Varga Gábor
Varga Gábor
HOZSÁNNA DÁVID FIÁNAK
A Királyok Városa felett már régen beesteledett, amikor a sötétből halkan,
szinte alig hallhatóan elhangzott az üzenet:
– A nagy pillanat közeleg! Készüljetek!...
Rövid híradás volt, alig néhány szó csupán, az is szinte elveszett a késő
délutáni robotzsivajban, hallatára mégis megremegtek a közelben levők. Igaz,
csak egy villanásnyira: amíg döntöttek magukban az üzenet képtelensége felől.
Az ijedtség szülte hallgatás dermedtsége nem tartott soká. Néhány
gondolatvillanás, néhány egymáson felejtett tekintet, s a némaság rácsa
következetesen ismét széttörettetett:
– Készüljetek! Készítsétek magatokat az ő érkezésére!...
Ugyanaz a hang volt. Magabiztos, nyugodt, szinte kísértetiesen higgadt,
szenvtelen hang. Egy ismeretlen jövevény hangja...
A jelenlévők testét egyszeriben hideg borzongás járta át. Az ösztönösen felvillanó
tekintet már-már egyik-másik árulója lett. De aztán megmaradt továbbra is a
csend. Végtére mégiscsak a süketnéma lét a legbiztonságosabb most a Nagy
Templom lábal körül. A maszkok továbbra is mozdulatlanok maradtak, a mozdulatok
kiszámítottak, a tekintetek pedig közömbösek. A jelenlevők egész egyszerűen
féltek. Féltették az életüket.
– Miért kételkedtek? Ne kételkedjetek! Az ő országát kishitűek nem építhetik
fel!... Készüljetek! Gyűljetek egybe, és jöjjetek elő, közeledjetek mind, kik a
nyomorban ragadtatok és a jövőben reménykedtek! Erősítsétek a lankadt kezeket,
és szilárdítsátok a tántorgó térdeket! Egy új ház fundamentumát kell
megépítenetek!... Készüljetek!...
A sötétség lassan, fokozatosan izzani kezdett. A némaság egyre feszültebb lett,
a várakozó önfegyelmezés terhe pedig mind nehezebb és nehezebb...
– És mondd, eljön? Bizonyosan eljön? Hátha... – szólalt meg végül is az egyik
sarokban egy tétovázó hang. A remegő izgatottság miatt nem is lehetett
hamarjában felismerni, hogy a kié.
– Hiszed-e az ő igazságát? – hangzott a higgadt, nyugodt, csendes szavú válasz.
– Hiszem.
– Akkor nincs hátha...
Ismét csend lett. Iszonyatosan mély, sűrű, tüdőtrobbantó csend. De már
korántsem a félelemé, a rémületé vagy a belenyugvásé. Hiszen végső soron miért
is ne? Miért ne lenne lehetséges?... És egyszeriben eltűnt a fejekből a
„mindegyhogymileszcsakvalahogylegyen” fásult kétkedése, a belenyugvás
bambasága. Az értelmetlennek tettetett tekintetek tucatjaiba egykettőre élet
költözött...
– Jöttem, mert az Úristen bölcs nyelvet adott nékem, hogy tudjam erősíteni a
megfáradtakat beszéddel; megnyitotta fülem, és én nem voltam engedetlen;
megsegített engem, azért az igazság által lettem erős. Mert eljön a Szabadító,
a Dávid király fia, jön hatalommal, és uralkodni fog észak és dói, kelet és
nyugat felett; igazságában ítéli a gyöngéket és tökéletességben bíráskodik majd
a föld szegényei felett. És jaj lesz majd akkor azoknak, akik a gonoszt jónak
mondják, a jót pedig gonosznak, akik a sötétséget világosságnak, a világosságot
pedig sötétségnek hirdetik. Mert porba hanyatlik majd a közember, és
megaláztatik a főember, és egyedül csak az igazságban élők magasztaltatnak majd
fel ama napon, amely eljövend...
•
Az üzenet az északról lezúduló szelek sebességével járta be Efraim és Judea
sanyargó tájalt, és egykettőre lázba hozta e dúsföldű ország megpróbált
reménykedőinek soha fel nem oszló hadát. Hatására évszázadok beidegződött
robotmozdulatai állítódtak meg egyszeriben, és változtak a meggörnyedt hátak
egyik napról a másikra perzselő kalodákká, elviselhetetlen börtönökké.
Esténként pedig, az olajmécsesek világánál fel-felhangzott a már csak igen
kevesek által ismert imádság kezdete:
– Magasztaljatok az Urat, mert jó, mert örökkévalói Hozsánna Néked, ki érkezel!
Dicsőség Néked Megváltónk, világunk ura!
S a közeli bizonyosság tudata egyszeriben csodákat művelt. Hírére percek alatt
felszítódott mindenütt a féltve őrzött parázs: a parázs, amelynek látszatmelege
nemzedékek hosszú sorát tartotta meg a valószínűtlenség ama érthetetlen
hitében, amelyről nemhogy beszélni vagy tanítani, de még csak álmodni sem volt
már szabad, de amely mégis, minden lehetetlensége ellenére, emberemlékezet óta
bennen élt az Ígéret Földjének népében. Róla meséltek már a kivonuló sivatagi
bolyongás éhségkísértő esztendeinek pusztai tüzelnél, mikor is a rájuk zúduló
sötétség félelmében, az egymást kerülő tekintetek biztatására hangzott fel újra
és újra az ősi rege; vele dicsekedtek a földet hódító győzelmek prédaosztogató
tivornyáin, az előttük görnyedő amánok, moabiták, kedárok és kánaánbeliek
megfélelmítésére; hogy aztán később, a Bírák korában, a gyászos emlékezetű
hadakozások idején maguk vigasztalódjanak a hatalma emlegetésével. Városépítés,
templomépítés hangyamunkája éppúgy a nevében történt, mint a nagy királyok
emlékezetes törvénykezései; a rabság és a szolgaság évelnek alázatos
meghajlásaiban ugyanúgy reá hivatkoztak, mint a véresen megtorolt
szembeszegülések dacos megismétlődéseiben. Tilalom és üldöztetés éppúgy nem
tudta e sejtelmes várakozás hitét megdönteni, mint ahogy sem a hólyagosan
fakadó fekély gyakori aratása, sem az éhség mindható uralma,
sem a háborúk állandó fenyegetése nem ingatta meg azt soha.
Pedig hát sokszor elhangzott már ez a varázslatos ige a próbák évszázadai
alatt, sokszor villant fel már az emberek tekintete, acélosodott meg a
hátgerinc, kapott új erőre a szüntelen hajszában senyvedni kezdő remény –
mindhiába, hasztalan. Hányszor fellobogtak már éjszakánként a hírt vivő őrtüzek
lángjai, hányszor indult meg újra és újra körülöttük nemzedékek győzelmi
örömünnepe – hogy aztán hajnalonként már csak a pernyeszagú pusztai szél
emlékeztessen reá egyes-egyedül. Már csak a por és a hamu hirdesse az elmúlás
halhatatlanságát mindenfele, hol dőre vágyak a lehetetlent próbálták
lehetségesnek tartani.
Mert bizony sokan hitegették már az Ígéret Földjének népét azzal, hogy
érkezését előkészíteni ő küldte őket ide; sokan hirdettek igét a nevében,
prófétáskodtak vagy meghaltak, uralkodtak vagy gyilkoltak – ám mindig
adóssággal: a végső bizonyságtétel örökre elmaradt...
Megtörtént, hogy éppen a Királyok Városának tékozló főpapjai kezdtek el
hirtelen sértődöttségükben Róla suttogni, talán nagyobb hírnevet, fontosabb
beosztást, több vagyont remélve általa. Mindhiába: alkalmi híveik mihamarabbi
megmutatkozást vártak, s az ígéret tettel elmaradván, követőik kezdetben oly
népes tábora csakhamar szélnek eredt.
Máskor meg forró beszédű, kopott szőrkámzsájú hírhozók jöttek a nevében, hogy
aztán buzdításukra névtelenek ezrei meneteljenek énekelve, az eljövendő megtisztulás
reményében, Tírus és Szidon, Arám és Ráháb, Gileád és Tibeál ellen, lángba
borítva egyúttal az itthon maradó szegények és gazdagok világát is egyaránt.
Kegyelmet nem kértek, mint ahogy maguk sem nagyon adtak soha senkinek. Vezéreik
is, e dacos fejtartású, lobogú tekintetű próféták, kivétel nélkül konok
megátalkodottsággal, megbánást nem ismerve pusztultak el. Volt, aki a
korbáccsal kihajtott tömegnek a Hinnom-völgyi máglyáról ordította az igazát
mindaddig, amíg csak a láng a húsába nem kapott; volt, aki keresztrefeszítetten
utolsó hördülésével is a saját halhatatlanságát hirdette a bámész gúnyolódok
előtt; volt, aki jajszó nélkül, rezzenéstelen arccal fogadta a fejéhez közeledő
tüzes koronát a Dávid-város piacterén.
Előfordult az is, hogy a mindenkitől megalázott kúsbeli páriák kezdtek el nagy
titokban Róla prédikálni, ám néhány hiszékeny vénasszonyt leszámítva szavaik
nem találtak hitelre sehol. Csak kinevették őket mindenütt...
