Kötő József
Kötő József
A Bánk bán ós Kolozsvár
A három magyar klasszikus remekmű, Az ember tragédiája, a Csongor
és Tünde, a Bánk bán közül az utóbbi sorsa fonódik össze
meghatározó módon Kolozsvár művelődési életével, amely annyi történelmi
önismeretre tanító művet adott az össznemzeti kultúrának.
Mindjárt a mű megszületése Erdély szellemi pezsgésének volt köszönhető.
Közismert tény, hogy a magyar hivatásos színjátszás folytonosságát a Kelemen-féle
színtársulat összeroppanása után–amikor a pesti országgyűlés; elutasította
segélykérelmüket, hogy megvédje a nemzetet a színjáték ördögi és a magyar
lélektől idegen praktikái ellen – az 1792-ben Kolozsváron alakult „színi
köztársaság” biztosította. Az erdélyi rendek országgyűlési határozata: „... nem
ellenzi azt, hogy... a nemzeti nyelvnek nagyobb gyarapítására és pallérozására
szolgáló erkölcsös játékokat... űzhessenek”. Természetes tehát, hogy az első
magyarul szóló Hamlet 1794. január 17-én Kolozsvárott mondotta el a létről vagy
nemlétről meditáló nagy monológot, vagy még ugyanebben az évben március hó
23-án az erkölcsnemesítő színház apostola, Schiller szavai hangzanak el
anyanyelvünkön először a nemzeti kultúra történetében. A színjátszásnak ez a
kultusza hamar feltámasztotta az igényt az állandó színház megépítésére.
Erdélyszerte mozgalom indult, hogy népi közadakozásból, főurak, kereskedők
mecenatúrájával felépítsék a nyelvápolás és erkölcsnemesítés templomait. Így
lel állandó otthonra a színjátszás először a magyar nyelvterületen Oravicán,
majd Aradon és 1821-ben Kolozsvárott. Az anyanyelv pallérozása szellemében
fogant erdélyi színjátszás küldetését csak a nemzeti drámairodalom felkarolása
útján teljesíthette. Annak ellenére, hogy az első hivatásos erdélyi színjátszó
együttes magvát képező enyedi diákcsoport eredeti drámák bemutatásával is
próbálkozott, Pápai Páriz Ferenc, Bolyai Farkas, Wesselényi Miklós, az
országgyűlési ifjak, K. Boér Sándor, Andrád Elek kísérleteztek az erdélyi dráma
megteremtésével, magát Kótsi Patkó Jánost, a hőskor színjátszásának mentorát is
megkísértette a színpadi Múzsa, nem született meg az a nemzeti dráma, amelyet
méltónak ítélhetett volna a közvélemény a kolozsvári színház megnyitására. Így
már hét évvel a Farkas utcában felépülő kőszínház felavatása előtt Döbrentei
Gábor folyóirata, az Erdélyi Múzeum első száma pályázatot hirdetett magyar
históriai drámára, amely művészi értékei, nemzetszemlélete révén alkalmas
művelődéstörténeti eseménnyé tenné a kolozsvári színház kapunyitását.
A „delectans actor”-ként bőséges színpadi tapasztalatot szerzett, Kotzebue
fordítójaként a kor legrafináltabb dramaturgiai iskoláját kitanuló, német
drámák magyarítójaként és eredeti színművek szerzőjeként, Katona József, a
pályázat indíttatására írta meg 1815-ben a Bánk bán első változatát. A
Jeruzsálem pusztulásában érezhetjük először jelét annak, hogy
Katona a drámai konfliktus megteremtését nem csupán mesterségbeli feladatnak
tekinti, hanem az idegen elnyomók és hazafiak küzdelmének össznépi tragédiájává
emelhető lehetőségként kezeli, de remekművet formáló uralkodó szemléletté a
pályázat ihletésére megszülető Bánk bánban válik, így
fonódott össze Erdély szelleme és a Bánk megszületése.
Nem hallgathatunk azonban bűnünkről sem. A pályázat bírálói meg sem említik a Bánk
bánt. Az Erdélyi Múzeum 1818-as évfolyamának 10. füzetében
megjelentetett bírálati tanulmány hallgat a Bánk bánról. Megriasztotta
őket a királyné-gyilkosság ténye? Tudjuk, hogy az 1819-ben átdolgozott változat
1820-as kiadásakor a cenzor csak a nyomtatott változatot engedte nyilvánosság
elé, előadását eltiltotta a darab „veszedelmes tendenciája” miatt. Avagy nem
értették meg a művet, mert az író vagy harminc évvel megelőzte korát, és csak a
reformkorban válik fogékonnyá a közvélemény mondanivalójára? Akármilyen okból
is, de a Bánk bánra a némaság fátyla borul. 1833.
február 15-én ugyan előadják Kassán, Katona egykori színésztársának, Udvarhelyi
Miklósnak jutalomjátékaként, de még ez az ősbemutató sem helyezi a művet az őt
megillető helyre örökbecsű alkotásaink Pantheonjába.
