DOKUMENTUM
Reformáció és magyar műveltség
A reformáció első szellemi jele a középkorban az északi germánság ellenállása volt a délies, latin formalizmussal szemben. Nem véletlen, hogy a déli németség maradt inkább katolikus, míg az északi germán lassan elhúzódott a „Wälschtum” elől, amelynek völgyi verőfényét, édeskés mítoszát eleitől fogva idegennek érezte. A reformációról a teológia többet és nagyobbat mond. De a szellemtörténész szerint a protestantizmus, mint szellemi mozgalom, csak kiteljesítette azt az ellenérzést, melyet már a XIII. század elején Walther von der Vogelweide énekelt meg a pápasággal szemben. Német éghajlat nyilatkozott már a nagy költőben, északi képharc volt a verse az ábrázolhatatlan Isten érdekében, az emberi művészet hozzátevései, a görögös újjászületés játszisága, a könnyelmű hit ellen, hogy az Olimpos emberközelségének fölélesztése hasznára volna a keresztyénségnek. Az ősi Edda-világ – alighogy papjai a farkasmítoszt kiverték a fejéből – külön keményítette már magának a délen ellágyított istenmondát, és később hol lappangva, hol nyíltan, majd a mohácsi vész körül már szociális célzattal is, föllázadt a latin ság díszkeresztyénsége ellen. Goetz von Berlichingen, Goethe kiskirálya már azt izeni a mainzi püspöknek, hogy fütyül rája, és a Luther idején felbolygatott német parasztok és kispolgárok perzselni kezdik elnyomóikat, a hit megtisztításával egyidőben ostromolják a feudumot, követelik a társadalmi egyenlőséget s a jobbágyság felszabadítását.
Magyarországon hasonló volt a néplélek fejlődése. Emlékezzünk a huszita bibliafordításra, a Keletre futó barátok történetéje, a soproni piacon megégetett magyarországi német kereskedőkre, a Budai Nagy Antal-féle mozgalomra, melyben már az erdélyi türelem nyomalt is kibetűzhetjük. Gondoljunk a Dózsa-lázadásra, Goetzjeink pórul járására – lám, a magyar nyelv a lelkek százados szenvedése alatt megcsinálta magának ezt a kifejezést: ha valaki rosszul végzi, akkor „pór”-ul jár... A társadalmi reform és a szellemi szabadság vágya kénytelen volt minden korban valamilyen religiózus védelmi rendszer mögé menekülni, hogy onnan küzdhessen a reakció ellen, vagy ott állítsa meg a gáttalan forradalmat. Ilyen sáncokat kínált Közép-Európában és Északon a reformáció, mely az ősi, puritán keresztyénségre áhítozik, mert elnyomott mélyrétegek vallásaként jelentkezett, mint a katakombák korában.
Sokszor érzem Ady Endre igazát: „Ha én szólok, észak beszél, fagy és fátum fogja a számat.” Észak és kelet a magyar szó, Ady a Ganges partjáról álmodik, éppen úgy, mint Nietzsche, a gyöngéd, keletről és a finnugor sejtelmű északról, magyarok és németek hajdani közös égtájáról. Nem csoda, ha Setälä Emil, a legnagyobb finn tudós, közös fokváltozást keresett a két szomszédos nyelvtörzsben. Aztán több mint ezer éves már ez a mostani magyar-német szomszédság is, nem csoda hát, hogy a németországi reformáció olyan gyorsan hódította meg a magyar népet. Azért is tesszük fel azonnal a kérdést: ha a reformáció ennyire német eredetű, és germán lökőerejű, hogyan volt lehetséges, hogy hazánk legmagyarabb vidékei lettek mégis reformátusok? Továbbá az is kérdés, hogy a protestáns és óhitű keresztyének magyarországi közelharca mért növelte meg annyira a magyar közműveltséget, mért adott ez a belharc akkora lendületet a legmodernebb magyarság kialakulásának?
Pukánszky professzor írja a Geschichte des deutschen Schrifttums in Ungarn című könyvében, hogy a németek hálásak voltak Magyarországnak, amikor a mohácsi vész után menedéket adott annyi Németországból menekülő protestánsnak. Mintha érezték volna, hogy a magyarok megkeresztelése az Árpádok alatt, tehát a római keresztyénség befogadása s még inkább a bizánci vonások áthozatala csak véres erőszakkal történhetett meg, míg a németalföldi hitújítás rövid félszázad alatt majdnem az egész országot nyerte meg nevelőelveinek. A magyar természet, a szabad puszta emlékét még a vérében hordozó nép nehezen fogadta el a déli keresztyén ízlést. Azért olyan problematikus, inkább csak tetszetős jelszó, amit néhány nagy szellemünk a latin kultúrának magyar területen való elsőbbségéről hirdet...