Mint ahogy jöttek a nevében kevély, hódoltatáshoz szokott főemberek is,
filiszteusok és Hebron-völgyiek, kiknek a fegyvere nem ismert
akadályt. Tetteikben mindegyre csak a Várva-várt állítólagos parancsaira
hivatkoztak, s önmaguk gyarapodását is mindig csak az Érkező
uralmának a biztosítékaként tüntették fel. Térítő igéjük az erő, a kiszolgáltatottság
és a megalázás volt – így aztán az új urak küldetésében kétkedők kiabálása
mihamar elcsendesedett. Izrael népe, kelletlenül bár, de hódolt nekik. Győzelmi
ünnepeiken mindenki tele torokból éltette az Érkező nevében
jötteket, kikről pedig már magában mindenki tudta, hogy érkezését előkészíteni
nem ő küldte őket ide...
Mindezek dacára a várakozás eme nehezen megmagyarázható hite következetesen
tovább éltette az Ígéret Földjének a népét. Tompuló érzelmek világ elől titkolt
gyógyszere volt, ősök féltett öröksége, amit semmiféle elnyomás, semmiféle
csalatkozás, semmiféle ellenjóslat nem bírt elpusztítani. Apáról fiúra,
nemzedékről nemzedékre szállt ez a hit, a legcsekélyebb lehetőségtől, vagy a
leghomályosabb üzenettől is mindig új erőre kapva, hogy útjába álljon
a végső csüggedésnek még a legkilátástalanabb
szolgaság esztendeiben is…
•
Ezek után azonban igazán nem csodálható, ha a beérkező jelentés végighallgatása
után Szedekiásnak egyből megrándult valami odalenn, a gyomra környékén.
– Már megint egy próféta! – sóhajtott fel a fájdalomtól sziszegve a fogai közt,
s egy pillanatra lebénult a keze, megmerevedett a tekintete,
megnehezedett mellkasában a levegő. Ezzel az örökösen
visszatérő, szüntelenül perlekedő szellemmel sehogy sem tudott megbirkózni – s
akárcsak az előzőek, ez is csak Jeremiás!...
Nehezen, görcsösen, szaggatottan lélegzett, mint valami fújtató bika a béklyói
között; megfeszülő gerince, nekivörösödő homloka, ökölbe ránduló keze mindenről
árulkodott, csak lelkesedésről nem... S ahogy tágra nyílt tekintettel a
szolgálatos hírhozóra bámult, ahogy végighallgatta parányi országa mindennap
elhangzó reggeli újdonságait, egyszeriben eszébe jutott mindama szőrköntösbe
öltözött „elhívattatott”, akivel életének harmincegy esztendeje alatt
mindezideig összetalálkozhatott: gyermekkora emléke, az öreg, ősz hajú, ősz
szakállú írástudó, akit a bátyja annak idején, beszédeivel együtt, a
Hinnom-völgyében megégetett, mivel, ha kellett, ha nem, állandóan a város
pusztulását hirdette mindenütt; a templom előtti téren hangosan fenyegetőző,
rongyos ruhájú prédikátor, akit akkor, fiatal házas korában, alig sikerült a
felbőszült főpapok bosszújától megmentenie; aztán pedig az a királyi főtanácsba
is vasigával a nyakán berontó, eszelős tekintetű megszállott, akit végül is, a
tanácsadói követelésére, félholtra kellett korbácsoltatnia a börtön pitvarában
a szárazverembe való vettetés előtt... És a hallomásból jól ismert események
láncolata: az Áháb által a sivatagba száműzött Illés, a Manassé által harcsafűrésszel
kettéfűrészelt Ézsaiás, a Jojákim által fegyverrel megöletett Ósiás... S most
pedig itt van ez a jámbor szerencsétlen, aki úton-útfélen, ahelyett, hogy
helytállásra, kitartásra, lelkesedésre buzdítaná az itt maradottakat, szüntelen
csak ama titokzatos Messiás közeli eljövetelét hirdeti... Most mihez kezdjen
vele? Zárassa be? Száműzze a sivatagba? Végeztesse ki? Vagy hagyja, hogy
járkáljon az országban kénye-kedve szerint?... Mi volna a legértelmesebb? A
leghasznosabb? A legésszerűbb?...
– Hozzátok ide! – intett végül is a szavaira leső Júkál és Szofóniás felé,
ezáltal is elodázva még egy rövid ideig a végső határozathozatalt. – Lássuk,
miféle szerzet, honnan került közénk?...
Nem szeretett ugyanis elhamarkodottan ítélkezni senki felett. Ilyenkor mindig
az apjára gondolt, a szent életű Jósiásra, akit kilenc esztendős korában
kellett a királyi sírok előtt megsiratnia a megiddói vereség után; meg a
bátyjára, Joakházra és Eliakimra, akik a legszebb fiatalságukban pusztultak el,
egyik a Nílus deltájában, a másik pedig valahol az Eufrátesz környékén, na meg
az alig férfivá lett unokaöccsére, Joakinra, akit Nebukodnezár anyjával,
feleségével, udvari szolgáival együtt csaknem tíz esztendeje Babilonba
hurcoltatott. Erős, konok, kevély, uralkodásra született, mindig tettre kész
emberek voltak valamennyien, soha nem látta habozni közülük egyiküket sem –
mégis, mi lett belőlük? Hová lett az egykori teljhatalmuk, a megtörhetetlennek
tűnő néhai dicsőségük?... Az Úr házának minden kincse kifosztva, összetörve, szétvagdosva;
Dávid városának minden valamirevaló vitéze, lakatosa, mesterembere fogságba
hurcolva... Hát hogy is ítélkezzék ő itt látatlanban valaki felett? Ő, aki
világéletében mindent akart, csak uralkodni nem... Ő, aki még a kisujját sem
mozdította meg azért, hogy idekerüljön? S akit Nebukodnezár mégis ide
kényszerített! Ide, erre a trónra, amelyben semmi örömöt nem lelt soha. S
ahonnan neki mégiscsak uralkodnia kell. Mert kell! Ez az ő királyi terhe: a
családi örökség kényszere, a származás átka, a szükségszerű vállalás
mindennapos ódiuma. S ez alól nincs kibúvó számára semmiféleképp. Lévén, hogy
már csak egyedül ő maradt...
„Szóval te vagy az!” keményedett mégis számonkérőre a tekintete, amikor
déltájban Szofóniásék elébe vezették a legújabb látnokot, „Te hirdeted hát
úton-útfélen, hogy közeledik a nap, az igazság és méltányosság napja?!... hogy
porba hanyatlik a főember, és megaláztatik a közember?!... Te prédikálod tehát
mindenki előtt, hogy ne készüljenek, ne dolgozzanak, ne fegyverkezzenek, mert
holnap, holnap majd minden gondjuk-bajuk önmagától megoldódik?!... Hogy a
Seregek Ura, az Élet Fejedelme minden ellenséget elkerget Júda földjéről...”
Szólni azonban nem szólt semmit sem. Csak figyelt, csak leltározott. Gondosan
rögzíteni akart az emlékezetében minden részletet.
Látszólag ez a próféta sem sokat különbözött a Jeruzsálem falai közt robotoló
közemberek tízezreitől. Durva szövésű felső ruhája, bozontos, fésületlen haja,
kétfelé növesztett ápolatlan szakálla igen-igen az utcai átlagember viseletéhez
hasonult; saruja ócska volt, ruhája kopott, köntösének ujjain erről is, arról
is jókora foszlás mutatkozott... Egyedül csak a szeme, az volt az, amire
óhatatlanul mindenki felfigyelt. Az a derűs, nyílt, égszínkék tekintet, amivel
most is nyugodtan, higgadtan, magabiztosan nézett, halk beszédre kényszerítve
minden hozzá fordulót.
– Tudod, hova kerültél? – hallgatta Szedekiás csodálkozva tulajdon hangját,
miközben érezte, hogy ez az előtte hallgató idegen ízekre szedő pillantásaival
már a legtitkosabb gondolataival is tisztában van – s mindenekelőtt, tudod,
hogy én ki vagyok egyáltalán?...
S már jött is a halk szavú, nyugodt lejtésű válasz:
– Szedekiás, Jósiás és Hamutál legkisebb fia, Júda királya – felelte csendesen
a próféta. A kérdezőnek azonban ez is épp elég volt ahhoz, hogy
gyomoridegessége még jobban elővegye...
– S arról van fogalmad, hogy az én nevem tulajdonképpen mit jelent?
– Van... Az Úr az én igazam. Azt jelenti...
– S te mégis, ha kell, ha nem, az Úr nevében prédikálsz: ellenem... Hogy van
hát akkor?... Ki használja kettőnk közül hamisan az Úr nevét?...
– Én nem ellened prédikálok, Júda királya. Engem az Úristen népek és országok
fölé rendelt, hogy...
– Tudom, tudom... Hogy gyomlálj, irts, pusztíts, rombolj, építs, plántálj!...
Ezt hangoztatták mindig az előtted valók is... Hogy az Úr küldte őket, hogy
prófétáljanak e ház ellen és e város ellen mindama szókkal, amely a szájukból
elhangzott... Hogy az Isten elveszi tőlünk az öröm szavát és az igazság szavát,
a vőlegény szavát és a menyasszony szavát, a malmok zörgését és a szövétnek
világosságát és az egész föld pusztasággá és csudává lészen... Hogy nem szűnik
meg az Úr felgerjedt haragja, amíg végbe nem viszi és meg nem valósítja az ő
szívének gondolatát!... Ezért jöttél ide?... Ezt akarod elmondani te is?...
– Nem. Én igazán nem ezt hirdetem...
– Hanem?... Hanem mit?... Halljam, mit üzen általad a Seregek Ura?!...
– Azt mondja az Úr, Izrael istene, ki adta a Napot, hogy világítson nappal, ki
törvényt szabott a Holdnak és a csillagoknak, hogy világítsanak éjjel, hogy
amiképpen ráhozta e népre mindama nagy veszedelmet, amelyben vagyon, azonképpen
fogja rájuk, hozni mindazt az örömöt, amelyet én hirdetek...