És akkor a kolozsvári színjátszásnak az egész hazára kiterjedő szellemi
kisugárzása mentette meg a Bánk bánt az ismeretlenségbe
süllyedéstől. 1834. szeptember 6-án Egressy Gábor (1808–1866), ez a ragyogó
szellemiségű színész, jutalomjátékaként tűzette műsorra, s ez az előadás végre
megcsillantotta a mű valódi értékeit. Ferenczi Zoltán, színháztörténet-írásunk
kiváló személyisége ezt írta erről az előadásról: „... az 1834-ben Kolozsváron
tartott előadás vetette Bánk bánra az első fényt, mely
csakhamar elárasztotta egész hazánkat”. A színháztörténész hangját is áthatja a
pátosz az eseményről szólva, hát még a színházi emberét. Janovics Jenő
patetikus szenvedélyességgel így emlékezik meg a színrevitelről: „Kolozsvári
színész és kolozsvári közönség hengerítette el az elföldelt Bánk bánról
azt a sziklatömböt, amely akkor már másfél évtized óta nehezedett a
grandiózus magyar tragédia sírja fölött. A Farkas-utcai színházban ezen az
estén háborogtak először a Bánk önmagát szétzúzó tépelődései, a magyar paraszt
évszázados panaszai is ezen az estén jajdultak fel először Tiborc ajkáról, s
Petur bán tüzes és nyakas békétlensége is ezen az estén harsogott fel először.
A magyar drámaírás feltámadási ünnepe volt ez a száz év előtti előadás. Hiszen
a Bánk bán akkor már 14 éve porosodott a felejtés reménytelen tömegsírjában.
Mártírsorsú költője is négy éve pihent a kecskeméti temető jeltelen hantjai
alatt.” Katona József születésének 200. évfordulóján tisztelettel fejet hajtunk
ennek az előadásnak szereplői előtt: II. Endre: Szerdahelyi József; Gertrudis:
Széppataky Johanna; Ottó: Egressy Gábor; Bánk bán: Lendvay Márton; Melinda:
Déryné; Mikhál: Udvarhelyi Miklós; Simon: Kubay; Petur: Szentpétery Zsigmond;
Biberach: Éder György; Tiborc: Szilágyi Pál. A szereposztásban felsorolt szinte
valamennyi név színháztörténetünk kiemelkedő személyisége: Szerdahelyi József
(1804–1851) színjátszásunk reneszánsz típusú alkotója, aki sokoldalúságával
(drámai színész, Déryné partnere bariton szerepekben, több hangszeren játszott,
zeneszerző, műfordító) járult hozzá a magyar színjátszás épületének
megszilárdításához; Lendvay Márton (1807–1858) a legnagyobb magyar drámai hősök
egyike, ő mondotta ki az első szót Vörösmarty Árpád ébredése című
színdarabjában 1837-ben a budapesti Nemzeti Színház avatásakor; Déryné
Széppataki Róza (1793–1872) a vándorszínészet legnépszerűbb színésznője, az
első magyar operaénekesnő; Udvarhelyi Miklós (1790–1864) a magyar színészet
úttörői közé tartozott; Szentpétery Zsigmond (1798–1858) a legkiválóbb magyar
jellemszínészek közé soroljuk, kassai és kolozsvári színészével után Budapest
legkedveltebb színésze lett; Szilágyi Pált (1793–1874) az első nagy magyar
epizodistaként tartják számon.
Az első kolozsvári Katona József előadás Bánk bán-kultuszt teremtett a
kincses városban. A dráma bemutatásának első centenáriumi, az 1934. december
17-i előadás – annak ellenére, hogy két olyan időszakot élt meg az erdélyi
magyar közösség, amely nem kedvezett a nemzeti drámairodalom pártolásának (az
1848-as forradalom bukása utáni önkényuralom évei és a kisebbségi létben
töltött 16 esztendő) – mégis a 106. volt a színházkrónikák feljegyzése szerint.
Habár a történelem alakulása továbbra sem ösztönözte a nemzeti elnyomás
témájának színrevitelét, a kommunista diktatúra éveiben a mű osztályharcos
olvasata, Tiborc panaszainak egybecsengése a „történelmi materializmus”
elveivel, még lehetővé tette a dráma színrevitelét (utoljára 1971 márciusában),
de a nyíltan hirdetett nemzetiségi asszimilációs politika túlságosan
áthallásosnak ítélte Petur monológjának szavait, s leparancsolta a művet a
színpadról. Ilyen körülmények között is Katona József születésének
bicentenáriumán a Bánk bán további 111 kolozsvári előadásáról
tudósíthatunk, összesen tehát 217-szer ment fel a függöny a Bánk bán-előadás
előtt Kolozsvárott. (Tekintsük az adatot irányszámnak, a dokumentáció nehezen
hozzáférhetősége miatt, előfordulhat, hogy statisztikánk helyenként hiányos.)