Inkább úgy igaz ez, hogy a növekvő germán géniusz veszedelmes a magyar nemtő számára, míg a latin már szinte ezer év óta sohase vált azzá. Mert a latin az idegen, míg a német léleknek néhány fontos alapvonása rokon a magyaréval. A százados konyhalatinság más nyelv maradt nálunk, de a németség legnagyobb befolyása korábban belehatolt – például Kazinczyék alatt – lelkünk legmélyebb rekeszeibe! A két szomszéd nép alkatában van a hasonlóság, aztán a legújabb német népszaporulat is növelte a magyarság félelmét az elnémetesedéstől, úgyhogy a Habsburg-uralom idején már mentőövnek használta veszélytelen latin rokonszenvét. Itt érzem valamelyes magyarázatát annak, hogy legmagyarabb vidékeink öntudatlanul kerültek lelki közelségbe a protestáns germánsággal, nem pedig abban a nem eléggé meggyőző érvben, hogy Kálvin is francia volt, tehát latinságával sugározta be a színmagyarságot. Nem tagadom azért: szerencsének tartom, hogy a magyarság már jó régen helyes érzékkel egyensúlyoz a latin és német nemtő között, nyilván azért, hogy minél kevesebbet veszítsen saját lelke ősi tulajdonságaiból.
Hála Istennek, a protestantizmus mindjárt bejövetelekor magyar ügy lett. Azonnal kezébe is vette a művelődés összes eszközeit. Az emberek nálunk is írni-olvasni kezdtek, méghozzá a nemzet nyelvén! Micsoda vértelen forradalom lehetett ez, egy egész nép öntudatosodása, az anyanyelvnek, mint első népi vagyontárgynak fölfedezése, megismerése annak, hogy Isten éppen úgy ért magyarul, mint latinul! Hogy földi országunk magyarul hódolhat Isten országának, anélkül, hogy Idegen betű és szellem közvetítené. Balassa nevelője, Bornemisza Péter még görög drámát is mert egyszerre magyarítani, s a protestáns prédikátorok a héber–görög–római teokráciából kivetkőzve népi magyar istenhittel ajándékozták meg híveiket. Mert minden népnek szuverén joga, hogy mítoszában saját nyelvén gyönyörködjék...
Micsoda zöngése lehetett akkor a bibliának, hogy élvezhette először Károli Gáspár s a neki segítő gyermek, Szenczi Molnár Albert Vizsolyban. Akár Ady napjainkban! Aki jól tud németül, az Lutherrel együtt fenyegetésnek hallja még: „Ein feste Burg ist unser Gott, ein gute Wehr und Waffe!” Nemzeti fegyver lehetett a Luther-ének, s mikor Erdélyben, a román uralom alatt, Szabédi László lapidáris nyelven fordította le újból magyarra, akkor mi is fegyvernek hallottuk a bizantinizmussal szemben. Emlékszem, hogy meglepett, hogy elragadott engem Kecskeméten, az öreg templomban, amikor először hallottam gyermekkoromban Károli nyelvét, amint subás tanyalak elmondták a sok száz hívőnek: „Ez esztendőt megáldjad, bő zsírral ékesítsed, kegyelmedből, Úristen!” Nemcsak Isten, hanem nyelvünk kegyelmének zúgását is érzi, akit hitén kívül még a nyelv szépsége is divinál.
A mohácsi vész óta mennyi történelmi és művelődési emlék kapcsolódik a reformációhoz. Aki a némettel tartott nyugaton, az kénytelen-kelletlen katolikus maradt, és vállalnia kellett a nemzeti gyűlöletet is, mely reformált keleti oldalról feléje sütött Ritka volt Zrínyi, a költő álláspontja és türelme, s csak napjainkban lett köztudottá, hogy Bethlen Gábor és Pázmány a felekezeti különbségen túl nemzeti ügyekben összetanakodott. A reformáció hirtelen jött és hevesen, Marosvásárhely például egyszerre lett minden-lelkestül, reformátussá úgyhogy csak vagy egy század múlva került oda óhitű, aki jórészt idegen nevű is. Dinamikája volt akkor a protestantizmusnak, összeesett a jövetele a nemzeti műveltség újraéledésével! Egyik volt a másiknak oka és újra a következménye. Akár Petőfi vagy Móricz Zsigmond idejében a népi-művészi iránynak az irodalomban: túlnyomórészt protestánsok merték kifejezni a veszedelmes újat, mivel az újságtól nem romlást, hanem fejlődő lendületet vártak népük és nemtőjük számára...
