Lászlóffy Aladár
MÁTYÁS HAZATÉRÉSE A VADÁSZATRÓL
– Apád megint belehabarodott valamibe – mondta anyám, azon a fád hangon, amiről tudni lehetett, hogy megint nagyon unja már.
– Most éppen mibe? – próbálkoztam én is a megértést (azt, hogy ezzel a javíthatatlan vén mániással szemben az ő oldalán állok, mennyire sajnálom szegényt) hasonló tónusba csomagolni. Mi azt már évekkel ezelőtt, évtizedekkel korábban, még fogékony kamaszkoromban tisztáztuk, hogy bármi történhet még velünk, apám, hála fellegekben járó természetének, rettenetes, már-már ingerlő naivságának, annak, hogy végső soron mindent mindig rózsaszínben lát, hál’istennek talpraesik, megússza, ellenben mi, a bántalmakra érzékenyebbek ösztönösen csak a szenvedést kapjuk, várjuk, fogadjuk mindenből... Most éppen miből tehát?
– Legújabban a földrengés foglalkoztatja. Képzeld, a héten megint legalább húsz-huszonöt koszos könyvet és egy köteg újságot hozott haza és...
A bajt persze sosem a téma okozza, hanem, hogy annyit jár az antikváriumba, mint más a kocsmába, és hogy túl sokat költ el a konyhapénzből. Nyilván itt fel se merül mint mentség egy olyan mondat, hogy „na és ha italra költené...”; anyámnál ez körülbelül annyit érne, mintha valaki ezzel vágná ki a huszonegyet Kovácsné előtt, amikor esetenként-esténként hazatámogatja, s a konyhaajtóban átadja élete párját, hogy „na, és ha könyvre költené!?”
Apám, Karády Erasmus, miután betegnyugdíjazták, mindent maga köré gyűjtött abba a manzárdba, amit toronyszobának nevezett, s pillanatnyilag valóban a tömbházakkal körülbástyázott, de meghagyott csonka utca legmagasabb pontja volt itt, a régi homokbányának nevezett új lakónegyed szélén, gyönyörű kilátással a városra, és mikor ilyenek voltak, a naplementékre. Ott is ült reggeltől estig egy valamikor ide száműzött törött lábú íróasztalnál, melyet az alája beépített, régi újsággal-könyvvel tele dobozok tartottak jobbára, mintsem hajdan kecses ívű lábai. Tulajdonképpen nem is olvasott már, csak kinézett. Nézte az időjárás és az évszakok bevilágítása szerint folyton változó képet. Úgy nézte, mint akinek már arról is, igazán már csak arról jut eszébe valami, minden. A kórházban felszedett sorstárs-barát, az asztmás Jancsi bácsi plasztikusan tudta kérdezgetni, nem minden él nélkül, ha felszuszogott mellé a kukuléromba, ahol hamar elunta magát, hogy mi a fenéért halmoz fel maga mögé, mint a vágott fát, annyi könyvet, amennyihez már se szeme, se napja nincs elegendő. Apám azt mondta, a tudat a fontos, ez a legfontosabb: hogy mögötte karnyújtásnyira ott van a múlt.
•
Télidő van, amikor a sűrű havazásban a város képzeletbeli díszletei tetszés szerint megjelenhetnek újra, s a régi kirakat-dobozok felett akármilyen cégtábla előbukkan:... „Stein János és Társa...”
– Emlékszel? – kérdi apám, aki mindig szórakozott, de most annyira elmerengett, hogy nem veszi észre: annak a szegény gyermeknek már keze-lába olyan, mint a jég, és topog a pisilhetnéktől.
– Ühüm!
– Mit mondasz?
– Igen.
Valami van ma velem is, ezért nem ébredek tüstént rá, hogy a szereposztásban most nem is én vagyok az a gyermek, hanem apám, s apám se ő maga, hanem még nagyapó, ezért kotyogok, mielőtt gondolkoznék. A helyes válasz ugyanis így hangzik:
– Nem... – amitől apám, azaz nagyapó megütközve néz majd rám, vagyis arra a kisfiúra, akivel ott áll kézenfogva. Nyilván mert mi is éppen ott szoktunk ácsorogni; szoktunk ott nézelődni a kirakat előtt. De hogyan is emlékezhetnék én Stein Jánosra, hiszen már száz éve a Házsongárdban nyugszik!...
– Stimmel!... Mit beszélsz? – mormogja apám, mellém hajolva, s a lélegzetünk kis felhőiben már másodszor próbálkozik, hogy bepárásodó cvikkerén keresztül kiolvasson egy könyvcímet ott az üvegen túl. Én pedig őt bámulom percek óta.
– Már megint elcserélted valakivel a szemüveged? – dörmögi a kisokos.
