Farkas Árpád
Versek a vámon
Indulok Budapestről haza. Három hetet töltöttem a könyv évi magyar ünnepe
alkalmából e fővárosban, kiadóm, Püski Sándor vendégeként, ki
öszszegereblyéztetvén vélem csaknem harminc esztendő alatt rótt kevéske
verssoromat, szűzfehér, piciny könyvvel ajándékozott meg; de most, végre, haza!
Agymosást végeznem sohasem sikerült, de pillanatnyilag úgy érzem, útnak,
határnak, vámnak indulván, ki kell takarítanom beleimet, így enyhe hashajtót
veszek be előző este, takarodjék belőlem minden idegen fekália, még a
madárbél-nyomolvasók se jöjjenek rá, hogy ismét elköltöttem életemből három
teljesen szabad és független hetet, mely idő alatt csaknem azt cselekedtem,
ettem és ittam és beszélgettem, amit óhajtottam. Haza, hát, haza! Elvisz egy
piciny társasbusz, milyennel ily hosszú távot még sosem utaztam, a jegy árát
sincs kinek megköszönnöm az elmúlt hetekben annyi szempárral találkoztam.
Elsősorban e tapasztalatlanságból származó a bensőségeimben való elszánt
nagytakarítás, sem élelmet, sem folyadékot nem veszek magamhoz egész nap, mert tudom,
egymás ingereit szólongatják, s kisgyerekként nem állíthatom meg majd a sofőr
bácsit könnyed pipilésre. Böjt legyen ez, önkéntes, nem mint szívós elődeimé a
Don-kanyarnál. Á, az történelem, ez csak könnyed, sportos elszánás, hiába áll
Leczki Lajos mérnökbarátom két Coca-colás palackkal az egyre üvegesedőbb
autóbuszablak mögött, többek között ő is kísérve tekintetével, küldi egyik
palackot érettségiző lányomnak, szánja másikat nekem, s útitársaimnak tikkadás
ellen az útra, nem fogadom el, csak ajándéka kislányomnak szóló felét, mert
tudom, már hanglejtésükből, útitársaim mind Székelyföld
elszármazottjai-elrugaszkodottjai, Coca-colával úgysem köthetnék velük
útitárs-szövetséget, csupán alkohollal, vagy attól teljesen mentes baráti
szóval. Marad hát az utóbbi változat. Leczki Lajosról egyszer majd, más
alkalommal még regélnem kell, de most beburrog indulásra készen a kocsi, villan
utolsót még hűséges pápaszeme, s megszólít egy szakállas fiatalember: bizonyára
nem emlékszem, ő szervezte könyvbemutatómat a Vár Litera könyvesboltjában; nem
emlékszem, persze, ringatott a vonat-autó Miskolctól Veszprémig és le Szegedig,
pillanatnyilag nem is érdekel, csak a gerinccsontom körül csordogáló verejték –
(Ismét lázas lennék?) s annyi a könyves históriában, hogy néhány napja – tegnap
hallám – eltűnt Arad környékén nyomtalanul a Tulipán-cég vagonnyi
könyvszállítmánya. Lehet, azóta meg is került, de a friss hír idegeimbe idézi
egykori határátkeléseimet, a meztelenre vetkőztető motozást, s nem fogadom el a
máris körbekerengésnek lendülő palackokat. Saját, személyes visszapillantó
tükrömben (konkrét napszemüveg, hátad mögé pillantó előfoncsorral), amerikai
barátom nyújtotta át tegnap: „hogy lásd, kik követnek”; „már nem követnek” –