Közhely, hogy a katolicizmus a reformáció nyomására kezdett ugyanazokkal a fegyverekkel élni, mert nem volt elég a hatalom, még a szellemre is szükség volt az ellenálláshoz. Addig nem használt csorbítatlan fegyvereket hozott elé Batizi András, Dévai Bíró Mátyás, Erdősi Szilveszter János, Méliusz Juhász Péter, Alvinczi Péter, Sztáray Mihály, Szenczi Molnár Albert, Dávid Ferenc, Gelei Katona István és annyian mások, akik a magyar nyelvű iskolával, bibliával, könyvnyomtatással és hitvitákkal döntően befolyásolták az egész magyar életet puszta létük harc volt, amelyben senki se maradhatott Rotterdami Erazmusként semleges! Létharc volt akkor a vallási küzdelem: vagy egészen győzni akartak a hitükkel, vagy elesni a nemzeti műveltséggel együtt! Volt idő, amikor a protestánsok azt hitték, hogy a katolicizmus győzelme azonos Bécsnek a győzelmével is...
A következő állomás még érdekesebb: soha senkinél se látszott élesebben a protestantizmus magyarító és európaisító hatása, mint Apáczai Cseri Jánosnál, e megszállott lelkű forradalmárnál! E nyugati apostolnál, aki coccejanus és cartesianus bölcsességet próbált akkor még zsírosan ósdi kollégiumainkban, aki hályogot operált a lelkekről, s míg keleti vérét hányta ki Erdély földjének megtermékenyítésére, magyar filozófiáról álmodott, amikor még az európai bölcselet is óvakodott a nacionális elkülönülésektől. Rációt mondott, és magyar észt értett alatta, gondolatot forgatott Descartes, a francia bölcs közelében, és erdélyi magyar észjárást hozott ki könyvecskéiben. Hume, Locke, Hobbes, Berkeley és Spinoza idején vitte volna keleti hazájába a gondolat empirizmusát, a tapasztalatot, és előbb kezdett logizmust Transsylvaniában, mint a németek Germániában. Talán sohase volt senki anynyira egyszerre magyar és európai, mint Cseri János, – márpedig azt ne higygyük, hogy ez csupán Apáczai egyedüli érdeme. Nincsenek magános fellángolások, fürtökben terem a tehetség. Még a lángésznek is szüksége van környezetre, melyben könnyel és a föld nedveivel növelik meg élete termőfáját.
Ez a termékenyítő környezet volt – mégiscsak! – a protestantizmus... A kétségbevont emberi dogma, mely – akár később a Bolyaiaknál a tudományban – nehéz küzdelem, halálos szorongás árán helyet engedett a megismert és kiküzdött jobbnak, újnak és följebb emelőnek. A környezet szolgáltatta a szenvedélyt a vitához, a közegellenállást. A protestantizmus vitát kívánt, amelyet meg is nehezített, hogy akárki meg ne támadhassa, ami Istentől, vagy az általa megszentelt lelkektől való. Halálos veszélyt jelentett – akkor még – a protestánsoknál is az új igehirdetés, ha ihletettség nélkül jelentkezett. Apáczai Cserei azonban őskeresztyén, vértanú elszántsággal gazdagította magyarságunkat, és tette kontinentálissá, amit a tartományiság, a kisszerűség alighanem elfullasztott volna az író prófétasága nélkül. Mert nincs olyan kicsiny nemzedék, mely meg ne hökkenne a vértanúk önemésztő szenvedélye előtt, az eszménél kisebbre becsült élet félelmes, kollektív példázása előtt...