– Fogja!... Fogja!... De mikor?! Könyörgöm, mikor?!... Ha kinézek az utcára,
csak azt látom, hogy a kaldeus őrcsapatok itt sétálnak fel-alá a palotám előtt.
Ha esti fohászra hajtanám a fejem, káldeus énekszó üti meg a fülem. Ha
nyilvánosan törvényt akarnék ülni valaki felett, szertartásosan ki kell kérnem
valamelyik kaldeus törvénytudó véleményét is... De hát meddig, az Isten
szerelmére!?... Meddig kell még itt reszketnünk Babilon hatalmaskodása miatt?!
Meddig kell még tűrnünk a szégyent, hogy tulajdon városunkban lépést sem
tehetünk az ő jóváhagyásuk nélkül? Hogy végső soron minden mozdulatunkról, minden
lélegzetvételünkről beszámolni tartozunk nekik?!...
– Rendelt ideje van mindennek. A fogságnak is, a szabadulásnak is. Csak hinni
kell benne. Hinni a bizonyosságtudók meggyőződésével... Ledől majd Bél, elesik
Nébó, letöretik Marodák, megszégyenülnek a faragott kövek. És megbotlik majd a
kevély, és elesik majd, és senki nem lesz majd, aki felköltse őt...
– Jó, Jó, de mikor!?... Mikor!?... Engem nem a távoli boldog jövendő érdekel!
Nem az eljövendő, egyszer talán valóban elérkező aranykor igézete kápráztat! Én
a máért, a holnapért, a holnaputánért felelek most itt népem tekintete előtt...
– Majd. Majd ezután. Amikor majd eljön a nap, az igazság és méltányosság napja,
és megvigasztalja majd népét az Úr, és megkönyörül a szegényein. És
megszégyenülnek és meggyaláztatnak majd azok, akik felgerjedtek ellene, semmivé
lesznek és elvesznek, akik véle perlekedtek; de akik az Úrban bíztak, erejük
megújul; szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk; futnak és nem lankadnak meg,
járnak és nem fáradnak el... Csak türelem kérdése az egész. Türelemé. Hité. És
reménykedésé...
– És persze istenfélő alázatosságé is: mindenekelőtt! Mivelhogy, ugye,
könyörülő és irgalmas az Úr az őt félők iránt; nem bűneink szerint cselekszik
velünk, és nem fizet nekünk a ml álnokságaink szerint, igaz?... Csak hát akkor,
próféta, mondd, miért hagyta el az Úr az én Atyámat, a szent életű Jósiást?
Miért engedte elpusztítani a fáraó nyilai által Dávid igazi örökősét?... Kegyes
életű, istenfélő, törvénytisztelő ember volt, kivesztette az ördöngösöket és a
titokfejtőket, a teráfokat és a bálványokat, s Meggidónál mégis odaveszett. Hol
volt akkor az Isten, Jeremiás, amikor egy ilyen igaz ember elesett? Merre
tekintgetett vég nélküli birodalmában, amikor Nébó seregeit győzelemre
segítette?... Miért tette ezt velünk az Úr, próféta, mondd meg nekem, miért?...
Kitörése azonban itt egyszeriben véget is ért. Fáradtan, nekikeseredetten,
meghasonlottan ereszkedett hátra a királyi szék karjai közé. Abba a székbe,
amelyet még a dicsőséges Salamon király készíttetett volt annak idején
elefántcsontból, drágakőből, cédrusfából, és futtatott aranyból. S melynek
rafinált szépsége még így, megkopottan is, hatalomra és bőségre
emlékeztetett...
A nagy pitvarban hirtelen mélységesen mély csend keletkezett. Köröskörül a
három sor faragott kőoszlop és az egy sor faragott cédrusgerenda dermedten
fegyelmezte a falakról fülelő kerubokat, a trón tizenkét oroszlánja pedig a
lépcsősor két oldalán megmerevedetten tűnődött az elhangzott istenkáromlás
következményei felől.
– Uram, te nagyon jól tudod, hogy az embernek nincs hatalmában az útja; nem
adatott meg neki, hogy irányt szabjon tulajdon lépteinek – szólalt meg végül,
nagy sokára, halkan a kérdezett. – Azt hirdetjük, hogy akik benne bíznak,
azokhoz jó az Úr: a lelkekhez, amelyek őt keresik. De hogy mi a szenvedés
célja, mi végre kell megpróbálnia az igazakat is, azt egyedül csak ő tudhatja.
Azt egyedül csak ő értheti. Mert ahogy lénye meghatározhatatlan,
kiismerhetetlen, elérhetetlen, úgy a szándékai is kifürkészhetetlenek. Felfoghatatlanok.
Megérthetetlenek. Könyörülő és irgalmas az Úr, közel van ő a megtűrt szívekhez,
és megsegíti a sebhedt lelkeket. De cselekedeteinek indítékát hidegen, józan
ésszel mérlegelve, ember nem kérheti számon. Bármennyire is a Királyok
Városában székel, és a Dávid véréből származik...
•
Nem, ez az új hírnök valóban nem volt az a megszállott vádaskodású látnoki
beszédű próféta, akire Szedekiás számított. Nem beszélt az sem mérgezett
vízről, sem leskelődő sivatagi kígyóról, sem Gileád hiányzó balzsamáról, sem
pedig az Úr házának botrányosan Babilonba hurcolt aranyedényeiről, nem
káromolta a várost sem egykorú bűnei, sem robotos hétköznapjai, sem pedig az Éj
Királynőjének hozott jámbor tömjén- és kalács-áldozatai miatt; sem döghalált,
sem háborúságot, sem bosszúállást, sem hetvenéves fogságot nem hirdetett a reá
figyelők előtt. Ez csak egy új, immár végérvényes szövetségről, a szolgaság
esztendeinek közeli végéről, Dávid házának igaz ragyogásáról és Izráel népének
elkövetkezendő megsokasításáról beszélt.
– Mert eljön a seregek ura, az Élet Fejedelme, kinek szempillantása, mint a
villám, igéje, mint a sziklamállasztó pöröly, és széttöri majd a rácsokat, és
szétszaggatja a kötelékeket. S véget érnek majd a szorongás évei: a legelők
megtelnek juhokkal, a völgyeket gabona borítja, a halmokat vígság övezi; a
megtört szívűek meggyógyulnak, a megalázottak felemelkednek, a szolgaság igája
szétroncsoltatik... Készüljetek tehát! Készítsétek magatokat az ő
érkezésére!...
Ezért is kellett szabadon bocsátani. A hitért, amely áthatotta minden mondatát.
Ezért végső soron senkit fogva tartani vagy mozgásában korlátozni a Törvény
alapján nem lehetett.
Megfigyeltetni viszont már annál inkább...
– Kövessétek, merre jár! – hangzott el este a trónteremben a szigorú utasítás.
•
Közben pedig a városban uralkodni kezdett a minden esztendei tavaszvárás
csendes révülete. A falak között olykor-olykor végigsurranó nyugati szél
negédes illatával távoli, mesés vidékek jólétéről, bőségéről, gazdagságáról
regélt; a sötétben mind tündöklőbben és tündöklőbben fénylő csillagok régmúlt
idők dicsőségére és hősiességére emlékeztettek; a nagy ritkán beköszöntő
aprószemű tengeri zápor pedig csak fokozta a megkötöttség, kiszolgáltatottság,
tehetetlenség amúgy is nyomasztó hangulatát. Esténként valósággal lopakodva,
kelletlenül terült el az alkony az Olajfák Hegye felett; az
utcákon-udvarokon-tereken a szürkület köszöntével egyre több helyen esdekeltek
levegőért a felhevült felületű kockakövek; kelet felől pedig, a Sós-tenger
irányából, mind gyakrabban és gyakrabban hallatszott be a lakóházak falai közé
a homokbuckák közt kószáló pusztai fenevadak távoli nászéneke...
Sötétedés után pedig a Hold a városbeli kutak, medencék, források környékén
többnyire csak a kisgyerekek hancúrozásának vagy a siheder leánykák nevetgélésének
világíthatott – esetleg, nagy ritkán, egy-két beszélőbb kedvű szomszédasszony
tereferélt ványadt sugarainál –, a férfinép zöme azonban, a fiatalság
színe-java ezalatt hol itt, hol ott gyűlt össze, hol az egyik udvaron, hol a
másik alagsorban, hol a harmadik belső szobában ábrándozgatott. A holnaplesők
pusmogása átszőtte egész Jeruzsálemet.
... Hogy aztán ez a langyos békeállapot, ez a városra telepedett lélekölő
tespedtség, ez az áporodott ábrándozgatás egyszerre csak véget érjen az
Egyiptom felől érkező mind gyakoribb és gyakoribb hírek, üzenetek, suttogva
terjesztett mendemondák miatt. A Gáza és Beérsébe, Nóf és Táfnesz irányából
érkező utazók, karavánok, kereskedők különös szóbeszédeket kezdtek terjeszteni
a szárnyzúgások földjéről. Különös híreket, miszerint az új fáraó hatalmas,
eddig sosem látott, nagy sereget gyakorlatoztat hetekhónapok óta a Nílus
deltájában; s hogy Szaizban pedig, a fővárosban, egy idő óta hatalmas készletek
halmozódnak fel a raktárak környékén – feltehetően nemcsak az ínséges évekre
való időbeni tartalékolás előkészületeként...
– Meglátjátok, Hofra nem tűri sokáig itt a káldokat a szeme
előtt! – terjedt a gerincbizsergető biztatás esténként az éjszakai
szálláshelyek környékén. – A krokodil előbb-utóbb felfalja majd az oroszlánt.
