Márton László
Porba húzott grádicson
(Katona József lírájáról)
Egy költészet, amelyben éjszaka van. Ahol az árnyékok óriási elnyúlási még a hangokat is elborítják. Ahol az életerő kifagy. Ahol az elmaradott út hökkent fia sötétben botorkál. Ahol még az égő indulatok tüze is oly csendes, mint a hűlt temető az éj betakart ölén. Ahol elbódít az alkony, és elömlik az ég. És a megmerevült tetem alélt szeme Órionok kebelébe lövell. Ahol egy fél gyászba borult világ elalva nyúlik a nyúgoti óceánba. Ahol a múlt, az éji felhő; és a zászló szomorún nyikorg a háztetőn.
Egy költészet, amelyben csend van. Fáradt csend, amely sziszeg az éj homályán. Ahol az est elhallgat, és a fuvallat megáll. Ahol csak egy üreg ásít, és elfeketült döledéken tűnődve, tyütyürékel a siket estveli csend. Ahol az éjfélnek óráján a lebbenő árnyékok egymásra tolódnak, és a meglapult liget összecsúsztatja a pezsgő szellőket. Ahol csörtet a levelek közt a forró est szele. Ahol az éjféli csendpompáknak lepleit feldúlják az óraütések. Ahol a juharlevél csettög, és a gerlice álmot ubrikol. Ahol aludni készülő madár fütykél, béka ümmög, denevér repdes; ahol már csak szúnyogok és prücskök hallatják hangjukat. Sírcsend, ahol egy háztetőn elmét bódító csuszogásokkal nyivog egy kandúrmacska. Egy költészet, amelyben végtelen térségek nyílnak, és ahol a tér bús homályán az örök éj képesül. Ahol a magány kellemetes gyászban ül, és az elmés balgatagok dühzajogási tündöklő sírüregből hallatszanak. Ahol csillagokat lehet hágni a vágy egében, és a képzet a világ véghetetlenségében repül. Ahol a vágy és a cél között világok – idők – nyúlnak heverészve tömötten. Ahol többé nem pök a chaos öröm-világokat.
– Egy költészet, amelyben élet és halál számvetése során, hajdan és majdan között megdermed a pillanat. Ahol nincs lódító erő, amely a múltat és a jövőt abroncsba hajtaná; és eszerint nincs remény. Ahol a táj el van álmosulva. Ahol a fák régtől mohosak, és leveleikben új meg új szenderben ismét leül a szellő. Ahol csak a hold önthet örömöt Alcyoné ablaka sárgult pírzöldein át. Ahol a Göncölt leszegte az idő. Ahol az emlék árnyékként mulat a sírdombokon, és a vak remény rokona. Ahol az idő befedezi a gyermekkort, az arasznyi tündérvilágot, a gondatlan andalt, ahogyan a gyermekkorban ültetett facsemeték, felnővén, betakarják a házat.
Egy költészet, amelyben képek és jelenések zuhognak egymásra. Ahol néha szemfájdító élességgel válnak el egymástól a töredezett részletek; az érzések és a gondolatok azonban sokredőjű homályos leplekként lebegnek hosszú strófákon, olykor egész verseken át. Egy költészet, amelyben színpadias díszlethatások válnak elhihetővé. Egy lírába transzponált színpad, villámgyorsan változó kulisszákkal, amelyre azonban sohasem lépnek föl a szereplők, csupán a csecsemősírásra felébredt anyák árnyéka lebeg az ablakokban. Csupán a holdfényben látszik egy pillanatra két boldog alak. Csupán egy mohos oszlop oldalánál ül ő, aki már meghalt, hószín fürtökkel, reszkető kézzel, s keserű nyögést hallatva porba markol. Csupán a gyermekkort felidéző versben fésülködik egy lány tóparton, miközben a feléje csapódozó szúnyogsereg nedvért rimánkodik; de a vers jelen idejében ennek már csak a hiánya van meg.
Talányos szavak, szakadozott mondatok. Költői formákba préselt láz, dadogássá töredező látomás. Egy költő, akinek az eljajduláson túl nemigen volt visszhangja.
