Sebestyén Mihály
Sebestyén Mihály
HÁRSAK, TÖLGYEK, DIÓFÁK
(Hársak)
Behavazott idő némasága, valótlan téli városkép. Ködfátyol mögé bújt a
messzeség, mely mögött már a tenger sejthető, csak jól ki kell lépned, át
kellene szakítanod a könnyű szürkésfehér függönyvonulat páráit, melyen
átderengenek a fák és a közelebb aláhulló féltenyérnyi hópelyhek: s íme ott
állhatnál egy sziklafal tetején, a tengerparton; napsütés tartja ágyútűz alatt
a homokot és a vizet, sodró vad nyár kavarog a lábad alatt, mely mit sem tud a
városról, ahol élsz. Odaát más törvények uralkodnak, ha van egyáltalán törvénye
a kavargó kalandnak, a forró éjszakáknak, a víz fölött vonagló éneknek.
Ó, hát ezt a tengerpartot keresed annyi éve? Ez lenne az, mely képzelettől
képzeletig hullámzik?
Tekints vissza: s mögötted ugyanolyan hóba süllyedt az utca. Ahonnan jössz, ott
is tengert takar a fehér köd? Visszafordulsz? Hová?
A fák sora kétoldalt mélyen behajlik az utca fölé: az üres ágak szánalmas
utánzatként égi erdőről képzelegnek a fejed fölött. A hársak voltaképpen a
tavaszutóhoz illenek, ebben a kora télben egyszerűen nem találnak a tájhoz, az
utcához. Mennyivel valóságosabbak a behavazott mogorva tölgyek! Ha lennének költöző
fák, a hársak bizonyosan délre húznának októberben, hogy április elején
térjenek vissza a járdaszegélyre, a sárga keramitkockákkal körberakott
fészkekbe.
Mit beszélsz? Ezek a hársak mindig itt álltak az Egyetem utcában, a Bethlen
Gábor sétánytól, a Klastrom utcától a régi lóversenytérig, kadétok és medikák
benső barátai; kordbársony törzsükön az ejtett sebek nem hegednek be soha.
Miklós sokszor fejtette meg a véseteket, egyeseket kívülről ismert, névbetűktől
névbetűkig is mérhette volna az utat az iskoláig vagy haza, mások fölfedezése
mindig örömmel töltötte el, hiszen ezek a porosodó feliratok változatlanul
hirdetik őket, akik az időben kimerevítve most már örökké együvé
tartoznak, akkor is, ha az ezután következő múltban, a valóság évszakonként
változó fényviszonyai között szétváltak, elfelejtették egymás simogatását, a
veszekedések ugráló, csíkos hangjait, a szerelem és a bánat pengeváltását.
Felebarátaim, senkit, éppenséggel senkit sem érdekel, hogy mi volt azután, az
okolhatatlan következmények elvesztették értelmüket, csak a vésett betűk, a
tények számítanak, ők önzetlenül tanúsítják, változatlan meggyőződéssel
hirdetik, hogy itt állottak egy este. A férfi kést húzott elő, míg a lánynak a
véletlenül felbukkanó rendőröket kellett hírül hoznia, a mezők felé lesett
(hová ismét egy másik időszinten szerpentint építenek önkéntes munkával a
főiskola hallgatói egy sebtiben városi főmérnökké kinevezett vállalkozó
vezetésével), hull a friss forgács a földre, s a négy-öt jel fehéren világít a
szürke kordbársony göngyölegen, az idevetülő lámpa sugarai megcsillantják a
hasítékokban gyülekező könnyű nedvet, akár az ajkakon is fellelhetnéd mását,
mikor a pillanatnyi lélegzetszünetben szétválnak.
Ezek a hársak akkor is itt álltak, mikor még nem is éltél, és itt lesznek,
remélhetőleg, mikor te már nem leszel, mint az állandóság igénytelen jelképei,
amit észre sem veszünk, csak a hiányukat fogjuk keservesen megtapasztalni a
csattogó fejsze, a kapzsi körfűrész garázdálkodása után. (Emlékszel: anya
hányszor panaszolta neked, hogy az új lakó a házból kivágatta az udvari hársak
egy részét, a „színkör” fáit, s pusztul a kert zöld óceánja...)
Ez az utca egyszerűen nem másolható át hársak nélkül, ha valahol valakik föl
akarnák építeni szülővárosod hasonmását, mert ez elöregedett,
felismerhetetlenné lett, s a változások meghamisították hitelességét. Pedig
csak búcsúztatjuk nemzedékek hosszú során át szinte változatlan szavakkal – azt
a valamit, mely csak a mi múltunk, miközben jön, itt van, minden
sarkot, házat, iskolát, csapszéket és parkot ellep egy újabb nemzedék, akinek
az, ami most szakad föl, az a hiteles, az a város szelleme. Kibékíthetetlen
ellentét, mely egymásba mossa a generációkat, és az idő folytonos felszeletelése
pedáns tanbakterek szájbarágós monomániája állandóan változó szereplőkkel,
veled, velem, nagyapámmal, Apával és Anyával, meg sem születő gyermekeink
kiáltozásával, ott, a ködfátyolon túli tenger fövenyén.
De ki is próbálkoznék a lehetetlennel? Városunk felépítésével másutt, mint itt,
ahová szánták szándékkal, öntudatlan önzéssel, folyóval, dombbal, temetőkkel,
polgárokkal, lassan hervadó estikékkel?