Róháb megsegíti majd Árielt – hangzott a mámorítóan tömör jövendölés.
E hírek hatására pedig a Síkság Kőszirtjén teljesen felbolydult az élet. Az új
próféta szaval által amúgy is felajzott emberek valósággal révülettel
tekintettek a jövendőjük felé. A Dávid-városban és a Mórija-hegy környékén hol
itt, hol ott gyűlt össze a sikátorokban a nekilódult tömeg, meghallgatni a
legújabb érkező alkalmi híreit; a falak tövében pedig, a főkapu körül, az
őrtornyok árnyékában szinte óránként licitáltak egymásra legfrissebb
értesüléseikkel a mennyel szabadulásra várók és a Nílus-parti megváltásban
reménykedők. Mindenki a bekövetkezendő közeli változás bűvöletében élt. A
kereskedők és a kézművesek valami szent borzalommal igyekeztek mihamarabb
túladni eladdig gondosan eltitkolt portékáikon – soha még ilyen olcsó
Jeruzsálem falai között nem volt az élet! –, a környékbeli földművesek
naphosszat hordták fel a Templomba idő előtt megkezdett aratásuk áldozatnak
szánt zsengéit; a szolgálók és a vízhordók pedig megszakítás nélkül az
italkimérések körül tébláboltak, ott elmélkedtek nagy hangosan, ha kell, ha
nem, sorsuk alakulásának lehetőségei felől. Az írnokok szünet nélkül gyártották
az igazolásokat, jótállásokat, adásvételi szerződéseket; a zenészek és énekesek
– Aszaf fiai – hosszú-hosszú délutánokon át gyakorolták az esedékes
magasztalásokat s köszöntéseket; az írástudók és leviták pedig zavarodott
fejjel próbáltak tájékozódni az eljövendő évek feltételezhető törvényszerűségei
felől. Az őrség udvarában a főemberek szorongva tekintgettek egymásra –
egyidejűleg reménykedve és aggodalmaskodva a holnapjuk miatt; – a vásári
jövendőmondók kivételesen mindenkinek, aki hozzájuk fordult, hosszú életet,
gazdag termést, bőséges gyermekáldást vagy éppen sikeres visszatérést ígértek;
a Kedron partján pedig, a műhelyek környékén mind többször és többször hangzott
fel hangosan a betiltott ősi himnusz: „Hozsánna néked, ki érkezel! Dicsőség
néked, Megváltónk, világunk ura!” A várakozás a város legmeghatározóbb
jellegzetességévé lett...
Olyannyira, hogy – tetszik, nem tetszik – még magának Nebushazbánnak, a
kivonulásra készülődő káld őrcsapatok parancsnokának is tudomást kellett róla
szereznie:
– Hallom, néped valami csodatevő Messiás-féleségre vár. Megváltóra, aki
megszabadítja majd őket a szolgaság éveitől – tette szóvá ez irányú
észrevételeit kelletlen palotabeli búcsúzkodása alkalmával, Nisszán havának
ötödik napján. – Csak aztán az nehogy véletlenül dél helyett észak felől
érkezzék ide... Nehogy a Nílus helyett az Eufrátesz üdvözletét hozza el! Ez,
ugye, kissé kellemetlenül érintené őket! Kissé rosszízű meglepetés volna az
alattvalóid többségének!... Ne is próbálj magyarázkodni, nagyuram! igazán
feleslegesen fárasztanád magad!... Mi kezdettől fogva nagyon is jól tudtuk,
mennyit ér a ti irányunkban érzett szeretetetek.
•
E beszélgetést követő harmadik napon – a Kivonulás ünnepe előtt alig egy héttel
– hívatták fel újra Jeremiást a királyi palotába, Szedekiás színe elé. Ismét
csak a két papfiú: Júkál és Szofoniás ment le érte – ők voltak a szolgálatosak
megint –; ezúttal is a király maga .adta ki az utasítást; csak éppen most az
elhangzott eligazítás sokkal keményebb volt, sokkal egyértelműbb: „Előkeríteni!
Bárhol is legyen! Föld alól is! Bármi áron!...”
A prófétára végül is a Dávid-város egyik belső udvarán találtak rá, egy
roskadozó vályogviskó kerítése mögött, követői nem túl népes körében, egy
időrágta, megfeketedett fatuskón üldögélve. Termete ugyan sok változást nem
mutatott, ruháján azonban mégis azonnal észre lehetett venni a feslést foltozó,
szegélyt felvarró asszonyi kéz nyomát. Köntöse tiszta volt, szakálla gondozott,
saruin a régi megrepedezett szíj új pántokkal lett kicserélve. Csuklóján
viszont a megkopott imaszalag változatlanul a régi maradt, mint ahogy haján,
karjain, mozdulatán sem nagyon lehetett észrevenni valami különösebbféle
változást...
– Igen, közelednek a napok, amikor felépül majd újra ez a város. Fel a Hananiel
tornyától a szeglet kapujáig – hangzott a szájából a már ismert jövendölés, s a
jelentevők, akárcsak ezideig, most is könnyes szemekkel, átszellemült arccal
hallgatták. – És azokban a napokban megszabadul majd Júda, és biztonságban él
majd Jeruzsálem, és megsokasodik majd a kegyes és az igazságban élő!... Csak
várni kell!... Várni türelemmel!...
Szava most is halkan, meggyőzően, bizakodástkeltően hangzott, akárcsak másfél
hónappal ezelőtti felbukkanása idején; mondatai most is magukkal ragadón,
gerincbizsergetőn, lélekbiztatón szóltak, mintha legalábbis a peszahi
nagybeszéd előgondolatai lettek volna. Csak éppen mintha a hangja nem csengett
volna már olyan magabiztosan, olyan határozottan, olyan ellentmondást nem
ismerőn, mint indulása kezdetén...
– Már azt hittem, elfelejtettetek! – állt fel az ülőhelyéről a küldöttek
láttán, sebtében el is búcsúzva egyúttal a híveitől. – Hogy a királyotok csupán
egyetlenegyszer volt kíváncsi rám. Egyetlenegyszer volt csak türelme
végighallgatni a jövendöléseim... Pedig hát én igazán nem hazudtam neki. Nem
hirdettem sem gonoszságot, sem csalárdságot előtte...
– Lehet, épp ezért nem nyerted meg a tetszését – szólta el az utcára kifordulva
Júkál magát. – Mivel túlságosan is a holnapután világáról elmélkedtél neki. A
holnaputánról, amikor mi még a holnapra sem készülődtünk fel tisztességesen.
Pedig az nemsokára itt dübörög majd a kapuink előtt.
Jeremiás azonban ezúttal nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? Azt, hogy „jaj
azoknak, akik a gonoszt jónak mondják, és a jót gonosznak, akik a sötétséget
világossággá s a világosságot sötétséggé teszik”? Vagy azt, hogy „aki
igazságban jár és egyenesen beszél”, az örökké „a magasságban lakozik”?
Elmélkedett volna a régi nagy próféták gondolataival, amikor nagyon is jól
érezte –, az események hatására valami azért benne is megrendült. Hogy valahol,
a lelke mélyén, azért benne is fészket vetett az elbizonytalanodás. Hivatkozott
volna Ethán tanítására, a Zsoltárok könyvére, Ézsaiás jövendöléseire; az
ígéretre, hogy „eljön Sionból a Szabadító, és elfordítja Jákobtól a
gonoszságokat”; a hitre, hogy egyszer majd, „az Úr erőt ad az ő népének, az Úr megáldja
az ő népét békességgel”, amikor, valahol legeslegbelül ő sem tudott megnyugtató
módon választ adni minden kérdésre, tépelődésre, kétkedésre, ami benne a
legutolsó napok folyamán felgyülemlett... Így hát inkább összeszorította a
száját, megfeszítette a vállát, megmerevítette izmait – gerince maga volt a
minden rosszra való elkészülés –, s úgy vonult felfelé a két fontoskodó papfiú
között, a pikkelyespáncélos, ércsisakos királyi testőrök sorfala előtt, ahogy
látnok elődei lépkedtek volt felfelé ezen a Mórija-hegyre vezető úton: ki a
felmagasztalása, ki a megköveztetésre – kinek mi jutott. Hátratett kézzel,
felemelt fejjel, semmibevesző tekintettel ment, mintha nem is
magánbeszélgetésre, hanem egyenesen a Templom előtti nagy térre vinnék. A
megdicsőülés és megaláztatás útja ebben a városban kísértetiesen egy irányba
vezetett...
Szedekiás azonban mindebből a töprengésből nem vett – mert nem vehetett – észre
semmit sem. A fűrkészően vesébe hatoló tekintet őelőtte is kiváló álarcnak
bizonyult...
– Igazad volt! – sietett szorongó tartással, arcára mosolyt erőltetve, a
terembe lépő kis csoport elé. – Valóban bekövetkezik mindaz, amit hirdettél! A
Nílus mentéről holnap-holnapután megindulnak felénk a fáraó seregei...
Nem akarta mutatni, de a maga részéről ő is sokat várt ettől a beszélgetéstől:
nagyon sok minden felől szeretett volna megnyugtatást nyerni. Mert bizony Dávid
öröksége jobbra, Júda királysága balra, a közeljövőben azért akárhogy is neki
kell döntenie egy egész ország sorsa felől. Neki kell vállalnia a felelősséget
mindazért, ami itt Gát és Jerikó, Bét-Hárin és Tékoá között, a Sós-tengertől
nyugatra az eljövendőkben bekövetkeznénk... S bármennyire is parányi ez a
földterület, bármennyire is csekélyek az ő választási lehetőségei, végső soron
azért csak egész nép sorsa forgott most kockán. Az ő vállára nehezedett most
minden egyszeriben...
