DOKUMENTUM
Olosz Lajos végső vallomása
Olosz Lajos költészete abban a korszakban bontakozott ki, mint az Áprily Lajosé, Reményik Sándoré vagy a Szentimrei Jenőé, akikhez eszmei rokonság vagy pedig jó barátság fűzte. Közel állott hozzájuk Lám Béla természetszeretete és világszemlélete is. Reményik Sándorral együtt járt a kolozsvári egyetem jogi karának előadásaira. Ott ismerkedett meg, amint azt később elbeszélte (R. S. egyetemi évei. Havi Szemle, 1943. 2. sz.) egy nyúlánk, szűkvállú, magas termetű és kissé mindig a távolba néző, kék szemű, az igazáért mindig „belső hévvel” küzdő ifjúval, az akkor már II. éves Reményik Sándorral.
Úgy látszik, hogy őt is különösen megfogta a Prohászka Ottokár előadása, amely bevilágított a lélek költészetébe, ösztönös hitébe. Olosz Reményikkel egy időben megvívta a lélek szabadságharcát, és kereste egyúttal a maga sajátos önkifejezési lehetőségeit. Már az 1910-es években megtalálta a maga tömör, „hihetetlenül zárt”, de mégis „robbanó erejű” versformáját, amely egy egyszerű képből kiindulva az élet egyetemes törvényeibe, a végtelenségbe világít be. Költészete lényegében különbözik a korabeli késői parnasszista vagy impresszionista költészettől, és közelebbi rokonságban áll az aktivista szabadverselők törekvéseivel.
Olosz Lajos már egyik fiatalkori (1913) versében is elszánt keménységgel elevenítette meg a harcos, küzdelmes, talán éppen a sorssal szembeszálló, de nem hódítani akaró életet, amelyre bizonyára csodálattal nézett (Korzikaiak): „Itt jönnek. / Kemények, bátrak, marconák. Nemesen komorak. / Csak előre menők, / dárdahegyen át is rohanók. / Nemesen komorak. /Csak előre menők, csak sírban lefekvők.” Egyelőre még nem tudjuk, hogy ez a „felséges hadsereg” mire készül. Az élet harcaira készülnek fel, és egy teljesebb, gazdagabb életet akarnak meghódítani, amint ezt a későbbi versekből megtudjuk. Olosz Lajos vállalta a küzdelmes, a távoli célokért folytatott emberi sorsot, és a sors titkait ostromolva kereste az élet szépségeit, „az úttalan utakon” túl megnyíló „örök napsütést”.
Úgy tűnik, hogy a teljes, a természetet, a mindenséget átölelő küzdelmek után jutott el a Gladiátorarcban a kisebbségi sors magatartásának legjellemzőbb megfogalmazásához:
Az arcra vésődik így egy mély grimasz,
ahogy az Élet szemébe visszanézünk,
sötéten, lehajtott fejjel,
tud Ön, elszántan,
meg nem hátráló rettenettel.
(Gladiátorarc)
Minden szónak megvan itt a súlya, általános, az egész életet jellemző jelentősége, ezért tarthatjuk az erdélyi magyar kisebbségi élet egyik jellemző versének.
Az 1930 utáni években a mindennapi élet robotja elfojtotta azokat a „pogány álmokat” és azt az „életmámort”, amely egykor a felszabadulás boldog pillanatait adta.
Szinte egy évtizedig úgy látszik, Olosz Lajos hallgat, hogy azután őszinte vallomást tegyen kinn, a szabad természetben egész élete tévelygéseiről, harcairól és az ítélet helyett a természet végtelen csendjében elnyerje a feloldozást.
A bécsi döntés utáni időszak új korszakot hozott Olosz Lajos – és vele együtt a népéért felelősséget vállaló minden dél-erdélyi magyar író – életében. 1943-ban hosszú előkészületek után megindult Aradon a Havi Szemle című folyóirat, és annak Olosz Lajos szerkesztőbizottsági tagja, szellemi irányítója lett. Amikor a Szellemi életünk című rovatot megindította, a testvéri összefogás időszerű feladataira hívta fel a figyelmünket; mintha csak ma vagy tegnap írta volna a következőket: „Napjaink nagy elemi csapások: földrengések, árvizek, ciklonok végzetes pillanataival mérhetők csak öszsze. Minden élőlény, de talán még az élettelen tárgyak is, a történések viharától és lázától remegnek.” Mit ajánl ebben a nehéz időszakban a költő: szűkülő életünkben a végzetszerű „lelki összeforradás” parancsára figyelmeztet. „Nézzünk meleg szeretettel, az érettünk szívük vérét áldozók iránti megbecsüléssel egymás kendőzetlen arcába és nyíltan sugárzó tekintetébe... fűzzük még szorosabbra azon kötelékeket, amelyek úgyis az életre és halálra egymáshoz kötnek bennünket.” Ennél bensőségesebb, szívhez szólóbb figyelmeztetést ma sem adhatunk az olvasóinknak.
