se biztosíthatja a keretet arra, hogy a romániai magyar szellemiség termésének lehetőleg minél szélesebb körét egybe lehessen fogni, s számára nyilvánosság előtti számbavételt lehessen biztosítani. Így került be a képzőművészet, a zene, az előadóművészet minden olyan jelensége, amelyet az írásbeliséggel valamiféle módon kapcsolatba lehetett hozni. A kézirat egymást követő köteteinek szerkesztése során – nincs ezt miért tagadnunk – jó néhányszor éreztük ennek a választott keretnek a buktatóit (hol szűk, hol tág voltát). S ha ma, lényegében három kötettel a hátunk mögött is vállaljuk ezt a koncepciót, az nemcsak azért van, mert változtatni rajta a munka felén túl már nem lehet, hanem mert ma is fontosnak tartjuk, hogy egy ilyen – bármennyire is mondvacsinált – keretben is, az írásbeliséghez kötődő romániai magyar szellemiség minden jelenségét begyűjtsük, és hozzáférhetővé tegyük a jövő számára.
A Lexikon (vagy ahogy Szőcs István becézi: a „Lexi”) jellegéből következő másik kor-meghatározta kényszerűség az az ideológiai keret volt, amelyet mindnyájan jól ismerünk: a marxista irodalom- és egyáltalán múltszemléletnek az a járszalagja, amelynek elfogadása nélkül az 1970-es és 80-as évek Romániájában sem lett volna esélye senkinek arra, hogy egy ilyen számbavételt összehozzon. Pontosan ez az időszak már a merev, dogmatikus szemlélet oldódásának, új szelek meglebbenésének időszaka is volt, innen az, hogy már az első, de még inkább a második kötetben a múlt irodalmi jelenségeinek egyre árnyaltabb megközelítését tapasztalhatta a „Lexi” olvasója, egyre árnyaltabbat abban az értelemben is, amilyen mértékben az új nemzedékekhez tartozókat is sikerült a munkatársak közé megnyernünk.
Akár az első, akár a második kötet egyes szócikkein humorizálni (vagy felháborodni) nyilván lehet. A dogmatikus szemléletnek ugyanúgy vannak benne nyomai, mint az európai szellemre nyitottságnak. Ma azonban inkább azt érezném fontosnak, hogy a szakma (legyen az irodalomtörténet vagy irodalomkritika, esztétika vagy poétika) síkján fogalmazódjanak meg azok a pozitív elvek és szempontok, amelyek most már 1992-ben, a romániai magyar szellemiség nyolcadik évtizedében, múltunk új értékelését lehetővé teszik. Sajnos egyelőre nemcsak a Szőcs István cikkében nem látszanak ennek a körvonalai, de egész irodalmi kritikánkban sem. Pedig az általános és középiskolai tankönyvektől, az egyetemi irodalomoktatástól a könyvkiadásig terjedő skálán mindenütt szükség volna a lexikont munkából Szőcs István szerint szándékosan kihagyottként aposztrofált kritikus- és irodalomtörténész gárda új szemléletű, a jelenségeket (akár a múlt nagy vagy nagynak kikiáltott irodalmi értékeit, akár a mostani új termést) a helyükre tevő írásainak jelentkezésére. Ez az, amit egy lexikoni munkaközösség egymagában nem tud elvégezni, sőt talán elsősorban nem is az ő feladata. Viszont ez az, ami nélkül a lexikoni munka nem léphet tovább, hiszen 1992-ben vagy a következő években megjelenő újabb köteteink szemléletén már érződnie kell annak a változásnak, ami napjainkban folyik.