A trónteremben csend lett. Kegyetlen, gyomorhasogató, idegfaggató csend.
Elhalkultak az elvonuló fegyveresek léptei, a palotaudvar mindenhova felszűrődő
moraja; el a szolgálatos írnokok sietős papíruszcsörgetése, a kiküldött
tisztségviselők értetlenkedő suttogása, a becsukódó ajtók nyikorgásal – egyedül
csak a kövek dermesztő hunyorgása, a cédrusok feszes vigyázzban állása, a
kerubok cinkos falbasimulása maradt. Egyedül csak az ezüsttálak fásult
ásítozása villogtatta meg úgy-ahogy a levegőt... Hogy aztán annál nagyobb
meglepetést okozzon a nagy sokára elhangzó válasz:
– Egyiptom miatt is megszégyenülsz, mint ahogy megszégyenültél ezideig Babilon
miatt. Nem véletlenül gyűlölnek téged odalenn oly nagyon az emberek...
S különben is, mi dolgod van neked Egyiptom útjával? Hogy a Nílus vizét
igyad?... És egyáltalán, ml bajod van neked örökké a mások útjaival? A folyamok
vizében akarod mosni nap mint nap a kezed? A Kedron vize már nem is elég
neked?...
A hang metsző volt, a fogalmazás éles, az emlékeztetés kíméletlen. Igen, annak
idején Nebukodnezár nagyon is jól tudta, ki az, akitől nem kell félnie; ki
az, aki Dávid örökségéből alig húszévesen, tapasztalatlanul és
megfélemlítetten Júda trónjára engedhető. Babilon urai igazán nem
panaszkodhattak ez ideig amiatt, hogy Jósiás király legkisebbik fia e dús földű
tartományban túlságosan veszélyeztette volna az uralmukat...
– De hát nem temagad hirdetted a változást?... Nem te prédikáltad útonútfélen,
hogy zengjetek dicséretet és hirdessétek: az Úr megszabadítja népét, Izrael
maradékát? – kísérelt meg védekezni, első meglepetésétől magához térve,
Szedekiás. – Nem te ígérted, hogy az Úr helyreállítja majd a Jákob sátrát,
és megkönyörül majd hajlékán?!... Hogy eljön, szükségszerűen eljön a Szabadító,
a Dávid király fia?... Hogy megszabadul majd Júda, és biztonságban él majd
Jeruzsálem, és megsokasodik majd a kegyes és az igazságban hívő?!...
– Ezt igen!... De azt már nem ígértem soha senkinek, hogy épp a fáraó seregei
fognak majd bennünket megmenteni. Hogy épp atyád gyilkosának az örököse lesz a
mi szabadítónk!... Szedekiás meglepődött. Erre az indoklásra azért valóban nem
számított. Hiszen annyi minden történt azóta már...
– Az egész ország a változás bűvöletében él – kísérelte meg a higgadt hangon
való érvelést. – Mindenki a káldok bukását lesi. Látnokaim biztosra ítélik
Nabukodnezár pusztulását, prófétáim arról tanakodnak, hogy az Úr házának az
edényei miként hozattatnak majd vissza...
– Ne hallgass reájuk! – vágott közbe Jeremiás. – Hazugságot prófétálnak
néked!... Hogy ők valóban próféták, és az Úr szava van bennük, akkor inkább
járuljanak könyörögve a Seregek Urához, hogy ne jussanak azok az edények is
Babilonba, amelyek még itt maradtak...
A baljós szavakra a hétágú gyertyatartók rémülten hajoltak össze, a
szantálfával borított padozaton ijedten kezdtek vibrálni a trónterem
dísztálainak a körvonalai. Közöttük pedig ott imbolygott
élesen kirajzolódva a két egymásra meredő férfi árnyéka is...
– Akkor viszont miért jövendölöd ország-világ előtt magad is – emelte
számonkérőre a hangját Szedekiás –, hogy eljön a nap, a szabadulás napja? Hogy
közeleg az idő, amikor megszűnnek a szolgaság ével?...
– Mert az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm. És én tudom, hogy ő szemmel
tartja az őt félőket, az ő kegyelmében bízókat, és nem hagyja elveszni őket
soha...
Szedekiás felsóhajtott. Ezen a felvetett fejű idegenen sehogyan sem tudott
eligazodni.
– S akkor most mondd meg, mit tegyek? – szegezte a próféta mellének a kérdést.
– Aranyban úszó Micrájim vagy égretörő Bábel? Melyiket szolgáljam a kettő
közül? A Szolgaság földjét vagy a Paráznaság városát?...
– Ha szívemre hallgathatnék, azt mondanám neked, egyiket sem! Ez is, az is csak
rablott kincsekkel ékeskedik. Ennek is, annak is csak utálatosságai vannak...
De mivel a fejemet is használnom kell, csupán annyit tanácsolhatok neked, Júda
királya, ne fordulj te szembe egyikükkel sem! Te csak törődj a magad kis
világának az építésével. Bízd a többit az Úrra! Intézzék el ők az ügyeiket
egymást között!...
– Tudod, hogy egyedül vagy a véleményeddel?... Hogy az egész ország győzelemre
áhítozik. Győzelemre, amivel végre megfizethet mindenért...
– Tudom. Volt alkalmam látni odalenn. Borzalmas, rettenetes dolgok történnek
ebben a városban: a próféták a hazugság nevében jövendölnek, a papok azt
tanítják, ami nekik tetszik, és a nép kedvét leli benne... Csak hát jaj
azoknak, akik jó reggelen részegítő ital után futkosnak, és mulatnak estig, és
bor hevíti őket!...
Szedekiás elgondolkozva morzsolgatta a mellére göndörödő szakállszálakat.
Határozatlan volt. Olyannyira határozatlan, hogy még a kihallgatások
beidegződött szabályairól is megfeledkezve fel-alá kezdett sétálni az elébe
rendelt jövendőhirdető előtt.
Tagadhatatlan, Jeremiás okosan érvelt. Okosan és meggyőzően. Mert valóban, mi
is tulajdonképpen az ő hatalma a Ninivét is elpusztítani képes Nebukodnezár,
vagy a szárnyzúgások földjének tizenkét tartományát most is meghódoltatni tudó
Hofra hadseregéhez képest? Hol van az ő védelmi ereje a Babilon városát
körülvevő ötszörös erődítményrendszerétől? Vagy az Egyiptom földjét behálózó
csatornák szövevényétől? Hol vannak az Ő raktárai úgy megtömve, mint a fáraóé a
Nílus deltájában? Vagy mint a kaldeus uralkodóé a Tigris és az Eufrátesz
között?... A fegyverekről, lovakról, harckocsikról nem is beszélve!...
– De ha nem harcolunk, akkor mondd, hogy jönnek vissza hozzánk a mieink? Hogyan
kerül vissza hozzánk az a sok tízezer ember, aki tőlünk idestova tíz esztendeje
Babilonba hurcoltatott? Az ország színe-java... Mi lesz velük, ha mi itt á
kisujjunkat sem mozdítva tétlenkedünk?!...
Igen, ebben az időben ez volt az ígéret Népének a legfontosabb kérdése. Ez volt
az a fájó pont, ami egyazon mód foglalkoztatott főembert és köznépet; amiről
egyazonképpen sustorogtak a Dávid-városban és az Efraimkapu körül; az, hogy mi
lesz azzal a többezer kézművessel, katonával, elöljáróval, kereskedővel, akiket
erőnek erejével elvittek közülünk? Akiket Jákob maradék két törzsétől messzire
sodort a harag és a gyűlölködés.
– A legtöbb, amit megtehetsz, az, hogy imádkozol értük. Hogy nem felejted el
őket!... Nekik pedig üzend meg, hogy építsenek házakat maguknak, és lakjanak
bennük; telepítsenek kerteket, és egyék gyümölcseit; vegyenek maguknak feleséget,
akiktől fiaik és leányaik szülessenek... Ez az egyetlen értelmes cselekedet,
amit nekik innen tanácsolhatunk. Nekik ugyanis ott szaporodniuk kell, és nem
kevesedniük...
– Kínlódjanak annak az országnak a jólétéért, amely, meglehet, épp halálos
ellenségünk?...
– Addig a napig: feltétlenül! A megmaradás, akárhogy is vesszük, minden egyéb
szempontnál előbbrevalóbb... Addig a napig...
– Amely eljövend?...
– Amely eljövend!...
•
E beszélgetést követően azonban Jeremiás, legnagyobb meglepetésére, többé már
nem hagyhatta el a Mórija-hegyet. Salamoni módon fogalmazva: a király
utasítására az őrség udvarának a „vendége” lett... A látszat alapján ugyan
tetszése szerint járhatott-kelhetett a várudvaron, szóba elegyedhetett a
paloták körül akárkivel, ehetett, alhatott, olvashatott, sétálhatott annyit,
amennyi neki éppen jól esett – a megszabott területen kívül azonban egy lépést
sem tehetett. Kizárólag csak a falakon belüli térre korlátozódott egész
mozgásterülete.
Ahogy peregtek a napok, teltek és múltak Nisszán és Íjjár hetei, ezzel az új
„vendéggel” érdekes módon egyre nehezebben és nehezebben lehetett szót érteni.