köszöntem meg, de „ne búsulj, nemsokára ismét követni fognak” – rámszuszakolta,
most látom benne a hűségesen elkísérő közmagyart, Leczki Lajos mérnököt, ki
kisvállalkozó kémikusként keresi helyét az újjázendült magyar társadalomban,
nem tülekszik, nem tolakszik, pártot, igazi politikai képviseletet keres,
szerény szolgálatait felajánlani, ő a nemzet háttérbe húzódottjainak, s nem
meghívottjainak szerény képviselője, egy mélybetűnt középosztály utódja, kikből
holnapra talán mégiscsak összeáll az egész Magyarország. Eltart Szolnokig, el
csaknem a határig véle és társaival kapcsolatosan meglódult meditációm, de húsz
kilométernyire a vám előtt pilótánk megpihen. Csárda, hová hetekre
betelepednék, időnként ős-bősz-magyarosan szétrúgni oldalát. Most csak
besomfordálok: ne igyál, hogy ne éhezz meg, ne egyél, hogy ne szomjazz meg s
érzem, meg fogom szegni a magamnak tett fogadalmat. Mégsem vagyok én Fa Nándor,
mégsem a nagy doni átkelő ez itt! Egy kortynyi angolkeserűt, mely összerántja
remegő gyomromat, s megállítja karomon a rövidujjú ing didergését e feneketlen
alföldi esti hőségben. Bizony, bizony szegem meg magamnak fogadott szavam, s
már önbizalom-csökkenéssel remegek tovább a határig. Körül kedélyes társak;
felszínes szóbaereszkedések, s a Vár rendezvényének Máréfalváig utazó kedves,
szigorkás fiúja. Az a kedves fiú azért volt szigorú énhozzám, mert látta,
megpihenésünkkor sokat dohányzom. Nem szabad, mondta anyám is, mondta Leczki őr
is, mondta ez az egészséges fiatalember is, ott a határállomás még zöldellő
bokrai közt. De akkor mit szabad? Megmondta a határőr, kemény, román szavakkal,
amint felszállt a kocsinkra, ellenőrizendő útleveleket „Csend legyen!” így,
csak román nyelven. S lőn. Ő kis, piros, vadonatúj könyvecskéjével, melynek
borítója sem cserélődött a Ceausescu idők óta, végigmustrált bennünket, s
épségben találtattunk. Egy szovjetunióbeli autóbusz mián – mit keresnek
ezidőtájt erről errefelé? – csaknem három órát időztünk a vámnál, míg
méltóztattak! Motyóinkba beleturkálni.
A vámos helyre fiú volt, elismerem, végigfuttatta ujjbegyeit a csomagokon, s
beletúrva kézitáskámba, műanyagtasakomba, ennyivel szándékoztam átkelni a
határon, mintha tűpárnába nyúlt volna, felszisszent:
– Ez mi? – Mi mi? – kérdeztem magam is szigorúan, mint ki ősrégi vallatásokhoz
szokottan tudja, hogy csak kérdésre szabad, arra is pontosan, szószaporítás
nélkül válaszolni.
– Ez mi? – emel ki egy könyvet, melyre magyarul írva vagyon: Angol nyelvleckék
kezdőknek és haladóknak.
Belelapoz, így nem érzem kötelezőnek válaszolni. Furcsállhatja, hogy nem bukkan
román szövegre, félreteszi, szorosan maga mellé.
– Még mi van? – kérdi.
– Értem. Nézze, uram. E kicsiny táskában csupán a szennyesem s tíz darab könyv
még, parancsoljon, verseket tartalmaz, magam írtam. – S átnyújtottam egy
kézügybe kerülő példányt.