Ezzel elérkeztünk a lexikoni munka egy olyan vonatkozásához, amelyről szintén említést tesz Szőcs István (de amellyel kapcsolatos kritikai észrevételeit szintén nem gondolja végig): a személyek és jelenségek közötti válogatás kérdéséhez. A hatvanas évek vége – aki emlékszik rá, annak nem kell mondani sem – a marxista ideológián belül egyfajta nyitás időszaka volt. Olyan írókról, akiknek addig a nevét sem lehetett leírni, olyan folyóiratokról, amelyeket mélyen elhallgattunk, olyan jelenségekről, amelyekről ajánlatos volt korábban tudomást nem venni, végre írni, szólni lehetett. Nem minden korlát – és főleg nem minden ideológiai belemagyarázás – nélkül ugyan, ezt is mindenki tudja. A lexikon számára azonban volt két olyan terület, amelyre nem merészkedhettünk: az egyházi irodalom és az ún. „jobboldal”. Aki figyelmesen végigköveti az első és a második kötet anyagát, felfedezheti, hogy a szerkesztők ezt a tiltást különböző ürügyekkel hogyan próbálták meg kijátszani (pl. bekerültek par excellence egyházi írószemélyiségek egy-egy világi ürügy-írás révén, utalószókkal bekerültek a jelenségek stb.). Az „éber cenzúra” az I. kötet kéziratából így is mintegy 60 oldalnyi ilyen jellegű címszót és szövegrészt dobatott ki, s a korlátozásnak a második kötet anyagában is többen estek áldozatul. Ha voltak is a megjelent szövegben szembetűnő korrigálni valók, amelyeket ettől a II. (már 1991-ben megjelent) kötettől elvárhatott volna az olvasó, számunkra az is világos volt, hogy itt nem egy két (vagy tíz-húsz) címszón elvégzendő plasztikai műtétről van szó, hanem a romániai magyar szellemiség egész organizmusának a valóságnak megfelelő helyreállításáról, ami e szellemiség egész vonulatainak a helyükre illesztését jelenti.
Ebből a szempontból azonban van egy nagy kérdés: hogyan oldható meg ez? Hogy a harmadik kötetnek már a teljes, organikus szellemi képet kell tükröznie, minden jelenséget a maga helyére illesztve, az világos. De mi lesz azokkal a jelenségekkel, amelyek az ábécében A – Kéz között helyezkednek el? Az I. és II. kötet párhuzamos újrakiadása lenne a legjobb, a Szőcs István által is jelzett egyoldalúságokat helyesbítendő, de múltunk számbavételének teljessége szempontjából is.
Itt mindjárt fel lehetne tenni a kérdést, hogy mindez kivel? Egyelőre azonban maradjunk még a lexikoni munka tartalmi vonatkozásainak színterén.
Sok gondot okozott és okoz változatlanul a válogatás egy másik vonatkozása: a bekerülő szerzők és jelenségek súlycsoportja. Minden ilyen vállalkozásnak kialakulnak a maga kritériumai, amelyeket a válogatásban érvényesít, s ezek alapvetően formai kritériumok. Ilyen volt a magyar nyelvű írásbeliség (bár ekörül a körön belül is voltak-vannak viták, hiszen az ismert körülmények között épp a szakírók és épp azok legjava nem jelentethette meg magyarul írásait, illetve amennyiben magyarul is írt, csak a tudományágának bizonyos fajta népszerűsítő szintjén, őket kizárni tehát méltánytalanság lett volna), ilyen volt az önálló publikáció (amely a számbavételnek is kritériuma lehet, noha nyilván nem minden egykönyves szerző kerülhet be egy „irodalmi” lexikonba, s vannak olyanok, akiknek életében nem adatott meg az önálló könyv, viszont jelentős szerepet játszottak koruk magyar szellemi életében), ilyen volt az, hogy a mai Románia területén írói pályájának bizonyos szakaszában írásbeli munkásságot is mutathasson fel valaki (ennek révén kerültek be a Ferenc József–Bolyai Tudományegyetem később kényszerűségből eltávozott professzorai közül azok, akik itt publikáltak.) Hogy ezektől a magunk kialakította elvektől hol és mikor tértünk el, azt lehet magyarázni. Magukat az elveket is lehet vitatni. Egy azonban biztos, ilyen elveknek létezniük kell, mert különben valóban minden lesz egy ilyen munkában és mindennek az ellenkezője.
