965. december 8-án), mely költemény eredményesen igyekezett belefeledkezni a tisztaságra való törekvés hiábavalóságába. Aztán mikor fordítói műhelyvallomást kértek tőlem, s azt a szerzőhöz címzett levél formájában próbáltam közzétenni, én is a publikálástól eltiltottak sorában találtam magam. Nem, nem Ana Blandiana rövid időre felfüggesztett tolla volt az oka 1986-os letiltásomnak, szolgáltak magasból érkezett indoklással a lap szerkesztői, kik utolsó pillanatban voltak kénytelenek kiemelni az alábbi episztolát a már betördelt lapból, azaz dehogyis nyújthattak ők érvényes magyarázatot, hiszen orrukra is csak érdeklődésük után kötötte a mindenható Dulea elvtárs, kinek indokaival itt és most azért nem terítkezem ki, mert nem sebnyalogatás a dolgom, csupán némi fátyolrebbentgetés tűnt korok rejtelmeiről. Tovább kísérleteztem tehát, most már román irodalmi folyóiratoknál, eljuttatni levelem, anyanyelvén, a címzetthez.
A válasz mostani közreadásán, számomra túlságosan is hízelgő hangvétele miatt, soká hezitáltam, végül is úgy találtam, a szinte kötelességszerűen udvarias hangvétel fordulatain túlmutatóan szárnya van benne egy-két olyan máig nyúló gondolatnak, mely szárnyakat dúlt napjainkban is magunkra ölthetjük. A változatlan hűség jeleként pedig lefordítottam azt a réges-régi kedves verset, valamint a legújabbikát, mellyel a napokban találkoztam, ha másért nem, annak legutolsó, megtalált szaváért.
KEDVES ANA BLANDIANA,
a műfaj, amit művelünk, teljességgel diszkréció-ellenes, így hát könyve fordítása közben sietve közlöm Önnel, hogy szerelembe estem. Személyesen nem ismerjük egymást, mert hát miként is lehetne személyes ösmeretségnek nevezni azt a réges-régi, húsz évvel ezelőtti szellemi flörtöt, mikoris a verspergető szinajai nyárban Lászlóffy Aladár segedelmével lefordította egyik versemet, és sebtében, zöld tintával térden rótt költeményét (Ştiu puritatea) nekem ajánlotta. Útjaink százfele szaladtak, személyesen azóta nem találkoztunk. Megszólíthattam volna utcán, fölszállóban nemzetközi vonatokra, írószövetségi konferenciák szüneteiben, de bújtam, mint hitelezője elől az adós –: mindmostanig nem sikerült nekem ajánlott versét anyanyelvemre átültetnem. A közeli távolból követtem, persze, amint fényes, hosszú szálú haját Költészete kibontja, s októberi fényben fájdalom-szikrákat vet e műanyagkorszak fésűi alatt.
Sejtem én, elege van abból, hogy nőnemű lény létére költőnőnek tekintsék. Eddigi fordítói igyekezetek igazolni próbálták poézisének eme elhanyagolhatónak tetsző vonását; én nem. Ama halvány gyanúban leledzem ugyanis, hogy a lírában férfiasságukat bizonygató költők többnyire hadvezetésre és vasöntésre alkalmatlannak bizonyult amazonok: kétnemű az ember, gyengébbik fele, s egyben erősebb: Költő, s Ön ebben teljes egész. Olyan költészetet teremtett, mely fejemet elcsavarta, hódoló hódításba lendültem, s midőn úgy döntöttem, anyanyelvemen mutatom be vele kapcsolatos élményeimet, lovagiatlan orcátlansággal a Szerzőt szándékomról nem tájékoztattam, a válogatásban támogatását nem kértem, alkalmi frigyünk elnevezéséről is (címéről e kötetnek) csupán utólag, az (anya)könyvhivatalból értesül. Tartózkodtam ugyanis attól, hogy a hajdani huszonéves asszonyt összetévesszem lányával: Költészetével. Kivel is viszonyunk, más-más alkatú teremtmények lévén, viadalmasnak bizonyult, de érzelmi-gondolati hűségem igyekezete folytán, úgy sejtem, nem csupán magam felé fordítottam, de mert a Költészet a románban amúgy is nőnemű –: magamévá is tettem.
A Hölgy, akivel szerelembe estem, árvaságából erőt merítő pogány menyasszonya egyébként az öröklétnek. Félrebiccentett fejének hajzuhataga a fejbúbon esthajnalcsillagszik, s ölelkeznek fürtjel keserű, csontfehér gyökerekkel fű között, fű alatt, így hát melankóliájában dobaj, rezignációjában dübörgés hangjait hallani finomult füleknek –: sírás helyett csak néma fájdalom, kékült szilvák, fanyar birsek orcáján csillámló harmatcsepp képében. Járása-ringása némiképp lengébbnek tűnik gondolkodásmódjánál, de nem kacér, inkább együttlégzésre hívó. Ruházkodását tekintve rendkívül egyszerű, nem követi mulandó korok divatját, transzcendens álmok igézetében mezítláb jár a csiganyálas fűben, veszéllyel szemben nyitott és fürgén rafinált, mert szervezi életerejét a poézis mindenkori vitaminja: igaznak lenni, néha felhorgadva, sohasem sunyva áramlani szíveken, át pici döbbenetnyomokat hagyva arról, hogy fölemelt fővel élni kell és érdemes.