A Bánk bán előadása mindenkoron a legnagyobb szellemi és művészi
erőpróbát jelentette a színház számára, a színrevitel módjából
következtethetünk mind a kulturális, mind a színi állapotokra.
A kolozsvári Bánk színrevitelek sorában a 2. előadáson, 1842 áprilisában a
címszerepet végre Egressy Gábor, a darab drámatörténeti jelentőségének
felismerője játszotta, aki ekkor már a Pesti Magyar Színház tagja volt. Egressy
stílusteremtő művész volt. Éppen kolozsvári színészkedése idején, Megyeri
Károly hatására is, szakít az éneklő iskolával, a tudatos realizmus felé tájékozódik.
A vendégjátékra közvetlenül franciaországi útja előtt került sor, ahol
tanulmányozni akarta Lemaitre, a romantikus drámák hősei világhírű
megformálójának alakításait. Egressy Bánkja tehát hagyományteremtő volt,
aláhúzta a drámai helyzetek emberi hitelességét, ugyanakkor a francia romantika
szélsőséges eszközeinek felhasználása jól szolgálta a mű shakespeare-i
mélységeinek, szenvedélyességének kidomborítását, növelve a színi hatást.
A kolozsvári Katona-kultusz másik hagyományteremtő Bánk alakítója Paulay Ede
(1836–1894) volt, aki pályakezdőként 1860–63 között a szamosparti színházban
színészkedett. Színházszemlélete formálódásakor magába szívta az erdélyi
színjátszás alapítóinak, Kótsiéknak sajátos „illeszd a szót a cselekményhez”
szemléletű, realista fogantatású hagyományalt. A Bánk-alakítások
követelményrendszeréhez a helyes színpadi beszed igényét társította, hisz
színháztörténetünkben a szépen beszelt magyar nyelv rettenthetetlen bajnokaként
tartjuk számon. 1862-ben két alkalommal játszotta a dráma címszerepét, majd
1866-ban – már mint a pesti Nemzeti Színház tagja – ismét kétszer keltette
életre a Nagyúr vergődését a királyhűség vagy az egyéni bosszú teljesítésének
alternatívái között. Paulay később a Nemzeti Színház egyik legkiemelkedőbb
igazgatója lesz, ő ajándékozza meg a magyar művelődéstörténetet Az ember
tragédiájának, színrevitelével, és fogadtatja el a
közvéleménnyel, hogy klasszikus remekművünk színpadképes mű, közkinccsé téve
ezáltal a drámakölteményt.
Érdekes színháztörténeti intermezzo, hogy 1867. december 11-én Bánk alakítója a
kolozsvári színpadon a Katona-kultuszt megindító, első Bánk bán-előadást
kivívó színész fia, Egressy Ákos (1830–1914) volt.
1865. november 2. emlékezetes dátum a kolozsvári Bánk bán-kultusz történetében.
Kolozsvárra szerződése alkalmából a Nagyúr szerepében mutatkozik be Ecsedi
Kovács Gyula (1839–1899), akit 32 éven át, 1897-ig a kolozsvári közönség mint a
leghivatottabb Bánk-alakítót tartott számon. Egressy árnyalt játékmodorát,
Paulay dikcióját ötvözve, Bánk alakítását a klasszikus tragikai stílus
magaslataira emelte. Tudatosan kimunkált stílus volt, hisz a kolozsvári színház
vezéregyéniségeként olyan Shakespearekultuszt fejlesztett ki a városban, amely
európai tekintélyt biztosított a Farkas utcai színháznak. Ősbemutatók keretében
sorra vitte színre a magyar drámairodalom nagy műveit (Madách: Mózes, Petőfi:
Tigris és hiéna) vagy először szólaltatja meg magyarul a világirodalom
remekműveit ( Goethe: Clavigo és Faust). Személyisége összefonódott a Bánk
bán-kultusszal, jól példázza ezt, hogy temetésén Szentgyörgyi István így
búcsúzott tőle: „Bánk bán, Nagy Úr! Hű Tiborcod búcsúzik tőled!”
Az E. Kovács Gyula fémjelezte előadássorozatban külön fényt kapott az 1871.
november 4-i Bánk bán-felújítás: Gertrudis szerepét Jászai Mari
(1850–1926) alakította. A kezdő színésznőként ekkor Kolozsvárt szerződésben
levő Jászai Mari (aki színháztörténetünkben a „nagy stílus”, klasszikus
tragédiák fenséges hangulatú megelevenítésének prófétájaként szerepel) és E.