– Á dehogy! – mosolyodik el, és egy bűvész könnyedségével saját valódi .szemüvegévé változtatja a muris régi csíptetőt. – „Kis történetek nagy találmányokról.” Ezt megvehetnénk neked, mit szólsz hozzá?
Merő véletlen, hogy a Stein-féle papírkereskedés auszlagjaiban megint könyvek virítanak, holott más üzlet van már a helyén a mi időnkben. Miután a hentest, aki a front után elsőnek deszkázta be az üvegtáblák helyét, és gyertyafénynél mérte a mócsingot, hamar felváltotta egy cukrászda, az államosítás után csakis azért zsúfolták be ide a városka egyetlen antikváriumát, mert semmi másra nem volt alkalmas: ennek az üzlethelyiségnek volt a legkorhadtabb padlója. Ezer szerencse, mert most ide benyomulunk szépen, lerakjuk egy sarokba a szatyrokat, melyekkel reggel óta sorba álltunk, s ki se megyünk zárásig. Én majd, kezemben az ajándék könyvvel, szunyókálok egy kicsit a batyun, míg apu állva végigböngész pár tucat kopott kötetet. Addig csak felenged a Szebeni bácsi bakancsában a lábam. Mert nem igaz, hogy jobb, ha egy-két számmal nagyobb a lábbeli, dupla harisnyát lehet húzni bele. Hiába, estére úgyis ágyba kerülök, s anya sopánkodva hozhatja a hőmérőt meg a herbateát. Márpedig amilyen az én mandulám, ez az ágybakerülés legalább egy hétre szól. Sósborszeszes kockacukorral s fehér, puha kendővel bekötött torokkal kezdődik; a cirkuszosabb esetekben nem úszom meg priznic nélkül. A láz persze csak éjjel kutyálkodik, nappal kibámészkodhatok; hogyan gyűlnek a cinkék a tavalyi madáretetőre. Egyszer egy ilyen téli betegségben szereztem életem első opuszát:
„... de a jófiú nem hagyja:
fehér havon aranymagra hívja
meg a sárgán kéket  
viselő bús cinegéket...”
A csodagyerekek pedig csupán csak egyoldalúan képzett gyermekek; egy-egy családban több szó esik erről vagy amarról, s a bikfic jobban fülel az átlagnál. Más dolgokban viszont ő marad le. Az esetek többségében még az is kiderül, hogy a szükség sarkallóbb, mint a jólét, ezért a szegény gyermek a jártasabb, a tapasztaltabb sok mindenben; gyakorlati dolgokban biztosan.
•
„... Harmincnyolc-öt! Szervusz, Pataki, mi volt feladva földrajzból?”... Hagyd abba a zokogást, szívem, csak felébreszted apát is! Ezt akarod? Aztán egy-kettőre belekékül, ő fog belehalni, ha meglátja, milyen állapotban van az unokája... Inkább hívnád át a kedves barátodat... Ilyenkor?... Ilyenkor!... „Szegény Erasmus, te egy darabig nem fogsz iskolába jönni. Milyen jó dolgod van! Emlékszel, Jocónak milyen szép volt a temetése? Hát csak azért”... Ne! Most ne nyisd rá az ablakot! „Karády Erasmus! Jelen!” Már megint annyit hiányoztál, mint tavaly, most mit kezdjek veled, kisfiam? MOSTMITKEZDJEKVELEDKARÁDYHOGYANZÁRJALAKLEFÖLDRAJZBÓL? Márpedig ez történelmi földrajz. Tetszett már hallani róla? Nagyapám, Karády Erasmus professzor alapította a Ferenc Ferdinánd tudományegyetemen. Mit? Jó, akkor Ferencjózsef, kérem. Amikor még megvolt a... Mi volt meg, na halljam? És vagy földrajz, vagy történelem. Nekem ne próbálj itt hasalni, fiam. Harmincnyolc-három. Mondom, hogy esik a láza, nyugodj már meg... Nem és nem és nem! HISZEKEGYIST... Engem tessék viszszaengedni a képre. Ma délután jönnek Mátyás királyék haza a vadászatról, és innen az ablakunkból látható minden. Itt fog ellovagolni Karády Erasmus is az ifjú király kíséretében. Hiszen ő volt a vadászmestere abban az esztendőben... No majd meglátjuk év végén! Még évismétlésre is utasíthatnak, vigyázz. De kérem, én nem hazudok. Hanta! HANTAAZEGÉSZHANTA! HANTA-HAN-TA-HAN-TAAA... Jól van, csak ne tessék rángatni most a paplant, fáj. FÁJ... Ó, ne kényeskedj már megint. Nálatok minden olyan különleges. Tulajdonképpen hányadik században is zajlott le a gyermekkorod? – – – – – – – –