– Mind a tízet látni akarom! – ragaszkodik. Visszatér elveszített, útközben
fecsérelt egyensúlyérzékem, megáll ingujjam remegése karomon: humorérzékem, a
veszejtődésre szánt, megtér, hiszen ekkora érdeklődést még a könyvnapon sem
tapasztaltam, hogy tízezer példányban megjelent könyvemből tíz példányt
óhajtana egy személy. Úgy döntök, nem kapkodok igazolványaim után, mely két
ország írószövetségének jóvoltából (talán?) könyvek fuvarozására is feljogosít,
szomorúan nézem e zsákmányával mit-kezdeni sem tudó, elesett embert, lapoz, nem
érti, sem a helyzetet, sem amit lát, legalább nyitna Határátkelés című versemre
véletlenül, úgy vinné magyarul tudó főnökének a könyvet, pislantana belé; s már
hurcolja is a szörnyen-gyanús angol nyelvleckékkel együtt, leng a lengőajtó,
útitársaim, akárha inkognitójából szabadult Drakulára, merednek rám. Itt
tolvajt fogtak, vagy valami hasonlót. A szovjetek miatt két órát, miattam már
negyedórát kényszerültek várakozni. Úgy döntök, én a szívesen cseverésző, ma
többet nem beszélek. A lengőajtó mögül kihallszik: ez angol nyelvkönyv; ezek
csak versek! Visszatér kedves és fiatal, gyanútlan vámosom, undorral dobja elém
30 évi munkám termékét –: „versek!” Bepakolhatok. Igaz, ami igaz, a
Nagy Eligazító hiúságom kedvéért azért mélyebben is belelapozhatott volna a könyvembe,
de mit tegyünk, ha országrészek ide-odacsatolására szolgáló röpiratok
fürkészésére vagyon csak fölszólítása, s mi csupán verseket írunk?
A zippzárat újracsomagolt táskámon nehéz volt visszarántanom, fintor is
kísérhette igyekezetemet, mert felpillantván felém ömlött egy gyűlölettel teli
szempár. Az ifjú vámtiszté, kinek régen egy új csoport matatásához kellett
volna látnia, de főnöke előtt is kudarcot vallván, saját helyzete tisztázásául
is, rajtam feledte kegyes és hegyes tekintetét, s annyit sziszegett csak, míg
elvonszolódtam előtte csomaggal: könnyű nektek.
Könnyű bizony, ha már maga az írott szó is ismét fegyvergyanúba keveredett,
merengek, amíg egyre madársúlyúbbá válva átringunk a Királyhágón, Feleken,
Baknyán, Tolvajos-tetőn, s csak nő a sajnálat a szívemben az iránt, hogy mennyi
mindentől kell féltenünk még e kicsiny földrészt.
Határátkelés
Fut a vonat vélem loppal,
s az árdéli teleholddal
gurul anyám rozskenyere
bor-pirosra kerekedve;
utánunk a tűzszikrákat
apám szórja; ceruzámat
hegyzi éppen halbicskával:
világítsunk a világgal!
Jácint-szemű kisleányom
hintázik a holdvilágon,
sirdogáló kiskendőjét
én asszonyom lengeti.
Fut a vonat, krumpliföldek
partján ringó kicsi őzek,
bokrok, dombok, fenyves-ország,
piros-pettyes-csipros-orcák
tejet ivó szuszogása,
kétmillió arcnak ránca,
sorsnak konca – és kölönce
jő velem a bal zsebemben
dohányporral elkeverten,
anyaföldem – minden kincsem
és koloncom – menekítem,
nosza rajta, ha tudjátok,
vámoljátok, vámosok!
(1969)
Nyitott égbolt
Eluntam a Balkán mocskát
Európába rángató vonatokat,
eluntam határátkelőitek vizeldéiben
bokáig húgyból lábujjhegyre csipeszkedő
s falba ve-verődő kobakokat,
el kis motyóim dúlását, eluntam
bizony, heréim közül bőröm alá
is fölbizsergő, motozó ujjatokat,
Rodin pózában ülök
félszázada a honi klozeten,
rettegjetek, én még maradok,
de indulnak fiaink, átrágják
magukat a parajdi sóhegyeken,
iszonyú szomjasak lesznek, mire
odaérnek, felisznak benneteket!
Eluntam emberkedni félszázadon át,
holnapra MADÁR LESZEK,
hallom, amint percenként percegve
vékonyul csontom, elmadárlik,
bőröm sincs már, csak szárnyam
nő, röpít szabad és tömör levegőn.
Tudom, szószegők, lőttök majd rám,
akárha fácánra, pedig veréb volnék
csak, szürke. S pereg majd tollam,
mindnek szárából tinta csepeg.
Tudom, óceán nem leszek már,
de határátmosóvá
eltintatengeredek.
1991. június 25.