Ábrahám János
PEREPUTTY AVAGY A SZÉP CSALÁDI ALBUM
Regényrészlet
 
Uram-teremtőm, mennyi lefényképezett unalom egy családi albumban! Szép gyermek voltam, látszik a felvételeken. Egy kicsit hétköznapi jelenség, de szép. A képek sok példányban készültek családi használatra. Sárga pléden fekszem hason, mint egy dobermann kutyakölyök. Hurkás lábaim térdből behajlítva, művésziesen ágaskodnak a magasba. Könyököm két pillérére támaszkodva erőlködöm, hogy fenntartsam, ha nem is épp cseber, de bőre méretezett, kártyús formájú, kicsikét vízfejre emlékeztető soromat, és íme, sikerült is nekem: a fényképész pont akkor kapott le, amikor boldog önelégültséggel nézek szembe a világgal, mintha azt mondanám: ide nézzetek, csürhe népek, mire képes már négyhónapos korában Picula Gabrilla! Föl tudja emelni fejlett deberkefejét, anélkül, hogy a teknősbékányi, ingó-lengő, vékony nyak visszaejtené a nagy gógyi tokját. Teljesítményem tudatában csillogó szemmel nézek szembe mindenkivel, aki meztelenségemet bámulja, vagy éppenséggel a nagy erőpróbát igénylő kísérletemet csodálja, amellyel emberi módra sikerül fenntartanom a fejem. Sőt úgy fest a dolog, mintha a kelleténél is magasabbra szegném. De ez csak a rossz beállítás miatt van. A kép egyébként kezdetleges és elmosódott, a századeleji stílusnak és technikának megfelelően utánozhatatlanul barnásmeleg tónusú. Számomra mégis valahogy emberközelibb, mint a mai éles kontúrú fekete-fehér vagy az utálatosan giccses színes felvételek. Ebben a barnás elmosódottságban van valami az ember kiszámíthatatlanságából. Valami, ami többet sejtet, mint amit mutat. A „Fel a fejjel” pozíción túl ez az, ami a legjobban tetszik nekem az első fényképemen
A Jóisten egyébként sokkal jobban, úgyszólván epikai bőségben megalkotott, mint ahogyan a cséplőgéptulajdonos gépész, Petrus Juvon János szorgos amatőrként fényképpapíron megörökített. Amiből arra lehet következtetni, hogy Deviának jobb volt az esztétikai érzéke, mint a Petrusé, akinek köztudottan még a pityókája is színeváltozó: nyári rózsát vetett el, és csupa kékpityókát ásott ki. De az is lehet, hogy én magam nem voltam túlságosan fotogénikus. Juvon János, aki mindenki számára csak gépész úr, felülről borzasztó skurcban fogott be a lencsébe, ha tudod, mi az. A skurc távlatbeli rövidítés, és a fényképészek akkor folyamodnak hozzá, amikor az ablakokat perspektivikus rövidülésben akarják ábrázolni. De a jó beállításból semmi érdemleges eredmény nem jött ki. Ha a népek érdeklődtek, miért, a gépész vonogatta a vállát: bizonyára rosszul sikerült az exponálás. De a népek majd semmit nem értettek ebből sem. Először is olyan nincs, hogy rosszul sikerült a dolog, mert ha valami sikerült, akkor az jó, s ha nem sikerült, akkor rossz. Másfelől az emberek úgy tudták, hogy ponálni, az valamiféle helyezést, rakást jelent, így aztán természetszerűleg vezették magukat tévútra, hogy exponálni annyi, mint kirakni. Szó se róla, a fénykép alanya ki volt állítva a placcra, de menet közben Petrus valamit rosszul rakott ki, és attól ment fuccsá a jó beállítású családi fotó. Eszükbe se jutott, hogy a fényérzékeny anyag megvilágítása volt rossz, mert a skurc és az exponálás ugyanolyan idegenül hangzott számukra, mint mondjuk a stukatúra, amely felfogásuk szerint inkább lehetett volna egy túrára indult stuka, mintsem valamely gipszmunka egy falfelületen.
Egy kicsit egysíkúak és igen-igen hasonlítanak egymásra Petrus Juvon János képei. A parasztok például a századelő minden baját ismerő tekintettel merednek a lencsébe. A gépész valahogy szabványosította a tekinteteket, mert majdnem minden ember ugyanazzal az erőltetett, merev, félig-meddig ünnepélyes, görcsös tartással és ábrázattal néz a fényképezőgépbe, mint aki tudja, hogy most bevándorol a maradandóságba, ami egyébként esze ágában sem volt. Most mégis itt a nagy alkalom, s ez láthatóan feszélyezi őket. Szorongásosak, merevek és ünnepélyesek a pofák, sőt a nagy erőlködéstől még a kéz is önkéntelenül ökölbe szorul. Gőgös, misztikus és minden tragikuma ellenére egy kicsit szánalmasan megmosolyogtató a halhatatlanságnak ez a Petrus által szabványosított kelléke.
De nem Petrus volt itt az első szabványosító, hanem az ungró Isten, Devla, Gott és a Dumnyezó. Juvon János csak kimerevítette mindazt, amit a természet már eleve standardizált. Sok csillag lehullt a Cseremező dimbesdombos és a Hosszú lapos vidékén, de itt mindig egyfajta volt a becsület: földből, állatból, emberből kihajtani a legtöbbet. Mindegy, hogy milyen áron. Nem számít, hogy hajnali háromkor kelünk, és este tizenegy még az alomnál talál. A nemzedékek számára is a legfőbb a rend: minél előbb beállni az ősi szokásba-sodrásba. Úgy menjen előre az élet, ahogy a mezőn növekszik a mag, és zsendül kalászba a vetés. Kisiskolás kortól a dolog szüli és formálja ezt a mindent lebíró, kisgazdai konok helytállást. Megoszthatatlan örökség ez a föld és ember fájdalmas-édes összepárosodása. Az élet percenként kiszabja a halasztást nem tűrő teendőket. A mag megküzd a görönggyel, az ember birkózik őrök teendőivel. A föld felett ugyanaz a makacs győzni akarás, mint lent a szántott földben.