Gondolj bele: mennyire elüt egymástól például York és New York, vagy Orléans és
New Orleans, noha az alapítók egy percig sem gondoltak az elidegenedésre, azt
hitték, odatúl a zavaros nagyvizeken újra lesznek Európák, mindenütt Európák
támadnak, hol még lakni is lehet. Mondják, van valahol Ausztráliában egy falu,
melynek pontos mása, illtetve hát mit beszélek, az eredeti, az elhagyott itt
fekszik nem messze a hársfáktól északra, légvonalban alig húsz mérföldnyire,
felsétálva a Németkalaphoz, tiszta időben látni is a falut, az egykori módos
szász települést, hol annyiszor átutaztál, oldalkocsis izséből bámulva a
romladozó házakat: két-három ablakkal, foghíjas tornácvéggel kukkantanak ki a
főútra egy pillanatra, hogy lássák, jönnek-e már a régi gazdák, hiszen csak itt
vannak Ausztrália mezein kapálni-kaszálni, lassan alászáll a kékesszürke este,
és a házak nem lehetnek meg építőik nélkül, felfordulna a világ természetes
rendje, ezért menten visszafordulnak önnön konyhájukba, hogy megmelegítsék a
tejet, és leszeljenek egy nagy darab kenyeret a pálinka mellé, ahogy Hannes és
Käthe szereti. Aki tehát felmegy a Németkalaphoz, az tiszta időben egy darab
Ausztráliát láthat, melynek tükörmása, már azt sem tudod, ez lenne, ami itt
van, vagy ami odaát maradt Európában, s folytonosan pereg róla a vakolat
homokóraként alkonyattól alkonyatig.
(Tölgyek)
Amikor Anya kilépett a sorból, éppen április vége volt, a hónapok következtek
egymásra, a legártatlanabb május készülődött rászabadulni a thüringiai erdőkre,
hiszen az eljövendő hónapok még ismeretlenek voltak, annak felette a világ tele
volt zöld reménységgel, azt mondják, már az orgonák bimbói is csapatokba
verődtek, harsogó színekkel és nyugtalan bizakodással eredtek útnak a reggelek,
és egyszer hallották, hogy egy nő a másik barakkból azt énekelte volna halkan,
mikor elment Anya mellett, hogy „rabságunknak vége már”, de mire felkapták a
fejüket, hogy megnézzék, ki bizakodik ennyire fenntartás nélkül, a nő már
beleveszett az Appelplatzra szaladó tömegbe, a csíkok a szürke darócon az éles
napfényben feketén égtek, szemfájdító volt a tavasz, pedig egy esztendő alatt
alig olvastak néhány szót, ha nem számítjuk azt a levélféleséget, melyet az
Anya nővére küldött át egy másik táborból még az ősszel, és amely
inkább-csaküzenet csodálatos módon azután is Anyánál maradt, hogy októberben
elkerültek A-ból, és átvonatoztatták őket Németországba, és itt a
Vorarbeiterek, akik már nem is álltak felvigyázni az esztergapadok mellé, mint
korábban, sőt március végétől még a Heftlingeknek is oda odacsúsztattak az
ebédszünetekben egy pár röplapot, amit addig kellett elolvasni, míg az Aufseher
elsétál a csarnok egyik sarkától a másikig, de hát Anyának nem is kellett még
szemüveg, kitűnőén látta a kezdetleges kézisajtóval készült cédula tépázott
betűit, és a szemüveg majd csak az utolsó évek nélkülözhetetlen kelléke lesz,
láncon függő, nyakba akasztható, és akkor teszi majd föl, amikor a pénzespostás
beállít, hogy kiszámolja a nyugdíjat, s amikor rendületlen bizalommal fizet elő
a helyi lapra, mely egyetlen valódi olvasmányt kínál mindenkinek, az
apróhirdetések sivár árukészletét és a gyászkeretes hírekben egyre több ismerős
nevét.
Minekutána sehogy sem sikerült kiszűrnie a tömegből a véletlen hang gazdáját,
Anyának látnia kellett, le sem tagadhatta önmaga előtt, hogy az Appelplatz
murvával felszórt négyszögén túl, a barakkok tövében éppen olyanformán, mint
otthon P-ben, a sóbánya ürügyén vastagodó faluban, sarjad a fű, mindenféle
gizgaz békésen egymással verseng, fittyet hányva a fajgyalázás vádjának, s
valamennyi szemnek örömére felütötte a fejét az őshonos német pitypang.
Mikor? Ki biztatta föl? Vannak a reménynek ismeretlen, természetes csatornái,
melyek szünet nélkül közvetítenek üzenetet a drótkerítéseken keresztül is?
És ha már felemelte a tekintetét, akkor talán le sem eresztette egy darabig,
ezen a szombat délelőttön, mert meglátta a városerdő barna szürkevörhenyes
hullámait a látóhatár szélére kenve, mintha csak valaki sietve beletörölte
volna a festékes kezét a rongynak nézett pala színű halovány égbe. Rövidesen,
az innen ki nem vehető, de bizonyossággal sejthető tölgyek ágait ellepik a levelek,
majálist ígérnek, mintha odaát néhány kilométerrel távolabb nem is lenne
háború, bombatámadás, lövedékek becsapódása, a földben felhabzása. Régi
majálisok énekelnek csengő gyerekhangon, a kórusokat még nem kezdte ki a
kamaszkor mélyebb regiszterű tisztátalansága, persze, fiúkórusok, Knabensänger,
mi mást is próbálgatnának, mint romantikus német szerzőt, például Schubertet,
hogy másnap délelőtt elénekeljék a polgármester úr, a városi tanácsosok,
valamint a népes közönség előtt az egész hosszan betanított műsort, miközben az
erdőre kiszuszogott termetes asszonyságok és aggastyánok, az agyon rekcumozott
gyermekek szülei kibontják az elemózsiás kosarak fonott fedelét, mely
kosárkákat kizárólag erre a napra vették le az éléskamra legfelső polcáról,
lehúzzák róla a vászonborítót, a mintás-hímzett terítőre aláereszkednek az
ételek, és patakokban folyik tova a jókedv s a nehéz német sör a tisztás szélén
felállított eperfahordóból.
Anya tulajdonképpen nem tudja, mit esznek a németek hagyományosan az efféle
majálisokon, ő végeredményben csak a v-i majálisokat ismeri, a csere-erdei, a
somostetői kirándulások képe fedi át sűrűn a vasárnapi víziót, azokat az
otthoniakat is csak négy éve ismeri, mióta fialnak jövendő szülővárosába
került, hogy mindenfélét tanítson a munkaszolgálatra behívott férfiak helyett.
