FÓRUM
Líra és idő
Olvasónapló
„Az időn itt nem az egészet értjük, csak egyes részletelt, az idő itt nem válhat történelemmé.”
HEINRICH BÖLL
Lehet-e önzésünk értéküzenet kulcsa? Van-e tiszta szabadságigény, vagyis felülemelkedés az egyedin, akár költő, akar olvasó az, aki szabad akarna lenni, s egyszersmind fél a szabadságtól? Ismerhet szabadságelméleteket, csak éppen a szabadság gyakorlatához nincs tapasztalati köze. Írhat Szerelmes verset a szabadsághoz, s közben ő maga épp úgy nem szabad, mint ahogy költői nyelve is a kor frazeológiájának foglya: a múlt–jelen–jövő hármashangzata engedelmesen belesimul az egyszerre feltételezett és valóságos közösségben vállalt szerep – a szólóénekesé – himnikus magánszámába. Mert vannak reménytelen szerelmek, melyekbe épp úgy bele lehet halni, mint ahogy élni is lehet, együtt élni velük, akárcsak egy gyógyíthatatlan betegséggel. Ám a gyógyíthatatlan beteg vagy a reménytelen szerelmes veszedelmesen sokat gondolkozik. Rájöhet például arra, hogy a valóság irracionális. Ha alanyi költő, akkor azt is felismerheti, hogy önépítése voltaképp önpusztítás. Ekkor válik szükségessé a szubjektív igazságérték, hogy ellensúlyozza azt, amit Cs. Gyímesi Éva Szilágyi Domokosról szólva „a ráció csapdájának” nevez. Könyvének érdemei közül érzésem szerint kiemelkedően fontos az időtálló és a helyzettudat gerjesztette, gondolatgazdagság aránya. Amikor erre a legnagyobb szükségünk van, akkor ismeri-ismerteti fel, ismerteti el, ismerteti be, ismertet rá: egy-kéthárom vagy még több nemzedék katartikusnak hitt drámája valójában csak abszurd vagy egyenesen groteszk. És közben megettük a kenyerünk javát… Életünk, múltunk azt sugallná tehát, rászedettségben cinkos magunknak, hogy értelmetlen volt? Miért? És mióta és meddig? És azóta nem az, amióta tudjuk, hogy az?
Ezek persze a ráció, a gyanús, mert önmagára gyanakvó ráció kérdései. Szilágyi Domokos, mint egy különös, viviszekciós folyamat önkéntese és áldozata, fájdalmasan jó példa 1990/91-ben arra, amiért ezt a vizsgálatot, ezt az önvizsgálatot el kell végeznie annak is, aki se nem költő, se nem vetett véget az életének. Éppen mert él, és nem lírikusként éli sorsát, korát, át kell váltania a vétkes áldozat szerepéből a nyomozó vétkesébe. Egyszerre kell kívülről és belülről nyomoznia.
Válság? Igen, az. Blabla volna, olcsó önmegnyugtatás, hogy az egyén mindig a történelem kiszolgáltatottja volt, olykor alakítója is? Most éppen az utóbbi akarna lenni, s ez ijesztően új és nehéz – ezért válság. Szilágyi Domokos szétfeszítette válsága kereteit – beleroppant. De előbb elmondta magának és nekünk azt, amit Cs. Gyímesi Éva kérdésként fogalmaz meg: „Mit ér a ráció, és mit ér az emberi nem összetartozását kifejező éthosz, mit ér a kultúra és a költészet szava, ha koronként, naponként vereséget szenvednek a haladónak nevezett eszmék a vakhit és az erőszak terrorja közepette”; Szilágyi Domokos felmérte „a hatalom nélküli hatalom” mint deviáns szerep – róla szólván – költészet értékét és árát. Az előbbi esztétikum, az utóbbi – az élet. Vagy/és a halál. A korai, a meghívott halál. Mint dacos-fáradt válasz az élet kihívására. S minthogy nem életünk, hanem halálunk idejét választhatjuk meg, szabadságunk igencsak hiányos, és itt, e senki földjén születik meg, no nem a mű, csupán a legenda.
Ha igaz, hogy a költő az értelmével hat érzelmeinkre, nem kevésbé igaz, hogy ő maga fordítja le érzelmeit – az életét – a költészet mint racionális cselekvés nyelvére. Érteni és értelmezni a mi dolgunk. A költő dolga más. Mi ezt a mást fogadjuk be, alakítgatjuk sok mindenné; az egyik melléktermék a legenda. Ennek a szerzői mi vagyunk, kortársak, utókor stb. Hozott anyagból dolgozunk valamin, a legendán, amit nem rendelt meg senki, és mégis valamilyen szükségletet elégít ki, különben nem jönne létre. Cs. Gyímesi Éva a költő lírai létértelmezését értelmezi, s ezt nem is kezdheti másként, mint úgy, hogy szétválasztja a művet és a legendát, leválasztja a költő arcáról a legendává merevült halotti maszkot. Arról tudósít, hogy a legenda egyfajta folklór, az életrajz hiteles és költött elemeiből, titokból és pletykából és misztifikációból, istenítésből és kaján indiszkrécióból.
