FÓRUM
„Az idő markában”
Könnyű észrevenni, ám nehéz zavartalanul megérteni az elegáns udvariasság jeleként is felfogható hallgatást irodalmunk közelmúltjának viszontagságos mindennapjairól: a kíméletlen elnyomás alatt kikristályosodott értékekről épp úgy, mint a salakos melléktermékek voltaképpeni minéműségéről, e zaklatott korszak szellemi belvilágának mindmáig felfejthetetlen rejtélyeiről, lassan hegedő sebeiről. Szépirodalmi folyóirataink kimerítően tájékoztatnak például a grönlandi eszkimók népköltészeti hagyományairól, a modern dán próza reneszánszáról, Kossuth Lajos állítólagos hazudozásairól, gyávaságáról, irhamentéseiről, de (úgy tűnik) kevesebb érdeklődést mutatnak a romániai magyar író tegnapi, tegnapelőtti gondjai – meg művei – iránt. Még nem érkezett volna el a körülményektől független, elfogulatlan megmérettetés ideje? Vagy tán az ide szükséges, kellő készenlét nélkülöztetik? Holott soha nem volt időszerűbb a mérlegelő számbavétel, a seregszemle, mint manapság: a folytonos fogyatkozások idején. Mikor a kényszerűségből vagy hűtlenül elmentekről (írókról és nem-írókról) egyre bővülő névsort őrizhetünk emlékezetünkben.
Volna, bőven lenne miről szót váltsunk, eszmét cseréljünk – a leltározó értékkeresés igényével. Hisz az irodalomtörténetírás végül is kortársi véleményekre-észrevételekre építhet majd szintetizáló munkája során, és semmiképp sem lehet kétséges, hogy előbb-utóbb akad merész vállalkozó a régóta várt, gyakran sürgetett, szakszerű áttekintésre. Életművé terebélyesedett egykori nekirugaszkodásokról, pályák és arcok sokszínűségéről, látványos sikerekről és fájdalmas kudarcokról kellene-illene „sine ira et studio” színt vallania az előzményekre is jól odafigyelő jelenkori kritikának – megkönnyítendő jövendőbeli filológusaink dolgát. Nem léphetjük át a sorsfordító események teremtette korszakhatárokat amúgy kutyafuttában, vizsgálódó körül- (és hátra-) pillantás nélkül. Mert az alig lezárult tegnap itt munkál tovább a vajúdva formálódó jelenben: faggat és érvel – elnémíthatatlanul.
*
Közelmúltunk szellemi közállapotairól: azokról a viharosan tovatűnő nyolcvanas évekről mi sem vall beszédesebben – leleplezőbben –, mint az a negatív tény, hogy ebben az évtizedben Sütő Andrásnak nálunk, Romániában, szülőföldjén nem jelenhetett meg könyve. 1980-ban látott napvilágot az Évek – hazajáró lelkek (várható lett volna akkor, hogy tisztázó vitákat váltson ki, de nem így történt; csak mellesleg vett róla tudomást a kritika); ezt követően már csak jó évtized múlva, 1991-ben adhatta ki a Kriterion A lőtt lábú madár nyomában című prózaválogatást (ami különben teljességel azonos a budapesti Szépirodalmi Könyvkiadó 1988-as kötetével).
Több mind egy évtized – itthoni leszorítottságban, omló egek alatt, az elhallgattatásra és megalázásra szakosított kultúrlegények szeszélyeinek kiszolgáltatva. Ekkoriban kérték számon tőle, Sütő Andrástól, a nacionalista diktatúra főcsővezetői: hogyan merészelte a romániai magyarságot a magyar nemzet részének tekinteni abban az interjúban, amelyet 1982-ben közölt először a Tiszatáj című, szegedi folyóirat? „Nincsen romániai magyar nemzet, amiként nem létezik úgynevezett moldován nemzet sem, ha románokról van szó. S íme egy másik, párhuzamos vélekedés a szomszédságunkból, Laco Novomesky’, neves szlovák költő és közéleti férfiú szavaival: „a magyarok teljes jogú tagjai államunknak, ugyanakkor azonban a magyar nemzet részei is” – hangsúlyozta Sütő ebben a feljelentett szövegben, mivel kapcsolatosan a magas rangú ideológiai tisztségviselő legalábbis furcsa vélekedéssel hozakodott elő, mondván: moldován nemzet tényleg nincsen, de a romániai magyarság esete – az más... (Hogy ma ugyanígy gondolkodnak és fogalmaznak az új hatalom szemforgató szószólói, ez csupán demokráciánk páratlan eredetiségéről árulkodik.)