– – – – – – – –  – – – – – – – –  – – – – – – – –  – – – – – – – –  – – – – – – – –  – – – – – – – –  – – – – – – – –  – – – – – – – –  – – – – – – – –
Régebb ilyenkor körém hordták a játékaim, összecsukható képeskönyvek, leporellók lógtak le kétfelől a selyempaplanról, mint elernyedt nagy harmonikák; különben nem volt szabad csak úgy rátenni, rádobni semmit, még egy pizsamát se, nehogy folt essék a moaré angyali árnyalatain. Amióta a pincéből visszaköltöztünk a lakásba, sajnos más paplanunk van, egy rongyosabb, de rágombolható fehér batiszt paplanvédővel. Különben is lehetetlen egy ráterített pléd, vagyis ami maradt: lópokróc nélkül kibírni ezekben a szobákban, melyek mostanában tízszer hidegebbek, mint a háború előtt voltak. A cinke is több, mint azokon a régebbi teleken. MOSTMEGFOGTALAK! Ó, de rettentően nagy hazug vagy, Erasmus – – – – – – – – azt mondtad, apukádnak az első világháborúban le akarták vágni a lábát!... Le is akarták, pedig még csak kilenc éves volt, de nagymama azt mondta: „Egy Karády Erasmus fel lábbal? akkor inkább haljon meg!”... Na tessék, megint henceg. Egy kilencéves gyermek nem sebesül meg a harctéren, s főleg nincsenek gyermekei. Nem is mondtam, hogy már akkor az én apukám volt. És azt se, hogy a harctéren sebesült meg. Csak sípcsonton rúgták a focinál... Teljesen mindegy, öregem, csakis hazugság lehet az egész, ha nálatok mindenkit ugyanúgy hívnak, akkor úgysem lehet megkülönböztetni a többiektől. Már hogyne lehetne, amikor egyik én vagyok, másik apu, a harmadik nagyapám... Az a vadászmester? KISFIAMAZEFFÉLÉKETJOBBHANEMMESÉLEDELAZISKOLÁBAN…Miért? az a negyedik volt, vagy a negyvennegyedik, ha azelőtt és azóta minden elsőszülött Karády csakis Erasmus lehetett, végig a történelmi földrajzon. Na és mit értetek vele? – – – – – – – –  – – – – – – – –  – – – – – – – –  – – – – – – – –  – – – – – – – –  – – – – – – –
Ha már lábadozom, lekérhetem a sifon tetejéről a nagy nehéz milleneumi albumot „Szerkesztette XY”... A sarkainál a kötés már annyira elkopott, hogy látszanak a fémkapcsok, amióta ezt alaposabban megvizsgáltam, azóta értem: mi is az a szerkesztés: hogy sokan rajzoltak belé, Lotz Károly, Than Mór, Székely Bertalan. Odatámasztom a két felhúzott térdemhez, s anynyit nézem a Mátyás hazatérését, amennyi belém fér.
•
Vér, erdő, havasok. Mátyás. Nappal szembe, ellenfényben általában merészség fényképezni. De ez nem fénykép. Csak olyan. Akkor honnan lehet tudni, hogy így volt?... Szamár vagy. Nem érzed, hogy olyan észbontóan pontos minden, hogy az a szembe loholó kutyus mindjárt ideér, és megnyalintja a kacsód. Vagy megáll egy kőhajításnyira, megveti a lábát, és dühösen megugat, ahogy egy testőr-kutyához illik. Mert hogy te, aki nézed, látod, mit keresel, mit leskelődsz itt az erdőszélen, de a képen kívülről. Ki hívott ide?... A kerekek csikorgását is hallani, meg a marhabőgést, a kürtszót, ostorpattogást. És mindenekfelett a szívdagasztó lódobogást. Mit gondolsz, mennyi ideig tartott, amíg lentről a völgyből, szépen bekanyarodva az egész díszes bandérium felért a várkapuig? Vagy két órát, de lehet kétszáz évet. Akkoriban volt idő mindenre: megtörténni, elképzelni és megfesteni. Minden részletet. Mert csak így érdekes. Hát nem ott voltak a legapróbb részletek is? A csörömpölő vasak, kardok, kengyelek, vállra vetett kötegben a kelevézek. Hányszor hajították el, be a lombos sűrűbe valami után, s ki szedte össze őket, hogy visszacipeljék a következő eseményig a fegyverkamrába? S hátha nekem most nem is a királyt, hanem valami semmiséget van kedvem alaposabban tanulmányozni. Akkor az hova lett? Akkor azért is itt van. Aranyló porba takarva is, véglegesen, mégis. S mögötte, ameddig csak ez az akkori naplemente terjed, ott a nagy, nyugodt, gazdag ország. Ahol senki nem fél még a töröktől, a holnaptól, semmitől.