Arra még várni kell, míg Péter és Miklós akkorát nőnek, hogy nyafogás nélkül
együtt gyalogolhassanak föl a tisztásra, hogy ne csüggjenek folyvást a
felnőttek nyakán idegesítő mizserálással. Apára ama távoli jövőben kétségen
kívül az a feladat vár, hogy sikerrel ostromolja meg, és
hódítsa el a kolbászokat és a sercegő vagdalt húsokat a sátrakból,
a lacikonyháktól, mert kibírhatatlanul ingerlő a szag,
és a füstöt mintha valaki nyíltan provokálná őket – állandóan
reájuk borítja a könnyű májusi szellő, még itt a fák
között is. Jaj, ne felejtsük el a söröspoharak ügyetlen
egyensúlyozását sem, miközben mások emelik ki Apa kérésére belső zsebéből a
szakadozott tízlejest, melyet jótállásként ott kell hagynia a
nagyhangú kocsmárosnál, akinek hivatalból muszáj bizalmatlannak mutatkoznia ezekkel
szemben, akik az egész dolgozó nép vagyonát fölemésztve felelőtlenül
iddogálnak május elsején. A húsvagdalékkal egyszerre felmerített zsír – ki sem
kellene térnünk a jövendő múltnak erre az epizódjára – ráömlik az Apa kezére,
mert a hátrafelé tekintő suhancok nekiütődnek vakon, Apa azonban fel sem fog
szisszenni, hiszen ő a férfi a családban, tűrnie kell balsorsa minden nyügét,
és Anyánk, bár onnan a fák alól is látni fogja, hogy Apa miként próbál
elszakadni a tömegektől (ami másutt, máskot benne lesz a káderlapjában is),
szóval Anya tudatosan eldönti majd, hogy mégsem fogja megfeddni Apánkat az
alpakkaöltönyön mélyülő és kiszedhetetlen pecsét miatt, mert világos, hogy
vétlen, és nem kell a fiúk előtt tekintélyét csorbítani, Apára különben sem
illik az a jellemzés, amit az egyetlen v-i akadémikus mondogat, miszerint „az
apa olyan ismeretlen úriember, aki minden vasárnap elfenekeli neveletlen
csemetéit”, és mégis... amikor végre megérkezik a kihűlt szállítmány, és Apa
még mindig óvatosan alábocsátja a zöld fűre vagy a sárga vasalópokrócra a
papírtálacskákat, Anya annak ellenére, hogy fogadalmat tett, mindazonáltal így
fakad ki: „Hát nem megmondtam, hogy ne ezt az öltönyt vedd föl?!” A másodpercek
töredéke alatt megbánja az előbbi szavakat, de nincs mit tennie már, a
kimondott szemrehányás ott ül a levegőben, visszakozni talán még kínosabb
lenne, és Apa mint orvos, amúgy is számol Anya alaptermészetével és az együtt
lemorzsolt évekkel, és mindent a hypertóniás alkatra vezet vissza, na meg
a türingiai tölgyerdők mellékén eltöltött esztendőre, amely most akadálytalanul
visszavezet bennünket a kiinduláshoz, ahol a remények és félelmek addigi
egyenlege fölborult, mintha az utóbbi egyre erősebb lenne, bár mindenki azt
suttogja, hogy nemsokára vége a háborúnak, de ezt fecsegik már azóta, hogy az
amerikaiak partraszálltak, s annyi ellenőrizhetetlen hír van forgalomban.
Azon a szombat reggelen mindenki felsorakozott az Appelplatzon még egyszer
utoljára. (Persze, akkor és ott a történelem gödrében a résztvevőknek, Anyának,
Ilma néninek, Földes Babának és a többieknek nincs honnét ezt tudniok, és talán
a táborparancsnok sem sejti teljes bizonyossággal, hogy ekkor látja utószor
együtt valamennyiüket teljes létszámban.) Névsorolvasás következik, számokat
sorolnak, gyorsan, figyelmetlenül, már-már gépiesen, a kutyák nekivadultan
csaholnak (ezt is meg lehet szokni), idegesen föl-föltekintenek, de egyelőre
csak odabenn Lipcsében vijjognak föl a szirénák, a tábori még hallgat, és
valahogy aznap a Liberátorok is elkerülik a környéket, amiért még hálásak is
lehetünk, gondolja a lelke mélyén (ha van) a táborparancsnok, és az Appel után
négyes sorokba rendeződve azonnal kivezénylik őket a tábor területéről, mégis
mintha nem munkára mennének, mert balra térnek el, lehet, hogy aknát szedni,
hiszen nem befelé, a város felé terelik őket ingerülten, különben is elhúz
mellettük néhány terepjáró tele „civillel” és civil-csomagokkal, elmaradnak
lassan a külvárosi házak mögöttük, éppenséggel arra, délkeletre az erdők felé
indítják el őket, senki sem mond nekik semmit. Ki tudja, vajon nem
tankcsapdaásás a mai nap szórakozása, azt beszélik, hogy a ruszkik még messze
vannak, de az amerikaiak csak egy karnyújtásnyira, az ember amúgy sem
választhatja meg a felszabadítóit; suttogják, sorról sorra adják elölről
hátrafelé, hogy keletnek mennek, akkor tehát igaz, hogy az oroszok késlekednek,
az SS-ek folyton sietésre ösztökélik a menetet, de mintha nem lennének elegendő
számban: egész hosszú szakaszok maradnak felügyelet nélkül, mégis alig állnak
meg, nincs közben számlálás, már vagy egy órája léptek ki a táborkapun, de a
célobjektum még nem tűnt föl, a hátuk mögött, pedig most már tisztán kivehető a
bombák becsapódása, vércsehangja, őket azonban még takarják a tölgyek friss,
apró levelei, amelyek végül is az életet jelentik. Vannak, akik kárörvendve
mondják: halljátok, most verik szét azt az átkozott gyárat, a várost, úgy kell
nekik! és amikor ezek a szavak eljutnak Ilma nénihez, elveszti türelmet, még
arra sem ügyel, van-e valaki mellette a kísérők közül, hallótávon belül, olyan
hangosan mondja, mint az iskolában, mikor a szünet végén a tanulókat illik
korholni, ha most szemüveg volna az orrán, azt is láthatná, hogy a leginkább a
főtéri cukorkakirályné, Nusbächer Böske viháncol; Ilma néni Anya karjába
kapaszkodva ráförmedt az cukorkakirálynéra, hogy abban az órában ártatlan
asszonyok és gyermekek halnak meg, még akkor is ártatlanok, ha németek,
szavainak folytatását azonban elnyomja a fölháborodás, és Nusbächer Böske, Ilma
néni egykori tanítványa úgy tesz, mint régen, kiölti a nyelvét a mögöttük
haladók nem kis vigasságára, de máris velük egy vonalba érkezik egy őrmester,
aki reájuk rivall. Felderíthetetlen okokból Ilma néni továbbra is hisz olyan
háború előtti ósdi dolgokban, mint együttérzés, versek, barkochba, és ezeket
gyakoroltatta is a barakkal, Anya pedig csatlakozott hozzá, hiszen mindvégig
együtt voltak, egy iskolában tanítottak, és mennyit nevettek Nusbächer Böske
éleselméjűségén, aki egyszer úgy fogott hozzá a játékos feladvány
megfejtéséhez, még a télen villanyoltás után, hogy azt firtatta: „Rojtja van?”