Mind visszahúzódottabb és visszahúzódottabb lett, sorstársaihoz mind kevesebbet
beszélt, ruházatát egyre inkább elhanyagolta, az embereket messze ívben elkerülte,
járása megnehezedett. Valami különös lázban kezdett mindinkább égni. Lázban,
ami a legkevésbé sem emlékeztetett a „Készítsétek magatok...” hirdetőjének
fölényes magabiztosságára. Szeme beesett lett, haja gubancos, mozgása tétova,
valósággal riadt; homlokán-halántékán pedig se szeri, se száma nem volt a
hirtelen támadt ráncok redőinek. Az egész lényéből sugárzott a lélekgyötrő,
önmarcangoló, magányt gyűlölő várakozás...
– A büntetés városa ez – felelte egy alkalommal fojtott hangon az egyik beszélgetőbb
kedvű királyi testőrnek, amikoris az, aranyozott, kerek pajzsát tisztogatván a
Jeruzsálemről alkotott véleménye felől érdeklődött. Ahogy a kút hidegen tartja
a vizet, úgy tartja meg ő az ő gonoszságait. A saját gyalázatunk és
tévelygésünk miatt! Bizony hasonlatos ez a város a meszelt sírokhoz, amelyek
kívülről szépeknek tetszenek, belül pedig tele vannak holtak csontjaival. Éppen
úgy mi is kívülről igazaknak akarunk látszani a világ előtt, de belül tömve
vagyunk képmutatással és törvénytelenséggel... S egyesegyedül csak a Dávid
király fia szabadíthat meg bennünket mindezektől!... Senki más! Egyedül csak ő!
Amikor pedig a falakon túlról, az utak irányából felhangzott a bevonuló
egyiptomi harci szekerek jellegzetes dübörgése, az ökörhúzta hajítógépek, parittyák,
faltörő kosok, mozgó bástyák félreismerhetetlen moraja, s vele együtt a déli
kapuk irányából, a város főbb útvonalairól a Kettős-birodalmi „felszabadítókat”
köszöntő tömeg mámoros diadalüvöltése is, a mindeddig aránylag csendes,
szótlan, jámbor viselkedésű próféta egyszerre csak sírni, kiabálni, ordítani
kezdett; egyszerre csak az udvar közepére térdepelve tépni kezdte a ruháját,
szórni kezdte a hamut tulajdon feje fölé:
– Óh, én Uram, én Istenem! Hallom a kürt szavát, a harci riadót! – ordította nekikeseredetten,
földre borult arccal. Nem megmondtam néked, Júda királya, hogy ne így? Hogy ne
képzeld mindenhatónak magad! Nem figyelmeztettelek jó előre, hogy bízd az Úrra
a te útjaid!? Hogy Nébó fáraó unokája számunkra soha nem lehet „Szabadító”?... Most
mit fogsz csinálni, ha majd a szükség megszorít? Kihez fordulsz most?... Ahogy
megszégyenül a tolvaj, ha rajtakapják, úgy fog megszégyenülni Izrael leánya is!
Nézek a földre, lám, puszta és kietlen; ha fel az égre, kihuny világa; ha a
hegyeket nézem, lám, ingadoznak, s a halmok is mind megrendülnek; s a bőven
termő föld pusztává lesz, s az ég madarai is mind elmenekülnek. S ha majd eljön
az idő, kiszedik sírjukból Júda királyainak csontjait, a fejedelmeknek,
papoknak, prófétáknak csontjait, és kiterítik őket a napra, a hold és az ég
egész serege elé, és nem gyűjtik össze, nem temetik őket újra el!... Én nem ezt
akartam!... Én nem ezért küldettem!... Én nem ezt prédikáltam nap mint nap a
híveim előtti...
S még akkor is kiabált, amikor a testőrök a bevonulási ünnepségről fáradtan
hazatérő Szedekiás parancsára valami biztonságos, zárt helyre: a Fáraó lányának
a házába – az asszonyok otthonába – hurcolták:
– Átkozott a nap, amelyen születtem! A nap, amelyen anyám megszült, ne legyen
soha áldott!... Miért is jöttem ki az anyám méhéből, hogy nyomorúságot lássak
és bánatot? Hogy napjaim gyalázatban végződjenek?... Bárcsak a fejem vízzé
változnék, s a szemem pedig könnyhullatásnak kútfejévé, hogy éjjel-nappal
sirathassam népem megöltjeit! Bárcsak a pusztába vinne engem valaki, utasok
szálláshelyére, hogy idejében elhagyhatnám a népemet, és eltávolodhatnék
tőlük!... Miért büntetsz engem ennyire, uram!? Miért tulajdonítja mindenki
szolgádnak a kezdeményezést?!... A madár is elesik, a kőszikla is meghasad, de
Izrael átka népem pusztulásáért még akkor is üldözni fog!... Földönfutóvá
tettél, uram, magányosabbá a legmagányosabb cédrusnál is! Számkivetetté, akit
esztendő teltével mindenki csak gyűlölni fog jöveteled hirdetéséért!... Miért
próbálsz bennünket ennyire, uram!? Miért kápráztatod a csalóka ábrándok
szivárványával néped tekintetét?...
Hangosan, nekikeseredetten perelt, mintha nem is az őt körülvevő sötétséggel,
hanem a templomi szentély titokzatos lakójával kellene nyilvánosan megvívnia.
Mintha nem is a süket csenddel, hanem a világ menetével kellene
szembeszegülnie...
•
Szedekiás pedig ezalatt a gyermekei szobájában ült, és fásultan, kábán, magába
roskadtan hallgatott. A sötét termek és folyosók csak felerősítették a
panaszkodást; nem lehetett kibújni a hatásuk alól. A sorssal való perlekedés
hangja áthallatszott még a legvastagabb falakon is...
Igen, ez a megszállott viselkedésű Jeremiás megint igazat beszélt. Nagyon is
jól érezte ezt ő is ott, a díszemelvényén, a bevonuló felszabadítókat
üdvözölve. Azt, hogy Hofra seregének a behívásával – és legfőképpen a
fogadtatásával – csak olajat öntött a tűzre: csak felbőszítette a szunnyadó
oroszlánt, Babilon sértett önérzetét. Nagyon is jól látta már ott, a fogadáson,
Dávid harcosainak égszínkék simlája mögött, hogy – legyen az eredmény bármi is
– ezzel a kihívással csak fegyvert, éhséget és döghalált hozott a saját népére;
hogy a háború szellemének a megidézésével legeslegelsősorban csak rettegést,
gyalázatot, veszedelmet s pusztulást szabadított kicsinyke országára – minden
nagyság és győzelem előtt... S ahogy ott dübörögtek előtte a
messziről jött társzekerek, ahogy ott harsogtak az emelvény előtt a memfiszi
gyalogság harci kürtjei, annál jobban kezdtek el dübörögni az ő fülében is a
Törvény szavai: „Ha nem hallgatsz az Úrnak, a te Istenednek szavára, átkozott
leszel a városban, és átkozott leszel a határban. Átkozott leszel, ha jösz, és
átkozott leszel, ha mész, átkozott lesz puttonyod és dagasztóteknőd; átkozott
lesz méhed gyümölcse és földed termése, tehened ellése és juhaid
szaporulata...” Igen, ha a mózesi átok létezik – és miért ne létezne? –, az Úr
a közeljövőben pestist küld le reájuk, és sorvadással, lázzal, forrósággal és
gyulladással, aszállyal, gabonarozsdával és üszökkel sújtja majd ezt az
országot, míg az végérvényesen meg nem semmisül...
De hát mi egyebet tehetett volna? Milyen egyéb választási lehetőség adatott meg
neki?... Elmélkedett volna inkább elfakult színű oszlopai között a világ
megváltoztathatatlansága felől? Élvezte volna nap mint nap az édes illatok
zsongító mámorát; a karcsú serpenyőkben izzó füstölőszereknek: a balzsamoknak,
mirrhának, cédrusgyantának a kábulatát? Feszített volna zavartalan
mindenhatóságában parányi országa trónusán, miközben az Eufrátesz partján
tízezrével hajszolták rabmunkára honfitársait?... Folytatta volna az eddigi
hintapolitikát továbbra is?... Egyszer minden kettős játéknak úgyis csak vége
szakad. S ő végső soron, akárhogy is, mégiscsak az Ígéret Földje felett
uralkodik!... Ha másnak nem, a tulajdon gyermekeinek tartozott ennyivel! Hogy
ne vághassa az arcukba a világ, hogy ezért a nyomorult látszathatalomért apjuk
szégyentelenül elárulta a nemzetét. Hogy ne vethesse senki majd a szemükre az
atyák vétkeit: az elődök meghunyászkodását... Valamiféleképpen meg kellett már
egyszer törni ezt a lelkekre telepedett állóvizet: ezt az örökös
kisebbrendűség-érzetet. Végtére is mindenkinek azt hirdették szerte a világon,
hogy ez a sokszázesztendős ország nagyra hivatott. Hogy ennek az ezeréves
népnek küldetése van. S ha pedig valóban így van, úgy vállalniuk kell már
egyszer a rájuk méretett feladatokat és küzdelmeket, kockázatokat és
nélkülözéseket is. Dávid dicsőségéért mindent meg kell kísérteni...
Késő este volt, amikor felállt töprengéseiből. Az asszonyok házában csend volt:
a környező termek szövevényében lassan-lassan mindenki lepihent. A vastag,
aranyozott kárpitok mögött halk, egyenletes szuszogással aludtak gyermekei:
Dávid törzsének két utolsó hajtása; a szomszédos helységek egyikében felesége,
a másikban pedig anyja forgolódott; minden bizonnyal a jól ismert családi
lidércnyomással, a vérben vonagló áldozati báránnyal hadakoztak... A palota
felett pedig hatalmasan, titokzatosan, félelmetesen és kifürkészhetetlenül ott
nyújtózkodott a fenséges éjszakai ég, a mindent betöltő
világmindenség – fénylő csillagaival: Istárral, Nergállal, Ninurtuval; ott
nyújtózott sötéten és közömbösen a soklépcsős alsóváros és az Úr Temploma, a
Hinnon-völgye és az Olajfák-hegye, a Kézművesek fertálya és Áriel várfalai
felett. Mindenre felkészülten és mégis, soha semmit el nem árulón...