Ha akkoriban egy olyan toronyszobája lett volna valakinek, úgy nézhette volna végig ezt a történelmi tablóvá kimerevített jelenetet, mint ma üvegkalitkájukból a meccsközvetítő riporterek. A történelmi földrajz pedig nem más, mint annak tudomása, hogy valaha például ezen a helyen, ahol most a mi házunk áll, ahol itt fenn a manzárdban üldögélünk, hót méter ötvenkét centivel az utca szintje felett, valaha: abban az időben, csak erdőszél volt, és éppen egy olyan mestergerendának való, terebélyes tölgy koronájának legalsó ága ringott az országút szintje felett körülbelül ugyanannyival. És ekkor kanyarodott fel az aranytükrű, de kéklő valamibe vesző távoli folyócska felől az a porba burkolt vadásztársaság a mesebeli kiskirállyal, aki mintsem ott uzsonnázzék tulipános udvarában, szívesebben űzte a vadat, amint az szokásban volt, mióta csak hős fiai szép Enének nyomába szegődtek valami csodaszarvasnak. Ha lett volna, akkor azon az ágon egy bölcs manó, de legalább egy valamirevaló, felvágott nyelvű holló, máris felmérhette volna a helyzetet, felmondhatta volna a kommentárt az Ünőfiak és Mátyás között eltelt időről, ahogy én felmondom a Mátyás és az utolsó Karády között eltelt időről. Susogó erdőszél helyett szennyezett századvég. Balkán. Hát valami efféle a történelmi földrajz tárgya.
A milleneumi albumot pedig nagyapám égette el, saját kezűleg hasogatva ki a hersegve szakadó vastag, aranyozott szélű lapokat, éppen egyik karácsony előtt, amikor holtbiztosra vették, hogy házkutatás lesz nálunk. Olyan volt az egész, a tikkadásig befűlt konyhában, mint valami fekete vágásra következő titkolt tor. „Mátyást ne!” – üvöltöttem, amikor rájöttem, mi folyik, s ajtóstól rontottam rájuk, de fojtott érvükkel elhallgattattak: „Azt akarod, hogy apádat elvigyék a Duna-csatornához?”
Apámat akkor nem vitte el senki, de nagytata két hónap múlva belehalt az élete utolsó napját megelőző hetven évbe.
•
A negyvenes évek végén egyszer csak elrendelték „a burzsoá korszak sovén és irredenta irományainak” megsemmisítését. Elvileg minden állampolgár köteles volt beszolgáltatni az effélét, az intézményeknél pedig, kezdve az iskolakönyvtárakkal, nyilvánosan, és azonnal túl is teljesítették a tervet, az összes ezerkilencszáz-eddig-meg-eddig megjelent anyagot kihordták az udvarra, és volt, ahol alágyújtottak, volt, ahol megvárták az első esőt, aztán elszállították ismeretlen helyre.
Átvezetnek a kisudvarra. Érzem, hogy megszédülök. Bonyolult dolog egy harminc-negyvenéves érettségi találkozó. Az idő gyógyít, legalábbis csillapít; de pusztán a színhely látásától, azt hiszem, örökre felbőszülnek az emlékek. „A tornasorból az első négy, Bunya, Pethő, Zsoldos, Karády! Délután ötre itt vagytok egy kis önkéntes munkára...”
– Ilyen volt a máglya, suttogta vigyorogva Bunya, miközben arcunkat kitárt tenyérrel védve valami hosszú, folyton lángra lobbanó végű lécekkel bökdöstök, harizsáltuk vissza a lángok közül szökni próbáló perzselt lapokat.
Akkor volt a spencer divat. „Fiúk, aztán pofa be! Mi az, Bunya, te állapotos vagy? Ne zabálj annyit, fiam!” – harsogott az egyik felvigyázó tanár, aki pár hónappal évkezdés után tért vissza a hadifogságból, s a felesége máris kisbabát várt. Madarat lehetett fogatni vele, csak a modora volt ilyen. Korán sötétedett. Megfújtunk egy-egy alkalmatos: kellőképpen tetszetős kötésű és eléggé lapos könyvet. Csak hazafelé, a villanyoszlop alatti osztozkodáskor derült ki, milyen elképesztően távoli és közömbös témák: III. Napóleon; Svájc rövid története; Skandináv regék és mondák; Az újgörög állam kialakulása, a Heteria-felkeléstől a második alkotmányig; Művelődés az Anjouk és a Hunyadiak korában, bőven illusztrálva. Van amikor az öröm indulatos káromkodásban tőr ki, úgy szabadul, mint a sokáig palackra ítélt szellem. A spencer alatt, a hasamon dobogott hazáig nem az a „Mátyás”, de annak gyönge mása, a hatalmas kőnyomat helyett Morelli Gusztáv kicsinyített fametszete. Egészen más, de ugyanolyan fontos részletekkel.