Nézd ezt a nagy totál méretű tájképet. A tájék halmokkal, lankákkal, eróziós, éles oldalakkal terhes. Ez a Hidegoldal, a Bongor, a Pircsike, a Kásahalom: igazi erdélyi hepehupa. De lent a Hosszúban, az illancsa alatt, az Agyagmarton terített asztal a termékeny síkság. És átellenben a Köveslejtő alatt is zsíros barázdákkal pihenő dűlők rúgnak a folyóig, amely évezredekkel ezelőtt szinte csak azért rakta le zsombékos iszapját a Mocsárba, hogy a mai nemzedékeknek kedvezzen. Az Aranyos, lépcsőzetes teraszaival a vidék Nílusa volt hajdanán. Ahogy kiszabadult a hegyek szorításából, olyan termékeny medencét hozott létre, amely megbabonázta, magához láncolta a kézdi székelyek elszármazott maradékait, sokkal jobban, mint régen a jobbágyi kötelékek. Ezekkel a fekete, csillapíthatatlanul szomjazó szép mezőkkel volt mit kezdeni! És a belterületek ungró-gádzsói minden erejüket belevetették, hogy amit csak lehet, kicsikarjanak a földből. Nemzedékek dolgos karjai, kiszabott lépték szerint, úgy fonódtak egymásba, mint a gyermekláncfű karikái. A régebbi és mostani, pihenést megvető, komoly, gondterhelt örök nekifeszülés ősöktől tanult kópesság. „Dögségnek helye nincs, és minden lépést meg kell fontolni.” Ez a szociális, kisgazdakészség ugyanúgy a gének útján öröklődött át a népekbe, mint a meggazdagodásra való hajlam. Mert itt nagyobb hajtóerőt és ösztönzést soha nem ismert a világ, mint amit a meggazdagodás ördöge fújt a fülekbe és a szívekbe. Itt mindenki, ha nem is épp gazdag, de gazda akart lenni. Szeszélyes idők, rossz évszakok, zord megpróbáltatások is jöttek; önzés, irigység, kényszerű egybekelések és szétszakadások morzsolgatták az idegeket, de a jellemnek még ez is hasznára vált: keményített rajta. Mint ahogy a földbe került búzaszemnek is kedvez a kemény, hóbundás téli csikorgó.
Talán ezzel az örökletes, komor nekifeszüléssel magyarázható, hogy Petrus Juvon János egyetlen kopott felvételén sem látható olyan paraszt vagy parasztasszony, aki akár kedves, akár bárgyú, de mindenképpen emberséges, természetes mosollyal kelletné magát a képeken. Egyedül nagyanyám mosolyog egy kicsit egy első világháború előtti fényképen, de ő is igazán csak egy hajszálnyit, ami már nem is mosoly, csak afféle Istenadta belső sugárzás, amilyennel hajdanán Mona Lisa elkönyvelte állítólagos áldott állapotát. De nagyanyám mosolya semmit sem sejtet a hét egymásra omló, menedéket nyújtó, titoktartó, virágos szoknyáiról, mégis mintha egy icipicit azt akarná sugallni, hogy az angyaloknak is van, vagy legalábbis volt nemük. Gömbölyű, húsos nyakán kissé félrehajtja a fejét a puridéj, de még így is egyenest a lencsébe, következésképp a fénykép nézőjével mereven szembenéz. A szeme valahogy mégis külön él.
Néha még ma is hallom a puridéj pokoli sápítozását: – „No ni az istentelen, a topánkámot horgya a jégre! Nekem is csak a’ van, tel” De engem csábítottak a mesés csicsonkák, és úgy álltam bosszút a felnőtteken, hogy mire észrevették, a lábbelijüket már fancsikákra úsztattam a jégen. A következő évben aztán megszántak, és Karácsonyra rendszerint új bakancsot kaptam. Egy hét múlva vihették talpalni.
– Vasat a lábára – mondta a jó dád. Nem rabláncra gondolt, hanem vastopánkára. Az csak kitart majd az én lábamon is egy szezont.
Ó, és ezek a szép, deli, esztelen huszárok! A saját lovuk hátáról vagdalkozó csimbások, akik lovukkal együtt mentek sor alá, mint a dád, aki nagy büszke párnó képével a lovával együtt rukkolt be, együtt voltak regruták! Azok a lándzsanyelven lobogtatott kis győzelmi zászlócskák, a mélabús, tradicionális svandronok! Mint a képes könyvekben: gyönyörű vágták, dögnehéz rohamok, várostromok. A lovasság rohama őrökké csak úgy zajlódhatott le, mint manapság a filmeken: ha a háttér festői volt. Festői téma az ütközet, és festői a halál is. Vágta közben néha olyan erőteljes a kantárfék, hogy a ló két lábra ágaskodik, a lovas lába szinte vízszintesre merevül a kengyelben, nehogy a váratlan megtorpanás kivesse a nyeregből, és a szembenállók úgy vagdalkoznak, mint a vakok. Semmit sem tudnak a testek fizikai tehetetlenségéről, mégis a fizika törvényei szerint ülnek a nyeregben, és vadul csatároznak. Minden a legapróbb részietekig minuciózusan kidolgozott. Mintha profi rendező állította volna be a képet, hogy minél hatásosabb legyen a szűgybe hatoló lándzsák, a sisakvágásra lendülő, páncélt átütő kardok, vagy a nyeregből lándzsanyéllel kiemelt és ledöntött vitézek látványa. Nem tudom, Rózsa Sándor hogyan ugratta a lovát, de hogy a dád értette a lóugratás módját, az nem vitás. Mintha olykorolykor afféle cirkuszi mutatványos viszketegsége támadt volna, még a szénakazalon is átugratta a lovát. Don Quijote repülő gebéje kismiska az efféle angyali teljesítményhez képest. Latszik, hogy ló és lovasa tiszta fajú, nemes telivér. Az egyik képen a kék dolmányos vitéz dád még azt is bemutatja, hogy kell lóhátról kezet csókolni: a kengyel szintjéig lehajolt a nyeregből, szájához emelte a szemérmesen elforduló, epekedő csaj kacsóját, akit különben csak egy grádics választ el attól, hogy igazi úri dáma legyen, ám így is igen előkelő honleány. Szépek, csudálatosak ezek a képek, becsületemre, Horváth úr, a bogáti méneséből származó hollófekete csődör hátán szintén bókol egy hölgy előtt, miközben a hattyúnyakú, nyugtalan nóniuszt állazó zabla és dupla kantárszíj segítségével tartja féken. Még ma is száguldoznak a gyönyörű paripák deli vitézeikkel, de már csak az emlékezet képernyőjén.