Tollát az író nem pihentette ezekben a gerincropogtató esztendőkben sem Ekkor született műhelyében az Advent a Hargitán, az Álomkommandó; mindkét darabnak Pesten volt az ősbemutatója, minthogy minálunk az illetéktelen illetékesek felforgatónak ítélték a szülőföldhöz és a megtartó nyelvi közösséghez való ragaszkodás színpadra vetített gondolatával együtt a fasiszta nemzeti kizárólagossággal szembeszálló kisebbségi jajkiáltást is. Ekkor írta Sütő (felnőttekhez is szóló) mesejátékát (Kalandozások Ihajcsuhajdiában), mely alkalomból okkal jegyezhette meg egyik legértőbb kritikusa, Czine Mihály: „Csupa játék, csupa ragyogás, de a játék s a ragyogás is az emberi létezés kérdéseiről beszél. A fantázia, a mesemotívumok olyan gazdagságával, amilyennel talán csak Tamási és Creangă művészetében találkozhat az olvasó.” Ekkor vetette papírra az Ugató madár című dráma első változatát. Megjelentette (1987-ben) újabb cikkeit, naplójegyzeteit – Sikaszói fenyőforgácsok cím alatt. És írta folyamatosan az Engedjétek hozzám jönni a szavakat tágas ösvényén továbbhaladó esszéisztikus novelláit megmaradásunk példázatairól s lehetőségeiről, tűnődéseit „a várakozás fehér tornyában”, a Nagy és Kis Romlás alatt, „koporsós látomásait” a szülőföld magyar népének századok óta tartó pusztulásáról, szüntelen az emlékezet süppedékes nádasaiban barangolva, szelek szárnyán szálló páros harangkondulások jelzéseire figyelve.
(A nyolcvanas évek legvégén, 1989-ben indította el útjára a Szépirodalmi Könyvkiadó Sütő András válogatott műveinek sorozatát – Ablonczy László szerkesztésében. A tervbe vett tizenegy kötetből eddig három jelent meg itt, mégpedig: Színművek (Pompás Gedeon, Egy lócsiszár virágvasárnapja, Csillag a máglyán – 1989); Omló egek alatt (Arcképvázlatok és tűnődések. Gyászőrségben – 1990); Sárkány alszik veled (Beszélgetések könyve – 1991). Előkészületben a színművek második kötete (Káin és Ábel, A szuzai menyegző, Álomkommandó), amit majd újabb esszéválogatás, novellák és elbeszélések, publicisztikai írások gyűjteménye, meséskönyv, a színművek harmadik kötete (Vidám sirató, Kalandozások Ihajcsuhajdiában, Advent a Hargitán) és az Anyám könnyű álmot ígér követnek. Igazán sajnálatos, hogy a Budapesten megjelenő újabb Sütő-kötetek ugyanúgy nem jutnak el Romániában az olvasók szélesebb rétegeihez, mint annak idején, a diktatúra fénykorában. (S ugyanekkor semmi jele annak, hogy a honi könyvkiadás érdeklődne valamelyik munkája iránt.)
A fenyegetettség és szorongatottság zúzmarás légkörében születtek Sütő András írásai azokban a megpróbáltató nyolcvanas években. Mi itt, a Maros és az Olt mentén csak nagyritkán olvashattuk ezeket egy-egy, kalandos úton erre keveredett magyarországi folyóiratban, képeslapban. Sok tényező figyelembevételével – gondolom – nem túlzás most azt mondani, hogy ez a „sorsunkból fölsajgó irodalom” egészében és félremagyarázhatatlanul „az Idő markában” vergődő író műve, s mint ilyen, perdöntő tanúvallomás magáról a marokszorító Múltról-Jelenről, annak sajátos természetrajzáról.