Egy költő, aki világokat álmod a világ hátára. Akiben az éjfél borzadálya nyomán elválik az élet a tudástól. Aki merő szemekkel néz el szigorú kerületéből. Aki embergyűlölői órájában a magány géniuszához menekül a természeti rény hamvait fedő piperék, a társadalom elől, amelyet ő, soha meg nem honosodott szóval, öszveszövetkezésnek hív. Aki a teremtés kellemeit egy kis hangyán csodálta. Aki fény és árnyék határán állva, így szól: „tőlem az ész, mellőlem a világ elreppene”. Aki viszont a lantjáról azt állítja, hogy zokog, sőt végsiralmakat zokog, továbbá „letúrja itt – húrjait”. Akinek vérző szívében “minden úgy vonódik el”. Aki voyeurségében is ködképek után leskelődik (ellentétben a nagy példaképpel, A feredés költőjével): „Mint egy kedvese csókiba / Telhetetlen csupa elbujúlt / Nyájőr a liget ernyiben, / Véletlen midőn egy bokor / Sűrűjéből ölébe dől / Játszó csalfa szerelmese.” Aki azt is mondja magáról, hogy: „Merő szemmel, mint egy halott, / Két kart fűzve egymásba, / Sejtek olykor egy hajnalott / Fényt az elkábulásba”; és könnye kigördülésére látja, hogy ez mind semmi. „És ha sírok, csak a / Visszhang jajdul el velem.”
Egy költő, a magyar kultúrában lappangó holdbéli csónakosok egyike, aki percről percre, sorról sorra megfeneklik a holdbéli szirteken. Fiatal költő. Első kötetes. Ez az első és egyetlen verseskötete önállóan a mai napig nem jelent meg*. Az én szememben Katona József a kiteljesedni nem tudó, önmagába visszahulló nagy-nagy lehetőség.
Ahogyan fel tudott villantani egy mai napig mértékadó magyar dramaturgiát, ám a precedens, a Bánk bán megteremtésével alkotó ereje kiapadt, (mindegy most, hogy ebben milyen külső okok játszottak szerepet), úgy lírájában is fel tudta mutatni egy nagy költészet lehetőségét, költői életművet azonban nem hozott létre. Kérdés persze: mire megyünk azzal a fogalommal, hogy életmű? Katona Józsefnek huszonöt verse maradt fenn, ezek azonban együttvéve és összeírva sem tekinthetők egésznek; és nemcsak azért, mert jónéhány érdektelen vagy halvány versezet is akad közöttük, hanem elsősorban a nagy versek miatt nem tekinthetők egésznek. Mert van néhány verse Katona Józsefnek (főleg A magányhoz, az Idő, A képzet, Az andal, a Gyermekkor és talán a Rege), amelyek szédítő magasságokba visznek; és e magasságok között, ellentétben egy-egy gazdagabb életmű csúcsaival, érzésem szerint nincs átjárás. Semmivel sem adja alább, mint Csokonai, Berzsenyi, vagy később Vörösmarty; nyelvi erővel és fantáziával nem kevésbé győzné, mint ők; amiben Katona a legnagyobb költőktől különbözik, az, hogy lírájának csúcsai szinte a levegőben lebegnek, hogy költészetének nagy pillanatai előzmények és következmények nélkül fénylenek föl.
Ha viszont néma csúcsok felől nézzük: ez a költészet csupa másodlagosság, csupa nyilvánvaló külső hatás, vágy inkább azok törmeléke. Szentimentalizmus, éjszakai természetlíra, újgótikus borzadály. Schiller, akit a költő egy barátja (talán Bárány Boldizsár) társaságában olvasott. Klopstock, Hölty és Matthisson. Young. Sturm és Drang, meg a forgalomban levő Sekszpír-zanza. És még néhány, nem is csak poros, hanem szinte már penészes figura, köztük Velt Weber, aki Tiborc monológját írta. Filozófusok: Rousseau és Kant, valamint, ami már meglepőbb, Schelling. Katona egyik legértőbb kutatója, Waldapfel József még Schopenhauer főművének hatását is látni véli a versek némelyikében, s bármily meghökkentő gondolat is ez: A világ mint akarat és képzet 1818-as kiadását Katona tényleg olvashatta a pesti egyetem könyvtárában.** Továbbá Csokonai és Berzsenyi. A hangsúly azon volna, hogy és, ám ez az és nem akar összejönni. Ha Katona egyszerre volna érvényes folytatója Csokonai és Berzsenyi költészetének, akkor világirodalmi jelentőségű szintézist hozott volna létre; akkor ő most nem volna kétszáz éves fiatal költő, s lírája nem volna fölfedezésre váró különösség. Ebben a kérdésben egy irodalomtörténeti kézikönyv a következőképpen nyilatkozik: „Versei Csokonai és Berzsenyi tanítványának mutatják, aki azonban magányában nem jutott el az arányos kitisztult költői kifejezésig.***