•
Persze, voltak ennél szigorúbban ellenőrzött helyek. Ó, azóta szakember lettem a kérdésben. Manapság, mikor minden piszkos üzelmet kiteregetnek végre, az embernek csak viszonylagos szerencsével kell olvasgatnia a sajtót, és bármilyen témakörben talál új adatot. Legfennebb újabb téveszmékre és porhintésre csap le, de az is valami, közelebb visz a soha be nem következő tisztázáshoz. Itt van például egy és más, amiről eddig kevesen tudtak, hát most már összehasonlíthatatlanul többen fognak, de mit érnek vele! „Térképeink magassági adatainak kiindulási pontja egészen 1948-ig az adriai alapszint volt (vagyis az Adria középmagassága Triesztnél), ám ettől kezdve tengerszint gyanánt a balti alapszintet (a Finn-öböl szintje, Leningrád mellett, Kronstadt szigeténél) tették kötelezővé. Ez azonban 0,675 méterrel alacsonyabb a másiknál, ezért a térképeken hegyeink enynyivel egyből magasabbak lettek; kis méretarányú térképeken kerek egy méterrel, mivel ötven centi felett fölfelé kerekítünk. Az öreg kartográfusok mondogatták is: két vesztes világháború után az ország területe sokkal kisebb lett, de hegyeink – hála a Szovjetuniónak – megnőttek!... A Varsói Szerződéshez tartozó országok térképei mind a balti alapszint szerint készültek; ezt a katonai szükségletek indokolták...”
A térképészeti intézetekben létrejött a titkos ügykezelés. Az éberséget annyira fokozták, hogy még a 1:500 000 méretarányú térképet is titkosnak minősítették. Mindent lajstromoztak, s csak engedéllyel, aláírás ellenében lehetett kikölcsönözni, s a munkaidő végén a szolgálatos lista alapján nap mint nap ellenőrizte, hogy valamennyi a helyén van-e, az eredményt pedig telefonon jelentették, a térképanyagot páncélszekrénybe zárták, a kulcsokat acélkazettába helyezték, s az iroda ajtaját zárás után viaszpecsét is őrizte másnap reggelig. Akárcsak a mesebeli sárkány kastélyában az a legbelső szoba, benne egy aranyedény, amiben egy hal úszkál, abban egy tojás, a tojásban egy légy, s annak a szárnya alatt egy pici aranykulcs, mely az aranyláncon tartott elrabolt királykisasszony erényövét nyitja. Mígnem egy szép napon valahol nyugaton utazgatván valaki elképedve látja, hogy a Bergengóc Szocialista Köztársaság katonai lebontásúnak mondható, igazán kitűnő térképeit bármelyik papírkereskedésben három fagylalt áráért árusítják. Persze, hiszen a térképezés története nem esett egybe sem az 1917-es, sem az 1945-ös fordulatokkal. Haza is hoz egy mutatvány-példányt, jelenti is a felettesének, aki a szabályok szerint jár el: betitkosítja, lajstromba veszi, s bezáratja szépen a többi mellé a páncélszekrénybe.
Persze, ha valakit el akartak intézni, elég volt valahol rést találni az éberségen, le egészen egy vidéki kis tankönyvkiadóig, s amíg tisztázódtak a dolgok, miken ment át addig a vétlen vétkes!
Több kelet-európai ország úgy oldotta meg a turistatérképek készítését, hogy nem adott ki turistatérképet se; máshol azzal a megkötéssel éltek, hogy a vonalas rajzot el kell torzítani; például minden út- és vasút-kereszteződést egy centiméternyivel arrább kell rajzolni. Nyilvánvaló, hogy ez az összes szintvonalat, és úgyszólván a térkép teljes tartalmát eltorzította, s aki csak használta, eltévedt a terepen. De hát egy ejtőernyősvicc is járta akkoriban az oroszul perfekt tudó amerikai kémről, akit ledobtak az Uralban, s azonnal lebukott, mert néger volt.
•
Karády Erasmust a főszerkesztő utasította, beletekintett a dokumentációba, de különben is a kisujjában volt a szakma, megrajzolta a vonalas tervet, két hét alatt a fiával bejárta a környék összes turistaösvényét. Emlékezetesen szép ősz volt, hamar elkészítette a határnévtervet is. A vonatkozó szabályok értelmében a térképtervet felterjesztették hatósági jóváhagyásra, ahol egy ezzel megbízott térképész őrnagy nekiült, hogy cenzúrázza: redukciós körzővel bemérte az összes pontokat. Persze minden a helyén volt.
