Tamás Tímea
„Érzelmek iskolája”
Spanyol
I.
Óriási fehér szirmú virággá nőttél,
beborítottad, befödted szemem,
minden hajnalon-éjjelen eljöttél
s a csúszkáló-bukdácsoló perceken
furcsán nevetve még maradtál,
mozdulataid nem kértek csodát,
hagyták, hogy fekete hajú szeretők
bontsák az ágyat – az éjszakát,
kik reggelre – fekete varjak – károgva
kértek biztos vagy új mozdulatokat,
míg te, szőke, ritka, sosem-lesz szerető
fehér szirmaiddal befödted arcomat.
II.
e tetem – nem drága
ez éjfekete haj – nem selymes, nem simogatom
ezek a merev fekete szenek – szemeid már
nem segítenek – mint nem segítettek egykoron
bűnöm – nagy, büntetésem – tudják az egek
szeretlek – úgy mint egykor szerettelek
borotvám – ruhád kék kelméjébe törlöm
tőröm – mely szent nekem, így ártatlan maradt
tettem – nem rémít – s hogy lelkem nyugodt
azt igazolandó álljon itt e végakarat
hittel éltem és szerettem
kegyelemkenyeret nem ettem
Szent Hivatalnak nem vétettem
még utolsó szóm sem hazug
azt amit tettem érte tettem
 
tőröm s borotvám – szent egek
ha megelégeltétek éltemet
és vár a sír – ki eltemet
helyezze mellém csendesen
hogy kik bocsátanak meg míg
élek és kik majd halálom után
az mind őfelségeikre tartozik
semmiképpen sem énreám
Germán
I.
Atyám!
mielőtt elborítana a lángtenger,
mielőtt rámküldenéd az álmot,
engedd közel hozzám a remény
lángocskáit, hadd perzseljem
le velük aranyhajam végét,
Atyám, taníts meg engem egyetlen
emberi szóra, mert valamit
már érzek, Atyám – én, kinek
arcéle olyan élesen rajzolódott
ki pajzsodon, hogy mindig
behunytad előtte a szemed –
valamit érzek, ezért kérlek,
Atyám, most amíg még hatalmad
van fölöttem, taníts meg
legalább egyetlen emberi szóra,
amivel védekezhetek – ó nem
a lángtenger, nem az idő, nem a
jövendő és eljövendő ellen,
nem az álmaim ellen, Atyám,
hanem ez ellen, amit érzek,
amit már érzek, Atyám – a
hamu a szélben sosem-lesz madár...
II.
még csak egy perc és elborít – egyszerre
borít be a lángtenger s álmom,
már látom az arcát – jaj mindjárt szétpereg
és a szeme tükör – látom a halálom,
atyám, átkozott légy. csak te akarhattad.
hogy földivé váljak, s ő legyen a sorsom,
hogy mohás, ragacsos, barna ösvényeken
kísérjem őt végig – ki magamban hordom,
tudod te jól, atyám – hisz ezért büntettél
istenek s emberek egyesített átkát
atyám, kérlek ne hagyd, hogy fel is ébredjek,
atyám, kérlek, rakjál, emelj nekem máglyát!
Görög
I.
mikor valami végzetesen megáll
s megszakítja az örök mozgást az lehet ilyen
nincs kárpótlás az egyedül töltött évekért
nincs kárpótlás az ujjaim közül szét-
pergett homokszemcsékért
nincs kárpótlás az éjszakákért melyek
keserűvé öreggé ráncossá tettek és meg-
tanítottak hogy irigyeljem az állatokat is
nincs jaj nincs kárpótlás – mert
az élet az élet egyetlen valós lüktető
eleven perce többet ér mint
az eposz amit rólam fognak írni –
azért hogy kibírtam
II.
mikor az árnyak megfojtanak álmodban
és ébredés után szőni kezded halotti
lepled mert tudod hogy méltatlanul
temetetlenül hagytak és lelked
örökkön bolyong de nem tudod soha
áttörni az álom falát nem tudod
betakarni tetemed saját halotti lepleddel
mikor éjente látod a tested temetetlenül
akkor már tudod hogy ráncos öreg
bolyongó lélek maradsz melyet
évszázadokon át fel-fellebbent majd
egy örökös átkod viselő eposz