„BOJTJA VAN?” – „OROSZLÁN!”
Ilma néni hitét még az sem ingatta meg, hogy egyszer Anyával ketten a kerítés
mellett állottak, néhány méterre a senkiföldjétől, mely a férfitábortól
választotta el őket, midőn feléjük repült valami fekete, talán kő, talán
földgöröngy, átívelt a szögesdrótok fölött, és Ilma néni, a későbbi
tanfelügyelő félrekapta a fejét, Anya pedig elugrott; Ilma néni később
megesküdött, hogy akkor a Toldi-sor futott át az agyán, „repül a nehéz kő, ki
tudja, hol áll meg” – mit lehet tenni, ha valaki húsz éve magyar irodalmat
tanít, s költőfeleség –, nem hallhatták meg az ijedtségtől, hogy az ismeretlen
lengyel férfi azt kiáltotta Brot, vagy rosszul érthették, és azt
hitték, hogy az őket elválasztó drótkerítésre figyelmezteti az
asszonyokat, mindegy, későn kaptak észbe, egy lengyel nő, aki sem Arany János
sorait nem ismerte, sem hallása nem mondott csődöt, már felkapta a kenyeret, és
elszaladt vele utolérhetetlenül. Anya nevetve elevenítette fel a fiúk előtt,
Miklós azt hiszi, hogy akkor Ilma néni is velük ebédelt de a fiúk sehogy sem
tudták felfogni, hol lehet ezen derülni, akkor már sokkal jobbak azok a filmek,
amikben Sztán és Pán idétlenkedik, még szerencse, hogy elraktározódott bennük a
történet, bár a készletekét nem nagyon tartották nyilván, mégis előhívták a
körülmények, amelyek követhetetlen logikával mindig rálelnek a régen lepakolt
árura: az egyetemi könyvtár csendjét a hatvanas évek második felében, úgy
délután öt óra tájban éles kacagás hasította ketté, mintha Anya kacagott volna,
és Miklós fölkapta a fejét, de... Természetesen Anya nem lehetett itt, otthon
ülhetett a dívány szélén, száztíz kilométerrel odébb, és a kenyérdobálás
emlékdarabjai a kacagás völgyén lefelé siklottak a tudat katlanja felé. Évekkel
ezelőtt azon is megütköztek, hogy Anya azt mesélte, ml mindenen lehetett
nevetni ott, és ez semmiképp sem egyeztethető össze a halállal;
évtizedeknek kell leszakadnia a naptárról, míg Miklós érteni kezdi, hogy a
szögesdrótok között kibuggyanó nevetésekből biztos kövek lettek egy hazafelé
vezető úton, a túléléshez...
Mindegy, hogy milyen magyarázatot fogadunk el, vannak az ember életében olyan
pillanatok, amikor a cselekvés elodázhatatlan. Anyáékat – most már egyre
féktelenebbül működött a hégézé, a tábori nem hivatalos hírügynökség – Prága
felé terelték, mind többen bizonykodtak, valaki még azt is tudni vélte, hogy a
végcél egy bizonyos Theresienstadt nevű városka vagy falu, Anya azonban abban a
pillanatban eldöntötte, hogy nem megy tovább, vállalva mindent, főbelövést,
felkoncolást, odaszólt a vele egy sorban botladozóknak, Ilma néninek, Földes
Babának s talán egy harmadiknak is, akinek a neve most nem jut Miklós eszébe:
Jösztök? Nem magyarázott többet, hiszen mindenki értette, mire gondol Anya,
láthatták, hogy az előttük menetelő sorok egy-egy sűrűbb erdei szakasz után
megritkulva haladnak tovább, sőt a táborból való kilépés pillanatában is sokan
sokszor végiggondolták reggelente a szökést, de nem bízhattak senkiben sem, aki
elbújtathatná őket, még azokban a német előmunkásokban sem, akik
oda-odacsúsztattak nekik már a vége felé egy-egy röplapot, amit Ilma néni
gyakorlott mozdulattal tudott eltüntetni, továbbadni, mint aki odahaza nem is
csinált volna egyebet, most azonban Ilma néni volt az, aki vonakodott, a
veszélyeket felnagyítva óvni próbálta a nála fiatalabbakat, Anyát kiváltképpen,
aki akkor még huszonnégy esztendős sem volt, és a baja is alig sarjadt a csíkos
kendő alatt, Anya azonban egy vakmerő mozdulattal, anélkül, hogy széjjelnézett
volna – talán visszariad, ha megpillantja a kísérők hónalj alatt szorongatott
gépfegyverét, amelyeken egyre gyakrabban csillant föl a tavaszi alkonyat
visszfénye – Anya egyszerűen beugrott egy tölgy mögé, magával húzva Földes
Babát. Legurultak az út töltéséről a vizes mélységbe, sietve magukra húzták az
avart, a negyvennégyes esztendő holt lombjait, és mozdulatlanok maradtak, arra
számítva, hogy az SS-ek ideges sietségükben görcsösen fogják a német
juhászkutyák pórázát, vonszoltatják magukat a bombatámadás zajától izgatott
állatokkal.
Mögöttük kénköves lánggal égett Szodoma.