Feltűnő már Apáczainál, hogy a magyar protestantizmus műveltség teremtő munkájában mennyire elkülönült a némettől. A ráció, a clarté nem német érdem, hanem nyugati-frank, francia és angolszász. De nem is az a lényeges, hogy Hollandiából vagy Belgiumból hozta-e Apáczai értelmi erőfeszítéséhez a kedvet, hanem az, hogy azonnal életünkhöz magyarította. Nem holmi angol szekta foglya volt, hanem az örök magyarságé, ennek protestáns árnyalata, a vitatkozó haladásé! Szerelmese volt a legnyugatibb világgal való lépéstartásnak, bizonyára már Utrechtben tanult meg Nyugattal versenyezni, diákkorában. Izgalmasan boldog érzés ez: magyarként vitatkozni Nyugat bármely fiával az emberiség legnagyobb kérdéseiről.
El nem maradni az ő nyelvükön sem, bírni a nyugati tempót legjobb személyiségeikkel, érezni a boldog bizsergést, hogy kisnép fiaként váltjuk a szót az emberiség elejével. Valamit visszamenteni lelkünkbe a régi magyar nagyságból; amikor már az emberiség élcsapatai között versenyeztünk, mikor egyetemi városrészeink Párisban, Salernóban, Heidelbergben, Bécsben és Oxfordban, Utrechtben és Leydenben bőven ontották a nyugati garnitúrával egyforma emberanyagot.
Nos, ebben nagy a protestantizmus, ebben a leggőgösebb demokráciában, hogy kisebb lélekszámú nép is versenyezhet a nagy népek társaságában. Az egyetemes emberi élet nemes kalandjában részt sürget a protestáns ösztön és nyugtalanság, ismeretlen lelki területek felfedezésének heves vágya, a gnózis és aiszthézis szép keveredése, a fizika mögé való szabad elhatolás, anélkül, hogy megszédülnénk, mert megtart az ismeretlen mélységek fölött az ősi, a tudománnyal meg nem tagadott, az immár magyarul is elhitetett Jóisten! Egyéni bátorság a protestantizmus a szolgai gondolkodás, a hamis tekintély-elv, a bálvány ellen; szép veszély az idegen tömegek gondolkozása ellen való lázadásban is: a magyar egyéniség küzdelme a felvilágosodásért, majdnem kizárólag protestáns módszert ismer, Bessenyeiék előtt és után is! A magyar gondolkodás története: nagy hézagokban egymás mellé rendelt, magános sejtek viszik előbbre. Vakmerő protestálók, akiknek képességével és közmunkájával együtt nő a felelősségérzetük. A protestantizmus nálunk is rég ismeri már a mai meredély-gondolatot, hogy veszélyesen éljünk, mert csak úgy különbözünk el a nyálak életétől.
Így kapcsolódik bennünk a legegyénibb ideál a kollektív vállalkozással. Luther merészsége, Kálvin makacssága, Zwingli hősi halála és a gályarabok sorsa óta vállalkozás a protestantizmus, különösen a kockavető korszakokban. Hitünkben sok hívőnél nyoma van az egyéni kezdeménynek, hordereje van nálunk a felelős személyiségnek, aki új tényező lett az újkori ember jellemében. Ő bizonyítja, hogy nem luciferi a világosság, hanem isteni tulajdonság az emberben. Nem hideg fény, hanem meleg lényeg, nem a bukott angyalok tagadó mámora, hanem égi parancs, amelynek végrehajtása csak a véges emberiség felé hallik protestantizmusnak, fölfelé, Isten felé azonban főhajtás, engedelmesség, a munkáltató kegyelem elfogadása, istenemberség: Jézus példájának mélyebb megértése, a gyermek isten rációja, szerepvállalás, Isten gyermekkertjében, ahol nem protestálás, ha magam választom ki emberi feladataink közül az érzelmi és értelmi színvonalemelést!
Azért is lett a protestantizmus olyan hamar a miénk! Már benne botorkált Balassa, a kissé janzenista katolikus Mikes, a kvietista Csokonai, és az volt egészen a hősi halálba rohanó eszmelovag, Petőfi. Hát Aranyhoz hogy talál a református vallás! Befelé élt, de kifelé a legnagyobbra vállalkozott, a nemzeti múlt költői megalapozására. Eposzban lélegzett, s közben „gyermek szívvel öntudatlan nyugodt meg a gondolatban, hogy övéit el nem hagyja, ki mindnyájunk édesatyja!” S van-e protestánsabb jelenség, mint az Istenével folyton birkózó Ady Endre, aki örök-vitázó frigyben állt urával és az existencia-bölcseletről mit sem tudva, pontosan megkülönböztette a létet az ittléttől. – Predesztináltan hitte magáról, hogy ingyenkegyelemből kifejezője marad a magyar sorsnak. Ifjú szívekben él, miután esendő személyében megszűnt élni: nem az ember él, hanem a bennünk munkáló kegyelem. Még műveink is halandók, belőlük csak az isteni él tovább.