Kovács Gyula kettőse a remekművű tragikai stílus példázataként szerepelhet
emlékezetünkben. Jászai így ír erről az előadásról: „... Igen vad és kegyetlen
voltam benne. Olyan professzionátus gonosztevő. De akkor nagyon tetszettem
benne magamnak úgy. Akkor még a színpadi gonoszaim számára nem kerestem
mentséget, és igen utáltam Gertrudist, azért, hogy halála percében miért
hazudik, miért mondja, hogy ártatlan vagyok.” Ez a hagyományos beállítás volt,
Vörösmarty értelmezése szerint, hogy motiválják Bánk cselekedetét. Jászai csak később,
a Nemzeti Színházban módosít szerepfelfogásán, amikor Gertrudist Bánkkal
egyenrangú, tragikus figuraként formálja meg, kockáztatva ezzel a dráma
egyensúlyának felbomlását.
Fentebb a Jászai–E. Kovács-kettősről beszéltem, holott inkább trióról kellett volna
szólanom, mivel az 1871-es felújításkor e két csillag mellett megjelenik a
szereposztásban Szentgyörgyi István (1842–1931) neve is. Ez a színészóriás (aki
egy évvel az emlékezetes előadás előtt szerződött a Farkas utcai színházba)
színipályájának 62. évfordulóján hozta nyilvánosságra, hogy 1034 darabban 1216
szerepet játszott el. Kitűnik ebből, hogy egy-egy darabban több szerepet is
alakított, mint a Bánk bán esetében is. 1871-ben Jászai Gertrudisa, E. Kovács
Bánkja mellett ő volt Petur. Csakhamar megtalálja azonban igazi szerepkörét, és
az 1875-ös előadáson már Tiborcot játssza. Szépen artikulált beszéde, tempós
előadásmódja, kifejező mozgása, mélyen átérzett játéka, predesztinálták a népi
figurák alakítására, különösen a nemzeti fájdalom elpanaszolását felvállaló,
népi archetípus, Tiborc életre keltésére. 53 éven át, 1928-ig, Szentgyörgyi
István volt a kolozsvári – s egyben az összmagyar – színjátszás „Tiborca”,
alakítása fogalommá vált. Ez az állítás ellenőrizhető: Szentgyörgyi Tiborca
filmkockákban is fennmaradt.
Ebben az összefüggésben kell megemlítenünk Kolozsvár egy más vonatkozású
hozzájárulását a Bánk bán-kultusz ápolásához. 1914-ben Janovics Jenő filmre
alkalmazta a drámát, és Kertész Mihály rendezésében a Janovics-stúdióban el is
készült a film. A helyszín a XIII. században épült szentbenedeki Kornis-kastély
volt. Bánk bánt Bakó László, Gertrudist Jászai Mari, Melindát Paulay Erzsi
alakította. Fentebb azért beszeltünk Jászai szerepfelfogásának ívéről, hogy
elképzelhessük ebben a filmben az érett művésznő Gertrudis-játékának
árnyalatait. A Bánk bán-film 1915 áprilisában már a közönség elé is került. A
megfilmesítés művelődéstörténeti jelentősége az volt, hogy – amint arra Zolnai
Béla, a Nyugatban írott kritikájában rámutatott –a Bánk bán lejutott a
nép közé, és széles körű nemzeti tradícióvá válhatott, s külföldi terjesztése
révén (Ausztriában és Németországban hónapokig vetítették) népszerűsítette a
magyar drámaírás e remekét. Vajon nem játszott közre ez a tény is abban, hogy
Reinhardt Berlinben megrendezte a Bánk bánt?
Jászai Budapestre szerződése után E. Kovács Gyula és Szentgyörgyi István
partnereként a legjelentősebb Gertrudisok egyike Hunyady Margit (1854–1906)
volt. E. Kovács tragikus fenségét, Szentgyörgyi realista népiségét jól
egészítette ki Hunyady Margit átgondolt, az ösztönösséget az értelemnek
alárendelő játéka. Nem tartozik közvetlenül tárgykörünkhöz, de megemlítjük,
hogy Hunyady Margit és Bródy Sándor fia volt Hunyady Sándor, a két világháború
közötti romániai magyar drámaírás egyik legsikeresebb és egyben legrangosabb
szerzője.