A nyilván jogos teljesség-igény és a számonkérés azonban nem teheti meg, hogy ne számoljon egy – megint csak objektív – ténnyel: ennek a lexikoni munkának olyan körülmények között kellett elindulnia és folynia, amelyet talán legpontosabban a lexikoncsinálás kőkorszakának nevezhetnénk. A munkához hiányoztak a legalapvetőbb bibliográfiai előmunkálatok (csak egy példát: a romániai magyar könyvkiadás repertóriumát az 1944–1986os időszakra nézve menet közben készítettük el), s mind az egyes jelenségek kiválasztásában, mind azok szócikké dolgozásában a szócikkíró nagyon sokszor úgyszólván csak a kollektív emlékezetre, s a kérdőíveket kitöltők lelkiismeretére hagyatkozhatott. Ez is egyik oka annak, hogy míg az 1944 utáni (vagy még inkább az 1960 utáni) jelenségek igen nagy számban és nagy árnyaltsággal vannak jelen az eddig megjelent két kötetben, hasonló (vagy sokkal nagyobb) súlyú két háború közötti jelenségek tucatjai maradtak ki. Az ilyen aránytalanságok és egyensúlytévesztések lehetősége továbbra is fennáll, hiszen szellemi múltunk teljes feltérképezéséhez legalábbis a három legfontosabb két háború közötti napilap (az Ellenzék, a Keleti Újság, a Brassói Lapok) repertóriumának elkészítése nélkülözhetetlen volna. Olyan körülmények között azonban, amikor a magyar tanszék hallgatóinak száma tíz alá apadt, nyilván már remélni sem lehetett azt, hogy ilyen repertóriumok államvizsgadolgozatokként elkészüljenek (mint ahogyan elkészült néhány folyóiratrepertórium-részlet a magyar tanszék hallgatóságának népesebb éveiben).
Ha tehát a Romániai magyar irodalmi lexikont a mai elvárások szintjén folytatni akarjuk, elkerülhetetlen az, hogy a bibliográfiai-megalapozó munkát az egész lexikoni munka egyenrangú részévé emeljük.
De térjünk még egy kicsit vissza a súlycsoport-kérdéshez. Annak idején az I. kötet cenzúrázásakor az egyik „elsöprő” kifogás az volt, hogy teletömködtük a lexikont mindenféle jelentéktelen szerzőkkel, „feltupíroztuk” az anyagot, hogy annál nagyobbnak tűnjék a romániai magyar (maradjunk ennél a szónál) „irodalom”. Akkor és abban a formában ez egyenesen ideológiai vádként hangzott el, s jónéhány konkrét esetben csak úgy lehetett kivédeni, hogy a kipécézett személyekre (vagy magára a kipécézett szövegre) mindenféle „érdemeket” aggattunk. A szerkesztőknek ugyanis teljesen más volt az alapállása: a mi megítélésünk szerint egy ilyen lexikonban épp a kicsiknek van meg a helye és létjogosultsága. Hiszen mondjuk, Tamási Áronról vagy Kuncz Aladárról minden nagy lexikonban kap az érdeklődő annyit, amennyit akar, viszont a kicsik adatait csak az ilyenfajta számbavételek tartalmazzák. A „jelentéktelenség” különben is relatív dolog. A csúcsok nagysága pedig csak a körülöttük elterülő alacsonyabb talajszintekhez képest mérhető.
Van a súlycsoport-kérdésnek egy olyan vonatkozása, amelyet Szőcs István szintén érint: a szócikkek terjedelme. E tekintetben tényleg van megszívlelni való, sőt több és más jellegű, mint amennyit ő jelez. Egy dologról azonban nem szabad megfeledkezni: egy-egy alkotói műnek a terjedelmét tárgyi tényezők is megszabják, például megjelent műveinek a száma. És pl. Szemlér Ferenc a maga félszáznál is több önálló kötetével mindig „nagyobb” költő lesz, mint mondjuk Dsida Jenő, aki életében mindössze két vers- és egy riportkötetet mondhatott a magáénak. Persze, az eszményi az lenne, ha a lexikon teljes kéziratának birtokában tudnók a szükséges és a művek-jelenségek súlyához mért módon alakítani ki az arányokat. Egy ilyen lexikon azonban az utópiák birodalmába tartozik, s nincs az a valóságos lexikon vagy irodalomtörténeti kézikönyv, amelyen egy centiméteressel el ne lehessen verni a port.