Semmi, de semmi nem maradt a dádból a fotográfiákon kívül. Vesztükbe rohantak a daliák, amikor a hősiességtől elkábultan azt dalolták: „Megállj, megállj, kutya Szerbia!” Egy robbanó lövedék lovával együtt cafatokra szaggatta a dádot úgyannyira, hogy a lóhúst nem lehetett különválasztani az emberhústól, s végül egy becsapódó bomba nagy földhalmot is terített a letépett karokra, lábakra, széttépett törzsekre és kifolyt belekre. Készen el voltak temetve a dicsőségbe rohanó daliák. Nem szeretem ezeket a vesztes vágtákról készült svadronos képeket, mert a dádnak még az emlékezete is kozmás.
Ez a csávó két dolgot tudott a kurva életben: harácsolni és előnyre szert tenni. Hajtani, gyűjteni, protekciózni. Én még a sajátomat sem szorongattam soha, ő a másét is összegyűjtötte. És még őt dicsérte a világ. Hogy milyen realista! Mennyire törekvő! Mind a két lábával szilárdan a földön jár, nem fellegjáró, mint... Nem mondták meg, kicsoda, de úgyis tudni leheteti. A vele egyívású gádzsók csak a jelenlétem miatt harapták el a hasonlat második felét, de így is volt értelme a dolognak.
Mégis az egész históriát apámmal kellett volna kezdenem, aki nevén tudta nevezni a füveket, fákat, ismerte a gombák és szálfavesszők telephelyeit, felkutatta az Ördögorra és a Nalánczy-erdő összes galagonya-, áfonya- és somfabokrait, fölkarikázta a Nyugati-Érchegység istenverte szakadékainak venyigeindáit, és vállára fűzve az aranyló kötegeket, kiizzadva, sugárzó arccal jött haza, mint egy csatát nyert tengernagy. Kosárfonó és kaskötő volt őkelme, és napszámos és részesművelő és utász és bányász és kondás és mezőőr: nincstelen csóró falusi proletár, és ami a legfőbb: lóimádó fuvaros. Valami nagyon fontosat kellene mondanom róla, szépet, jót, jellemzőt, amit ő is, mások is szívesen vennének, de énnálam a meditáció mindig téziseket szült, mesélés közben olyan hülye módra megokosodom; így hát csak azt tudom kivájni az érzelmek és események mélyrétegeiből, hogy én hogyan lettem olyan, amilyen vagyok, vagy még azt sem. Csak a síró hegedűk hangját tudom felidézni, mert ők szóltak számomra békítőn, és nyugtatóan, valahányszor a világ egy kis időre magamra hagyott. Ők lengettek át megfoghatatlanul is más, igazabb világok ölébe. Ha feljajdultak a hegedűk, vigaszul fülbemászó dallamot adtak, melyet dörgés, villámlás közül is kihallott a fülem, s ami nélkül az étel íze sem volt jó. Szememben képek, fülemben dallamvíziók rezegnek. A háttérben pedig szülőföldem, az Aranyos vidéke tündököl. Egy maréknyi föld, egy ölelésnyi erdő-mező, egy domb, egy völgy, egy töprengő falu és a kifejezhetetlen zene: ennyi az örököm.
De a dád jobban szerette a lovat, mint a muzsikát. Lépten-nyomon kiütközött belőle a szorgalmas gádzsó-vér. Hízott a mája, ha gürcölhetett és robotolhatott. Szinte keresve kereste, hol nehezebb a meló, s annál jobban örült a lelke, minél jobban strapálta magát, s minél nehezebb, izzasztóbb és férfiasabb volt a munka. Egy csepp művészi érzék nem volt a csávóban. Engem is állandóan csepült és dorgált a bazsava miatt. Hogy mások szolgája, kapcája akarok lenni. Hogy rongy emberek követelőzzenek rajtam, csúfoljanak és megalázzanak. Hogy minden részeg disznó rajtam élje ki ostoba kivagyiságát: ácsi így, ácsi amúgy! Hát egy nagy francos kapcát! Kiásná ő az ocsmány duhaj szemit!
Ilyen bőszen mentegette a dád abszolút tehetetlenségét, azt, hogy semmi érzéke nem volt a zenéhez, sem más művészethez. Igazi baromi butyira született, a gürc, a meló volt az istene. Olykor-olykor, ha nekivetettem hátamat az eperfának, s elmerülten nyaggattam kisded bazsavámat, a babafejű, háromnegyedes Szent Johannámat, rosszallóan csóválgatta a fejét.
– Micsinálsz itt, Gábor? Rádgyött esmét a kamaszkori halálvágy? – követelte a helyzet tisztázását.
– Nullá ku nullá. Sömmit. Amit ez a délceg úriember itt mögöttem – mutattam az eperfára.