„Nem a költőre, aki a kisajátítást is elbírja, hanem inkább erre az utókorra nézve szomorú tény, hogy a példára való éhség és a legendaszövés hajlama abból az értékvesztettségből származik, amelyben az önmegvalósítás, a hiteles társadalmi cselekvés lehetőségeitől megfosztott kisebbség él (…) A kimagasló személyiségre hajlamos vágyálomszerűen ráruházni mindazokat a tulajdonságokat, amelyeket képtelen társadalmi szinten kibontakoztatni, így szárnyaszegettségéért egy-egy bálvánnyal kárpótolja magát, akinek sorsában – betegségében és halálában a maga sorsának tipikus és egyúttal heroizált megnyilatkozását véli látni” – tapint rá Cs. Gyímesi Éva a Sz. D-effektus etno-szociális hátterének lélektani komponensére. Ezért nem a legendát generáló tér-idő rabságából szabadítja ki a művet – hogyan is tehetné? –, hanem visszavezet az alkotás, mint álom és értelem Szilágyi Domokos-i modelljéhez, sorra veszi egy olyan folyamat szakaszait, melyet munkahipotézise szerint – „a folyamatos önazonosság hiánya” jellemez, vagyis a ráció nem konkludens válaszaié a hit kérdéseire. A pályakezdet érték szempontjául ezért az értelmet, az értelem szabadságát jelöli meg, amely egybemosódik a szabadság értelmével, és ez az akkori Szilágyi Domokos számára nem más, mint a küldetéstudat, vagyis – Cs. Gyímesi Éva egészen pontos megfogalmazásában – a „közösségorientált elkötelezettség”. Ez az osztály – jövő – az anyagelvűség hármas pillérén nyugvó költői szemlélet pedig már kezdetben sem mentes a bűntudatos szolgálat hasznosságelvű önigazolásától (1. Bűnöm a szépség). Legalábbis így értékeli, igen meggyőzően a teória három évtizeddel később azt, amit Cs. Gyímesi Éva joggal nevezhet „hasznosság-komplexus”-nak; ez az, amiért ma már egykori önmagunkat elmarasztalva, restellve és magyarázgatva védekezünk az utánunk jövő tiszták és megvesztegethetetlenek értetlen ítélete ellen.
Mert ítélet – van. A halott mentségei evidenciák. Az élő-túlélő helyzete hálátlanabb. Az Álom és értelem szerzője indokoltan tételezi a „szubjektív igazságértéket”. Emlékeztetnék itt arra a pillanatra, amikor Szilágyi Domokosról szólva (de nem csak rá érvényesen) vitatták: vajon a költő valóban hitte, komolyan gondolta, hogy „az értelem istenítésé”-vel (Cs. Gy. É.) valójában az „istennél is istenebb… evilági hatalom” jóvoltából „földközelbe kerül a menny/ és földre száll a túlvilág/ és föld alá a félelem// és önműködő gépsorok/ gyártják már az üdvözülést–/”?; vagy egzisztenciális okokból, kvázi-cinikusan alakoskodott? Nos, az, aki nem élte át a jelenkori „hiszem, mert lehetetlen” ambivalens állapotát, melyet Cs. Gyímesi Éva a lényegre tapintva nevez a hívő ateizmus” vallásszerűségének – csak valamilyen szellemi önlefokozás kétes mentségére hivatkozhat az erkölcsi fogyatékosság alternatívájaként. Valójában az egész korszak nemzedékekre és egyénekre lebontható kollektív tudathasadásának, majd meghasonlásának átfogó és hiteles elemzése folyamatban van, anélkül, hogy minden indokolt utólagos értetlenséget – a jelenség okait, összetevőit és következményeit mozzanatról mozzanatra tisztázva – feloldhatná.