És ez nagyjából igaz; csakhogy a megfogalmazás, ha nem a csúcsok felől nézzük a verseket, valamivel tapintatosabb a kelleténél: ugyanis Katona mint lírikus csupán a tanítványok tanítványa. Versei körülbelül ott helyezkednek el, ahol a Csokonai-epigonság metszi a Berzsenyi-epigonságot. Nem annyira Csokonai hatott rá, mint inkább Kováts József (tőle tanult rímelni) és Bozóky István (akinek egy versét odamásolta versei mögé), s nem annyira Berzsenyi hatott rá, mint inkább Dukai Takács Judit, Palóczy László és Dapsy Rafael. De Katona lírája mégsem vehető egy kalap alá egy Kováts József hideg és kimódolt és kissé züllött ügyeskedésével, sem Dukai Takács Judit Psyché-előfutárságával, vagy a többiek metrikus csetlés-botlásával. Nem hozható közös nevezőre azokkal sem, akik nagyok, de nem túl nagyok: például mint lírikus nem vethető össze nemzedék- és vetélytársával, Kisfaludy Károllyal sem, akinek legsötétebb rémballadáit is valami derűs racionalitás hajlítgatja cselekménygazdag strófákba, ezért ma már úgy hatnak, mint egy- egy remekül sikerült régi műfordítás. Kisfaludynál minden világos, még a vaksötét is világos. Minden egyértelmű: a Phantasia fennen lebegteti bájos szövétnekét, a kísértet valójában vándorlegény, elcsábítandó az elhanyagolt pórmenyecskét; és kellő alapossággal meg van indokolva, miért kell a szépséges menyasszonynak éjfél után egy órával csontvázzá változnia. Kisfaludynál mindennek célja és irányultsága van, a vívódásoknak is, a másodlagos hatásoknak is; Katonánál mindez összevissza gomolyog, alaktalanul fortyog, és a kitörések iránya a magasság, amely nem is annyira panteisztikus, mint inkább szolipszista. Kisfaludynak még a halálában is van valami éles áttekinthetőség: ugyanis a hagyomány szerint üvegszilánkokat evett; Katona csupán eltemetődött saját sorsa és polgári pályája alatt. (És persze igaza van Rónay Györgynek, amikor Karácsony Sándorral vitázva cáfolja, hogy ez az eltemetődés látványos tragédiával járt volna. Csakhogy a tragédia, ha nem volt látványos, annál mélyebb és súlyosabb volt: az, hogy az ihlet egy idő múlva nem tudott áttörni a rárakódó rétegeken.)
Akivel Katona még a leginkább összemérhető: a vele egyívású Kölcsey. Személyiségükben is, munkásságukban is vannak rokon vonások. Mindkettejükre a keskeny magasság jellemző: a teljesítmény légritka térbe nyúló, egymástól elkülönülő, magányos csúcsai. Mindkettejüket hirtelen impulzusok sarkallták, nyilván hosszabb terméketlen időszakok után. (Katona verseinek keletkezési körülményeit nem ismerjük, de én a versek formai és nyelvi sajátosságalt csak az impulzus hirtelenségével tudom magyarázni.) Félbemaradt vagy sikerületlen kísérletek mellett mindkettejüknek van néhány igen nagy verse; ezeket az ember mindkettejük lírájában fél (esetleg: két) kezén össze tudja számolni. Mindkettejüknek van lírája, egyiküknek sincs lírai életműve. Mindketten elszigetelten éltek és alkottak (aminek nem mond ellent, hogy életük tevékeny része köztiszteletben, sőt nem is minden siker nélkül zajlott le), mindketten szenvedtek az elszigeteltségtől, s a légüres térben végül is mindkettejük költészete elfulladt. A mai magyar kultúrában mindketten klasszikusnak számítanak, úgy azonban, hogy a mai magyar kultúrának nincs hozzájuk közvetlen köze, s nem is igazán tud velük mit kezdeni. A Hymnust éneklik és szavalják, de Kölcsey mint költő nem nőtt a szívekhez, mint gondolkodó nem hat közvetlenül, Parainesisét pedig nem szokás megszívlelni. A Bánk bánt nemzeti drámának szokás tartani, amiben kimondatlanul az is benne rejlik, hogy a mai napig ez az egyetlen tragédia a magyar drámaírásban (még jó, hogy ez az egy megvan!); minden rendezőnemzedék nekirugaszkodik, s rendre kudarcot vall vele, azonkívül tananyag (hangsúly a szóösszetétel második felén). Katona többi drámája legalább annyira egzotikumnak számít, mint a kabuki-játék, verseiről pedig tudni sem szokás.