Ady halálos betegen is írt és állta meggyőződése szerint a harcot a konzervatív mai magyarsággal szemben, ő a szónak „megtartó” értelmében vett legkonzervatívabb magyar, akinek legnehezebb lehetett legyőznie önmagában a magyar természet fogyatkozásait. Közéletünkben miért van annyi protestáns harcos, arányszámunkon messzi túl? Mert munkára feszít bennünket a gyötrelmes kérdés: kiválasztottal vagyunk-e az Örökkévalónak? Tisza István, akinek providenciája kétségtelen, hogy harcolt még akkor is, amikor már elveszettnek látott mindent? Nem véletlen, hogy Kossuth merte a lehetetlent, és Deák próbálta a megegyezést! Vörösmarty volt az egyeztető, és Petőfi sem alkudott, csak az Éggel, hogy neki jusson hazájáért a legkeményebb vég, a meszesgödör.
Merész kétség és legkeményebb helytállás: ezek a protestáns jellemvonások. Beszéltem egyszer erről Móricz Zsigmonddal, akit kitettek egy előkelő irodalmi társaságból, megkérdeztem tőle, hogy annyi csalódás után mást hisz-e már, mint az induláskor? Rövid és éles volt kálvinista válasza: „Semmit se változtam, ugyanazt hiszem, amit eleitől fogva!” A végletekig, a végső hullásig vallotta meggyőződését, amint az olvasható a Rózsa Sándorban, az örökkévalóság felé küldött hangsúllyal! Ez a református állhatatosság jellemzi Szabó Dezső művét is: addig hirdeti igazságát, míg kormányprogram lesz, hogy újból támadhassa. Pedig ekkor már egész következő nemzedék vallja folytatólagosan. Ez is protestantizmus, ez a protestálva haladás, magyar válfaja a Luther-féle kiállásnak: „Hier stehe ich, ich kann nincht anders, Gott helfe mir, Amen!”
Ezt a protestáns hajlamot ismertem meg gyermekkoromban a német reformátusok közt, majd Ouchyban a francia nyelvű reformátusoknál is. Bizony, a magyar protestantizmus nem marad el mögöttük – keménységben, tudásszomjban, öntudatosságban, szabadságtiszteletben és abban a jó ízű, kedves világszemléletben, melyet a Rajna bingeni szögletében figyelhettem meg: az értelmi bonyolultságában sem romló kedélyt! A kontinensnek ez a legszebb lelki eredménye, ez az európaiasság, amelyről Kosztolányi énekelt, pedig katolikus volt. Az égnek felelős szabadság tudat, ez a protestáns magatartás, mely a svédeknél is olyan elragadó. Nálunk is ez a legvonzóbb marasztaló, a léleknek olyan szabása, melyet csak hosszú ízlésfejlődés után ért el a kontinens. S benne a nem indogermán magyar a déli latin józanságot, formatiszteletet, és az északi lendületet és harci készséget kedélyesen váltogatja, s néha hetykén pazarolva is használja.
Hát a bölcselet, a világrejtély megfejtése nem feltűnően sok protestáns színt mutat nálunk? Pedig a bölcselet a népek érettségének bizonyítéka, s tőlünk keletre és délre alig van nyoma. Akár a Böhm Károly rendszer-építésére gondolunk, akár Petőfire és Madáchra, mint velük párhuzamosan a goethei és beethoweni világképre, – tagadhatjuk-e, hogy egy-egy újabb világkép protestál bennük a meglevő elégtelen ellen ? És mennyire protestáns Jókai és Mikszáth műve, szinte minden deriválható belőlük, ami minket, magyar protestánsokat fölnevel, foglalkoztat és éltet! Hát a tréfás panasz, hogy majd egész akadémizmusunk református volt! talán csak legújabban siet a modem katolicizmus bástyáink megvívására. De most is emlékszem: Nyírő Józsefet és Tamási Áront az erdélyi irodalomban nekünk, többnyire protestáns íróknak kellett – meglehetős katolikus tartózkodás mellett – rangjukhoz méltó helyre emelni. És milyen meglepetés volt, amikor Kuncz Aladáron először vettem észre hithű és kemény katolicizmusát! Annyira természetesnek vettem, hogy Kuncz, aki gyökeres újító volt írónak s ember nek egyaránt, nem kifogásolhatja erdélyi protestáns íróink világnézetét. S amikor szelíden ellenkezett velünk, mikor határozottan megfogalmazta dicséretnek hallatszó vádját, hogy Európában azóta van nemzeti és nemzetiségi kérdés, amióta a protestantizmus, – akkor fogtam föl, teljes egészében a reformáció világformáló fontosságát és jelentőségét...