– Most borzasztó okosnak érzed magad, ugyi?
– Nem. Megjátszom magam – mondtam az igazat. – Miért is ne lehetnék én olyan szép lombos, mint ez a délceg úr. Mert ő fából van? És én miből vagyok? És te miből vagy? És mind a többiek, nem fából és kőből vannak? Hogy van ez, fater, magyarázd meg nekem.
– Elviszlek Pipás doktorhoz, vizsgáljon meg.
– Nem vagyok beteg.
– Akkor meg ugrás, csipkedd magad, nézze meg az ember! Aki ilyen jó prímás, mint te, az úgy kereshetne, hogy mind a tíz ujját megnyalja. Alakiccs rajkózenekart. Szégyen, gyalázat, csak lopod a napot.
– Unalmas a csűrdöngölő.
– Mit monc?
– Unalmas a szöveg, apus. Tartsál szünetet, ne hintsd a rizsát.
Szeméből a harag tüzes szikrái úgy lövelltek felém, hogy ha rajta áll, fel is gyújtott volna. De délben ismét Jött. S mintha mi sem történt volna: – Mit csinálsz itt, Gábor? – kérdezte a képemet fürkészve. Nem tudtam, mit válaszoljak.
– Itt né – mondtam –, várom, hogy kinőjön a szárnyam. Valójában egy tüzes gyík kúszott a halántékomban, és ugyanott bal felől egy vén szakállas vörös manó kalapált összekucorodva. Arra persze nem gondol senki, hogy a sátáni gyík sikamlós teste és a gonosz manó szapora kalapálása esetleg nem is betegség, hanem mondjuk a sors szava, valamiféle intő szózat, az ég üzenete, hogy te, Gábriel, Devla gyermeke, nem olyan vagy, mint más. Mindenki azt hiszi, hogy a szemfaló gyík és az idegkalapáló manó az egészségre mért csapás, holott lehet a kiválasztottság stigmája is.
Soha senki nem értette meg, hogy egy gyík vagy egy ezüstszeg befurakodott a koponyámba, s egy piros veddfelkés manó ütögeti a könnyzacskóim fölötti tájakat. Ezért néha csak úgy passzióból, önmaguktól is omlani kezdenek a könnyeim. A dád úgy gondolta, ő majd kigyógyít szimuláns bajomból, ez okból négyágú szíjostorral istenesen elvert. Utána címerül nekem ajándékozta az ostort, mert kirakatba állított. Két esztendőre kivette és nyakamba akasztotta a disznócsordát. A falu kiskondása lettem, pont, mint a mesében Kanász vagyok, még az apám se vót más, nyakamban a szíjostorom, tarisznyám. Birodalmam: ameddig a szem ellát, meghódítom egész alsó Indiát.
De nem Indiát, hanem a Kincses vápát, az Ördögorrát, a Kétkút lapályát, s az egész Búzapatak vidékét, a Pirtcske kaptatójától a Szőlőmál víg lejtőjéig, azt hódítottam meg. Amit ő büntetésnek szánt, abban én kedvemet leltem, sőt az hozta életem első szerencsés fordulatát, mert ott fedezett fel a méltóságos Rózsa Amáta bárónő, amikor első verseimet a Rétkút laposán egy hegyes faággal a homokba karcoltam, de nem volt szerencsém a maradandósághoz, mert műveimet, még mielőtt tartósan kiszáradhattak volna a napon, rendszerint már frissiben eltaposták a barmok és az emberek. Így aztán inkább csak énekszóval és bazsavával adtam a konda és a világ tudtára pásztori elfoglaltságomat, hogy aszongya:
Elszalada a disznó kilenc malacával,
 utána ment a kanász üres tarisznyával.
Hüccs ki disznó a búzából, ne edd meg a búzát,
 mert a búza drága, száz forint az ára.
Ám a konda soha nem gázolt tilosba, sem búzavetésbe, sem kapás növények tagjába, csak a dinnyeföldekre csatangolt el néha királyi küllemű süldőm, Második Dániel, és hol egy ananász zamatú, zöldbélű sárgadinnyét, hol meg egy jókora cukros-mézes görögdinnyét hengergetett elő nekem okos ormányával. Az egy olyan zseniális ártány volt. Csak eldaloltam neki bazsavakísérettel, hogy: Erdő is van, makk is van, majd meghízik a kis kan. Ha meghízik, levágjuk, tarisznyába pakoljuk. Én istenem, adjál esőt, a kocámnak jó legelőt, utána pedig felszólítottam: – Dani, nyomás dinnyéért!, s tíz perc múlva a zseniális süldő már túrta is elém a fölséges csemegét. Később tiszteletére minden disznómat Daninak kereszteltem el. Volt már nekem hetedik, nyolcadik, sőt tizennegyedik Dánielem is, de ez egy csonkafarkú, buta disznó volt, a zabáláson kívül az égvilágon semmi sem érdekelte, s mivel én már világjárt férfiú voltam, és tudtam a francúzok rengeteg Lajos királyáról, bosszúból vagy a lángeszű Második Dániel iránti elismerésből, ezt a hoplás, tunya, csonka hízót csak úgy emlegettem: Luika torz. És én ezt a falánk és zsíros torzulást szó szerint értettem, s nem úgy, mintha Hájas Daninak valami köze volna a Napkirályhoz.
Méltóságos Rózsa bárónő is Második Dániel révén fedezett fel, mert amikor a konda épp a Rétkútnál szunyáit, én altatódalt zengtem kedvencemnek és a kondának, hogy aszongya:
Kanász vótam, kanász leszek, három siskadisznót veszek.
Ha ellopják, megint veszek, csak azért is kanász leszek.
Rissz-rossz meszelő, kiaszott a legelő...