És legalább ennyire megvilágítják a költőt az összevetésből adódó különbségek. Legszembetűnőbb talán, hogy mennyire más a műveltsége Kölcseynek és neki. Messziről nézve azt lehetne hinni, hogy Kölcsey egyszerűen műveltebb, mint Katona. Ám erről szó sincs; ha más nem, Katona történetnyomozásai nem kisebb olvasottságról tanúskodnak, mint Kölcsey hasonló tárgyú munkái. Azt is lehetne hinni, hogy Kölcsey műveltsége korszerűbb vagy filozofikusabb volt, ám így fogalmazva ez sem igaz. Én e különbséget ismét csak az irányultságban látom: Kölcsey eszközként használta a műveltséget, Katonának egyszerűen csak megvolt, és elemei beépültek, ha beépültek az ő különös költői világába. Kölcseynél a külső hatások: megannyi hivatkozási alap, megannyi precedens. A Katona műveiből kinyomozható külső hatások: törmelékes, néha már kaotikus kupac, amelyet a felizzó géniusz néha váratlanul egybeolvaszt. Kölcsey doktrinér volt, és mindent, még az érzeményeket és a versformákat is egy-egy elméletnek igyekezett alárendelni; lírikusként azokban a pillanatokban tud nagy lenni, amikor egy-egy kollektív sorsérzés túlsodorja saját elméletein. Katona minden, csak nem doktrinér; akkor sem az, ha művészi tudatosságra törekszik. A tudatosság valahogy felülről ülepedik rá, akár gyakorlati tapasztalatokból, akár egyéb módon megszerzett ismeretekből származik. Kölcsey az előadásmódot és a mondandók elrendezését a retorikából tanulta, Katona inkább a színpadi hatásokból. Kölcseyben nem a műveltség tartalma korszerűbb: ő maga korszerű jelenség, a nemzeti hagyományok számonkérésével és a holt árnyak idézésével együtt. Katonában van valami elképesztően korszerűtlen (annak ellenére, hogy színművei látszólag ugyanazt a magyar múltat idézik), ám ez a korszerűtlenség csöppet sem hat elavultnak. Katona mint tünemény ijesztően és mélyen archaikus. Az általa vizionált pusztai romtemplomok ugyanabból az ősidőből merednek, amelyben Ady eltévedt lovasa üget. Ő nem keresi a nemzeti hagyományokat, ő inkább éli őket – félrehúzódva, feltűnés nélkül, egyszerre kísértetiesen és gyakorlatiasan.
Minden párhuzam ellenére kérdés persze, hogy jogos-e Kölcseyt és Katonát mint két egyenrangú és egyenlő súlyú lírikust egymás mellé állítani? Ha a látomások mélységét és a költői teljesítmény intenzitását vesszük tekintetbe, akkor ez, úgy vélem, magától értetődik. Másként áll a dolog a hatás tekintetében. Kölcsey lírájának legjava, éppen a benne megnyilvánuló kollektív sorsérzés miatt, folyamatosan hatott, az általa fölvetett tragikus dilemmák tovább éltek és bonyolódtak. Katona versei több mint fél évszázadig nem is voltak hozzáférhetők, s utána is inkább csak az irodalomtörténészeket érdekelték, mindaddig, amíg hatásuk föl nem bukkant Weöres Sándor költészetében.**** Katona egész munkássága a Bánk bán hátán utazik az időben és a magyar kultúrában, csakhogy a Bánk bánt félig-meddig eltemették a kommentárok és a publicisztikai hivatkozások. És ezt nem azért jegyzem meg, mintha Katonának akár a verseit, akár valamelyik színművét ki kellene ásni; Katonát nem tartom sem kegyeleti, sem régészeti objektumnak. A magyar irodalom olyan élő figurájának tartom őt, aki egyszerre volt erőteljes és mély, ugyanakkor eredeti és invenciózus.