De ki nem gyötörtetett és szorongattatott egykoron a toll munkásai közül ezeken a tájakon? Írók és más-más területen gondolkodó értelmiségiek? Alkotó művészek és kutató tudósok? Sütő András kortársai úgyszólván a bőrükön érzékelhették naponként a kiszolgáltatottság lélekgyilkoló gyötrelmeit; a sokat tapasztalt idősebb nemzedékek tagjai és a fiatalok egyaránt. Abszurd víziókba, talányos metaforákba, „hazabeszélő” parabolákba menekítették kikívánkozó mondandójukat a minden képzeletet meghaladó valóságról; aki nem futamodott meg a jelenlévő és közelgő veszedelmek láttán, aki nem választotta a megalkuvó mellébeszélést, vagy (rosszabbik esetben, gyógyíthatatlan viszketegségből) a rendszerhez való dörgölőzést, az aligha szegődhetett el másodhegedűsnek a „társadalmi-nemzeti kötetlenség súlytalan állapotában” cincogók zenekarához. Ahogyan épp Sütő András írta volt – épp Az Idő markában címet viselő, nyolcvanas évekbeli esszéjében: „A magam részéről úgy észlelem: az Idő keze dolgozik rajtunk. Hol szelídebben, hol szigorúbban – néha fájó fogással is oda fordítja fejünket, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk; amelynek létét „birodalmon kívüli” erők határozzák meg.” Meggyőző példák hosszú sora bizonyítja: a valódi tehetség, a maradandó eszmények iránt elkötelezett emberség számára nem maradt más választás, mint „kötésig merülni a kornak dolgaiba”. Miként nem először történelmünk viharfelhős századai során... Csak azok tudatában okozhatott mindez kellemetlen zűrzavart (sőt finnyás megbotránkozást), akik a romániai magyar írástudók újabb árulását gyanítva, valóban „szappanbuborékokat eregetve” vélték bérbe adhatónak keserves mindennapjainkat?
Szemnyitogató tapasztalatok birtokában ismertük fel fokozatosan, hogy mennyire megtévesztő, csalóka látszat volt csupán hajdani (második világháború utáni) hiedelmünk, miszerint az írót, a szellem emberét nem a markában szorongatja az épp hatalomra jutott Idő, hanem ellenkezőleg: a tenyerén hordozza. Sokakkal együtt a fiatal Sütő András korán nyiladozó tehetségét is ilyenfajta dédelgető mozdulatok serkentették annak idején robbanékony megnyilatkozásra: az induló emberek hajnali győzelmeinek hírüladására. Tüneményes pályakezdése lázában, a negyvenes-ötvenes évek fordulóján, aligha sejthette, mi mindent, mennyi kínt és szenvedést rejteget méhében (számára is) a közelítő történelem, minek ravasz előörsei még csak ritka és furcsa pillanatokban mutatkoztak akkor a hazai horizonton. Hogy miként durvult kegyetlenül fojtogató marokká a kezdetben barátságosan simogatónak mutatkozó tenyér? E döbbenetes folyamat története is kiolvasható – legalább részben, érintőlegesen – újabb irodalmunk egymáshoz illeszkedő fejezeteiből.
Sütő András életművének java része megrázó helyszíni tudósítás egy végveszélybe sodort nemzeti közösség, a romániai magyarság kétségbeesett küzdelméről nyelvének és kultúrájának, ezeréves történelmének és hagyományainak védelmében. A megmaradásért. Más, hasonló szellemiségben fogant korabeli versekkel és drámákkal, esszékkel és regényekkel egyetemben ilyen értelemben közösségi érvényű értéke kultúránknak – az egyetemes magyar kultúrának – az Anyám könnyű álmot ígér és a Csillag a máglyán, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat és a Perzsák, az Álomkommandó és a Nagyenyedi fügevirág –, hogy csupán pár címmel jelezzem e Nagyfejedelemség körvonalait.