•
Jeruzsálem falai közt pedig eközben soha nem látott méreteket öltött az ünnep.
Az udvarok közepén egymást követően lobbantak fel a perzselőbbnél perzselőbb
örömtüzek – hirdetni az Úr népének a diadalát a sokesztendős szolgaság
sötétsége felett; a tereken és utcákon éjjel-nappal fel-alá hullámzott a
megmámorosodott tömeg; a vendégházak környékén folyt a bor, zengett az ének,
messzire hallatszott a gátlástalan kurjongatás; a városkapuk sarkig kitárultak,
a raktárak kiürültek, a Templom alabástrom oltárán pedig egymást érték a
keservesen bégető hálaáldozatok. Szürkület idején citera és lant, dob és síp
hangja keveredett nekiveselkedett énekfoszlányokkal; fülsiketítő mulatozás
csapott át hirtelen, egyik pillanatról a másikra, áhihatos hálaadássá, idő
előtti istentiszteletté. És viszont… imádkozások zsolozsmája és felszabadult
kurjongatás, odaadó zsoltáréneklés és nekifeledkezett kocsmai ricsaj talán még
soha nem keveredett így, ennyire, a város falai közt, mint ezeknek a forró éjszakáknak
az idején. A lelkekben egyszerre csak felfakadtak a szorongás és a kishitűség,
a félelem és a kiszolgáltatottság kacaj-gyilkos gócai, a
gondolatokban a beidegződött alsóbbrendűség, a vérerekben pedig az évszázados
tilalmak fojtogató gátlásai. Egyszerre táncolni, csókolózni, énekelni kezdett
az egész város. Régvolt jó barátok ölelkeztek össze ismét, ismeretlen ismerősök
szorongatták könnyekig meghatódottan egymás kezét; magukból kivetkőzötten
kiabáltak, táncoltak, lelkesedtek még maguk a szigorú írástudók, az örök
komorságra és önfegyelemre nevelt leviták is... Mindenki csak Jeremiást, az
igazi prófétát, a valódi látnokot, a ki tudja hová lett Vátesz-embert éltette,
akinek jövendőhirdetése, lám, beigazolódott; mindenki csak az új,
nagy lehetőségről, a váratlan alkalomról, Hofra és Szedekiás frissen
megkötött követségéről beszélt. A nem remélt bosszúállás gondolata ott
kísértett mindenütt: paloták és kunyhók, műhelyek és tanítóházak, kifőzdék és
őrszobák falai közt egyaránt. A közel Jött lehetőség mindenkit
megkótyagosított. Az egész város egy mámoros felszabadultság légkörében élt...
•
Hogy aztán amilyen hihetetlen módon, nehezen vártan és mégis meglepetésszerűen
érkezett, annál rövidebb idő alatt véget érjen a lengedező koszorúk és csillogó
díszek, a kiszegzett olajágak és a kerítéseken lobogó pálmalevelek időszaka.
Szedekiás sejtése beigazolódott: Bábel urai valóban nem nézték sokáig ölbe tett
kézzel az ő pártütésüket. A kaldeus birodalom nem hagyta azért olyan könnyen
kicsúszni a fennhatósága alól ezt a nehezen megszerzett területet. Mint ahogy
általában Migdal tornya nem mondott le olyan könnyen soha semmiről...
S két hónap se telt bele, már jöttek is a legelső hírek Nabukodnezár
indulófélben lévő büntető seregéről, amelyet ezúttal személyesen Babilon
királya vezetett; hogy aztán néhány hónap múlva valóban észak- északkelet
irányából mind nagyobb és nagyobb tömegben kezdjenek a városba özönleni a
legelső menekültek. Tírusz és Szidon segítsége – a két szövetséges városé –
mindinkább el-elapadt; a környékbeli legelők, szántóföldek, szőlőlugasok,
olajligetek mind jobban elnéptelenedtek, hogy aztán egy éjszaka folyamán
bekövetkezzék az, amire az éljenző tömegből a közelmúltban senki sem számított:
amilyen dölyfösen, magabiztosan, harsányan érkeztek ide, olyan gyorsan, olyan
csendben, olyan észrevétlenül kotródtak ki Ráháb gyermekei az arany és a tömjén
országútján – Egyiptom felé...
– Hordják el az irhájukat! A „hősök”!... A „felszabadítók”!... A
„világhódítók”... Ahelyett, hogy megvédenének bennünket!...
Az alsó- és felsőváros sikátorai repedésig telezsúfolódtak sötét tekintetű,
durva, nyers arcú, mindenre elszánt emberekkel; a vendégházakban, családi
otthonokban, levita szállásokon moccanni sem lehetett az egymás hegyén-hátán
lakó menekültek miatt. A hajléktalanok döntő többsége azonban még így is a
szabad ég alatt, a házak falának dőlve aludt, evett, ivott, ürítkezett – élte a
maga megszokott pusztabeli életét...
– Az egésznek csak az az átkozott próféta... Az a nyomorult sarlatán... Az a
szélhámos Jeremiás az oka..., ő ültetett fel mindenkit közülünk...
S a tegnap még agyonéljenzett jövőhirdető – előrelátása szerint – percek
leforgása alatt üldözött páriává, megvetett nemzetárulóvá, kitaszított
gonosztevővé változott:
– Agyon kell kövezni!... Kímélet nélkül!... Akkor talán az Úr megbocsájtja
tévelygéseink...
– Miért jövendölt nekünk hazugságokat? Ha ő nincs, mi sem lovalljuk bele ebbe
az egész megváltó-álomba magunkat...
– Ismét magunkra maradtunk!... Ismét magunkra hagyott
bennünket a Seregek Ura!...
A gyűlölet és a dac, az elkeseredés és a reménykedés egyaránt otthonra lelt a
torlódásban. A mi lesz holnap kérdése ott lobogott minden tekintetben...
– Az Úr az igazat megpróbálja, a gonoszt pedig, az álnokság kedvelőjét gyűlöli
az ő kedve – hangzott a Dávid-zsoltár a Templom oszlopai közt, de valahogy az
éneknek most nem volt meg az az átütő, magával ragadó ereje, ami máskor lenni
szokott. A bizonytalanság beköltözött még a legbátrabb szívekbe is...
Mikor pedig nem sok idő múlva a város körül felhangzott az ércből, illetve
bika- vagy kos-szarvból készült tülkök, trombiták, vészkürtök, harsonák
vérfagyasztó ricsaja, s a dombok oldalairól ismét hallani lehetett az üstdobok,
citerák, csörgők, cintányérok, kereplők jól ismert egyvelegét, Jeruzsálem falai
közt tetőfokára hágott a kapkodás. Volt, aki menekülni próbált, s észveszejtve
igyekezett zsákokba gyömöszölni maradék ingóságait; volt, aki rejtekhely után
kutatott, fegyverbiztos óvóhelyen óhajtván biztonságba helyezni szeretteit; a
nagy többség azonban harcolni akart, az ellenállásban látta az egyetlen
számukra létező kiutat. A túlélésben, a bosszúban, a győzelemben... A
győzelemben, amely – akárhogy is – számukra egyszer megjövendöltetett...
•
Egyedül csak Szedekiás, Jeruzsálem ura, Júda királya volt továbbra is
tanácstalan.
– Szeretnék valamit kérdezni tőled! Valamit, amit egyes-egyedül csak te
mondhatsz el nekem! – hívatta magához Jeremiást. – De nagyon kérlek, ne titkolj
előttem semmit sem!...
A próféta azalatt a néhány hét alatt, amíg az asszonyok házában „vendégeskedett”,
tökéletesen megöregedett. Haja, szakálla deres lett, arca beesett, járása
bizonytalan, szemei pedig egy bölcs, sokat tapasztalt, megcsendesült aggastyán
nyugalmával szemlélgették a kétségei közt összegörnyedten ülő Szedekiást:
– De ha nyíltan szólok hozzád, Júda királya, nem sújtasz-e halálnak halálával?
Nem adsz-e az ellenségeim kezére, akik mostanság reám fenekednek?... Meg aztán
minek is neked jótanács? Minek neked intés, amikor úgysem hallgatod meg?...
A reszketeg hang hallatán Szedekiás egyszeriben elérzékenyült. Feleségére
gondolt, meg gyermekeire, s bizony, bármennyire is szégyellte bevallani önmaga
előtt, félni kezdett. Félni az övéire váró jövendő miatt.
– Amint igaz, hogy él az Úr, aki az életet adta nekünk – felelte végül is
halkan, nagyot sóhajtva, türkizkék karikákat ugrándoztatva a szeme előtt a
fáradtság miatt –, úgy nem adlak halálra, és nem szolgáltatlak ki senkinek.
Csak adj tanácsot!... Kérlek, segíts nekem!...
– Ha kimenekülsz a városból, és megadod magad a babilóniai király vezéreinek,
úgy megmented az életedet; ezt a várost nem gyújtják fel, és bántatlanul
maradnak rokonaid és ivadékaid is. De ha nem... Hallhattad hírét Ninive
pusztulásának. Magad is elgondolhatod, mi következik...
– De hát nem temagad hirdetted, hogy...