 
Hangom és bazsavám zengéséből Rózsa Amáta bárónő, aki négyes fogatú hintójával épp a hidasi birtokról kocogott hazafelé, egyből kiérezte a bennem kallódó nagy tehetséget, s ott momentán meghívott a kastélyba udvari zenésznek. Olyat nem igen látott őkelme sem, hogy egy lurkó csóró ének- és zeneszóval egy egész kondát elaltasson a víz partján a hév napsütésben, holott én egyedül Második Dánielnek, a kedvenc süldőmnek daloltam s hegedültem. A bárónő azt hitte, a konda számára tartok koncertet, hogy álomba bűvöljem a lihegő ormányos seregletet, amiben volt is valami igaz, hiszen a kondásnak csak addig van egy-két szabad órája, amíg a kihevült konda pilledten hűsül a vízparti iszaposban. A szívélyes invitációt én ott helyben, azonnal elfogadtam, ha másért nem, hát a cukor póni lovakért és a tündéri hintóért; de a filigrán naccsága részletesen kifaggatott családom, sőt az egész nyámurengi felől, s miután többféle dalt is elbazsaváltatott velem kifejtette, hogy udvari zenész csak akkor lehetek, ha nagyanyám, akinek álláspontját még nem ismerjük, beleegyezését adja a dologhoz. Ott maradtam hát a Rétkút laposán a delelő kondával és kedvencemmel, aki le nem hunyta volna a szemét egy világért, hanem előrenyújtott mellső lábakkal hasalt előttem, az ormánya megnyúlt, mint egy mandolin, és éberen, szinte áhítattal hallgatta hangomat s muzsikámat. Az ember néha elbódul saját művének gyermekded szépsége fölött, mert a művészek különös láza forr benne, amelybe némelyek csak azért pusztulnak bele, hogy újjászülessenek, de hogy egy sertésnek is legyenek – ha csak fogyasztói szinten is – művészi igényei, olyan még nem volt a kurva életben.
Patrem insequitur proles. Amilyen az apa, olyan a gyermeke. Hát ebben az egyben tévedtek az ősromák. Ha én olyan lennék, mint amilyen a dád volt, kiszaladnék a világból. Becsületemre. Én nem danolhatom, hogy galambszívet, nótáskedvet örököltem a jó öreg dádtól. Vagyonszerzést, pénzrajongást, azt már sokkal inkább örökölhettem volna tőle, ha lett volna ándungom hozzá. Smucig egy csávó volt, módosodni akart mindenáron. Folyton azt hajtogatta nekem: a lényeg az, hogy hasznot húzz, s nem az, hogy azon rágódj, miből ered a haszon. Egyik hatalom egyet akar, a másik mást, de a te dolgod egyedül csak az, hogy tartsd mindig szem előtt alapvető érdekeidet. Ha te nem törődsz magaddal, mért a fenéért törődne veled más? Nézd meg, puhatold ki, mi az, ami hasznot hajt, és azt használd ki, ha törik, ha szakad! Hengerelj le mindenkit, aki ellened szegül. Gázold el meg a barátodat is, ha gátol érdekeid megvalósításában. Az egyetlen értelmes munka az életben: bezsebelni a dohányt.
– Te azért vitted olyan sokra az életben, ugyé? – vigyorodtam el.
– Micsinájjak, ha a sors minduntalan bajba ránt. Ha rám is hagytak volna az őseim százholdakat, akkor én is nagy módos dinglókár lennék, nem ilyen nyomorult szerentok, mint a többi.
– Az mi, fater?
–A szerentok? Az, kérlekszépen, olyan, mint akármelyik szegin csóró, csak rományul. Ha Isten valami irgalmas nagyurat hozna utamba, simogassa meg a testit a máglyatűz –, az felkarolhatna. De nem hoz, egyet se – szánta a nagy lehetőséget, s megvillantotta egészséges fogsorát.
Az egész tanácsadásban a beseperhető lóvé volt az egyetlen hasznosítható tudomány. A többi? Nem ért egy hajítófát. A korai tragédiából mégis előnyöm származott, mert amikor a dád mindenféle alja munkára, kosárfonásra, kubikolásra, kapálásra, aratásra, favontatásra rá akart szoktatni, sőt még a disznócsordát is a nyakamba akasztotta, hát bizony felforrt bennem a ganélé. Egy szép nap odaálltam elé, és kirukkoltam színeimmel.
– Nekem ne dirigálj, hé! Én nem vagyok Taar csemete.
– Mii? – nyúzta a szót pont, mint az anyja, vagyis édesmámim. Azt hitte, szívbajos vagyok, s betojok. Vészjóslón jött nekem, de úgy akarta feltüntetni a dolgot, hogy én álltam el szántszándékkal az útját, hogy okot kerítsen az irgalmatlan káromkodásra:
– Állj félre előlem, basszam az anyádba a lelket, met úgy felrúglak kukra, hogy a beled is kicsingiládzik.
Azt hitte, betojok, ha mesterkélten felszítja a dühét.
– Nekem többet nem dirigálsz – mondtam ápertén. – Nem vagyok a fiad. Punktum.
A csávó kővé meredt, kapkodott a levegő után.
– Mit beszél ez a takony, anyám?
– Hát én honnét tudjam – sunyított a puricsaj.
– Mi nem vagyok én neked, úrfi? Mi nem vagyok én neked? – ismételte, mint a hülye. Nagyon vészjósló akart lenni, de csak komikus volt a nagy nevelő helyzetben. Eltelt egy idő, míg helyrebillent az esze. – Ha nem én vagyok az apád, akkor ki? – kérdezte sápadtan, mintha én azt jobban tudhatnám.
– Csicsóbángó, az üstös – mondtam szemrebbenés nélkül.
– Mit beszól ez a taknyos, anyám? – támadt ismét az öregasszonyra, s ebből kiszűrtem, hogy a dád agya teljesen berozsdásodott: csak két mondatot tud variálni. – Honnét szedi ez, hogy Csicsóbángó az apja?