*
A Beszélgetések könyvében (Sárkány alszik veled) is olvasható, hogy Sütő András a hetvenes évek elején önéletrajzi fogantatású regény írásába kezdett. Erről a vállalkozásáról több alkalommal beszélt; egyik interjúban ilyenképpen: „(...) összegezném mindazt, amit egy nemzetiség kollektív útján tapasztaltam; tapasztaltam egyrészt a magam egyéni életében, és tapasztaltam az előző nemzedékek hagyományaiból, az emlékeiből, mindabból, ami megesett velünk a századfordulótól egészen napjainkig.” (Keresni a cselekvés módozatait; 1981). A tervezett regény címe: Harang a szélben. Hogy végül is mi és mennyi készült el ténylegesen ebből a régóta s nagy érdeklődéssel várt munkából, az mindmáig a műhely féltve őrzött titkai közé tartozik. Hinnünk kell, hogy nem marad megíratlan, befejezetlen ez az összegzésnek szánt epikai tanúságtétel a nemzetiségi sorsban szerzett egyéni és kollektív tapasztalatokról; a szerző, aki még mindig gyógyítgatni kénytelen a meglódult idő markából kiszabadult, gyilkos indulatok által rámért ütések okozta sebeket, újabb – súlyosan megszenvedett – élményekkel gazdagodva láthat hozzá a Harang a szélben fejezeteinek véglegesítéséhez.
De hisz eleddig is, kezdetektől fogva, voltaképp valamennyi műfaj jelmezében, minden téma ürügyén ugyanaz a nagy próza-építmény formálódott folyamatosan Sütő András tolla nyomán: személyes tapasztalatokból és történelmi emlékekből egybeötvözött látlelete az egyén és a közösség, az ember és a hatalom, a többség és a kisebbség, a megértés és a türelmetlenség konfliktusának változatairól. Arról, hogy mit is jelent valójában a „sajátosság méltóságának” örök kutatása közben hitet tenni, perelni – itt és mindörökké. Ebbe az irányba mozdultak már annak idején a nagyenyedi Kollégium kisdiákjának felserkenő gondolatai, majd a pályakezdő karcolatok és elbeszélések Gaál Gábor Utunkjában; ennek az életre szóló kötődésnek volt korszaknyitó irodalmi dokumentuma az Anyám könnyű álmot ígér, s lett messze hangzó kifejeződése az Egy lócsiszár virágvasárnapjával kezdődő drámasorozat, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat – és nem utolsó sorban A lőtt lábú madár nyomában novella-remeklései.
Mondhatná bárki (javasolhatja esetleg, e sorokat olvasva, a szerkesztő is): (nem javasolja – a szerkesztő megj.), ne bolygassuk „a sajátosság méltósága” körül egykoron felgyülemlett, de máig tán eltompult érzékenységeket. Persze, hogy nincs szándékomban felszítani lappangó vitáink parazsát. Ám Sütő András prózájának pontosan kitapintható illetőségéről, központi „problematikájáról” szólva mégis csak idéznem kell egy ide vonatkozó szövegrészletet – szintén a Beszélgetések könyvéből. Ablonczy László kérdésére válaszolt így az író: „Nemzeti kisebbségben éltünk, jogfosztottságban (...) A másnyelvűségért, végső fokon az Árnyalatért, egy sajátosságért kellett szenvedniük a kamarásiaknak is: bevert szájak, kiütött fogak és halottak emléke beszél a húszas-harmincas évek kisebbségi állapotáról. A sajátosság méltóságának lábbal tiprásáról.” (Varázsköreim; 1982) És elmondja ugyanitt, hogy a mezőségi szétszórtságban élőket mi hozta össze közösséggé: lakodalom, temetés, istentisztelet. Ahol és amikor „a Tiltások e varázskörén belül” őrmesterek, rendelkezések nem akadályozhatták az anyanyelven való szólást: az „Árnyalat” érvényesülését...
Innen, a szülőföld szélfutta dombjainak és fojtogatott szavainak mély világából indult el egykoron Sütő András „nyelvi barangolásaira”, s ide tért viszsza újból meg újból; ami műveiben megízlelhető, az mind ennek a talajnak a terméke.