Szilágyi Domokos lírai létértelmezése – a könyv alcíme – szerint Cs. Gyímesi Éva célja nem erre irányul, de mint egy nagy költő legproblematikusabb pályaszakaszának az önámítást is a műbe integráló jelenségegyüttesét mégsem kerülheti meg. Eredeti az a mód, ahogyan a szerző a lét-élet konfliktus feloldására reflektál, voltaképp az átmenetre a ráció mitizálásáról a racionalizmus kritikai funkciójának gyakorlása felé – lásd az értelem már jelzett istenítését, mint az evilági üdvösség ígéretét-igézetét, úgy, ahogy a költő, és nem csak az ő „hívő ateizmusában” felismerhető. Annyit máris megkockáztatnék, hogy szellemi alkatát tekintve Szilágyi Domokos hívőnek, hitetlennek egyaránt eretnek volt! És talán azt is, hogy a játékos én és e játék komolyan vételére felszólított ti viszonya, a játék és az irónia, a tragikus és az érzékenység már kilépés egy korábban elfogadott – és korántsem csupán költői – konvenció bűvös köréből.
A túlélő nem mindig objektív, de nem is teljesen mellőzhető tanú. Igazolhatja például azt, hogy A Halál árnyéka – Rekviem a kortársak számára a múltba vetített jelen elleni félreérthetetlen tiltakozásként (is) megrázó élmény volt. Nem véletlen például, hogy a Lázadás az 1956-ot követő megtorlás, majd az egyetemünket megszüntető hatalom agyafúrtan brutális diktátuma áldozatalt, szorongóit, megalázottjait emelte be az emberi méltóság osztályosainak – szűk? – tág? – körébe. Nem vigaszt kínált sokaknak vagy létfilozófiai utópiát keveseknek, a lázadás kezdőinek és haladóinak, csupán azt, éppen azt, amire a legnagyobb szükség volt: szembefordulást a félelemmel, vagyis jobbik önmagunk felülkerekedését a gyarlóbb és valóságosabb, mert kiszolgáltatottabb énen. A kötelező optimizmus, az önelégült haladás-mítosz összeütközése az addig hirdetettnél sokkal bonyolultabb külső és belső valósággal új költői világképet ígér, az alkatilag adott bölcseleti kétely ekkor már egyre fojtogatóbb feszültséghálóvá válik. Szilágyi Domokos mind ritkábban, s egyre görcsösebben keres némi bizonyosságot, valamilyen menedéket; a Hegyek, fák, füvekkel – állítja Cs. Gyímesi Éva – lezárul egy korszak. Való igaz továbbá, hogy „a világ léptéke a lélek” (Viszonylag) fordulatjelző gondolat, hogy a Hármasvers már a Bartók Amerikában felé mutat: amikor „Az értelem felszabadult tulajdon illúziói alól”. Bizonyos, hogy a hatvanas évek derekán a költőt „már nem áltatja semmi”, de hogy ekkor következett volna be az értékpozíció megrendülése, annak határozottan ellentmondanak A halál árnyékából idézhető sorok:
beszélni tudsz ugyan de nem tanácsos
és nem tanácsos hallgatni sem
és nem tanácsos aludni nem tanácsos virrasztani
nem tanácsos enni nem tanácsos éhezni
nem tanácsos robotolni nem tanácsos kibújni a munka alól…
nem tanácsos megszökni nem tanácsos maradni
nem tanácsos tűrni nem tanácsos lázadni
nem tanácsos gondolkodni sírni nevetni
nem tanácsos meglátni társad cafatokban lógó húsát
nem tanácsos félrefordulni égre bámulni szemed földre sütni …
nem tanácsos részt venni
nem tanácsos közömbösnek maradni
nem tanácsos élni
nem tanácsos meghalni –
(Vajon nem az egykori éjszakák emlékére nyitok ablakot, és csempészem vissza az ajtón józan gesztussal kitessékelt legendát, ha azt állítom, hogy mi, akik az 1960 telén-tavaszán írott ciklus frissen elkészült sorait meghallgatandó gyűltünk össze estéről estére a fiatal festőművész, Salamon Edvin műteremszobájában, (már lezajlott az első házkutatás), különös véletlen, éppen az Arany János utcában, pár lépésnyire az Aulától, lidércnyomásos gyűlések színhelyétől, úgy éreztük, nekünk szól a lírai megszólítás: „Hát ez vagy/ itt vagy/”, és rólunk: „a legborzasztóbb az, hogy megszokod” öt ó-val dobbanó, két sz-szel sziszegő ítélete? Aki nem tudta megszokni – megszökött; az akkori jelenlevők közül ketten emigrációba, a költővel együtt négyen öngyilkosságba menekültek.)