Édes mámim, Ötvös Lilla ünnepélyes lassúsággal felemelkedett, mint egy hegy, mint a Világ Ősanyja, két kezét a csípőjére tette, egy cseppecskét megriszálta magát, és olyan erősnek, nagynak és múlhatatlannak látszott, mint egy kétezer éves amfora.
– Tűlem veszi, onnét veszi – mondta támadón. – Mér titok, hogy a drágalátos vajasseggű romnyid összefekütt mással? Ezzel azzal, fűvel és fával. Amíg te mentél ki a nagy sütét éccakába csórni vagy fuvarozni, a lubnyi élte világát. Úgy kell neked, sose hallgattál rám. Kérve kénelek, mint az Istent, hogy vedd el inkább Fótos Zsuzsit vagy Kusli Ágniskát, azok a kötényükkel eltartottak vóna, de nem, neked vaj kellett. Aztán megkaptad.
A dád le volt törve, te volt forrázva. Csak bámult maga elé szomorúan, dühös bűntudattal, mint aki a robbanás és a téboly határán áll, s egyszer csak úgy önszántukból eleredtek a könnyel. A két pofalemeze olyan szabályosan lüktetett, mint a frissen fogott hal kopoltyúi.
– Ácsudé, hé – mondtam neki, és onnan lentről biztatólag felnéztem a párnó képébe. Bántam már, hogy ekkora bajt zúdítottam a fejére. – Ácsudé, én ezt nem akartam Te adsz pápát, te vagy a dád. Hallod? – rázogattam a könyökét. – Apám vagy, csak ne sírj.
– Elmenj innét – kapkodott jobbra-balra, mert megbánta már, hogy egy percre elfelejtette, hogy voltaképpen daliás huszár ő, párnó ispánész a háznál, aki csak dirigál, hajt, parancsol és megkövetel. – Elmenj, az anyád szakramentumát – adta ki egy füst alatt halott romnyijára is a mérgét, és kereste a követ, hogy hozzám vágja. De amelyik a keze ügyébe akadt, azt túl nagynak ítélte, és nem vágta hozzám. Különben is, hol jártam én már akkor? Elszaladtam, hogy még porzott. A párnó ispánész meg percekig szorongatta lelombozódva a követ, és: „A büdös kölök, a büdös kölök”, ismételgette magának.
Rongyos, lágyszívű csóró ő is a párnó képivel, gondoltam, csak tüntet, adja a bankot. Az agyam működött már akkor is, tudtam, a kővel azért nem törte te be a fejemet, mert szeretett. Pedig sok borsot törtem az orra alá. Sokszor azt álmodom, hogy él, és kiadós pakkokat küld nekem, élelmet, ruhaneműt, selyeminget és minden egyebet, és én fogom a karját, és azt mondom neki: bocsáss meg, dád, és egy forró könnycsepp végigszivárog az ábrázatán. De aztán nyomban, még ott álmomban el is röhögöm magam, mert eszembe jut, hogy Félenszájú Márkuj felesége, Kutya Kati akárhova nyitott be, okkal és ok nélkül, mindig így kezdte a mondókáját: „Naccsága, ifiasszony, gazduram, bocsásson meg.” Mintha az egész világtól bocsánatot kért volna, még azért is, hogy él.
Micsoda nép! Micsoda nép!...
Ámbár, ha jól megnézzük, akad itt másfajta kép is, igazi, elegáns, úri pozitúra. Például a Tána néném-ángyomé, akiről a rossz nyelvek azt állítják, hogy fiatal korában csecsmutogató volt, de a fotón csak a válla meztelen, s az is csak félprofilból, mert a dekoltázsa elég mértéktartó. Az ábrázatán ugyanaz a belső sugárzással telített mosoly, mint a nagyanyám képén, de a Tána mosolya kihívóbb, s valami halvány érzéki hatást kelt a képen, amit azonban felold, sőt szinte tömbösít az a magabiztos póz, amellyel hozzászoktatta magát ahhoz, hogy embertársai lelkét éppúgy, mint a sajátját, szilárd dolognak vélje. De erről a maga helyén.
Aztán itt vannak az én kastélybeli fotóim teljes puccban, hol ördögbőr kabátkában, hol csipkés pulóverben. A lábamon mindig ugyanaz a lakkcipő. Hajam égnek áll, mintha birkózó meccsről jönnék vagy oda indulnék; tincseim göndörek, mégsem simulnak a fejemhez, hanem boglyásan fodrosodnak, mint a besszarábiai birkák gyapja. Képzelj el egy ondolált ruhakefét, és akkor megközelítőleg tisztában vagy a hárimmal. De mézbarna vagy inkább dióbarna szememben már ott az elszánt hatalomvágy. Fehér kiadásban teljes joggal beillenék a kastélyba. Mert vazallusok hiányában is bennem volt, sőt puszta látszatra is kiütközik belőlem a dölyfös hatalomvágy. Máskülönben önálló fiú voltam már csikókoromban, akire nem vonatkozik sem a Kis, sem a nagy Katekizmus. Nem voltam patkányfogó, a gyerekek mégis csordaszám jöttek utánam. Művésznek hittem magam már akkor, akire nem vonatkoznak az átlagszabályok. Semmiféle szabály és kötelék, amely fékezi és irányítja Nagy Átlag polgártárs ivadékait, rám nem érvényes. Gőgös voltam már csikókoromban. Énszerintem teljes joggal, mert – egy-két kivételtől eltekintve, mint amilyen Világi János, Turzay Laji, Corina és Pamfil tanító volt – mindazok, akik fölém tornyosultak, sült buták voltak hozzám képest. Környezetemben minden felnőttnél értelmesebb és okosabb voltam, ez az igazság. Nekik csak az árnyékuk volt nagyobb, de arról én nem akartam tudomást venni. Voltaképpen már csikókoromban kész felnőtt voltam, s még azt sem fájlalom, hogy máig megmaradtam azon a szinten. Vagyis: ma is sok bennem a csikókori makranc. Mért tiszteltem volna társaimat, csak azért, mert évről évre egy számmal nagyobb cipőt és hosszabb nadrágot hordtak? S azt is csak azért, hogy úgy tűnjön valami értelme mégiscsak van a növekedésnek. Devla gondoskodott rólam: körülvett ostobákkal, hogy gőgöm és hiúságom meg legyen indokolva.
