ÍRÓK ALBUMA
Rekviem az élőkért
There is an old belief,
That on some distant shore.
Far from despair and grief,
Old friends shall meet once more.
A holtakért még a temetőbe se mentem ki november elsején. A holtak jó emberek, megbocsátóak; ezt is elnézik nekem. A halottakba bele lehet nyugodni, az élőkbe nem. Akik ugyan élnek valahol, de semmit vagy csaknem semmit sem tudunk róluk.
A hajó, amelynek egyik kabinjában a falra karcoltam a fenti mottót, halott. Uddevallában építették 1957-ben, öt évig üzemeltette egy dán hajóstársaság, azalatt amortizálódott, eladták hát – ócskavas áron – a NAVROMnak, amely még több mint tíz évig futtatta kék-sárga-piros alatt, mindaddig, amíg a Messinai-szorosban összeütközött egy olasszal, és tizenkét perc alatt elsüllyedt. A sebesülteket mind megmentették róla, csonttörések estek, meg forrázások, ahogy elszakadtak a központi fűtés gázcsövei, de a négy gépész már nem tudott kimászni a gépteremből, amelynek ajtajára ráesett egy villanygenerátor. Ők most is ott vannak a tenger fenekén, csontjaikat rég benőtték az algák, és fölöttük azóta sok ezer tengerész hajózott el, akik mit sem tudnak róluk. Én nem feledhetem őket.
Találkozunk-e majd valamely messzi parton?...
Ideje már ideírni a mottó magyar fordítását, amelyet kollegám, Kovács András Ferenc ültetett át anyanyelvünkre:
Úgy tartják: jó barátok
majd messzi partra jutva,
ha elszállt bú, baj, átok,
egymásra lelnek újra.
Nem, nem találkozunk. Egyszeri, megismételhetetlen életünk végére a halál végső pecsétet nyom. Erről a hajóról nem maradt fényképem. Svédországban épült, dánok hajóztak rajta, akik Osnafjord névre keresztelték (Úr isten! nemrég ez a szó még tilos volt), aztán a románok Pace néven írták be a regiszterekbe, később – ki tudja, milyen megfontolásból – átkereresz lelték Ploiesti-re. Így halt meg. Nevét most már senki át nem írja. És a melaminált lemezt, amelyre a kabinomban a mottó-versikét karcoltam, megette azóta a tengervíz.
Ez a fotó ’64 áprilisában készült, egy vasárnap délután, a konstancai Casino melletti promenádon, a háttérben egy horgonyon álló hajó látszik. A hajókról és a horgonyon „előszobázásról” akkor még nagyon keveset tudtam, első éves voltam mindössze a Tengerhajózási Főiskolán. A felvétel csak vasárnap készülhetett, mivelhogy hétköznap nem engedtek ki a városba. A Főiskola katonai intézmény volt, és alig elviselhető. Tessék elképzelni egy nagy adag balkáni talajba plántált porosz szoldateszkát. Nem, nem lehet elképzelni. Négy év lidércnyomás. Ifjúságom legszebb évei, amelyek minden percét katonai szabályzat és parancsok osztották be percre. Teljes képtelenség, de a kereskedelmi, tehát civil flotta számára a szakembereket a haditengerészet képezte ki. Parancsnokaink haditengerészek voltak, tanáraink jórésze szintén, a kereskedelmi tengerészethez nem értettek, a Boszporuszon túl sosem hajóztak. Az óceánokról csak könyvekből tudtak. Minket szörnyen irigyeltek az intézet elvégzése utáni életünkért, ezért azt a négy évet igyekeztek minél inkább megkeseríteni számunkra. Mi meg lépten-nyomon borsot törtünk az orruk alá. Könyörület nem volt egyik oldalon sem. És megszökni sem lehetett. Aki megbánta volna, hogy hajósszakmára adta a fejét, és ott akarta volna hagyni a főiskolát, mint ahogy egy civil egyetemet ott hagyhat az ember, azt besorozták katonának, illetve áttették csapatszolgálatra, ahol le kellett húznia még két évet, s ezzel elvesztegetett volna három-négy esztendőt és annak a lehetőségét, hogy még próbálkozzék egy más egyetemmel.
Sosem bántam meg, hogy ezt a mesterséget választottam, és sohasem bántam meg, hogy megváltam tőle. Nem az utazás vonzott elsősorban, hanem a szakma, amelyet most is csaknem tökéletesnek tartok egy férfi számára. Sokoldalú tudást, képességeket igényel, természettudományos ismereteket, nyelvérzéket, fizikai, erkölcsi állóképességet, találékonyságot, szellemi frissességet, gyors helyzetfelismerő készséget, bátorságot. Jó szemet és jó (belső) fület. Igen, a belső fül egyensúlyérzékelő szervétől függ a tengerállékonyság, vagyis hogy tengeribeteg lesz-e az ember, vagy sem. Sosem voltam tengeribeteg.