Bizonyos, hogy nem ürügyként ajánlotta Szilágyi Domokos testi-lelki jóbarátjának, Szíves Sándor orvos-írónak a holocaust-halai árnyékából egy magát szabadságnak álcázó valóság mindent összezavaró félhomályába „hazatérődnek A halál árnyéka – Rekviemet. Mégis kézenfekvő, hogy „Kezdetben ennek az érzékenységnek a megnyilatkozási területe, tematikája – a dogmatikus korszellemnek megfelelően – csak a végleg meghaladottnak vélt történelmi korokra korlátozódik, s az emberi kibontakozást gátló mindenféle elnyomást, igazságtalanságot, erőszakot csak úgy élheti át, és idézheti meg, mint a letűnt időkre egyértelműen jellemzőt. Szilágyi Domokos úgy igazodik ehhez az elváráshoz, hogy a költeményeiben kifejeződő esztétikai minőség, a tragikum hordereje a tematikus kereteken túl is érvényes, általánosítható értékítéletet közvetít. Abban a téridőben s abban az értékpozícióban a költő üzenete akkor a legaktuálisabb, amikor látszólag nem napi aktualitású helyzet átélésére, empátiára készteti az olvasót. Mit kezdhetnénk ezzel a paradoxonnal, ha a költő akkori hitét már nem kezdte volna ki a kétely, alaposabban és tudatosabban átalakítva létértelmezését, mint az a pillanata a háborúnak, amikor a rettegő gyermek hívására nem válaszol a Teremtő. A hirtelen felnőtté vált hatéves gyermek isten-vesztése még csak az ösztönvilágban (félelem) és az érzelmi szférában (csalódás) végbemenő dráma; hit és értelem párbajává később lesz, s úgy, hogy a szerepversben nem ő, az alanyi költő személyesen tagad és teremt, hanem a tudós, Bolyai János. Ha Szilágyi Domokosnak lett volna ideje, hogy mint Goethe, önéletrajzot írjon, elmesélje önmagát, életművét és életútját, költészetét és valóságát klasszikus nyugalommal összekösse és szétválassza, akkor minden bizonnyal többet tudnánk arról, hogy mi volt a szerepe – ha volt! – halálában, következésképp életében is annak, amit transzcendencia és értelem kettős igényeként, mint szükséges és mint elviselhetetlen feszültséget vállalt, mert ráméretett, vállalt, ameddig erejéből futotta. Sem a vers, sem a bölcselet, sem a kettő együtt, vagyis a filozofikus költészet nem csillapíthatja, legfennebb megszólaltathatja a sóvárgó lélek, az igazságot kereső szellem gyötrelmét. A vakhit nem válik racionalizmussá attól, hogy tudományos világnézetnek titulálja magát. De ideig-óráig képes arra, hogy a legmagasabb rendű morális igény, a szenvedő emberrel vállalt szolidaritás belső szükségletét kielégítse, a megváltást behelyettesítse a világ megváltoztatásának parancsoló szükségességével. Az istennel perelő ember vívódása a prófétáktól Dosztojevszkijig, Adyig – Szilágyi Domokosig, nagy és nemes múltra visszatekintő magatartás, vershelyzet, epikai alapmotívum. Ezt mutatja fel Cs. Gyímesi Éva, amikor „a profanizáló indulatban” éri tetten a vallásos létpozíciót, „a szakrális iránti fogékonyságot”, amely egyszerre és elválaszthatatlanul mint etikai és mint kulturális szerepvállalás tudatosul. S hogy félre ne értsük ezt a szerepvállalást, nevén nevezi lényegét, az ambivalenciát. Szilágyi Domokos, aki nem riadt vissza attól, hogy mint Babits Jónást, átértékelés végett kisajátítsa Jób szerepét, a maga költői szerepétől is megtagadja a váteszi aurát:
…se Megbízott, se fényes
Nagykövet vagy Letéteményes,
csak végtelennel játszó véges
– írja A dolgokról egy földi szellemnekben, hogy az Öregek könyvében így folytassa az életműnyi, befejezhetetlen monológot:
így lett az ész eretnek
az ész eretneke a vallás,
ránkhagyva kimondatlan végakaratát – „mert nem röpül el a szó!/ s nem marad meg az írás!” – hogy a felkiáltó jeleket kérdőjelekként olvassuk, amíg nyelvünket szó és írás őrzi.
Mintha csak a világcsodája alexandriai könyvtár ihletett tudósainak munkáját folytatva mentené át barbár korokon a tűzpörkölte, vízelmosta szent betűknek bár egy töredékét, Cs. Gyímesi Éva útkezdő is. Valami lezárult, valami kezdődik könyvével, az Álom és értelemmel, melynek története is része a történelemnek. Egy mindent megkérdőjelező korforduló feszült hallgatása és zaklatott beszéde fölé emelkedve az elemző értelem tisztességével és tisztaságával bevilágít a komor ködökbe. Köszönet érte.
(Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1991.)
SZILÁGYI JÚLIA