A Havi Szemle 1944. évfolyamában Olosz Lajos nem szerepelt verssel, de két vezércikke (Talán felnézhetünk a magasba, Július 31) az élet örök értékeinek a világába lendít. A világháború legnagyobb szorongattatásainak idején Olosz Lajos megerősítette az olvasóit, amikor távlatokat nyitott meg számukra. „Az élet erős, és nagy az Istennek a kegyelme – írta. – Egyszer mégiscsak el fog következni, még ha mi nem is érjük meg, hogy kiszakítjuk az alvilágból lábunk gyökerét. A szakadék szélén bűneinket a mélységbe szórjuk, kárhozatunk utolsót vonaglik, a tavaszi napról lehull a rontás hályoga, és az ember felléphet a magasba homlokán egy cserkoszorúval és szemében az önmaga felett aratott győzelem tiszta fényének ragyogásával.” Olosz Lajos prózája éppen olyan átfogó, egyetemes kérdéseket ölel át, mint a költészete. Petőfi életében és halálában „az öntudatos áldozatkészség tökéletes példáját és a szabadság eszméjének” a jövő távlataiba világító hitvallását látta meg, és az önfeláldozás szépségét hirdette. A gondolatait ezúttal is rendkívül tömören, határozottan fogalmazta meg egy olyan korszakban, amikor a gyűlölet körülöttünk mindenütt fellángolt. „Minél nagyobb az áldozat, annál tökéletesebb a halál váltsága és a lélek szabadsága.” Méltán tekinthettük ezért a korabeli irodalmi élet szellemi vezérének.
Nem tudhattuk azonban, hogy Olosz Lajos milyen lelki tusákat vívott meg magában, amíg ebbe a magasságba eljutott, és csak később jött el annak az ideje, hogy az egész életen végigtekintő vallomását egyetlen versbe foglalja. A diktatúra korszakában nem is jelenhetett meg a Végső vallomása (1952), amelyet most végre közölhetünk.
Végső vallomás
Mielőtt leszáll a halálos homály;
Mielőtt örökre néma lesz a száj,
Lehanyatlanak az esdeklő karok,
Testvéreim, vallani akarok:
Sápadt gyermekként léptem a világba,
korán társam lett a kísértő magány,
befelé fordult a tekintetem,
hol bajt vívott velem sok makacs talány.
Bátyám mellett éltem, ki vakon viselte
tudásba dermedt magány életét.
Könyörtelen ész és puritán becsület
nem oldották fel a szív északi jegét.
Ifjú éltem úgy simult a sötét dóroszlopra,
mint halvány folyondár kúszó ágai,
s tetszett nekem folyondár létemre
félelmetes oszlopnak látszani.
Átvettem mindent, amit rámhagyott:
éles kardot és sötét vérteket,
és tudtam, ami vésve volt beléjük,
hogy velük meghátrálni nem lehet.
Mikor a zsenge kor lázas zavarai múlni kezdtek
és hogy éljek, úgy döntött végzetem,
lobogtattam a fényes élű kardot,
ahogy bírta lendülő kezem,
hevesvérű ifijak módjára
túl akartam szárnyalni a véneket,
ott csatáztam a legelső vonalban,
kettőzve a rohanó lépteket.
Oltárra emeltem a tiszta valóságot,
mit látni, számítni, megmérni lehet,
és lesepertem szívem párkányáról
minden mást, mint ócska cserepet:
a halkszavú, félénk, finom sejtéseket.
a lélek láthatatlan, titkos áramát,
a tudaton túli boldog érzéseket
elnémítottam, mint árva kisgyermek szavát.
És mikor éreztem, hogy így üres lesz az élet,
és körülvesz egy szörnyű sivatag,
magam formáltam ideált magamnak
véle csillapítva égő szomjúmat.
Míg az élet duzzadó erői
hömpölyögve sodortak utamon,
betöltött az izgató, vad játék,
a nagy kaland, az egyetlen alkalom.