És most térjünk rá végül a Romániai magyar irodalmi lexikon munkatársi gárdájára, amelyről Szőcs Istvánnak szintén van egy-két közvetlen szava. Teljes joggal, hiszen ebből a munkatársi gárdából jónéhány olyan név hiányzik, amelynek a romániai magyar szellemiség hét-nyolc évtizedes örökségének számbavételében mint számlálóbiztosnak is ott lenne a helye, nemcsak mint alanynak. Ez azonban – ki kell mondanunk – nem elsősorban a lexikonban részt vállalók vagy a szerkesztők hibája. Aki nem akar valamiben részt venni, vagy aki induláskor részt vállal, de utána a tényleges munkából kivonja magát, arra egy munkaközösség nem építhet. Dolgozni csak azzal lehet, aki dolgozik. S ez a jövőre is érvényes. E tekintetben különben – be kell vallanom, s alább az is kiderül, miért – nagy aggodalmakkal tekintek a Romániai magyar irodalmi lexikon jövője elé.
Szőcs István számlálgatja a lexikon munkatársait és a kimaradottakat. El kell árulnom, próbáltam nevekkel kitölteni az ő kategóriáit, nekem más számok jöttek ki – de ez, lehet, az én bajom. Szeretném azonban a számlálást, immár belülről – fentebb jelzett aggodalmaimat alátámasztandó – tovább folytatni.
Az I. kötetben részt vevő 23 szakszerkesztő, 10 területi szerkesztő, 70 cikkíró közül a II. kötetben már nincs csak 3; 2; 47, míg a III. kötetben 6; 3; 39.
És hogy a kép teljesebb és a tendencia világosabb legyen, azt is tudni kell, hogy a III. kötet (Ki–M) anyagából a K-betű második részének több, mint a fele együtt készült el a II. kötettel.
Lehet, hogy akad, aki ezt a jelenséget a Romániai magyar irodalmi lexikon két kötetében megtestesült koncepcióval való szembefordulás s a lexikoni vállalkozástól való eltávolodás jeleként fogja értelmezni. Az igazság azonban az, hogy a lexikoni munkát, amely szívós és hálátlan (hiszen ma is érvényben lévő honoráriumtörvényünk szerint 1 ív (700 sor) vers egyenértékű 15 ív (300 lap) lexikoni szöveg megírásával, tartósan és folyamatosan kezdettől fogva csak kevesen vállalták, a „besegítők” legnagyobb részét pedig elsodorta a történelem vagy az emberi sors (az I.–II. kötet munkatársai közül 26-an haltak meg, s 15-en távoztak el az országból, köztük a szerkesztőbizottság és a szakszerkesztő-gárda oszlopos tagjai is).
Ilyen körülmények között a munka befejezésének elengedhetetlen feltétele volna a munkatársi gárda felfrissítése, s nem utolsó sorban fiatalítása. Hogy ennek milyenek az esélyei, az úgy hiszem, mindenki számára világos. A magyar nyelvű egyetemi oktatás módszeres beszűkítése és a kivándorlás következtében pillanatnyilag alig van utánpótlás; az irodalmárokat is – főképp a közép- és idősebb nemzedékek tagjait, mint általában – a közösségi feladatok sokasága borítja el; hál’Istennek megnyíltak a nagyvilág kapui, kapcsolataink teremtődnek Európa más tájainak szellemi életével közvetlenül is, ez azonban ismét csak elvon a csendes íróasztali vagy könyvtári munkától. Ha frissíteni, fiatalítani akarunk, mindezzel feltétlenül számolnunk kell. S ha valaki számonkér – lexikonszerkesztőktől vagy kiadói lektoroktól – bármit, annak szintén. Ilyen munkaterjedelmű és horderejű vállalkozásokat boldogabb tájain a világnak havi fixet jelentő kutatói fizetésért kollektívák hozzák tető alá, nem olyan önkéntesei a lexikonírásnak, akiknek még csak nem is másod-, hanem harmad- vagy negyedmunkakörük (mert nem állásuk!) az, hogy sokszor hetekig keresgélnek-leveleznek egy-egy adat után.
A harmadik kötet kézirata csak az avatott és felelős hozzáállású lektorokra vár, s azok észrevételei nyomán akár még ez év karácsonyára is könyvesboltban lehet. De a negyedik és további kötetek összehordott (s egész polcsort megtöltve is hézagos) nyersanyagából, az első két kötet helyesbítésére gyűlő-gyűlögető kiegészítésekből csak akkor lesznek újabb kötetek, ha hetvenegynéhány év alatt felhalmozódott szellemi értékeink begyűjtése, rendszerezése és megbízható értékelése közüggyé válik. Közügygyé, amelyből ki-ki vállalja a maga részét.
DÁVID GYULA