Az emlékező képzelet útjain barangoló társa volt esztendőkön át kisunokája, László; az ő kezét fogva járta be Szavaink Nagyfejedelemségének tartományait; lőtt lábú madarak nyomába eredve fürkészte – illyési szemhunyorítással – az égboltot; Lacikával kereste a módját, hogy „az legyen lehető, ami lehetetlen”; ővele kívánt eljutni „nyelvünk dallamainak forrásához – jelt adni a Kezdetnek a némaság határán a sarki éjszakában”; így bámulhatták meg, egy deltai kirándulás alkalmával a festett hattyú tragédiáját a kiközösítést, s bukkanhattak rá a fölöttébb tanulságos igazságra, miszerint „egy megtagadott anyanyelv a kitagadójával múlik el végleg”. Most, hogy A lőtt lábú madár nyomában című kötet élén újraolvashattam, méginkább úgy vélem, az Engedjétek hozzám jönni a szavakat esszéisztikus prózája tulajdonképpen csak a nyitány volt: a nyolcvanas évek folyamán, amikor mi nemigen juthattunk hozzá frissebb írásaihoz, Sütő András rendszeresen tovább járta unokájával az anyanyelvünk titkait fürkésző utakat, s megrázó erejű művészi tudósításokban – novellákban, elbeszélésekben, jegyzetekben – számolt be szívszorító felfedezéseiről. Ezek az írások Levelek a fehér toronyból összefoglaló cím alatt kaptak helyet A lőtt lábú madár nyomában oldalain. Talán nem tévedek túlságosan, ha ennek a próza-füzérnek a java részét az Anyám könnyű álmot ígérhez kapcsolható, annak feszítő gondolatiságát továbbgörgető írói teljesítménynek nevezem. De felfogható talán a készülő nagyregény: a Harang a szélben előzetesének is. (A Kék álhalál című elbeszélést pedig e munka indító részének tekinthetjük.)
A Levelek a fehér toronyból-ciklus két fontos darabja a Mert ahová te mégy, oda megyek... és a Szökevény harangocska. Mindkettő a legjellegzetesebb Sütő-írások közül való. Előbbiben a Hargita-vidéki Sikaszóról a mezőségi Pusztakamarásra száll haza az emlékező képzelet, s innen a szomszédos Novalyba, ahol – mint kitudódik – épp a minap temették el az utolsó magyart is; ilyenképpen hát itt a temető „befejezte pályafutását” – ahogyan az íróval együtt barangoló édesapa megjegyzi. S amikor majd a kamarási sírok között kerülgetik a köveket, ugyanő fogalmaz mellbevágóan: „Alattunk a lemészárolt gyülekezet.”
„A többit a bolyongó emlékezet idézi föl, mint annyiszor, ha erre járunk, az időnek hóhérló kezén szörnyülködve” – olvassuk tovább Sütő András messzi múltakba visszapillantó sorait. (Ismét „az Időről” van szó, s annak „hóhérló keze” késztet szörnyülködésre.) „– Hogy mit műveltek itt velünk a tatárok csupán – későbbi törököt, katonafogdosó osztrákot, kolerát és egyéb kalamitást nem is emlegetve. Ha csak gyújtogatás, rablás lett volna! De hát mindétig irtás volt – el az írmagig. Önvédelemnek mit sem ért a pánikos istentisztelet. A templomot a hívekre gyújtották, majd a kívül maradottak után vetették magukat. A közeli erdőkből, nádasokból kézre kerültek a bujdoklók is. Miután a haszontalan öregeket és csecsemőket illendőképpen agyonveregették, a nép javát láncra verve ötvenesével, százasával hurcolták távoli rabszolgapiacokra. Vitték a serdülő gyermekeket is. Éjszakai pihenőhelyeken messzire hallatszott a sírásuk, mikor a lányok, asszonyok után a nyolc-tízéves lánykák, fiúcskák kerültek sorra a lator és pedereszta megbecstelenítésben. Akit elvittek: többé sohasem került vissza. Sem a Mezőségre, sem Várad, Enyed, Gyulafehérvár kihalt utcáiba”. A „lemészárolt gyülekezetek” azóta is folyton sokasodva, némán pihennek sírjaikban Kamaráson, Gyulafehérváron, Erdély lankáin és völgyeiben; velük együtt pusztultak-sorvadtak tömegesen édes anyanyelvünk szép szavai is.
Nem véletlen, hogy a düledező sírkövek között barangoló Sütő Andrásnak eszébe jut: az utóbbi háromszáz év veszteséglistáján három európai nyelv szerepel: az Adria-parti dalmát, az észak-németországi porosz és a dél-angliai cornish. Ez utóbbi halálának pontos dátuma: 1777. Ekkor hunyt el a Cornwall-félszigeten Dally Pentreath asszony, az utolsó ember, aki ezt az írrel rokon kelta nyelvet beszélte. S azon sem kell csodálkoznunk, hogy e jelentéses halál fölött tűnődve, Sütő András rossz álmában felrémlett a „kopor