Van egy trágár kép is az albumban, bizonyára Öreg Bangó öröksége, amelyen valószínűleg önműködő fényképezőgép örökítette meg ismeretlen szerelmespárok közösülését elölről, hátulról, állva és ülve, nyeregülésben, amikor a nő lovagol a férfin. Nyoma sincs derűnek vagy óvakodó tartózkodásnak ezeken az altestet premier plánban ábrázolt képeken; színtiszta pornográfia, amivel bizonyára tüzelte magát Öreg Bangó Mikica, de ő maga sem tudta, kik azok a sekély lelkületű idegenek vagy nyámurengik, akik ebben a némileg szokatlan, de kétségtelenül élvezetes pózban akartak bevonulni a halhatatlanságba. Sejtésem szerint a fotográfus is eléggé el lehetett fásulva, mert nem hozott ki jó vagy akár művészi másolatokat a pozitív felvételekből. A művészet ugye lehetőség, s mint ilyen, benne rejlik a meztelenségben is, lásd a gyönyörű Vénuszokat és aktokat, de Petrus Juvon János, úgy látszik, nem tudta kihasználni.
Nézd ezt a képet! A Nap aranyat szilánkol, a madarak dalolnak, a virágok szétnyílt pártával szabadjára eresztik illatukat, és egy csóró cigány, Szent Johanna közvetítésével, istenével társalog a természet szent ölén. Hát nincs ebben valami bibliai? Életemben akkor éreztem először, amikor a fenséges temetőkertben csak úgy kedvtelésből a természetnek muzsikáltam, hogy az élet csudálatos valami, s már csak ezért is érdemes élni. Hát igen, kész bűbáj, nem egyéb, mondhatná erre akármelyik cinikus csávó. Az ember megrészegül, sőt okádhatnék a sok szívremegéstől, a röhejes cirógatástól és andalító összhangtól. Mint egy műdal, mint egy gyönyörűséges hallgató nóta! De mondjon ki, amit akar, engem tényleg mindig megrészegített a világnak ez az eleven varázsa. Apropó: nincs valami italod? Úgy innék valamit.
Ó, és azok a csodálatos alkonyok! Az esték olyan lágy fuvallattal, olyan dús színpompával enyésznek el az Érchegység nyúlványai alatt, hogy a legnyakasabb legény, a kőszívű, fatökű ostoba szíve is belesajdul. Ilyen időben a roma nem gondol a nyomorra, mizériára, szerencsétlenségre, nem veri fogához a garast, nem pofozza a gyerekeit, hanem félresöpör az útjából minden nyekázt, előbb fölhajt egy kis pénzt, utána egy kis itókát, megkívánja a feleségét, és könnyű szívvel átengedi magát a határtalan optimizmusnak.
A roma ugyanis azt hiszi, hogy maga is nélkülözhetetlen az élő világ remekléséhez, holott a természet egyedül dolgozik. Én például nagyon szeretném, ha részem lehetne abban a nagy és hősies, következetes és titokzatos akcióban, amelynek során a természet tüzes nedűvel duzzasztja meg a szőlőszemeket, de az az ostoba tőke, az a nyurga venyige az eszem és közreműködésem nélkül is tudja a dolgát. Ezen a csoportképen a helyi értelmiséggel bort iszunk, vigadunk, én és a zenekarom, immár mindörökre.
Szóval hát, istenadta a táj, csudaszép az idő errefelé, a leggyönyörűbb, amit csak elképzelni lehet. De ezt a ragyogást a fotók nem adják vissza. Natúrban az ilyen klíma elhiteti az emberrel, hogy a mennyország mégsem mesebeszéd, és a gyarló lélek azt kívánná, hogy bárcsak ilyen idő lenne akkor is, amikor Jozafát völgyében megszólalnak majd a végítélet harsonái. Sajnos a romák fonák és furcsa teremtmények, egyenest falnak mehetnének azzal a kétségbeesett, makacs, istenverte koponyájukkal. Mert amikor minden együtt van, napsütés, jó ruha, jó bor, jó nő, tehát rogyásig megvan minden ahhoz, hogy boldogok lehessenek, akkor fogják magukat, és holmi emberi hülyeségekkel, roppant elszántsággal hozzálátnak életűk elrontásához. Ahelyett, hogy szép nyugodtan ülnének, ennének-innának, morgyelnének a csendben és az árnyékban, idióták módjára mint a gádzsó népek, szaporítják a szót, beleártják magukat egymás dolgába, sőt egymás szerelmi ügyeibe, és addig nem nyugszanak, míg ki nem üt a véres balhé, és meg nem jelenik a csendőr vagy az intéző. Mi ez a csáréváré, hékás?
Ezen a csoportképen épp azt a pillanatot örökítette meg a gépész úr, amikor egy majálison kitört a balhé a hegyi hadak között, és Flóra bátyám, Gánuj Nyikola ott helyben kimúlt, mert Csidra leütötte egy karóval. A képen jól látszik, hogy a varangyszínű, betört kobakot egyből ellepték a vörös pipacsok.