Igen, az emberi szabadság, a diferenciálódás új állomása lett a protestantizmus. A vallásszabadság egy volt a tudományos kutatás elindulásával. És Zolnai Béla nem ok nélkül írja Rákóczi nagyfejedelemről, hogy türelmes volt a protestantizmussal szemben, mert megérezte annak hajtóerejét a szabadság elérésére. E nagy példa magyarázza, miért olyan protestáns ízű a híres és századonként visszatérő magyar „Recrudescunt...”-nak tiltakozása! S a szüleimtől, majd a kecskeméti kollégiumból örökölt batyuban, sőt a magyar irodalomból szabott habitusomban is hordozom, amit mint nevelő merek állítani, hogy református felekezetem miatt nem tévedtem soha vad szélsőségekbe, hanem megmaradtam ifjúságomban szerzett világnézetem védelmében. Konzervatívok is vagyunk mi protestánsok, de nem hagyományokat, hanem ősi motívumokat tisztelünk, nem a megszokott külsőségekért lelkesedünk, hanem a lélek belső pályájának szabadságáén. Nem szeretjük a közbenjárást, magunk kopogtatunk Legfelső Helyen a képességeinkkel, és ha újat vet elénk szellemi téren az élet, akkor nem felső jóváhagyást, ha nem belső lelkiismereti mérlegelést sürget agyunk és szívünk...
Napjainkban nagyon-nagyon fontosak ezek a protestáns elvek, akár életünk gyakorlati folytatásában is! Soha ilyen válságot nem ért még az európai magyar, mint ma. Frobenius nevelőelveiből a magyar Németh László ád ízelítőt, de szinte testünkön érezzük nap nap után, hogy megrendültek tegnapunk alapjai, és ropognak keresztyén és magyar létünk összes eresztékel. Ne tagadjuk – mindenki gondolkodik a holnapon, sokan aggódva számlálják lelkük gombjain, hogy mitévők legyenek, mindenki revideálja értelmi és szívbéli vagyonát, hogy megszabaduljon annyi hamis dugárutól! Bűneink mind hevesebben követelik a bűnbánatunkat, erényeink bizonytalankodnak, hogy mind erények-e még, – és Vörösmarty iszonyú látomásai kísértenek, mikor jobbról-balról eszmeleviathánok tapossák össze az emberi alkotások szép rendjét... Dies irae, dies illa solvet saeclum in favilla... Megint magunkbaszállás lett a protestantizmus, puritán emberjavítás, zúgó helyeslése minden új jobbnak és vértanúságra kész ellenállás minden gúzsbakötő eszmeszörnnyel szemben! Mert a lelkiismeretnek Jézus óta protestáns az anyanyelve, mely nem tűr erőszakot fejlődése törvényein, de minden megszólalása ítélet a megunt szólamok, az előítéleteink fölött. Szociálisan és szellemiekben első szószóló, mozdító szavajárása pedig iskoláiban, egyházaiban és könyveiben a legeurópaibb magyarság csíratelepe...
Erdélyben még külön, legszebb lelki fegyvertényünk, melyet Amerikában is elismernek, a vallási türelem! Az ember lehet társadalmi cella, lehet a fajta atomja, lehet passzív eltűrője osztályok és népfajok uralmi versenyének, lehet – amint voltunk – kisebbségi közönyöse ostobán túlzó nacionalizmusoknak: de erdélyi magyar protestáns sohasem kötheti gúzsba más hitét, mivel a maga hite is Erdély engedelmével fejlődött ki! Korunk etatizmus, mindenható államformák hirdetik egyedül üdvözítő kizárólagosságukat, fascizmus, marxizmus, demokrácia és eklekticizmus hordozza előttünk zászlószíneit, de az erdélyi protestáns magyar nem szédül meg zajukban! Nyelvünk nem engedi meg, hogy félrezülljünk a magyarságunktól, protestantizmusunk pedig megkönnyíti az egészséges, új európai gondolatok adaptálását! Legnagyobb szellemeink álmát akarjuk megvalósítani, a teljesen szociális Magyarországot, s benne az ingyen adott, nem privilegizált, de a tehetségre kötelező, legszélső népkultúrát. Északra akarunk hasonlítani, a finn egyenlőségre s a skandináv blokk műveltségére – külön magyar formáink között!