Ha fiatal koromban nem leszek tengerész, nem hajózok évekig, egészen másképpen alakul életem. Bizonyára boldogabb lettem volna, de nem én.
A következő egy csoportkép, egy évvel később készült a főiskola udvarán. Középen egyik civil tanárunk, az orosz nyelv professzora, egyébként görög ember, a nevét – hálátlanul, mert nagyon rendes volt – elfelejtettem. Én az álló sorban jobbról a második vagyok, övbe akasztott kézzel, huszonegy évesen – emlékszem – nagyon öregnek éreztem magam. A mögöttem álló magas fiú évekkel ezelőtt tüdőrákban meghalt. Hosszújáratú kapitány volt már rég, egy gyönyörű óceánjáró parancsnoka. A képen látható tizennyolc fiú további élete legalább ugyanannyi nagy regény. Legtöbbjükről már semmit sem tudok, és valószínűleg, sosem látom őket. A mögöttünk álló épületben aludtunk száz-százhúszan a hálóban. A felvétel készülte után néhány héttel lámpaoltás után riadót adtak, és akkor éjszaka ötven kilométert meneteltünk teljes felszereléssel. Késő reggelre értünk haza, lemosakodtunk, átöltöztünk és bevonultunk navigáció – a főtantárgyunk – vizsgára. A vizsgát nem lehetett elhalasztani.
A következő képen nem egy vidám fegyenc látható, nem is Achim a Guldenburgokból matróztrikóban, hanem csekélységem. A kopaszságból és a trikóból nem kell elhamarkodott következtetéseket levonni, egyik sem volt kötelező. A helyszín az Atlanti-óceán, közelebbről a Bucureşti teherhajó fedélzete. Idő 1967 decembere. A trópusi hőségben nagyon sokan lenyiratkoztunk, megborotváltuk fejünket, kényelmesebb volt. A hiúságot pedig az óceán nagyon meg tudja koptatni. Nők amúgy sem lófráltak ott – legközelebb hetek múlva láttuk az elsőket Szingapúrban –, egymásról pedig túl sokat tudtunk ahhoz, hogy jelmezzel próbáljuk megtéveszteni. Az Atlantióceánon dél felé haladtunk, hogy a Jóreménység-fokát megkerülve TávolKeletre jussunk. Koreába tartottunk, onnan meg Kínába, Japánba vitorláztunk. A Szuezi-csatornán éppen nem lehetett közlekedni az izraeli-egyiptomi háború miatt. Néhány hónappal korábban, június elején pár órával a háború kitörése előtt hajóztunk keresztül a csatornán Ceylonból hazajövet a már említett Ploieşti olajszállítóval. Ha kicsit késünk, ott ragadunk a csatornán, a hajót talán le is bombázzák, és örökre ott marad. De hát a sors könyvében úgy volt megírva, hogy a Ploieşti még élhet hét évet.
Az volt első igazán hosszú utam, közel félévet tartott. Könnyű út volt, kevés vihart kaptunk, mire Távol-Keletre értünk, lejártak már a tájfunok, igaz, Észak-Koreában nagyon hideg volt, egy Japán-tengeri hóviharban az ülepemre fagyott a Szingapúrban vásárolt farmer, amelyről később novellát írtam. De addig sok volt, még nem tudhattam, hogy írásra adom a fejem, bár egy elbeszélésem – egész füzetet betöltő – már egy szekrény mélyén várta a felfedeztetés, majd a nyomdafesték pillanatát. A következő év tavaszán, erről az útról hazatérőben, egy forró éjszakán befutottunk Szingapúrba, ahol „levelet hozott a posta”, pontosabban az ügynök, és a borítékomban ott lapult az Előre középső oldala, benne erősen megrövidített elbeszélésemmel, a Vashordóval, s így megtudtam, hogy megszületett első irodalmi gyerekem. Magam sosem adtam volna közlésre, nem tudtam, megüti-e a mércét, és féltem volna, hogy nem. Szüleim azonban felfedezték, eljuttatták a szerkesztőségbe, s megjelent. S erről zsenge szerzőségem hetek múlva szerzett tudomást, a bolygó túlsó felén, egy mosókonyha-gőzös hajnalon fürdőnadrágban, vietnámi papucsban. Egyenruhában ugyanis sosem dolgoztunk a hajón, az a matróztrikó is egy hadiflottából „átmentett” darab volt, később a barátnőmnek ajándékoztam. Jól kiadta az alakját...
