Jánosházy György
Olümposzi elégia
Fellegvárát a Kháriszok seperték,
s Zeusz rázta trónusán villámait;
füttyös szelek és pánszakállu zergék
ma is lábujjhegyen kószálnak itt –
de hova lett szépsége, ragyogása,
a sok kevély isten s őzlábu nő,
nimfák s szatírok táncos lepkenásza?
Maradt a hegy, a felleg mosta kő,
de birkanyáj tapossa csak a földet,
a fényes szentélyek rég romba dőltek,
nem jár itt többé istennő, se hérosz,
örvös galamb tipeg a régi nyomban;
magányos nádsíp jajgat valahonnan,
s egy vak kísértet áll még őrt: Homérosz.
Ének az elefántcsonttoronyról
I.
Gímszarvas lakta, erdős hegygerincen,
hol áttetsző topázteknő az ég,
smaragd a pást s a forrás habja kék,
és gyűlölt zsarnoknak hatalma nincsen,
ott áll a donzson, az ivor torony,
legendás kastély, melyről emberöltők
során szomjazva álmodtak a költők;
tán néhány csonka fal már, puszta rom,
 
s az ősi fákban romlás szúja perceg –
de csermelyhangon csengenek a versek,
a rím, a lélek csupa lenge fény,
a mélyből misztikus varázs dereng föl:
mit angyalok hoztak a Végtelenből,
még Isten arcát őrzi az Edény.
II.
Rejtett toronyban, erdő fedte bércen,
mocsoktalan a lég, a szív, a vers –
s nekem csak lápok bűze jut, a nyers
pákászok késétől naponta vérzem,
szavamban kín és rettegés jajong
nyálkás hínárban süllyedezve; mért nem
szabad hűs ormok békéjében élnem,
mért senyvedek, mint hernyó rágta lomb,
míg hallom, a Magasság hangja szólít,
s látom ragyogni hattyu-lobogóit!
Legyek csavargó, loncsos és szegény:
mennem kell, térdig kopjék bár a lábam
a Grált keresve Parszifál nyomában,
míg rátalálok Monsalves hegyén.
A Párkákhoz
A kenyerem javát megettem,
üzennek már a csillagok,
vágy és kedv is belém fagyott;
szerettem, küszködtem, temettem,
vetettem is derék magot –
de hajh, be sok maradt vetetlen,
munkám ki végzi el helyettem:
Párkák, adósotok vagyok.
 
Fonjátok még a gyönge szálat:
míg gallyként ringat majd a Léthe,
vesződjek, küzdjek, kiabáljak,
ébredjen prérik renyhe népe,
s ha kell, emelt homlokkal álljak
megbékült istenek elébe.