Egy nagy vers forgácsai
Nincs más kérdésem: méltó-e számonkérni a verstől, hogy esemény legyen? Hogy magában hordozza azt a jelet, amely kiemeli őt a költészet mindenkori szummatív állagából? Egyáltalán: verstár-e a költészet vagy vers-szülészet-e, verstudomány vagy versmisztika? Érdemesülhet vajon minden lírailag megközelíthető életmozzanat arra, hogy költészeti anyaggá váljék; mi vagy ki határoz ama preferenciális sor felől, amelynek rendje szerint valamely életmozzanatnak végleg nem lehet esélye eseménnyé válni.
Markó Béla Kiűzetés a számítógépből címet viselő verseskönyvét olvasva ezeknek a munkahipotézisszerű kérdéseknek a kísértő környezetével kell számolnom. Kétségtelen: alapvetően egy költészet-kép tisztázására épülhetne minden gondolatsor, amely előfeltevésként ajtónállókká megtett kérdéseinkre figyelve Markó verseskönyvéről bármit is állíthatna. Nem a verset, nem a költőt, s meg csak nem is a költészet létét érintő gond ez: a tárgy itt az érdekes, korántsem pusztán az alany. Arról ugyanis szó sem lehet, hogy a költészet „ontológiájában” bármiféle reformot is követelhetne a westernizálódó őrületnek – s vele együtt a depoetizálódás késztetéseinek is – kitett olvasó. A vershalál jól ismert ötlete hitem szerint legalább annyira alapozatlan és – igen! – irracionális, mint amennyire az a költészetet a léttel s a verset az élet-idolummal azonosító „pszeudodilettáns” hitvallás.
A Kiűzetés a számítógépből verselnek igen nagy hányada kelt bennem olyasféle benyomást, hogy egy határozott és elemeiben valószínűleg markáns érzésvilágot megtestesít(het)ő nagy vers széttördelt, szétzilált elemeiből születtek. Olyan „öröknek” mondható és minden bizonnyal archetipikus érvényű motívumok, asszociációk és belső szembesülések okozatai tehát, amelyek a költői lényegiségben gyökereznek, megkerülhetetlenek, mert egzisztenciálisak. A szonettek jó része ennek a nem létező nagy versnek a töredéke. Nem férhet hozzá kétség: némelyikük pompás szonett, sokadik olvasásra is egyértelmű szakmai remek, tónusában egynemű és határozott, mégsem képes emlékezetessé lenni (vagyis nem emelkedik ki a jó versek szummatív állagából). Más versek, verscsoportok mellé állítva részelemnek tűnik, csakhogy ez sehol sincs kijelölve, még csak a könyv szerkesztése sem utal erre. Hiányzik tehát egy vers, egy „szintetikus”, lírai poéma, s ezt a hiányt nem feledtetheti velünk egy fegyelmezetten „önmagában” gondolkodó, meditatív, érzelmességgel okosan gazdálkodó költő szonettes „jegyzet-apparátusa”.
Milyen is hát Markó Béla gondolatisága? Nem filozofikus, sokkal inkább az egzisztencia sorsvonalba ágyazott lehetőségeire figyel. Nem is lehet filozofikus, hiszen mindenben önmaga jelenlétét keresi (nem önzés, és nem a költészetre vonatkozó általánosság). Meg nem írt szintézis-verse ilyenformán ad intra értelmezné az evilágiságból személyre szabottan elvonatkoztató törekvéseket, amelyeknek hatóköre éppúgy lehet a szellemi/alkotói önkiteljesítés, mint ahogy lehet a szerelem – s ebben a szerelem-világban Markó legalább olyan klasszikus ízléssel mozog, mint amilyen fegyelmezett, sőt veretes módon viszonyul költészethez, „társadalmisághoz”, társakhoz vagy a történelemhez. Gondolati klasszikuma azonban sajnos kizár magából minden játékosságot. Markó versei a legkeményebb értelemben nem tűrik a humort, sem a szelíd pajkosságot, sem az asszociatív iróniát, a nyelvi játékokat éppúgy nem, mint ahogy a versszerkezetekbe csempészhető, kedveskedő disszonanciákat.
A vállalkozást hiányolom tehát leginkább Markó Béla verseskötetében (s ugyanezt a Mindenki autóbusza című szonettkönyvben is, amelynek anyagából néhány darab átkerült a Kiűzetésbe). Vállalkozáson pedig azt az energia-koncentrálást értem, amellyel Markó belevághatna a szintézis-versbe. Hiszen az utóbbi évek érdemi magyar versirodalmának tanulsága éppen az, hogy a „kísérletező” költészet, a képek felfrissítésének meg-megújuló szándéka, a míves kidolgozottság és gondolati elegancia igénye minden eddigi elképzelésünknél maradandóbbá teheti a meditatív lírát. A „hosszúvers” reneszánsza nem egyértelmű bár, de azt hiszem, Markó Béla költészetének „kiszakadása” a megtalált, elsajátított és mesterileg kezelt (pusztán kezelt) szonettformából mind irodalmunk, mind pedig Markó számára hasznos lenne – egy kis séta. Mindezzel természetesen nem vonhatom kétségbe az olyan remekművek érvényességét, mint amilyen A szonettíró epilógja, a Legalább a lélek vagy természetesen a Költők koszorúja.
Ez utóbbiról feltétlenül érdemes külön is megemlékeznünk. Előélete a nyolcvanas évek második felébe nyúlik vissza, akár sok más versé is a kötetből (erre igen önkritikusan, talán túl szigorúan is utal Markó a fedőlapra írt „beismerő vallomásában”). A Költők koszorúja a nyolcvanas évek hazai magyar lírájának kiemelkedően fontos darabja. Tizenöt szonett: szonettkoszorú. Itt legalább olyan előnyös (és fontos) keret a szonett, mint amennyire hátrányos lehet Markó más lírai műveinél. A Költők koszorúja valódi példája a gondolkodásmódként felfogható szonett-műfajnak. Az általa megörökített pantheon e ciklusosságában mintha kámeákból vagy a múlt század derekán dívó sziluettképekből állna: tizennégy szonett – tizennégy magyar költő-arckép; s a magyar itt nemcsak etnikumot, hanem kulturális stigmát is jelent. A szonettkoszorú egyes darabjai is eljutnak addig a poétikailag „legtávlatosabb” magyar-ságig, amelyet a forma egyáltalán megenged. Janus Pannonius és Radnóti „között” mindaz otthonra talál Markó szonett-ciklusában, ami a történelem egymás után sorjázó létérzékeléséből specifikusan magyarrá válhatott. A majdnem himnikus magasztosságú, félreérthetetlenül retorikus mesterszonett valóban kiteljesítő, megkoronázó tétele a szonettkoszorúnak. (Fanyarul tenném végül hozzá, hogy a Költők koszorúja egyáltalán nem jutott méltó „köntöshöz”: nyilván a Kriterion Könyvkiadó is érzi, mennyire erőtlen, girhes, az előző évek nyomorúságának minden máig ható következményét magán hordozó füzetté sikerült a Kiűzetés a számítógépből. Persze nyilvánvaló, hogy ez elsősorban a Kiadó fájdalma.)
(Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1991.)
JAKABFFY TAMÁS