Ez a szökés volt a legkorábban ismeretes előttük. Ennek kalandos, izgalmas
oldala ragadta meg igazán a fiúk képzeletét, ezzel a családi hagyománnyal
magyarázható az a nonchallance is, mellyel az iskolás évek alatt
Miklós és Péter – sőt hatásuk alatt havereik is, például Dimi, a későbbi
elektromérnök – a végtelennek tűnő menetgyakorlatokról, a május elsejei felvonulások
gyülekezőhelyeiről, ha tehették, azonnal megléptek; ne firtassuk most, miféle
képzelt veszélyekkel dacolva léceltek le, fordultak be egy-egy elhagyatottnak
tűnő utcácskába, a hársak sorfala közé, miközben a menet a főtér torkolata felé
szaporázott, miként álltak be – ismeretlen golyózáporról ábrándozva – egy ódon
és húgyszagú kapualjba, míg elült a felvonulásra vittek zsinatolása, a
füttyszó, a dobpergés és a trombiták elbődülése, és aztán útjuk változatlanul a
református temető felé vitt, mert a holtaknak megvan az a jó szokásuk, hogy nem
mozgósíthatók, nem akarnak mindenáron fölvonulásokat szervezni, még
mindszentekkor is megadóan tűrik a virágokat és a gyertyákat, nem lebegnek föl
kísértetekként, beosztott tanerők gyanánt, síppal terrorizáló tornaoktatók
képében. A fiúk megkeresték valamely híres holtnak nyughelyét a cinterem
szomszédságában, letelepedtek egy padra, hol életkorukat meghazudtolva máris
szenvedélyesen politizáltak, mindenki azt szajkózta tovább szájzár nélkül, amit
odahaza hallott a felnőttektől, s talán mondanunk sem kell, ez a vélemény
merőben más volt, mint amit az újságok és a recsegő rádió (utóbb a tövö is)
bele kívántak sulykolni néhány millió írni-olvasni-hallgatni tudó ember
tudatába.
Mennyivel fölségesebb, szerencsésebb menedék egy békebeli boldog temető – de ne
feledjük, a fiúk idejében mindvégig és szakadatlanul béke volt –, mint az,
amelyik Anyáéknak jutott akkor az erdőből való éjszakai lopakodások után,
hiszen ők visszafelé lopakodtak, vissza Mertlebeng–Leipzig irányába,
amelyet kiürítettek, ahol már csak a mozdíthatalan öregek éheztek, rettegtek,
és a nagy sietségben elfelejtették őket kinyírni, és anyáék második éjszakát
egy elhagyott csokoládégyárban töltötték, hol a korábban elszökött,
lemaradozott asszonyokkal találkoztak. Lefeküdtek a felvágott, német
precizitással bálákba kötött sztaniolpapírokra, zöldekre, halványkék,
aranycsillagos karácsonyi zizegő lemezekre, kárminvörösre, július sárgára,
sejtelmes barnára, hideg ezüstre, a kicsi kockákra vágott ezüstpapírokkal
teletömködték a zsebüket, a szerencsésebbek állítólag, ők, akik korábban
érkeztek, még összesepert csokoládétörmeléket is találtak; ott aludtak tehát a
háborúval és bombázásokkal feleselő karácsonyi szagban, és harmadnap este
beléptek az üres láger kapuján, hol két nap múltán fölszabadítják majd
valamennyiöket az amerikaiak
Ekkor lépett ki Anya először a sorból.
(Diófák)
A második szökést hosszasabban készítette elő, bár pontosabban fogalmazunk, ha
azt mondjuk: összeesküvés volt, a test és a lélek fokozatos önfeladása
szövetkezett egymással, úgy, hogy az Anya környezetében élőknek csak az
összeesküvők egyik feléről volt tudomásuk – az előbbiekről. A gyógyszerek
légiója évről évre gyarapodott, a kiöregedett, veterán pirulákat nyugalomba
küldték, újabb, erősebb, kíméletlenebb, körmönfontabb legényeket soroztak be,
szív- és belgyógyászok jártak hozzájuk hadszemlére, fürdőkre írták ki Anyát,
eltiltották ételektől, italoktól, mozgást ajánlottak; rendületlenül jöttek a
külföldi zsoldosok, még akkor is, amikor a vámok eldzsungelesedtek, hogy madár,
levél, telefon is üggyelbajjal vagy egyáltalán nem tudta magát átverekedni a
bozóton. Apa szaladt el kilincselni a Hivatalba, a Korzó-közbe, az állomás
mellé, a nagypostára, gyógyszertári kisistenek kegyeibe férkőzött be, írt,
hozatott, hozott onnan, ahol az értágítók, nyugtatók és vizelethajtók, a
veseműködést szabályozó csodaszerek születnek, s ott a távoli édenekben – úgy
tűnik munka nélkül vannak, ezért szegődtek Anya zászlaja alá, Apa megjárta a
fővárost, és a legfőbb őrzőktől zsákmányolta vissza az Anyát illető küldeményt,
de olyan fortélyosan, hogy Anya jóformán egyetlen napra sem maradt seregei
nélkül. Milyen szerencse, hogy oly sokan széledtek szét e városból a világ négy
sarka felé, s a távolságok miatt szertefoszló barátságok ellentételezéseként
(?), a szavak helyett gyógyszereket küldtek a messzi északról, Germánia
boldogabb landjaiból, a napsütötte Arno mellékéről, és odaátról, hol annyi
város neve kezdődik „új”-sággal.
A diófákról pedig szó sem esett. Azok egy dombtetőn álltak szétszórtan, mint
akik már kiléptek a színházi előadásról, a nézőtér mögöttük zsugorodott össze,
haza kellene menniők, de nem tudnak elszakadni a kivilágított előcsarnoktól,
inkább beszélgetnek még, nem is a szavak fontosak, csak ne kelljen elszakadniok
a többiektől, akikkel együtt részesei voltak a minden esti csodának, igen, itt
legalább ismeretlenek az otthoni szorongások és álmatlanságok, és Janusznak
csak a befogadó arca rögzült idegvégződéseikbe, a kezdés előtti zsibongó
kezdet, a másik, mely a nagy Abgangra figyelmeztetné őket, azt
semmiképpen sem akarják tudomásul venni, a diófák még visszaszólnak egymásnak,
a kert fölött, de oszladoznak már a csoportok, hogy leballagjanak, hogy
elgurítsák gyümölcseiket a temetőőr pincéjébe, a szomszédos telkek bokrai alá,
az egyre ritkább gyermekmarkok felé, hiszen alig van már esélyük a dióknak,
hogy a gyermekeké legyenek, azok a dióknál is gyorsabban gurultak ki a
nagyvilágba, s úgy nőnek fel a fiúk és leányok, hogy mit sem tudnak ezekről a
fákról. Idekinn öregek bóklásznak, akik már nem hajolnak le a zöldhéjú tömött
golyókért, ide Vilike jár, a hibbant taxis farkaskutyájával sétálni, és
szakállas-kaftános bocherek – egy Miklós által soha nem látott múlt,
örökségként kapott fájdalom és mosoly hirtelen támadt követei –, ők tolják szét
a bokrok vasfüggönyét, hogy elfelejtett sírköveken mohától csorbuló betűket
böngésszenek. A diófák úgy ácsorognak itt, mint akik nem mennek útlevelet
kérni, mert nincs kihez kivándoroljanak, nincsenek rokonaik sehol a világon.