– De igen, én! Én hirdettem azt, hogy közeleg a szabadulás pillanata. Csak
éppen nem számoltam azzal, hogy szavaink nem eléggé egyértelműek. Hogy mást
jelent nekem, és megint mást a kézművesnek, mást a nincstelen rabszolgának, és
megint csak mást Júda királyának. A nagy pillanatot hirdettem, s ti mindannyian
azonnal háborúra gondoltatok; az Élet Fejedelméről prédikáltam néktek, s ti
rögtön azt hittétek, hogy nagyravágyó törekvéseitekhez szolgáltatok eszmei
támogatást... Pedig hát én valami egészen mást akartam!... Egészen más
valamiért küldettem én ide!...
– S akkor én most mit tegyek? Mihez kezdjek velük?... Láthatod, az Úr megverte
őket, és nem bánkódnak, tönkretette őket, de nem akarják vállalni a fegyelmet.
Orcáik keményebbek lettek a kősziklánál, és nem akarnak megalázkodni többet. És
én ennek az álmaiból felébresztett népnek a királya vagyok!...
– Ismered a jövendölést! Hallhattad eleget gyermekkorod idején: „íme, én
megetetem őket, ezt a népet ürömmel, és megitatom őket mérges vízzel. És
szétszórom őket a nemzetek között, amelyeket nem ismernek, és utánuk küldöm a
fegyvert, amely megsemmisíti őket. A hegyeken sírást és zokogást támasztok, a
pusztai ligetekben gyászéneket...” Hát ez vár reánk, Júda királya! Erre készülj
fel lelkileg!
Szedekiás hallgatott. Ismét eszébe jutott a másik két Jeremiás, akikkel ezideig
dolga volt: a Hinnom völgyében máglyára kötözött, és a száraz verembe
vettetett. Igen, azok jövendöltek így. Azok hirdették már sok-sok esztendővel
ezelőtt, azt a bizonyos „messzünnen való nemzetet”, amely megemészti majd
aratásukat és kenyerüket, fiaikat és leányaikat, juhaikat és ökreiket. Azok
ígérték már fél emberöltővel ezelőtt, hogy fogságba jut majd ez a „tudomány
nélkül való” nép, hol „főemberei éhen halnak, és sokasága szomjú miatt eped”...
S ímé, a jövendölés bekövetkezett...
– S akkor most én legyek áruló? Hagyjam itt magára a népemet?... Katonáim,
próféta, harcolni akarnak, és nem egyezkedni, elégtételt akarnak venni, és nem
meghunyászkodni Babilon előtt!... „Az Úr az népének ereje, és az ő felkentjének
megtartó erőssége”, hirdetjük az igét városszerte mindenütt, s akkor most én,
az ő felkentje, Jósiás fia, Dávid ivadéka, egyszeriben lopakodjam ki nagy
titokban a városból? Kezdjem csókolgatni nagy bűnbánattal Babilon urainak a
kezét?... Nagyon is jól tudod, próféta, hogy ez képtelenség! Ezt én, Szedekiás,
nem tehetem meg!
– Te tudod, uram!... De ha nem menekülsz ki, és nem adod meg magad a babilóniai
király vezéreinek, bizony beteljesedik rajtad az én jövendölésem: csak
veszedelmet hozol erre a városra, és nem emelkedést; csak csúfságra vettetünk
oda a szomszédaink elé, és kiszolgálóivá a körülöttünk élőknek... Megtérve és
megnyugodva megmardhatnánk talán, csendességben és reménykedésben erősségünk
lehetne a mi Istenünk; de mert szembeszegülünk, elhervadunk, mint a falomb,
mindannyian, álnokságaink, mint a parázs, úgy hamvasztanak el bennünket...
Cselekedj hát, uram, saját belátásod szerint!
•
De hiába a próféta minden intése, Szedekiás minden kishitűsége, habozása,
kétségbeesett döntéshalogatása, a Templom városa végső soron csak nem adta meg
magát. Izrael népe nem volt hajlandó meghunyászkodni másodjára is Márduk
szolgája előtt. Valami megmagyarázhatatlan fatalizmus lett úrrá az embereken.
Akárhogy is, a kiválasztott nemzethez, az Ígéret Népéhez tartoznak; s ha pedig
oda tartoznak, úgy a Seregek Ura, az Élet Fejedelme csak nem feledkezhet meg
végérvényesen róluk; csak nem dobhatja oda őket vágó juhok gyanánt ellenségeik
elé...
„Az Úr szava erős, az Úr szava fenséges!”... Valami döbbenetes nekikeseredés,
valami félelmetes elszántság lobogott fel a Síkság Kőszirtjének a védőiben,
erősíteni a csüggedőket és az éhezőket, buzdítani a lankadókat és a betegeket;
a kiválasztottság beléjük csepegtetett mákonya elnémított minden kétkedést.
„Boldog nép az, amelynek istene az Úr, az a nép, amelyet örökségül választott
magának”... A delejező önámítás ereje csodálatos módon feledtetni tudta még a
máskor soha szótlanul nem hagyott nélkülözéseket is...
S amilyen következetes rendszerességgel jelentkezett Kiszler és Tébet havában a
napfény és az eső Izrael földje felett, olyan buzgó szolgálatkészséggel
sorakoztak fel a fegyverbíró férfiak a védőfalak és őrbástyák környékén,
átvenni a raktárak elöljáróitól a nekik jutó pajzsokat, tőröket, parittyákat,
kardokat. Nem kellett buzdítani különösképpen senkit sem. Öreg és fiatal,
városlakó és földműves, kivénhedt katona és hadat soha nem látott törvényt
tanuló egyaránt ott tolongott a raktárak ajtaja előtt. A királyi arzenál órák
leforgása alatt tökéletesen kiürült. Mindenki részt akart venni az eljövendő
szabadulás örömünnepségein...
„Az Úr megfizet majd nékem, igazságom szerint: kezeimnek tisztasága szerint
fizet meg majd énnékem”, lengték körül a Templom oszlopait a legutolsó
lakodalmas éjszakán az ősrégi, magasztaló énekek: „Mert megőriztem az Úrnak
útjait, és gonoszul nem szakadtam el Istenemtől; mert ítéletei mind előttem
vannak, és rendeléseitől nem távoztam el...” A sötétben mindenfelé őrtüzek
lobogtak, fáklyák világítottak, mécsesek jelezték mindenütt a falakra vezető
legrövidebb utat; a lángok fénykörében, a bástyák környékén, átmelegedtek a
merengő arcok, felengedtek a révült tekintetek: valami csodálatos meghittség és
nyugalom áradt szét mindenfele. A parázsokon sercegett a zsír, messzire szállt
a sült hús illata, a korsók fenekén vidáman kotyogott a Hermon- és a
Kármel-vidék bora. Mintha nem is öldöklésre készülődnének: eltűnt a lelkekből a
gyanakvás, a kishitűség, a borúlátás, a félelem. A reménykedés légköre
lassan-lassan magával ragadta még a legtájékozottabb főtisztek mindeddig
józanul gondolkodó csoportjait is...
„A nagy pillanat közeleg!... Készüljetek!... Készítsétek magatokat az ő
érkezésére...”
•
„És történt az ő uralkodásának kilencedik esztendejében, a tizedik hónapban és
annak tizedik napján” – olvashatjuk a végkifejlődés tömör leírását a Királyok
II. Könyvének legutolsó fejezetében – „hogy feljött Nabokodonozor, Babilónia
királya minden ő seregével Jeruzsálem ellen, és táborba szállott ellene, és
körös-körül ostromtornyokat építettek ellene. És megszállva tartatott a város
Szedekiás tizenegyedik esztendejéig. De a negyedik hónap kilencedik napján
akkora ínség lett a városban, hogy nem volt mit enni a föld népének...”
„És reájuk hozá a Kaldeusok királyát – olvashatjuk ugyanezen eseményeket a
Krónikák Könyvének legutolsó verseiben – aki fegyverrel öli meg ifjaikat és az
ő szent hajlékukban, s nem kedvez sem az ifjaknak, sem a szüzeknek, sem a vén
és elaggott embereknek, mindnyájukat kezébe adá. (És az Isten házának minden
edényeit, nagyokat és kicsinyeket, és az Úr házának kincseit, s a királynak és
az ő vezéreinek kincseit, mindezeket Babilóniába viteté.) Az Isten házát
felgyújtják, Jeruzsálem kőfalalt lerontották, palotáit mind
elégetek tűzzel, és minden drágaságait elpusztították. (És akik a fegyver elől
menekültek, azokat elhurcolta Babilóniába, és néki és fiainak szolgáivá
lettek...”) „... A föld népének csak a szegényeiből hagyott ott...
szőlőmíveseket és szántó-vető embereket...”
Szedekiásra, Júda elfogott királyára a győztesek a lehető legkegyetlenebb
büntetést szabták: mielőtt örök életre megvakították volna, végig kellett
szemlélnie rokonainak, főembereinek s gyermekeinek a lemészárlását.
Ami pedig Jeremiást illeti – mint legalábbis tanítványának, Néria fiának,
Báruknak a feljegyzései alapján ismerjük –, prófétai mivoltában megadatott neki
a szabad választás lehetősége az elköltözés vagy a helyben maradás alternatívái
között. A megkeseredett tanító pedig döntött: ott marad továbbra is a
szülőföldjén – népe töredékével. Ott maradt a „szőlőmívesek és szántó-vető
emberek” között – azok közt, „kiknek semmijük sem vala” – hirdetni nekik
továbbra is a jövendölést, miszerint eljön, szükségszerűen eljön majd egyszer a
Dávid király fia, az élet fejedelme, és megszabadítja őket a szolgaság
esztendeitől...