Figuraként látni Katonát: értelmezni személyiségéből azt a kevés vonást, amely látható, és értelmezni azt a tényt, hogy vonásainak többsége homályban marad. Értelmezni, túl a metaforán, alkatának sokak által megfigyelt eruptív jellegét: valami nagy-nagy belső súly nyilvánvaló ellenszegülését a kimondással szemben. Az életvezetés komor nehézkességét, amely nem áll ellentétben a vadásznapló meghökkentő tréfáival és a kecskeméti leánycsúfoló szabadosságával. A szinte sértően szűkszavú, magányos férfit, aki egy régi nádor álarcát ölti fel, hogy nyílt színen lemészárolhasson egy védtelen asszonyt; és aki ugyanakkor hosszú hosszú Berzsenyi-strófákban hullajt könnycseppet a soha nem látott Újváry Betti sírhalmára*****, és akinek érző szíve azért nyög, mert egy bizonyos Molli sohasem mosolygott rá.
Akinek szörnyű, kopár színpadán jóságos uralkodók csetlenek-botlanak, mintha sakktábláról odatévedt királyok volnának; miközben az éhségtől örült anya saját kisgyermekét falja fel, pedig egy tigrist is széjjel tudna szaggatni. Aki a pusztai romtemplom előtt azon tűnődik, vajon kik imádkozhattak itt; és lát a romokon Valakit (így, nagybetűvel), aki beszél hozzá, de akinek nem érti a nyelvét. Aki gyönyörködik a végtélen nagyságban és végtelen kicsinységben, de nem programszerűen, mint a felvilágosodás költői, hanem félig öntudatlanul, mintha ősképeket látna. Aki nem volt mester; de mesterkedőként igazi nagyságnak érződik.
A figurából megérthetők a teljesítmények. Katona József, ellentétben a korabeli többi mesterkedővel, nem kizsákmányolni próbálja a nyelvet, nem a rím és a ritmus kiskapuit keresi; ő a nyelvben is „világokat álmod”. Mintha egy kódexmásoló szerzetes érezne rá a rokokó ízeire. Többen észlelték és értékelték azt a tényt, hogy Katona nyelve nem az almanachlírából vagy az érzékenyjátékból ered, hanem a lovagdrámák öblös harsogásából, ám ez még nem magyarázza meg az ő nyelvezetének furcsaságait. Nála a nyelv is töredezett, és a szilánkok élesek. Ezért hat oly régiesnek, s nem azért, mintha nem érintette volna meg a nyelvújítás. Száz évvel korábbi daloskönyvek, amelyek valóban érintetlenek a nyelvújítástól, nyelvileg nem érződnek annyira régiesnek, mint Katona, akire viszont nagyon is hatott a nyelvújítás – vagy inkább ő mágnesezte át a neologizmusokat. Úgy látom egyébként, hogy a drámák és versek nyelvileg nem egyneműek; a drámák csak nehézkesek, a versek egyszerre nehézkesek és könnyedek. Szakállas körmondatok vannak ripityára törve és belegyömöszölve egy-egy elröppenő strófába, csengő-bongó vagy brutálisan kibicsakló rímpárba. Csak nehézkesnek lenni, ez gyakran előfordul a magyar költészetben. De nehézkesnek lenni, és ugyanakkor nagy súlyokkal terhelten röpülni szédítő magasságokig: ez annál ritkább. Amit Katona a Gyermekkor című versében az öntudatlan gyermeki életről ír, amely
Szabadon lépkedett széjjel,
Napot álmodozott éjjel,
Egy arasznyi volt világa.
Mégis tündér várba hága
Porban húzott grádicson,
az most, a kései magyar kultúrából nézve Katona József költői önarcképének is látszik, s őt nézve látjuk a magunk helyén is: „kiirtott bozót helye, szép sík”.
A figurából életre kelthetők a teljesítmények. Egyszer talán eljön az idő, amikor a Bánk bánt elsősorban színházi okokból, nem pedig kegyeleti vagy kultúrpolitikai okokból fogják színre vinni. Egyszer talán lesz egy rendező, aki nem a dráma ügyetlenségeit, vagy homályos részleteit próbálja kigyomlálni, aki nem akarja leporolni a darabot, s nem a valóságos vagy vélt ideológiai tartalmat vadássza, hanem észreveszi és megjeleníti a Bánk bánt, mint látomást. Ha a figura életre kelti a teljesítményt, akkor nem kell vastag könyvekben indokolni a Bánk bán végkifejletét, s fölösleges különálló magyar dramaturgiát konstruálni az állítólagos indogermán színházi formával szemben. Akkor nemcsak a Bánk bánnal lehet Katona több művét magyarázni (sőt, már-már mentegetni), hanem a versek is tehetik a Bánk bánt érthetővé, s ami annál sokkal több: átélhetővé. Katona lírája: ha más nem is, egy lehetséges kapcsolódási pont, amelyen keresztül a túlreflektált, kihűlt és kissé merev mai magyar kultúra találkozhat önmaga hagyományaival.