E. Kovács Gyulával és Szentgyörgyi Istvánnal együtt játszani a Bánk bánban
rangot jelentett. Még e két színészóriás mellett léphetett színre a
drámában Janovics Jenő (1872–1945) Ottó szerepében, 1896. november 11-én,
Katona József születésének 105. évfordulóján, s röviddel utána Biberachot
keltette életre. Adataink szerint Janovics 1870. november 3-án játszotta
először Biberachot, utoljára 48 évvel később, 1945. november 26-án kellett
volna színre lépnie ebben a szerepben a második világégés után újra induló
kolozsvári színház évadnyitó előadásán, de ebben halála megakadályozta, aznap
délután elhunyt. A Bánk bán-kultusz kiteljesítésében Janovics Jenő meghatározó
szerepet játszott. 1905-től, mint a színház igazgatója, főrendezője egyre
nagyobb hangsúlyt helyezett az együttes játékra, s az előző korok nagy
színészegyéniségeinek személyi stílusára építő előadásaival szemben összjátékra
alapozó színi bemutatókért szállt síkra. Reinhardt tanainak nyomán a rendező szerepének
növeléséért küzdött a színrevitel folyamatában. Nem jutott el sohasem a
rendezői szuverenitásnak arra a fokára, mint Reinhardt, a látványteremtésnek
abba a szakaszába, amely autonóm művészeti ággá teszi a színházat, de
kétségtelen döntő fordulatot hoz a Bánk bán-előadások sorozatába a „központi
elgondolás” elvének gyakorlatával. Elmélyült irodalmi felkészültségének
köszönhetően rendezőközpontú szemlélete elsősorban a szövegek dramaturgiai
gondozásában jelentkezett. Ebből a szempontból említésre méltó az 1911-es
magyar drámaciklus keretében rendezett Bánk bán-előadás. Ez a ciklus Sztáray
Mihály hitvitázó drámájától, Az igaz papságnac tikoeretől és
az Omnia vincit amor című drámakísérlettől kezdve – Bessenyein,
Csokonain, Katonán, Kisfaludyn, Gaál Józsefen, Teleky Lászlón, Nagy Ignácon,
Szigligetin, Hugó Károlyon, Szigetin, Jókain, Tóth Edén, Csíky Gergelyen át
Rákosi Jenő, Dóczi Lajos, Herczeg Ferenc, Gárdonyi Géza, Lengyel Menyhért,
Bródy Sándor, Molnár Ferenc műveinek bemutatásáig terjedt. A Kolozsvári Hírlap
így írt a Bánk bán előadásáról: „... eléggé nem becsülhető érzékkel
szakított a hagyományos és többé-kevésbé már unalmas Bánk bán-előadásokkal, s
új keretekben, az előversengés színrehozatalával. Katona József nyelvezetének
megbecsülésével – igyekezett ezt a súlyos magyar tragédiát a deszkákra vinni”.
Kétségtelen, hogy ettől kezdve nem lehetett megkerülni a Bánk bán színrevitelének
dramaturgiai és rendezői problémáit, új szakasz kezdődött, a Bánk
bán-értelmezések korszaka.
Janovics tevékenységéhez nemcsak új távlatok megnyitása, hanem korszakzárás is
kötődik. Az utolsó nagy személyiségek közé tartozott, akik még az ősi Farkas
utcai színház deszkáin kezdték el a kolozsvári Bánk bán-kultusz kiteljesítését.
Említsük még meg Laczkó Aranka nevét, aki 1896-tól 33 éven át volt Kolozsváron
Thália papnője, a századfordulón alakította Gertrudis szerepét, s ezzel
többé-kevésbé teljes a Farkas utcai színház kiemelkedő Bánk bán-színészeinek
emléklistája.
Az öreg Farkas utcai színház betöltötte hivatását, Kolozsváron a Hunyady téren
új, korszerű színházpalota épült. S ekkor következett a történelmi
igazságtétel: 1906. június 17-én az utolsó előadás az épületben a Bánk bán volt.
Azt a tragédiát játszták, amellyel igazság szerint 1821-ben meg kellett volna
nyitni a színházat. „Engesztelő áldozat volt ez és hódolat Katona József
szelleme előtt” – írta az eseményről Janovics Jenő. Az örök
Biberach A Farkas utcai színház című könyvében így emlékezik az ünnepi
szereposztásra: „Gertrudis Jászai Mari volt, Tiborc Szentgyörgyi István, Mikhál
Dezséri Gyula, Simon bán Várady Miklós. A Farkas utcai színház régi
dicsőségének ezek az élő tanúi ezen a búcsúestén átadták a gazdag örökséget a
fiatalságot képviselő új nemzedéknek: Aczél Ilonának, aki Melindát játszotta,
Sebestyén Gézának, Petur megszemélyesítőjének, Hídvégi Ernőnek, a férfias és
fiatal Bánknak, Rajnay Gábornak, a lelkes Ottó hercegnek és Janovics Jenőnek,
aki Biberachban lépett fel”.