Egy szép napon berendelték a kiadóigazgatót. Harmadnap megkapta a magáét az osztályvezető, és máris repült az írásbeli megrovással az aktatáskájában, le a vidéki részleg főnökéhez, hogy miért nem végzett lelkiismeretes munkát. Ennyi dühös főnök végül is szóbelileg utasította az igazi bűnöst: torzítsa el a térképet, ahogy illik, minden út- és vasútelágazást rajzoljon egyegy centiméterrel arrébb. Sajnos megtagadta. A munkát elvégezték mások. Iránta pedig érdeklődni kezdtek egy másik hivatalban. Aztán eltelt előbb az a két kínkeserves év, s utána a másik tizenkettő, fenn a manzárdszobában, melynek ajtajára, a padláslépcső tetején egy születésnapján saját kezűleg szegeztem fel a régi cégtábla miniatűr, de pontos mását: „Stein János és Társa”.
– Őrület, de van benne rendszer! – bólogattam elismerően a kiselőadás végén. Apám elemében volt. A hűséges famulussá előléptetett Stein Jancsi bácsi adogatta a keze alá az újságkivágásokat, a saját kezűleg rajzolt grafikonokat, melyekkel akkoriban földrengés-ügyben önkéntes ismeretterjesztő körutakat tettek gyári klubokban, falusi kultúrotthonokban, ahol, hogy a táncmulatság kibontakozhassak, mindig kellett valami épületes népnevelő ürügy. A két öreg üdvöskéje lett fantáziátlan könyvtárosnők és lusta kultúrfelelősök laza maffiájának; kézről kézre adták őket. Anyám nem győzte nyakkendővasalással.
– A földrengés nem ritka jelenség, majdnem azt mondtam: „tisztelt hallgatóság!” Most mit marháskodsz? Ülj oda a sarokba, és hallgass végig! Jancsi, légy szíves, tölts ennek a birkafejűnek. Mert az iskolában sem voltál képes soha komoly tárgyakra odafigyelni!... Téged csak a mese meg a történelem köt le... Nos, lelkem a rengések egyenlőtlen földrajzi eloszlását a globális lemeztektonika elmélete magyarázza meg. Eszerint a Föld burkát egy átlagosan 100 km vastag merev kőzetréteg alkotja. Figyelsz? Ez a burok azonban nem összefüggő, több darabból áll. Mint a főtt tojás héja, amikor feltöröd. Nos, két ilyen szárazföldi lemez közeledésének térségében a rengések erősek... A gyengébbek kedvéért egy szemléletesebb példa. Emlékszel az én térképügyemre. Nahát.. Jancsi, add csak ide azt a lila dossziét ott van a hátad mögött Nem az!... Nézd csak, ha megpróbálom összeilleszteni ezt a két térképet... Bizony. Látod? A Hagymás térképének két egymáshoz csatlakozó lapja közül az északi 1:80 000, a déli 1: 60 000 méretarányban készült, s ez az összekapcsolódó lapok határterületén nagyon megnehezíti a használatát. Nos, amit ezek a marhák nehéz szellemi erőfeszítéssel állítottak elő, olyan helyzeteket spontánul, tévedésből vagy a maga logikája szerint produkál bizony az öregisten vagy a természet is, ahogy tetszik... Hát ez a földrengés lényege...
Patakzik róla a víz, és egyre sápadtabb. Pedig hol vágyunk még a végjátéktól, amikor napi pár pasztilla tartotta már csak benne a lelket. Tulajdonképpen még én sem vettem komolyan a ki tudja, milyen pincékben szerzett „szívreumáját”, lekötött, magával ragadott a lendületes okfejtés a fogyó országban azért is csudamód növekvő hegyek történelmi fintoráról, meg arról, hogy jóllehet pillanatnyilag senki se táplál iránta területi igényeket, az ősi Hellász egyszer csak elkezd kiterjedni, területi többletet termel a legtitkosabb módon, de bizonyíthatóan. „Egy kutatócsoport vizsgálatai szerint Görögország területe 1890 óta észak-déli irányban több mint egy méterrel lett nagyobb. A vizsgálat során tizenöt olyan koordinátát mértek, melyek már 1890-ben is háromszögelési pontként szolgáltak... Egyidejűleg azt is vizsgálták, hogy a változások mennyiben írhatók a térség földrengéseinek számlájára. Az adatok kiértékelése után úgy adódott, hogy a területnövekedés 60 százalékát okozták az utóbbiak: például a Korinthosziöböl és Evia térségében távolították el egymástól a szárazföldi tömböket.” Na és? gondolom szentségtörő cinizmussal, de nem merek felnézni az újságlapról, érzem, hogy a beállott csendben mindketten diadalmasan, ünnepélyesen és várakozásteljesen engem néznek.
– Úgyhogy nem hiába foglalkozom én a földrengésekkel mostanában – nézett ki gőggel az ablakon a megszokott, de örök szép látvány irányába az én korán őszült, pengeéles profilú és éles eszű apám, akire szomorúan kezdtem rá se ismerni.