Eltüzelték őket, mint a sírokon olvasható nevek legtöbbjét.
A fák könyvében emitt – a hatás kedvéért – keresztfákról illenék szólanunk, de
mit tehetünk, ha ez az elvaduló kert nem ismeri a kereszteket, itt szétnyitott
könyvek fagytak a kövek arcához, a megkövült gyertyatartók lángja senkinek sem
világít, kiterjesztett tenyerek védekeznek az idő ellen, és áldanak, ha fogna
még valakin az áldás. A valóság, mint látható, nem szereti a hatásvadászatot, a
fehér és szürke kövek, a fekete dioritok és márványbálványok belátták, hogy
magukra maradtak, és lassan dőlnek a Föld középpontja felé.
Anya nem kedvelte a diófák között összeráncolódott kertet. Őt odalenn kell
keresnünk a hársak mellett, hiszen ott áll a ház is, amelyről annyit beszélt
Miklós, és a hársak mögött vonja meg magát az egyetemi klinika is, hová Anyát
kétszer is beszállították néhány hónap leforgása alatt. Ez az egyetemi negyed,
a város fölött, miként Anya mondta, a széljárta Ilion. Mit tehetünk, ha Anya
történelemtanárnő, és ilyen kézenfekvő hasonlatok jutnak az eszébe.
A mi városunkat úgy képzeld el, akár egy hatalmas lépcsősort erdélyi Propülaia,
csupán a Niké temploma hiányzik odafönn –, s ez a lépcsősor naponta légszomjjal
fizet Anyának.
Most, ugye azt hiszed, hogy a költői kép kedvéért szaladt ki a számon ez a
lépcsős görög hasonlat?
Messzebbről kellene kezdenem a magyarázkodást, de attól tartok, hogy a kerülők
tévútra visznek, elvész az a május, és vele együtt minden, ami Hozzá és Tőle
hozzátok vezet.
Mondjuk azt, például, hogy szeretett jelen lenni Miklós ruhapróbáin, a
szabómesterek megbűvölten engedelmeskedtek Anyának, mintha minden diktátori
hajlandóságukat elveszítették volna Miklós már elég régen nős volt, de
szövetet, szabót még mindig Anya választott, s ebbe Miklós felesége is belement
kényelemből, talán a kompromisszum kedvéért, hiszen sokkal hajlékonyabb volt
férjénél az efféle dolgokban.
Anya nehezen szedve a levegőt, lihegve érkezett a kis kerek szabóműhely elé.
Miklós már jó öt perce várt rá, forrott benne a vakon születő indulat, rokon az
Anyáéval, hiszen ugyanannak a „hipertóniás alkatnak” volt mása maga is, de
nála még hiányoztak a tehertételek, amelyek Anyát annyiszor gyötörték
meg; Miklós ezeket a kínokat majd rendre nyeri el, jogos járandóságaként az
önpusztító életmód fizetsége gyanánt.
Amikor Anyát megpillantotta egyedül a széles járdán, a kora reggeli napfényből
kivágott imbolygó fekete alakzatként, akkor döbbent rá, hogy Anyjának minden
lépése – akár lefelé is az enyhe lejtős úton – mily sok erőfeszítéssel járhat,
de azt is sejtette, hogy Anya nem akarja, hogy bárki is meglássa benne a szív
lázadó lemondását.
Végigvágott rajta a félelem szöges korbáccsal. Szégyen és sírás markolászta, le
kellett ereszkednie tehetetlenül és ostobán a kirakat kiugró kőpárkányára,
pedig hát oda kellett volna szaladnia Anyához, belekarolni, megállítani,
ugyanis az ő szemét már nem csalhatta meg Anya könnyedséget mímelő járása, azt
kellett volna mondania, hogy nincs az az öltöny, amely megérné a sietséget, azt
kívánta, bárcsak állna meg egy percre.
Talán, ha akkor nem torpansz meg, ha el tudsz szakadni a kirakat
kikötőpárkányától – gondolta sokszor utóbb az éjszakai álmatlanságba csavarodva
–, ha akkor fölpattansz, és Anyához sietsz, ki tudja, talán elhátrál tőle az
utolsó határidő, a nagy szökés pillanata Nem, még akkor sem ismerted Anyát. Az
összeesküvés ugyanis ezen a délelőttön már felbonthatatlan volt.
Anya megállt előtted, nem tudott azonnal megszólalni, nekidőlt a válladnak,
letörölte a homlokára kicsapódó izzadságot, a gyöngysorokon villanó fényt, azt
a titkos glóriát, amelyet megengedett neked, hogy megpillanthasd. Tested
átvette a remegését, míg megszorítottad a karját, amelyen ott volt a
bizonyíték, hogy megjárta a lengyel mocsarakat, és látta Thüringia tölgyeit is:
hat kék számjegy előtte egy A betűvel.