A hosszasan együttélő társak egymás gesztusalt önkéntelenül átveszik. Meghitt élményemmé, reflexemmé avattatott, amint e líra az Álomba olykor alábukik, s onnan fölmerül. Az együttélés meghitt gesztusismétlő sorozataként e verseskönyvet az álom-motívum uralja, mely az egyetemes költészet talán legporosabbá vékonyított kelléke. Csakhogy e líra oly dimenziókban képes megforgatni a poézis eme elhurbolt kosztümkabátját, hogy eredeti, talán még költészet előtti (ha van ilyen idő) villogásaiban a kortársi egzisztenciális lét függősége kitessék. VALAKI ENGEM ÁLMODIK. Hatalmas úr lehet, vagy talán piciny, elesett erők összessége, melyhez szívesen sorolnám magam. Álmodó hajlamú magyar versolvasói nevében is további udvarlója a Hölgynek – Költészetének
1985. december 1.                                                                   Farkas Árpád
TISZTELT FARKAS ÁRPÁD!
Megbocsáthatatlan késedelemmel szereztem tudomást a Valaki engem álmodik című könyv megjelenéséről (távol lévén Bukaresttől, a Kiadótól nem találtak meg, hogy értesítsenek), és éppen készültem Önnek írni, hogy megköszönjem azt az odaadó érzékenységet, mellyel fordításra szánt verseimet megajándékozta, mikor Ion Horea egy levelet nyújtott át, mely Öntől érkezett. (Nyilvánvaló, jóval egyszerűbb volt átadnia, mint közölnie a lapban.) Attól a perctől halogatni kezdtem a levélírást. Megvallom, az Ön sorai elbizonytalanítottak.
Nehéz leírnom azt az izgalmat, amit kiváltottak belőlem. Magyar barátaimtól, így többek között Domokos Gézától is értesültem arról, hogy fordítása kitűnő, s olyan aurájuk van a verseknek, mintha egyenesen magyar nyelven írták volna őket, de nem gondoltam volna, hogy ily mélyreható, beleérző kísérletet jelentett az Ön számára.
Levele – igazi autonóm irodalmi alkotás, melynek jelentőségét az az esztétikai látás szabja meg, mit a fordítás aktusáról felvázol – felkavart, nemcsak, mert személyemnek címeztetett, rólam és verseimről szól, hanem főképpen azért, mert ama csodálatos lehetőség érzetét sugallja, mely tulajdonsága lehet a versnek: áthágni a nyelvi határokat (tehát saját anyagiságát), hogy fraternizáljon az elektív vonzalom és a szellemi összetartozás jegyében, Önt olvasva erőm támadt olyan jövőről álmodni, melyben az egyetemes együttrezdülés elveit költők fogalmazzák meg, a paktumokat, a megnemtámadási egyezményeket, melyektől az emberiség sorsa függ, versben köttetnek.
Addig is, nem marad számomra más, mint szavakba nem önthető meghatottsággal, szívből megköszönjem azt a nagy örömet, melyet nekem szerzett, s biztosítsam mélységes kollegiális szolidaritásomról.
Bukarest, 1986. március 17.
Ana Blandiana
Szomorkás utóirat: Jó félesztendővel ezelőtt ismét levélben kerestem föl az intenzíven politizáló költőnőt, interjúkérdéssel lapom számára: Miként látja ma, egy évvel a rendszerváltás után a román-magyar viszonyt? Válasz, sajna, azóta sem érkezett. Lehet, igaza van Ana Blandianának, a kisebbségi magyarság jogai mellett elszántan kiálló román társait (mily kevesen van nak!), köztük Smaranda Enachét, Ţinţar Niculinát halállal fenyegették, munkahelyeikről eltávolították. Minek is „albérlőket” menteni ott, ahol az egész ház ég? A beígért szolidaritás nem működik. Maradnak, maradnak a versek.
Ana Blandiana
A tisztaság
A tisztaság nem ád gyümölcsöt,
Szűz nem szül soha gyermeket,
Piszok és szenny a lét törvénye
Amit adóként ránk vetett.
Hernyót nevelnek lenge lepkék,
Virágból nő a sok gyümölcs
Fehér a hó, érintetlen még,
S mocsokkal meleg már a föld.
 
Az érintetlen éter alszik,
Mikrobáktól zsibong a lég,
Nem muszáj néked megszületned,
De elpusztul mind, aki élt.
Boldog a szó a gondolatban,
Kimondod – füled sérti meg.
Álomban élni vagy hírnévben? –
Miként billentsd a mérleget?
Marhacsordák s lótuszok közt
Mit válasszak: csöndet? –, vétket?
Elemésztő ragyogást vagy
Halált-bíró öröklétet?
Egyetlen szó
Nagyon kevés szó adatott nékem,
S csak úgy, megrágatlanul,
Nagyon fiatalon elköltöttem őket
Ama hitben, hogy helyükbe
Egykönnyen
Majd újabb szó kerül.
Akár az alkimista-inasok,
Kiknek csak némi törmelék,
ha porrant a Gondolat kövéből,
S világot ámítni siettek.
Varázsolni
Arannyá az olcsó fémeket,
Kérkedvén: képesek maguk
Előállítani a rejtélyes nehéz sárga port.
Születésemmel kevés szó adatott nékem,
s bolond mód tékozoltam mind,
anélkül bár, hogy hangot adtam volna nékik.
Egyetlen kiáltásra vár a pillanat
A sokaság nevében,
Mely továbbra is,
Kérlelhetetlenül
Csodára vár –
Egyetlen szó, mely végső is lehet,
Egyetlen szó, amely mindenki ajkán ég,
Egyetlen szó, mit
Képtelen vagyok
Meglelni, megtalálni,
hogy a kétségbeeséstől kerekülő ajkakon
Buggyanjon ki végre: Segítség!
 

F. Á.