Van tanulnivalónk, tudjuk, főleg szociális és gazdasági téren. Hiába vagyunk a finnugor népek közt az elsők, – mégis rengeteg eltakarítani valónk maradt, szándékkal eltúlzott rom-imádatunkban. Hidalgó, fellegvárt szellemünkben és nemegyszer nyegleségünkben, amellyel igazi értékeinket nem tiszteljük, sallangos magyarságot mutogatunk a külföldnek, hagyománynak hirdetjük, ami csak itt hagyott modor, osztálycsökevény és vakparádé. Elébe helyezzük a jó-tenyészetnek a szép-enyészetet! Elfelejtjük, hogy legszélesebb tömegeinknek, a magyar szegénységnek sokkal tiszteletre méltóbbak a hagyományai, mint uralkodó osztályainknak, és hogy jövendőnk záloga nemcsak a múlt, hanem jelen képességünk és jövőnkre való elszánt fölkészülésünk...
Az általános keresztyén veszélyben a protestantizmus is veszélyövbe sodródott. De mert vallásunk a felvilágosodás gyermeke, mégis a miénk a kisebbik veszély. Ruganyos frissességgel fogadtuk mindig az európai lélek hasznos válságalt, költőink, művészeink, államférfiaink és prófétáink, parasztjaink munkás keze és prédikátoraink jövőt sugalló hite átsegített bennünket halálos szakadékokon! Nem ismeretlen előttünk a protestáns lélekrengés, a legjobb magyar reformátusaink kezében megsuhogó ostor, a gályarabok sós lehelete, egy-egy zsoltár nyers népi dallama –, ó, mennyi hitújító jel és jegy, hány magyar kivirágzás a sír szélén, hány szelíd Jézus-csemetéje hegyeink között és hány reménység folyóközeinkben. „Az élet élni akar”, s mi magyar reformáltak csak a holt formák ellen protestáltunk mindörökké!
Ifjak, kik megéritek a holnapot, ne felejtsétek hát őseitek hite szerint, hogy mi ellen kell protestálnotok? Minden korlátoltság és elnyomás ellen! És mit kell folyton megreformálnotok? Önmagátokat: mindig ez marad a legnehezebb reformálnivaló, saját egyéni lényünk. A protestantizmus úgy hatott a magyar műveltségre, hogy önmagunk reformjára képesekké tett bennünket. Azért legyünk elsők a reformok minőségében, s akkor elvehetetlen a protestantizmusunk!
Mostanában Pestre menet figyelmeztetett egy öreg kúriai bíró, hogy magyar földről keletre utazva fokozatosan mind több és nagyobb egyházi méltóságot olvashatunk ki az állomások neveiből! Előbb jön Kántorjánosi község, majd Paptamási, aztán három püspöki hely: Püspökfürdő, Biharpüspöki és Püspükladány. Még nyugatabbra jön aztán Érsekújvár és végül – Pápa! Lám, ezt a tréfát erdélyi protestáns kedvvel meg is fordíthatjuk: nyugatról keletre jövet majd kisebb lesz a magyar hierarchia, mind egyszerűsödik a hit, mind protestánsodik népünk, s végül megáll Brassónál, a Keresztyén havasnál. A Kárpátoknál megáll a protestantizmus, és megáll egy kicsit Európa is. Nem véletlen, hogy a világ első népei, a németek, angolok és amerikaiak, a svájciak és svédek túlnyomórészt protestánsok: nyugtalanságuk, zord létharcuk által verte őket északi istenük az élre. Egy kicsit mi is közéjük tartozunk, protestantizmusunk századok óta korbácsolja magyarságunkat, hogy az emberi, művelődés hősi mítoszában ne maradjon hátra, hanem körömszakadtáig állja a versenyt e föld akármilyen árnyalatú lelkeivel és nyelveivel...
(Előadás. Elhangzott 1943-ban.)
MOLTER KÁROLY