A Hunyady téri színház is a Bánk bán-kultusz istápolója. A Nagyúr hagyományos
díszmagyarját ebben a korszakban Szakács Andor viselte, akit a színháztörténet
mint a legnagyobb magyar histriók egyikét tartja számon. A kétkedés és hit
között vergődő Bánk bán tépelődéseinek megélését segítette gazdag
szereplistája, éppúgy játszta az örök kétkedő Lucifert, mint az örök
rászedettség jelképét, Leart is. Partnere Hettyey Aranka (1878–1953) volt, aki
méltóságteljes alakjával, kifejező játékával, mélyzengésű hangjával nemcsak
Kolozsvár Gertrudisa lett, hanem a nemzeté, hisz Budapestre szerződése után a
Nemzeti Színházban Jászai örökébe lépett.
A kolozsvári színjátszás krónikájába 1919. szeptember 30-án gyűrűzik be a
világtörténelem. Ekkor tartották a Hunyady téri színházban az utolsó magyar
előadást, október 1-től államosították az épületet, s attól kezdve a román
színészet otthona lett. Műsoron a Hamlet szerepelt, amelyből a cenzúra törölte
a nagymonológot, csupán az első sor hangozhatott el: „Lenni, vagy nem lenni, ez
itt a kérdés.” A választ a magyar színjátszók helyben megadták. Janovics Jenő
visszaemlékezéseiből tudjuk (mivel a cenzor Fortinbras diadalmas bevonulásának
jelenetét is törölte), az előadás Hamlet Horatiohoz intézett szavaival zárult:
Én meghalok, te élsz, győzd meg felőlem
És igaz ügyem felől a kétkedőket.
Ma a színháztörténeti tények birtokában állíthatjuk, hogy a kolozsvári Nyári
Színkörbe, a sétatéri színházba átköltözött társulat meggyőzte igaz ügye felől
a kétkedőket, a hamleti alternatívát feloldotta azáltal, hogy egyetlen létezési
mód mellett voksolt: lenni. Nyilvánvaló, hogy a kisebbségi létben, a
20-as években az erőteljesen működő cenzúra miatt a Bánk bán műsorra
tűzése nehézségekbe ütközött. Mégis 1920–30 között (kivéve az 1922- és 1923-as
esztendőt) legalább egyszer minden évadban műsorra tűzte a Bánk bánt
a színház. Az évtized Nagyurai (Janovics és Szentgyörgyi mellett, akik
továbbra is Biberach és Tibor megszemélyesítői maradtak), Táray Ferenc
(1884–1961) és Kemény László. Táray szuggesztív erejű drámai színész volt,
Kolozsvárt a szép dikció iskoláját teljesítette ki, s annak ellenére, hogy
1924-től budapesti színházaknál volt szerződésben, a két világháború közötti
időszakban állandó vendégszereplései révén, meghatározó egyénisége volt a
romániai magyar színjátszásnak, a 40-es évek elején a kolozsvári színházat is
igazgatta. Kemény (1929-ben külföldre távozott) a színház kiváló drámai hőse
volt, aki Bánk mellett Ádám és Faust embermegváltó kísérleteit is megélte a
színpadon, hogy az önpusztítás poklait is megjárja a Mizantróp vagy Fegya (Élő
holttest) alakjain keresztül. Szentgyörgyi örökébe Tóth Eleket (1873–1944)
kente fel a színház. 1897ben kezdte pályáját Nagyváradon, 1927-ben szerződött
Kolozsvárra. Tiborc panaszait egyetemes emberi keservekként mondta fel a
színpadon, az örök nagy eszmék színésze volt (Luka–Éjjeli menedékhely,
Prospero, Üdő Márton–Jézusfaragó ember, Ghenadle apát–Gyerekkeresztesek). Ebben
a korszakban lépett először Gertrudisként színre a XX. századi romániai magyar
színészet egyik legjelentősebb személyisége, Poór Lili (1886–1962), aki
rendkívüli tragikai erejével Jászai nyomdokain haladt, s több mint három
évtizeden át alakította a szerepét. Jordáky Lajos így írta le Poór Lili
Gertrudisát: „Mennyi keménység és ravaszság, büszkeség és sértődöttség, gőg és
félelem van ebben az uralkodni vágyó és uralkodó Gertrudisban, akit Poór Lili
formált.” Tárgyalt korszakunkban a Bánk bán Melindái Izsáky Margit
(sz. 1899) és Könyves Tóth Erzsi (sz. 1904), a színház drámai szendéi és
naivái, akik a nagy Shakespeare-szerepek, Desdemona, Ophelia, Júlia, Puck
mellett alakították a történelem vargabetűinek és az emberi cselszövésnek
áldozatát.