– Hát igen, hasznos kis szobatudósok vagytok – jegyeztem meg fáradtan, s éreztem, hogy most én vagyok olyan, mint a fásult szülő, aki munka után, hazaérve, lerogyva, a gyermekek lelkesen elébe hordott legszebb rajzainak sem tud már örülni, de még képes arra a fáradt mosolyra, amivel előttük ezt palástolja. Utóvégre ő a felnőtt.
Nem tudom: Karády Erasmus mikor kezdte okosabbnak érezni magát az előző Karády Erasmusnál, s hogy. ez nemzedékváltásként pontosan ugyanabban a fázisban, idősávban következett be; csak azt vettem észre, és belém sajdult, hogy ezzel együtt átveszi az ember a másik iránti szolgálatos aggódást is. Mit állhatott ki a nyeszlett, folyton lázas egy szál fia betegágyánál ő, akiért most engem szorongat a félelem s a próbafájdalom.
A paleomágneses vizsgálatok azt mutatták, hogy a Göröghon területét hordozó kéreglemezek forognak, a legutóbbi klinikai látleletek szerint a Karády Erasmus egykori vitalitását hordozó lábon járó csontváz pedig szédül. Hazaengedték, mint azokat, akiken már nem lehet segíteni, de nem szeretnék, ha a kórház halálozási statisztikáját rontanák. Iszonyú meggyőző ereje lehet a légszomjnak, ha állandósul.
– Szóval akkor mégis igaz, hogy mi is meg fogunk halni. – Nem fogom fel kérdés gyanánt, akkor el lehet kerülni a pontos választ; ha csevegőre fogjuk.
– Mindenki meghal. Láttad, kaptam neked egy érdekes régi munkát. Darwin a tengerrengésekről.
– Akkor addig is miért bosszantják az embert? – folytatja makacsul az elkezdett irányon.
– Mert ilyen ez a rohadt élet. Lassacskán mindenki depressziós lesz. Nehezen beszél; fáradtan, de parancsolóan gesztikulál hát. Két kézzel inti a tiltakozást. Közel kell hajolnom, hogy a hosszú mondatot értsem.
– Depressziós csak az, aki a negatív élményeit nem tudta feldolgozni... te meg én sosem leszünk depressziósak... te tőlem örökölted, hogy mindent azonnal megrágsz, hétbe hasítsz, és aztán eldobod, mert már jön a következő vizsgálni való világdarab... De azért nem kell eldobni semmit. Jobb eltenni. Hátha valaha másnak több esze és ideje lesz rá...
Így teltek a napok. Egyik szobában vele viaskodtam:
– Hány óra?
– Fél négy.
– Mikor adsz?
– Hatkor, mint rendesen.
– Én addig már megfulladok.
– Nem fulladsz meg. Tudod jól, hogy naponta kettőt vehetsz be.
– Mit spórolod?...
A harc szüneteiben egyik lélegzik, de észre sem veszi, másik kapkod a betevő oxigénért.
– Akkor nem adsz?
Csend, ellenséges, lihegő, megszégyenítő. Kétoldali csend támadja meg a legjobb apa-fiú viszonyt Az is átfut hol ijedt, hol belefásuló eszméletemen, hogy fájdalmasabb, de könnyebb is dacos haraggal elszakadni, mint a zokogó búcsúzás. Az utolsó félórában, mint szorult helyzetben a pincér, látványosan odakészítem a pasztillás dobozt, a kis pohár vizet. Kerüljük egymás vasvillatekintetét.
– Gonosz vagy... Látod, anyád már beletörődött. Már csak neked jó, ha én még élek... Csak egyszer tudnék egy mély lélegzetet venni...
A másik szobában anyámmal csapunk össze:
– Ugyan mit remélsz attól a pár tucat pasztillától.
– Csak így hosszabbíthatjuk az életét.
– De milyen áron!
Csend.
– Elborzadok, ha arra gondolok, hogy majd velem is ezt fogod végigcsinálni.
– Jól van, tessék, add be az egészet, add oda, adagolja, ahogy tetszik!
– S vajon miért ne lehessen egyszer még egy tiszta mély lélegzethez juttatni!
– Mert szétrobbantja a szívet, nem érted?!