Anya törte meg először a csendet. Kitárta a Gomba vasüveg ajtaját, s a feléje
villanó tükörben még sietősen megigazította a kontyát, majd olyan fölényes
természetességgel üdvözölte Mózes urat, az örök úriszabót, mintha csak most
állt volna föl egy kerti hintaszékből hogy beengedjen egy kóbor postást
Mi haszna becsapni önmagad? Nem sejtetted meg, hogy ezen a délelőttön voltatok
együtt utoljára a hársak között, nem sejtetted, hogy köröttetek mindez csupán
búcsúzó díszlet, hogy közelebb húzódtatok a diófákhoz, vagy inkább Anya tett
egy merészebb lépést a dombok felé. Utoljára voltatok odakinn együtt a
betegséggel keveset gondoló Városban, ahol már szinte száz esztendeje éltek,
abban a két végén hirtelen felkapott utcában, amelynek mértani középpontjában
éppenséggel egy szabóműhely áll, abban az utcában, melyről hajlamos vagy azt
hinni mindig, hogy hamarjában fölszedett szőnyeg, s közepe kiöblösödve hajlik
meg, ide hull vissza minden, ami nem fontos, itt haladtál el először az iskola
felé Apával, itt trappoltál végig számtalanszor a boltba, miként ő is itt
cipekedett hazafelé meg-megtorpanva eldőlő borvizes üvegekkel, kiömlő
tejföllel.
Nem emlékeztél minderre, mert ellökted magadtól a múlt párlatait, józan akartál
maradni, vagy inkább úgy gondoltad, nem fogadom el a változásokat, még mindig
kissrác vagyok, és Anya intéz helyettünk mindent, mert ez a természet igazi
rendje. Ma olyan mohón kortyolsz a keserédes kihűlt főzetből, hiszen itt
jöttetek haza négyesben, vagy Apáék vidám barátaival a mustvásárból, itt
érezted, hogy fázol, nem a korcsolyapályán, és még az utált tea is jól esett
volna Tőle, az erdei séták pontosan emitt, a szabóműhely előtt értek véget,
mert a Hegyvölgy utca ezen a helyen kanyarodott vissza a szülőváros
belvilágához..., tudom, nem élheted át minden órában az egész magántörténelmet,
s a késel szemrehányások úgy villognak benned, mint vakító robbanás lánglabdája
Még visszakísérted egy darabon a próba után. Lassan mentetek, s a kórház
kerítése mellett váltatok el. Azt számítgattad, már csak száz métere maradt a
Házig, addig mi baja eshet? Anya hívott, maradj még, kávét főz, reggelizz vele,
mert biztos, hogy hajnalonta éhgyomorra fogyasztód a munkát, és azt a nyavalyás
kárpácit, mint apád, te is átvehettél volna valami haladóbb hagyományt az
Öregtől, te azonban sarkon fordultál (elbúcsúztál egyáltalán Anyától?), és
ügettél vissza dolgozni, mert el akartál feledkezni a felismerésről:
megvilágosodott előtted Anya veszendősége, holott te olyannak akartad látni,
mint mindig harminckilenc esztendőn keresztül – tettrekésznek, mosolygósnak,
indulatosnak, ironikusnak és bűntetőnek, aki vasárnap reggelenként kiosztja
járandóságát mindkét csemetéjének az egész heti csirkefogásért, és persze
jutalmazónak, a meglepetések nagy csiholójának. Neked a sarkalló Anya kellett,
az erős, nem akartad belátni, hogy életkedvét összeroppanthatja egy alantasabb
rend. Úgysem foghat ki rajta könnyen – ámítottad magadat módszeresen – a
mulandóság, ez a nagy cselszövő. Neked az az Anya kellett onnan a korábbi évekből,
akinek halhatatlan körtelefonjai a leglehetetlenebb helyeken is bekerítettek a
circumdederunt kérlelhetetlenségével, a számonkérőt, a vigasztalót kerested, az
örökös bizakodót és józanul biztatót, a telhetetlen vágyakozás szárnyait
mesterien visszavágó szülőt kívántad vissza, nem azt az esendő asszonyt, akivel
szemben annyi hatalmad lehet, amennyit nem szégyellsz. Nem tudtad, hogyan
fogadd el az önvédelemtől megfosztottat, aki már szökésben van;
persze, sejtelmed sem volt, mit kellett volna tenned ettől fogva:
ismeretlenek voltak előtted a romlás ellenszerei... Csak annyit éreztél: nem
szabad, hogy felfedezze elbizonytalanodásodat, és hogy a kegyeletes szokatlan
kímélet folyton megrohanna. Te kizárólag a fia szerettél volna lenni,
semmi egyéb.
Aztán Apával kellet útra kelni, mert odahaza senki sem vállalta a műtétet. A
családi nagytanács téged jelölt ki kísérőül, és valami csoda folytán útlevél is
termett két hét alatt. Április legvégén indultatok. Apáért mentél a Lordok
Házába.
Az előszobában találtad az egész családot. Henrik bácsi és Claudia néni (ők
ketten K-ból jöttek át Anyát ápolni) a háttérben maradtak a konyha küszöbén,
feleséged Dávid mögé került, te álltál Apával és Anyával szemközt. Kiki a maga
hátországával, gondoltad felosztva a világot önkéntelenül, s a kép közepén
egyedül maradtatok, reátok vetült a fény, ti voltatok a szétszakíttatás előtti
perc hősei.
Apa megölelte Anyát, mondott valamit, szavai nem omlottak szét oldott kéveként,
egyetlen nyalábban csakis Anyára bízta. A titok fölött és mellett, a titkot
átérezve mindannyian tudtátok, hogy Apát is legyőzték, végképp kimerült. Magát
még nem adta meg, de fegyvereit már elszedte tőle is a nagy hódító.
Anya szeme kitágult, kéken-zölden világított, a könnyek és a szeme fehérje
átitatódott a kék ruha színével, melyet azon az estén viselt. Megölelték
egymást, mint sok évvel korábban, még Anya első szökése előtt a téglagyár
udvarán. Ez tehát a megismételhetetlen, ez a kép a tietek marad
megválthatatlanul; lehet majd ezután is nevetni, az örömtől észvesztve
ujjongani, győzelmeket ünnepelni, de ez a felvétel majd megzörren a
legváratlanabb helyzetekben hangotokban, s nyelvetek alatt mindenkor bujkálni
fog egy keserű szivárgású ér.
Az évek itt váltak örökkévalósággá, innen hiányzik a folytatás, minden a tietek
lett, amíg emlékezni tudtok, amire emlékezni mertek. Lett plazmává, ami
mondható szilárd fájdalomnak, iszonyatnak, szerelmes tőrnek, példaképnek a
semmi hódításához, és ellenszer a megsemmisülés ellen. Nincs neve lelketek
elidegeníthetetlen vagyonának, a nembeli tökéletességnek. Marad ez a
megnevezhetetlen perc.