És e néhány vers, ha mást nem is, annyi figyelmet és szeretetet mindenképpen érdemel, amennyi a jobb sorsra érdemes, nagy nekigyűrkőzéseknek jár. Magyarországon a kudarcnak sikere van; Katonát a dramaturgoszi kudarc halott klasszikussá tette. Lírikusi kudarca révén legalább szélsőség, ám élő szélsőség lehetne.
Ami pedig a kiásást illeti, az már több, mint hatvan esztendővel ezelőtt megtörtént, amikor Bartucz Lajos professzor felásatta a Katona család sírját. Mint kiderült, a költő legalul feküdt, vagyis apjánál mélyebbre volt eltemetve, aminek az a természetes magyarázata, hogy korábban halt meg. Ám ez a tény jelképesen is értelmezhető: Katona a szó átvitt értelmében idősebb volt a saját szüleinél, s a világnak egy mélyebben fekvő, rejtettebb, öregebb rétegéhez volt tartozandó. Még azt sem tartom kizártnak, hogy az  utókor kíváncsisága elől próbált elrejtőzni, minél mélyebbre. Bárhogy is van, Bartucz professzor nem sokat vesződött a jelképekkel: jegyzőkönyvet vett föl, s a csontvázon, különös tekintettel a koponyára, komoly antropológiai megfigyeléseket hajtott végre, megemlítve bizonyos egyéni jellegzetességeket is. Azóta tudni lehet, hogy Katonának melyik foga volt szuvas. Vajon igaz-e, amit Goethe egy hasonló alkalommal mondott, hogy „a száraz tokot nem szereti senki?”
Katona József, még amikor csontvázán viselte önmagát: „Alakja elég csinos volt, sugár termettel, de arca nem volt szép” – így látta őt női szemmel női szemtanú. Katona lírájában az ember, mint valami tehetetlen, ormótlan tárgy, „belehengerül” az életbe. S ha az ő költészete belehengerült a mi életünkbe: biztos-e, hogy „csapodár forgandóságé lett?”
 
* Időközben a Szépirodalmi Könyvkiadó közreadta Katona verseinek tudományos jellegű kiadását, a kézirat hasonmásával. A szöveget gondozta Orosz László.
** Valószínűnek tartom, hogy a korai német romantika költészetével is találkozott. Verseiben például feltűnő párhuzamok vannak Clemens Brentano Godwl című, 1801-ben megjelent regényének verses részeivel.
*** A magyar irodalom története 1849-ig. (Bp. 1968. 310. l.) Az idézett rész, amelyet Vargha Balázs írt, kiegyensúlyozottan értékeli a verseket: „zseniális versszakok váltakoznak dilettánsra valló részletekkel”. 1883-ban a versek első közreadója, Abafi Lajos meg sommásan így fogalmaz: „E versek főérdeke, hogy Katonától származnak, irodalmi becsük csekély.” Szintén kevésre becsülte az akkor még ifjúkori zsengének hitt verseket Gyulai Pál. A Katona verseiről alkotott kép – csupán e század harmincas éveiben, Horváth János és Waldapfel József nyomán változott meg.
**** Ez aránylag korán történt: Weöres Medusa c. 1943-as kötetében az Emlékezés a gyermekkori tájra c. költemény „a lírikus Katona József szellemének” van ajánlva (talán nem teljesen véletlen, hogy e vers éppen abban az évben született, amikor megjelent Waldapfel József monográfiája), s más korai Weöres-versekben is vannak Katona-reminiszcenciák. Weöresnek köszönhető, hogy Katona, ha megkésve is, helyet kapott a magyar líra történetében. A Három veréb hat szemmel antológiában Weöres a magyar manierista líra betetőzőjének nevezi Katonát, mondván: „igazi góngorista, pedig tán sose hallott Gongóráról.
***** A versformát ezúttal sem közvetlenül Berzsenyitől, hanem Dukai Takács Judittól veszi át.