Odadobtam a gyűrűző haboknak
ifjú testem s veszendő lelkemet,
és magamra vettem a zord ítéletet,
hogy kitagadjanak az istenek.
Lemondottam minden égi jussról,
hogy fiú vagyok, s az Isten az Atyám,
lemondottam a boldog sejtelemről,
hogy belőle szakadtam az élet hajnalán,
lemondottam a vigasztaló hitről,
vagy a halál nem igáz le teljesen,
és életem szikrája a világ egy zugában
új lángra lobban győzelmesen.
Kaptam cserébe talmi büszkeséget,
hogy bennem tükröződik minden, ami van,
és ha összetöröm a bűvös üveget,
a mindenség a semmibe zuhan.
Így kószáltam az űrben,
kárhozottan, árván, elvadult
meteor módjára, akit kiröpített
bús útra egy roppant katapult.
Azt hittem, hogy elvégeztetett,
hogy halálomig Saulnak maradok.
s damaszkuszi szelíd fénysugár
sötét homlokomra nem ragyog.
Majd jöttek a lehiggadt férfikor évei.
Megváltoztak látó szemeim,
szétperegtek a százszínű virágok
Kaleidoszkópom síkos üvegin.
Eliramlottak a gondtalan tündérek,
Tavasznak és Nyárnak gyermeki,
és eltűnt az is, ki káprázatukat
diadalittasan kergeti.
Lezuhant a gőgös piedesztál,
melyen álltam, mint kénytelen szobor,
és ott hevertem az őszi éjszakában,
mint aki vérezve némán haldokol.
Kiszakadva Istentől-embertől
a Senki földjén hevert tetemem,
és tudtam, hogy pogány lázadónak
– nyomorult fejemnek – nem jár kegyelem.
Vak ösztönök lábra segítettek,
az élet törvénye parancsolt velem:
botorkáltam kísértet módjára
csillagtalan, hideg éjjelen.
Ha megálltam egy-egy ház előtt,
s kopogtattam, az ajtó zárva volt,
süket volt az ég, a világ meg néma,
csak mellemben a szívem zakatolt.
Akkor jöttek az élet leggyötrőbb évei.
Elszakadva asszonytól – gyerektől
űzettem utamon, mint odaszánt állat
körülcsaholva feldühödt ebektől.
Aztán leroskadtam végleg elcsigázva,
s a szalmán feküdtem becsukott szemekkel.
Számadást tartottam könyörület nélkül
szakadékba hullott puszta életemmel.
Halványan derengett lelkemnek legmélyén,
mint mécses, hogy tán jobbra voltam hivatva,
de belefulladtam sötétbe és sárba,
mint az országútra dobott üszkös pelyva.
Mozdulatlan fejjel, elzsibbadt tagokkal.
mindenre elszántan, de semmit sem várva
maradtam üresen, halálos fáradtan
a kegyelem nélküli végső éjszakában.
... És akkor, Testvéreim, lehetetlen! Mégis!
Lehelletkönnyű kéz simogatott végig.
Fuvallatszerűen arcom érintette,
kegyelmes ujjait homlokomra tette.
Szemem felnyitottam, bénán térdre estem.
Kinek a keze volt? Riadtan kerestem.
„Emberfia senki!” magamnak feleltem,
és a csillagos ég tündökölt felettem.
Áram futott széjjel minden bús erembe,
forró delejesség csapott a szívembe,
lázas billentyűi, mint a megbomoltak,
boldog és halálos rohamra doboltak.
Felvetettem szemem a fényesedő égre,
s lelkem terítettem a lába elébe.
Két kitárt karommal vártam közeledtét,
hogy megérinthessem fejedelmi térdét,
s kit magamtól balgán s vakon elvetettem,
annak a kegyelmét fejemre vehessem.
Olosz Lajos ebben a költeményében végigtekintett egész életének tusakodásain-tévelygésein, amelyek a csalódások után már-már a teljes lelki meghasonláshoz vitték, amíg azután váratlanul megérintette egy kéz, és eljutott a kegyelem felemelő, megkönnyebbítő érzéséhez, amit a XX. századnak csak egy-egy kivételes költője tudott az őszinteségnek ezzel a tisztaságával kifejezni. A Végső vallomást ezért a korabeli költészet legjelentősebb alkotásai között őrizzük meg, és ez erőt adhat ma is az életben sokat csalódott lelkeknek.
VITA ZSIGMOND