MŰVÉSZVILÁG
MŰVÉSZVILÁG
Mottl Román esti tárlatvezetése
Kegyetettel emlékezünk kiváló munkatársunkra, a nemrég elhunyt Mottl Románra.
(A szerkesztőség)
Különös világ, uram, az akvarell világa. Különös és meghökkentő sokféle
szempontból. Ezt igazából csak az érti meg, aki már szembesült valaha a frissen
benedvesített papír vakító fehérségének a varázsával; aki tisztában van azzal,
hogy ilyenkor mennyire a pillanatokon, a mozdulatokon, az előre beállított
környezet színhatásain, az árnyalatokon múlik minden. Itt bármiféle utólagos
korrigálás lehetősége kizárva. Itt javítgatás, átfestés, utólagos színmódosítás
nem létezik. Az a tény, hogy az akvarellfesték bő vízkeveréssel hordható fel a
papírfelületre, igen magas fokú tudást és rajzbiztonságot követel. Az alkotási
idő legtöbb harminc-harmincöt perc – ez alatt dől el, hogy a munka papírkosárba
kerül, vagy kép lesz belőle. Ráadásul pedig, amíg mindenki más gömbölyű
ecsettel akvarellezik, én egy hat centiméter széles lapos ecsettel festek. Így
eleve már az ecset nem engedi meg nekem a részletekbe való belemerülést; eleve
csak a nagy felületekre koncentrálhatok, s ennek következtében egyértelműen
csak a lényegre törekedhetem…
A legizgalmasabb, tudja, az egészben az, amikor hajnalban megébred az ember, és
eszébe jut, hogy a kép a présben van; még nincs se bepaszparturázva, se
bekeretezve, csak a tegnapi munka van önmagában, egyesegyedül; ilyenkor az
ember nézi, nézi, vizsgálgatja, látja, hogy itt is jól sikerült, ott is jó
lett, amott is el tudta kapni azt a motívumot, amit a téma beállításánál
épphogy csak észrevett. Az akvarellnek van egy ilyen öröme, a beteljesülésnek
egy ilyesfajta érzése, ami a festészet minden más válfajánál nagyobb elégtételt
ad. Mert ha csak ezeket a népi motívumokkal körbevett csendéleteket nézem, vagy
mondjuk, épp ezt a színvilágot, ami ebből a napraforgóból árad – ugye, minden
magára valamit adó művész megfestette a maga napraforgóját –; akkor az emberen
azonnal végigfut a gondolat, hogy ezt nem lehet megszállottság nélkül csinálni;
ehhez legalább olyan fanatizmus kell, legalább olyan műteremfegyelem, mint
amilyen mondjuk Petraşcunak volt, aki, mint a leánya visszaemlékezéseiben
olvashatjuk, Szilveszter éjszakája után is legkevesebb négy órán át alkotott…
A virágokkal különben érdekes metamorfózison mentem át. Régebben,
fiatalkoromban, a virágcsendéleteket, bevallom, giccsnek tartottam. Valahogy
nem szerettem őket. Aztán egyszer olvastam, hogy Ferenczy Noémi, ahogy
tavasszal jönnek, úgy festi meg sorra a virágokat. Akkor nagyon csodálkoztam
rajta. Mára eljutottam én is ugyanoda. A legelső sárga nárcisztól vagy
harangvirágtól kezdve a tulipánon, orgonán, margarétán át az őszirózsáig a
piacon megjelenő valamennyi virágot igyekszem vászonra vinni… Ezt persze nem
lehet úgy csinálni, hogy mondjuk itt van ez a téma, ebből festek vagy
kettőt-hármat, s abból majd egy ideig szép nyugodtan eléldegélek: ezt
szenvedéllyel kell papírra vinni. Nem véletlenül mondták rólam, hogy képeimen a
színek egyfajta ünnepét valósítom meg. Hiszen a friss és tiszta színek, a
finoman szövődő selymes tónusok, a kifejezőkészség könnyed és spontán
szellemességei szinte magától értetődő közvetlenséggel jelentkeznek a jó
akvarellen. Itt a formák kihasználásától óhatatlanul a színek kihasználásáig
jut el a művész, s a színek kihasználása mögött pedig ott rejtőzködik a
tisztaság, az érintetlenség, a fehérség iránti nosztalgia. Innen az
aktfestészet iránt megnyilvánuló friss keletű érdeklődés…
Rólam különben sokat elmondtak és leírtak már. Legutoljára talán Valentin Ciuca
nevezett reprezentatív akvarell-albumában a hazai akvarellfestészet egyik
legnagyobb egyéniségének. Olvashatták rólam nemegyszer azt is, hogy én a
Sebes-Kőrös szerelmese vagyok. Valóban sokat és sokszor festettem a
Körös-parton. Már csak azért is, mert egy olyan városban élek, ahol a folyó két
oldalát szecessziós paloták, templomok, tornyok, bokrok veszik körül, középütt
pedig ott van a víztükör, ami a látvány tekintetében eleve mindent
megkétszerez. Az ember pedig ugye, közel áll a szülővárosához; itt vannak a
gyermekkor élményei, ezen a Körös-parton szaladgáltam, sétáltam, itt voltam
legelőször szerelmes, emlékvilágom tele van ide kötődő élményekkel, nyilván,
sokszor jöttem ki ide – hogy aztán mára a Körös-part bokrokkal, gazokkal,
fákkal népesedjék be –, a szecessziós épületek egy részét lebontsák, árnyék
van, sötétség van, megszűnjék a kilátás, ne legyen hova a festőállványt
felállítani. Mára egyedül már csak a téli Körös-part maradt, a ködös, zúzmarás,
zimankós városképpel, amikor is a sekély vízállás miatt a folyó medrében
kialakuló hordalékszigetekre kimerészkedve szembesülhetek a kihívással, hogy
ugyanazon palettán ugyanaz a kéz ugyanolyan koncepcióval tud-e megfelelő módon
idomulni a minduntalan változó valósághoz. Fel tudja-e azt fokozni a látomás
szintjére, meg tudja-e fogni az egésznek az atmoszféráját?… Éreztetni a havat,
a topogást, a hideget: ez a legnagyobb feladata a téli tájképfestészetnek…
Mivel egyedül élek itt az egykori Holnap-városi jogakadémia szomszédságában,
van időm meditálni, gondolkozni. Mint sokat és sokszor kiállító művész – csak
az idén ez már a harmadik egyéni tárlatom – hatvannyolc éves koromra
megteremtettem magamnak azt a környezetet és azt a miliőt, amiből csak
előrelépni lehet. Amiben például szerethetem Găina-Gerendi Dorel vagy Újvárossy
László munkáit, érezve bennük azt a becsületes szándékot, hogy igen, ezek az e
városban alkotó mai fiatalok, ezek nagyon tudnak festeni, alkotni, teremteni,
csak éppen szeretnének valamilyen módon korszerűek lenni… Épp ezért nálam
nincsenek hétköznapok. Igyekszem ünnepnappá tenni minden napot, amelyre
ébredek. Harminchárom éven át felnőtteket tanítottam a népművészeti iskolában a
festészet alapfogalmaira, úgyhogy számomra nem nehéz művészetről, esztétikáról,
rajzról, városrendezésről beszélni, úgy érzem, szavakkal is hitelesen tudok
valóságot mondani, de legigazabban mégiscsak a színekkel fejezem ki magam.
Legszebb gondolataimat a festőállvány mellett élem meg. A színek világa az én
legigazabb életem…
VARGA GÁBOR
|
|
|