Nehezítette az igényes és költséges Bánk bán-előadások színrevitelét, hogy a
két világháború közötti időszakban a romániai magyar színjátszás nem részesült állami
támogatásban, a társulatok az öneltartás jegyében dolgoztak, mindennap meg kell
küzdeniük fennmaradásukért, ily módon keveset költhettek a darabok kiállítására
és műsorpolitikájukkal is ki kellett szolgálniok a fizetőképes közönség
elvárásait. Ily módon az 1920–30 közötti időszakra a fokozatos leépülés volt
jellemző. Ennek ellensúlyozására egyetlen mód mutatkozott: a kisebbségi
önszerveződés. A közösség maga tartsa el nemzeti intézményeit, de külső
beleszólás nélkül irányíthassa is működésüket. Ezt a kultúramegtartó,
önirányító gyakorlatot próbálták kikísérletezni Kolozsvárott 1930-ban, amikor
Janovics Jenő az 1930/31-es évadtól kezdve átengedte a színház vezetését a
Színpártoló Egyesületnek, amelynek elnöke Bánffy Miklós volt. A Színpártoló egy
tőkeerős színház létrehozásáért egy alkalmi konzorciummal kötött szerződést, s
ennek fedezékében szellemileg is megpróbált megújulni. Egyik fő törekvésük, a
művészi színvonal emelése érdekében hivatásos rendezőt szerződtettek, aki
„stílus egyéniséget” kölcsönözhetett a színháznak. Így szegődött Kolozsvárra
Horváth Árpád (aki egyébként erdélyi származású, Désen született, 1900.
november 25-én), Hevesi Sándor tanítványa, kísérletező szemléletű rendező, aki
igyekezett új, modern szellemet vinni az előadásokba, kereste azokat az
utakat-módokat –, amelyekkel a színház felveheti a versenyt a gépi kultúrával,
és megtarthatja közönségét. És itt kapcsolódik a Bánk bán-kultusz ismét a
színháztörténelem fő sodrába. Az 1930-ban Kolozsvárra szerződött Horváth Árpád
reform-stratégiájában fontos momentum volt a Bánk bán színrevitele.
Szentimrei Jenő így foglalta össze a kísérlet lényegét: „a magyar királydrámát
közelebb hozta a színpadművészet mai eszközeivel a mai közönség
érdeklődéséhez”. Az akkori fogalmak szerint rengeteg időt áldoztak a bemutató
előkészítésére, tíz álló napig próbálták a darabot, s a színszerűség növelésére
új szcenáriumot dolgoztak ki, amely tulajdonképpen a Hevesi koncepcióra
alapozott. (Tudjuk a színháztörténetből, hogy Hevesi elgondolása mekkora ellenérzést
váltott ki a maga korában, még parlamenti interpellációra is sor került
Budapesten.) A felfogás lényege az volt, hogy az előversengésre és öt
felvonásra tagolás helyett három részben játszották a darabot, hatásos
felvonásvégekkel, jeleneteket cseréltek, szöveghúzásokat eszközöltek. Hevesi
nyomán kimaradt Bánk visszatérése, hallgatózása és a felvonást záró nagy
monológ, eljátszták a negyedik felvonás eredeti befejezését, Petur s a berontó
békétlenek jelenetét. Nyilvánvaló, hogy ezzel az előadásmóddal a dráma
politikai szálát kívánták felerősíteni, hogy Bánk a néző szemében nem annyira a
férfi becsületén esett sérelmet torolja meg, mint inkább politikai bosszút hajt
végre. Ami pedig az összevonásokat illeti, ki kell emelnünk, hogy Reinhardt is
egybedolgozta a 4. és 5. felvonást a dráma német nyelvű előadásán, így érezvén
egységesebbnek a dramaturgiát. Érdekessége volt a színrevitel módjának, hogy
úgymond a színszerűség növelése érdekében Tiborc szerepét is megrövidítették.
Ez az előadásmód aztán hagyományt teremtett a kincses város színpadán. A Bánk
bán első kolozsvári előadásának 100. évfordulóján, 1934-ben, Kádár Imre Hevesi
szcenáiumának felhasználásával viszi színre a drámát. Előadásszervezési elvéül
ugyanezt az elgondolást választja Kádár Imre az 1940-es felújításkor is.
Felerősítik a színszerűségre törekvés vonalát, forgó színpaddal adták elő a
művet, két szünettel mindössze két és fél óra alatt lepergették az előadást. Ez
a színrevitel még egy fontos színházi szemléletváltásra hívja fel figyelmünket a
kor életérzését tükröző önálló olvasatok megjelenésére. Kovács László, az
Erdélyi Helikonba írott kritikájában kiemeli, hogy a rendező előtérbe
kerülésével követelménnyé válik a darabértelmezés, s ez a szempont érvényesül
az ellenzett előadásban is, a falu- és népsors iránti felfokozott érdeklődés
légkörében Tiborc az előadás főszereplőjévé lépett elő. Ennek az előadásnak a
szereposztásában színháztörténetünk két olyan személyisége szerepelt, akiket
feltétlenül említenünk kell. Melindát Fényes Alice alakította. Pályáját 15 éves
korában kezdte, 1934-ben Kádár Imre felfedezettjeként. Alig hat esztendő
elegendő, hogy az Erdélyi Helikonban Kovács László úgy köszöntse, mint „a
magyar színjátszás egyik legnagyobb alakját”. A Nagyúr szerepében ezúttal Nagy
István lépett fel. A kolozsvári Thália RT Stúdiójában készült fel a pályájára,
Aradon kezdte működését, majd Kolozsvárt játszotta el nagy történelmi
szerepeit: Budai Nagy Antal, Ádám, Konstantin (Herczeg Ferenc: Bizánc)
megformálója volt Bánk-bán alakítása mellett.