Szorosan átfogták egymást. A két testből talán még egyszer megfogantok, világra
jösztök, felnövekedtek, és idegenné lesztek a megnevezhetetlen perc alatt.
Azt kívántad, bárcsak soha ne érne véget, bárcsak soha ne történt volna meg a
búcsúzás. Add istenem, hogy viszontláthassák egymást, adj egy ölnyi, egy
maroknyi, csak egy ujjnyi reményt a túléléshez...
Nem így történt, mert Anya és a diófák...
Aztán te következtél. Átlépted életed addigi határát, elhagytál egy házat, egy
tökéletes hazát, ahová nem vezet többé valóságos visszaút, mert soha nem
ismétli meg önmagát a gyermekkor vakító zöldje, nem hozható vissza a tételes
boldogság, s az, ami idáig történt, történhetett volna veletek s Velük.
Anya átfogta mindkét kezével Miklós arcát, tenyere bölcsőjébe szorította, ujjal
befutották a fiú vonásait. Miklós rá hasonlított kívül-belül, nem igaz, amit
oly gyakran mondogattak a fivérekről barátaik előtt a szülők, amikor azok
elcsodálkoztak a fiúk különbözőségén, nem igaz, hogy elcserélt fejek lennének.
Péter az Apa természetét-termetét örökölte, Miklós az Anya érzékenységét és
vérnyomás-ingadozásait. Az Anya bőre hideg volt, csak ujjainak hegye izzott, a
Miklós szemébe nézett, kitágult türkizkék szembogarát Miklós nem is tudta
egyetlen pillantással befogni, leírhatatlan volt a tenger, a hársakon túli, a
földöntúli, a sírás végképp lekaszabolta a fiúról a sallangokat és a konok
lázadásokat, a reménykedés parázshalmai világítottak rá, mikor ezt suttogta: „Vigyázz
nagyon Apádra...!
Ekkor látták utoljára Anyát.
A hangját, igen, azt még hallhatták, néhányszor beszéltek vele telefonon hosszú
várakozások után, mert a nemzetközi vonalak túlzsúfoltak voltak, jött még egy
összegyűrt levelezőlap, amelyen Anya magáról alig ejt szót, Apát bátorítja.
Apát május hetedikén egy újpesti kórházban megműtötte a professzor, egykori
tanítványa. Miklóssal nem közölték a valódi kórképet, csak félszárnyú
fagyasztott reményt löktek tányérjára, hiszen ő nem volt orvos, csak közönséges
hozzátartozó, azt a ki nem mondott ítéletet majd csak Péterrel tudatják
köntörfalazás nélkül, amikor megérkezik a kórházba Anya SZÖKÉSE UTÁN, melyről
Miklósnál jóval hamarabb értesült, noha földrészek választották el V-től, az
áldott várostól.
Apa folyton azt kérdezte, miért nem telefonál? miért nem érkezik újabb lap
Anyától? És Miklós magyarázatokat talált ki, noha maga sem tudott semmi
bizonyosat, de hát a kifogások is jobbak, mint... Mondta hát, hogy cammog a
posta, a szolgálatos szemek lassan, lustán olvasnak, nem lehet elkapni Pestet
vagy a szülővárost, tudod, Apa, milyen feszült a két ország között a viszony,
ennek aztán mindig mi isszuk meg a levét, az élet tálcán hordta föl számára a
közhelyeket. Minden napra kitalált valamit, közben Apa lábadozni kezdett,
születésnapja volt, és érkezett néhány távirat, egy V-ből, Miklós rózsákat
vásárolt neki 75 forintért a belvárosban, minden délután valaki kivillamosozott
Apáért a kórházba, már fölkelhetett, és a kórház kertjében üldögélt vele s
látogatóival, hullatta reájuk szirmát a japánbirs és a magnólia. Halogatta a
telefonálást, inkább naponta föltett két lapot is az Üllői úti postahivatalban,
de sejtelme sem volt, hány érkezett meg Anyához.
El kellett volna gondolkoznia Ilma néni üzenetén, aki arra kérte Miklóst, hogy
ne menjen sehová sem esténként, hagyja a színházakat, és ő kevély dühvel,
sértetten fölcsattant, tán üljek süvét, mert... Igen, ülj gyászt,
Miklós! Érezned kellett volna, hogy odahaza kiürült a Nagy Ház, hogy Anya már a
diófák között lakik. De ha nem mondta senki, ha még gyászjelentést sem adtak
ki, ha mind tudták Apa barátai, a felnőttek, akik bejártak naponta a kórházba,
védekezett később, miután az igazság befejezett múltja rázuhant. A titokból
kizárták őket, amíg Apa elég erős lesz ahhoz, hogy elfogadja.
Miklós csak két héttel később vette föl a kagylót, és szülővárosát kérte. A
telefonos kisasszony szánakozva mondta, sokat kell várnia, uram. Mit számít
most az idő, akarta durván visszavágni, mégis inkább félóránként udvariasan
megsürgette a központot. A hívott szám nem válaszol, mondták neki minden
alkalommal.
Maradt a holnap reggel, talán a felesége szülei válaszolnak. Bízott az egyórás
időhátrányban, már hatkor magához húzta a telefont. Tudta, hogy ilyenkor
apósáék már a konyhában dekretnek. (Látod, ezt a szót is Anya hagyta reád, évek
óta nem mered a szádra venni. Önvédelemből?) A kapcsolásra még öt percet sem
kellett várakoznia, és Újfalusiék azonnal megmondták, hogy Anya két hete
megszökött, délelőtt negyed tizenegykor hirtelen rosszul lett és
beszállították. Akkor szökött meg, mikor egy percre magára maradt. Senki
sem volt mellette, sem Apa, sem Péter, sem Miklós, sem Henrik bácsiék. Csak az
Isten, ha van...
Hullatja levelét az idő vén fája, s a kettős halomról a diók a város felé
görögnek, mint a láva. A nevekre simuló füveket összeborzolják a szelek a nagy
fehér kő térdel előtt.