Pedig valójában én nem értettem. Én értettem félre az egészet. Nem akartam felfogni, hogy valaki közülünk, azok után, amiken átmentünk, ne akarjon a végtelenségig élni, az olyan kis cinkosán összekacsintó reménységek nevében is, hogy agyonnyomtak, beszorítottak, de egy milliméterrel azért is folyton nőnek a magasságok, egy-egy centivel azért is kiterjed a mélység. Mit számít ehhez képest, hogy személy szerint a miénk: a kedv és az erő elszivárog. A történelmi földrajzon úgyis, azalatt is visszasütött a délutáni nap. Mit számít, hogy a Karády-ős tulajdonképpen CORRADI volt, s valaha Lajos király édesgette magához, hozta el, vagy valamelyik másik Anjou vagy Luxemburg, még Ozorai Pipóval együtt, talán egymás vasba bújtatott vállát lapogatva barátságosan, maga Toldi Miklós csalta el ide, ahol ég a napmelegtől a kopár szik sarja. Erasmus de genere... aki Milánóban lehet csak mészároslegény volt, de ha egy kiadós kis verekedésre, csihipuhira, lovagi tornára kerül sor, kiváló génjeire mindörökre számítani lehet. Apáról fiúra. Sőt a fiúkra egyre inkább. Mert itt valami végzetes csatavesztés történt, pár nemzedékre bizony kiesett a gerely a bajvívó kezekből. Vajon nem láttak jól, vagy mást láttak azokon a velük öregedő okulárékon keresztül, mikor olyan tragikomikus biztonsággal csak kijelentették, hogy mögöttük karnyújtásnyira ott a múlt, csak a kezük ügyében, éppen nem volt már semmi. Persze könnyű lustának, elpuhultnak tartani azt a szomorú nemzedéket, mikor az ifjú embernek még keze-lába remeg az izgalomtól, és hallani se akar olyasmiről, hogy valaha ugyanígy járunk, valamennyien.
Boldog lehettem volna, mire mindezt tisztázom, ha nem hagy el éppen akkor Karády Erasmus, és megint csak Karády Erasmus maradt. Akkor értettem meg nemcsak ésszel, de érzelemmel is, mikor ő ott elaludt a karomban az ál-„Stein és Társa” üvegkalitkájában, hogy mennyire más már az az aranyos naplemente, mikor Mátyás haza szokott térni a vadászatról, hogy csicsás Corvinái közé zárkózzék. Akkor ment el a kedvem, és vonult vissza az esztelen álmoktól, szűnt meg az elvesztett édenek szomja, és elfogadtam mindent, akkor törődtem bele Toscanába, Tordába, Trianonba, s borult rám a legnagyobb bánatom: hogy éppen itt, csak most, csak egyetlenegyszer és ebben az emberben, magamban lenni, élve eltemetve.
•
Amikor a sűrű havazásban a város képzeletbeli díszletei megjelenhetnek újra, s régi kirakat-dobozok felett akármilyen cégtábla előbukkan, odaballagok álmodozni... „Stein János és Társa, Főtér 9...” Ajtónyitáskor kis csengő jelenti, hogy valaki belépett. Fölösleges, mert itt még a tolvaj is megilletődik, a boltíves plafonig érő polcok templomában. Közbül a tárlókban is csupa szépen sötétlő méltóságteljes kötés, különös szagú könyv az idő és a tér valamennyi elsüllyedt nyomdájából. Nemcsak könyvek sorsa ez. Csak álldogálnak a vevők, egy kezükben fellapozott kötetbe felejtkezve, egyesek ott állnak órák, évek, évszázadok óta, mintha különös biztonsági zsilipek zárnák el odakinn az utcát, az eredeti úticélt, ahova elindultak egyszer, reggel nyolckor, az elmaradt teendőket ők kábító ablakok elé tapadva máshova néznek, látnak ismerős és ismeretlen szövegek közvetítette létbe. Van, aki maga is, ki tudja, mióta egy párszobás könyvben lakik. Jó napot, Kemény úr, Jósika úr, jó napot, Erdély!... Nini, hatéves korom kedvenc képeskönyve, megkerült hát mégis az a szakadozott leporello. S a madáretető versike vége is a cinkékkel:
„..megeszik a fagyott magot
s kibírják vele a fagyot!...”
S a kölcsönadott teljes Copperfield Dávid, a napszítta almazöld vászon, kopott aranyozással. Márványpapírban a Görög régiségek s Barbarossa Frigyes története (a kollégiumi bibliotéka lila ovális pecsétjével, leltári számmal), melyet a teherkocsikra felhányt, kiselejtezett iskolakönyvtárból vittek a krematóriumba, a szellemi deportálások valamelyik tavaszán. Heine, Vas Gereben s Hippolyte Taine egyaránt megjárta valahol a máglyát. Itt feltámadunk, ebben a könyvmennyországban, mely csak a szépen rendben tartott temetőkhöz mérhető, vagy az épségben meghagyott régi városrészekhez. Az álló olvasók csipegetnek, van, aki rá is gyújtana reflex szerint a szellemi táplálék mellé, s csak egy kávé hiányzik, miközben elmerülten eszegetjük a fagyott magokat, kibírni a soron következő telet.