Pedig ez a Flóra bátyám nagy vitéz volt, a lelkem. Csak egy kicsit sunyi és félénk emberke, mint Liliputi táti. Mindig ünnepelte a nagy győzelmeket, amelyeket ifjabb korában kivívott, holott örökké bújkált, irtózott és rettegett. Félénkebb volt, mint egy beteg kannyúl. De hát ő katona volt, hős, igazi vitéz. A dolog úgy történt, hogy mikor már a tetvek majdnem leették a bakák testéről a húst, Jött egy felsőbb parancs, hogy inget, zubbonyt, lábszárvédőt, alsóneműt, mindent a közeli patakban mossanak ki. Hát ment a meztelen regiment annak rendje-módja szerint, és pancsolt, löcsbölt a vízben férfi módra, esetlenül. El tudsz képzelni egy ezred férfit térdig érő vízben meztelenül? Hát mossák ott a rongyot a csupasz férfiak, amikor hirtelen felharsan a trombita, mire a bátor katonákban meghűl a vér. Mert a trombita riadót fújt, veszettül kürtölt: Rohamra, rohamra! Valami hibádzott a parancsban, mert az emberek hirtelenében nem tudták, melyik parancshoz igazodjanak: az ingmosáshoz-e vagy a szuronyrohamhoz. De amikor az élet forog veszélyben, tűnődésre nincs alkalom: megkezdődött a támadás. Képzeld el: a felsőruhák a faágakon, az alsóneműk a vízben, a bakancsok száradnak a napon, te pedig eredj pucéron rohamra, ha tudsz. Felnyársalták őket a támadók azosmódulag ádámkosztümben, ahogy az isten megadta őket. Könnyű dolga volt a szuronynak, hiszen még az a semmicske ing-zubbony-mundér sem állt ellen a mészárló bajonetteknek. A csupasz húsba az éles vas olyan könnyedén behatolt, mint a vajba. De Flóra bátyámnak kedvezett a szerencse, felkapaszkodott egy tölgyfaágra, úgy csüngött rajta, mint egy kétágú takarmányrépa, s mivel ő is, az ág is varangyszínű volt, megmenekült. Nem halt meg dicsőségesen a csatamezőn, mint a dád, hanem botor módra hazajött, hogy egy népünnepélyen főbe üsse a bolond Csidra.
Ez a Flóra anyai ágon senior Gánuj Nyikula az Iliáé fia volt, s ennek volt az a Zsendice lánya, akit én bizony csikókoromban rokonság jussán megmegekecseltem a Fenyvesben. De nagy bűnt se tettlegesen, se erkölcsileg nem követtem el, mert Gánuj Nyikula és az én anyai nagyapám, Ilia Gábor két testvér gyermekei, tehát első unokatestvérek voltak, anyámat Flórához másodrendű, engemet Zsendicéhez csak harmadrendű rokoni szálak fűztek, amelyek Cseremezőn oly távoliak, hogy már nem is számítanak. Ha én minden harmad- és negyedrangú nyámságomat figyelembe venném, az már nem is rokonság vagy atyafiság volna, hanem retyerutya pereputty, egész hegyi had. Óriási az én hegyi nyámurengim. Mintha Cseremezőn ma is érvényben volna a közös őstől származó nemzetség. Sőt csakis az fungálna az életben. Mit számít az a néhány ezer év, amelynek során az em beriség túllépett a nemzetségen alapuló társadalmi berendezkedésen.
Szent Johanna mindenesetre azt meséli nekem, hogy anyám, akit az egyszerűség kedvéért Vajasseggűnek neveztek, zabigyereknek született, ugyanúgy, mint a dád. A saktertől fogant. Rákhel nevű nagyanyám, akit én nem is ismertem, rossz hírek szerint kajtár elejű romnyi volt, mint egyébként a lánya is, és egy csirkevágás alkalmával más kést más célra használt nála a tordai sakter. Feltehetően tehát egy nyolcadrésznyi biboldó vér is csergedez ereimben, ha nem másért, csak azért, hogy még tökéletesebb legyen az erdélyi kevert, a nagy mesztyekatúra, a különneműség egybemangurolása és az abból fakadó összhang és disszonancia.
Hogy Liliputi táti olyan aprócska-semmicske ember lett, magyarázta nagyanyám, amilyennek itt dombelhárító uniformisban látszik, az annál nagyobb csuda, mert az ő apja, vagyis a te szépapád még télvíz idején is pőre gatyát és pőre ümögöt húzott a mezítelen testire. Patró lévén, neki nem volt szabad fáznia, és őkelme bizonyította is edzettségét akármilyen csikorgóban. Csak a lengeteg, pőre ümögöt viselte, és erős volt, és éber volt, és nem fázott, és őrizte a gádzsók vagyonát és a népek álmát egy életen át, mint egy hű kutya. És lám, ez az edzett dalia egy ilyen nyápic emberkét nemzett – csudálkozott a lehető legőszintébben a puridéj az átöröklés fonákságain. Vagy pedig mosolygott kétértelműen, Bumbus ágon már a szép tátidat sem az édesapja csinálta, hanem csak úgy, hitelbe szedte fel őt szépnagyanyád valami hitvány, egyszálbélű cimbalmos cigánytól.
Ez a felvilágosítás nagy szeget ütött a fejembe. Az elnagyolt családfarajzolat előbb megdöbbentett, mert már gyermekkoromban vaslogikám volt, és tudtam, hogy édesmámim lódít egy cseppecskét. Először is: olyan nincs, hogy valakit ne az édesapja csinálta volna. Ám ha a szépapám egy göthös cimbalmos cigánytól származott, akkor meg van oldva az én nagy rejtélyes problémám is. Ördögcsúf ábrázatomat ettől a csúf cimbalmostól örököltem ez tiszta kép. De kitől szedtem a dromedárnagy testemet?
Állítólag egy genetikus tévedés volt az is, hogy a majomból hominidák, s a hominidákból emberek lettek. Valószínűleg nálam is a genetika lépett közbe, amikor a családfa főbb ágán, amelyen jobbára csak törpék teremtek, bevágott egy nagy örökletes tévedést, és így alakultam én víziló méretűvé. Úgyszólván a természet tévedéséből lettem dalia.