Már említettük, hogy a második világháború után újrainduló kolozsvári színház
1945-ben a Bánk bán előadásával indította történetének gyökeresen új
szakaszát. Lelkükben a szabadság reményével még hitték, hogy az egyenlőség és
testvériség korszaka következik, amely színjátszásunkat újra virágba borítja.
Ha fokozatosan is, de a remények szertefoszlottak, a teljes szabadság helyett a
kisebbségi lét fenyegetettségi állapotába jutottunk, a kommunista pártállam az
asszimilációt jelölte meg a nemzetiségi kérdés megoldási módozatának. Ily módon
szűkültek be a Bánk bán előadásának lehetőségei is, de így határolódtak be
olvasatainak lehetséges változatai is. A negyvenes-ötvenes években a
„történelmi materializmus” elvei szellemében, amikor a történelmet osztályharcok
láncolatának tekintették, a Bánk bán főszereplőjévé Tiborc lépett elő,
aki nem nemzete, hanem népe fájdalmát panaszolta el. Szentgyörgyi, Tóth Elek
örökébe Márton János lépett, aki Szentgyörgyi szűrében adta elő a
jobbágy-panaszokat. A szűrrel együtt azonban átmentődött a szellem is. A
közönség lelkében mindenféle rendezői koncepció ellenére a dráma valódi
tartalmai munkáltak. Ugyanígy előretörtek az igazi érzelmek Senkálszky Endre
Bánkalakításában is, játékába belesűrítve E. Kovács, Paulay teremtette hagyomány
minden jellemvonását. Poór Lili ebben az időben megosztva játssza Gertrudis
szerepét Orosz Lujzával, a korszak új, nagy tragikájával, akit méltán
sorolhatunk a színház történetének legkiemelkedőbb drámai hősnői közé. Fényes
Alice utóda a kolozsvári színpadon és Melinda szerepében Dorián Ilona volt.
Azonosuló képessége rendkívül sodró erejű alakításokká formálódott a színpadon,
az 1945 utáni korszakban végig ő játssza Melindát. Emlékezetünkben még él az
ötvenes évek Bánk bán előadássorozata számos szereplőjének alakítása,
Horváth Béla (Ottó), Flóra Jenő (Biberach), Csóka József (Mikhál),
meggyőződésünk szerint eljövendő színháztörténetünk személyiségeivé fognak
válni.
A Bánk bánt utoljára Kolozsváron 1971. március 12-én vitték
színre új betanulásban. Kettős tehertétellel indult a felújítás: egyrészt egy
félreértelmezett modernség jegyében került minden teatralitást, amely inkább
közelítette az előadást az oratóriumhoz, mint látvány- és játék-gazdag színpadi
produkcióhoz; másrészt a „másság-tűrés” fogytával Petur érveit szűk, korlátolt,
egyéni érdekeket néző elképzelésnek kellett tekinteni. Bánk „józanabb
történelemszemlélete” túlmutat Petur „elszigetelődési törekvésén” – vallotta az
új olvasat. Nem követték az immár hagyománnyá vált Hevesiféle szcenírozást (pl.
visszakerült a hallgatózási jelenet), mivel ekkor nem a politikai vonal, hanem
a bánki sértettség hangsúlyozása volt a főcél. Ilyen behatárolt lehetőségek
között mozoghatott László Gerő, a Bánk bán alakítója, de szép dikciója (a
kolozsvári színház történetének egyik legszebben beszélő egyénisége), az
őszinteség forrósága így is jelentőssé tették alakítását. Gertrudist ezúttal
kettős szereposztásban játszta Orosz Lujza Bisztrai Máriával, a
szerepépítkezésben az ősi Jászai-féle kemény vonalat követve: ezzel erősítve az
emberi sérelem motiválását az előadásban.
Tovább már így sem lehetett játszani a Bánk bánt. Húsz évig
Kolozsvárott nem hangozhattak el a tragédia párbeszédei. 1834 óta ilyen hosszú
időn át sohasem hiányzott a Bánk bán a műsorról. Bízunk abban, hogy
Katona József születésének 200. évfordulóján ismét felcsendül színpadunkon a
halhatatlan drámaköltő szava.