A negyedik fotóig hétmérföldes a lépés, közel tízéves ugrás. Közben hűtlen lettem első nagy szerelmemhez, a tengerhez, felcsaptam újdondásznak, majd – amikor hívtak – átnyergeltem az irodalmi lap szerkesztőségébe. (Első szakmámat magam választottam, nagy áldozatokkal szereztem meg hozzá a képesítést – elvesztettem miatta az Első Kislányt, négy évre elástam magam egy szörnyű kaszárnyába. Természetszerű volt hát, hogy tengerésztiszt lettem, és hajóztam. Újságíróvá úgy váltam, hogy hívtak. Irodalmi lapszerkesztő úgy lettem, hogy felajánlottak egy megüresedett állást. Azután ezt megbánták. És bár az évek során voltam már leépítve – ezt visszacsinálták –, félig-meddig kirúgva – fegyelmezetlen, renitens, összeférhetetlen alak vagyok –, valahogy mindeddig maradtam, és büszke vagyok, hogy munkáért, állásért még nem kilincseltem, mindig ők jöttek értem.) De térjek a negyedik fényképre: A Radnai-havasok ormán, az Ünőkő csúcsán kattintotta el ifjabbik Székely János, a költő, drámaíró fia, aki iránt – ritka és rövidre szabott találkozásaink, valamint a korkülönbség ellenére – első perctől máig meleg barátságot éreztem, érzek. Akinek egyenes jelleme, művészi tehetsége őszinte becsülést váltott ki belőlem. 1977 augusztusát írtuk, aznap gyönyörű idő volt, az ötórás kapaszkodó alatt alaposan megszomjaztam, ezt enyhítendő iszom éppen forrásvizet a kulacsból, amely anyai nagyapámé volt, akit nem ismertem.
Kis János remek túratárs volt, hallgatag és jó sportember, egyéni humorral és eredeti meglátásokkal. Utána őt is alaposan meghorzsolta perzselte az élet, túlvetette még az Óperencián is, majd visszahozta, de nem haza – Magyarországon él. De kár, hogy nem lehetsz velünk! Fohász feléd: Vajh’ hazahozna egy nyáron a szél, bár egy radnai túra erejéig, amíg még felbír a lábam a Ünőkőre!
Néhány hónappal később már nem a havasok friss levegőjén, de igencsak dohányfüstös atmoszférában készült az ötödik fotó, Izsák József éppen átnyújtja az Írói Egyesület díját a Szilvesztert ajándékba című kötetemért, amely egy évvel korábban jelent meg.
’78 tavaszára visz vissza a következő kép, egy szemmel láthatóan boldog kirándulás pihenő percére. Az alig zsendülő fűben mellettem ülő ifjú hölgy volt feleségem, Katona Szabó Erzsébet, életembe viharosan belépő, és arra a továbbiakban fontos, talán meghatározó befolyással ható emberem, illetve asszonyom. Életünket, egyéniségünk alakulását meghatározzák a génjeinkbe konzervált ősök életei, gondolatai, tán még gesztusai is. Aztán a szülők, az iskola nevelő hatása, később választott eszményképeink eszményei, és saját döntéseink. Erzsikével rendkívüli hatással voltunk egymásra, mondhatni együtt töltött éveink alatt fejeződött be egyéniségünk végső formába gyúrása, sőt csiszolása is. Saját különbejáratú veszteséglistámon nagyon fontos tétel ő, e rekviem érte is szól. Nem, nem kallódott el külhonban, mint annyian, sőt bizonyos értelemben olyan karriert futott be ott, amelyre itthon nem lett volna lehetősége, főleg nem a diktatúra éveiben, amely az ő távozása idején életünk tartamán túlfutónak rémlett, és életünk legszebb éveit mindenképpen megette. Még az övéből is – aki nálam hét esztendővel fiatalabb –, bár az elmorzsálódott lehetőségekből odaát sikerült valamit visszaszereznie.
Minden egyes ember, aki végleg távozott, súlyos veszteség számunkra, és sorsunkat egy-egy kis fokkal nehezíti. És hogy az ő számukra milyen veszteség a kiszakadás, arra is sok a példa. De hagyjuk ezt, élőkről vagy jót, vagy semmit. Róla különben sem tudnék még akkor sem rosszat mondani, ha okom lenne rá. De okom nincs, hisz évekig gazdaggá tett – arra a gazdagságra gondolok, amely a mérhetetlen mennyiségek, a rejtett dimenziók világába tartozik, s amelyet többre tartok a pénzre váltható, kilókban, karátokban mérhető, négyzetméterezhető, hektározható értékeknél. (Ezért is maradtam főleg ezekkel.)
A ’78-as évben egyébként megváltoztattam írói nevemet és fizimiskámat. No, nevemet azért nem túlságosan – ehhez annál erősebben ragaszkodom –, csak éppen megtoldtam egy s-sel a 16. századig visszakövethető családnevet, hogy megkülönböztessem magam – az ő kérésére – egy nálam idősebb, Budapesten élő írótól, akit ugyanúgy hívtak (egy ideje), mint engem. Az arcomat pedig kiegészítettem egy szakállal, s ezt nemcsak azért, mert gyűlöltem a mindennapi borotválkozás korvadáját, de azzal a titkos gondolattal is, hogy ha egyszer – ne adj isten! – menekülni kell, vagy illegalitásba húzódni, milyen egyszerű leszend majd egy szimpla borotválkozással pofalemezt váltani, arcot cserélni. Erre mindeddig nem került sor, de a szakállam még megvan, készenlétben, mondhatnám kártyazsargonban: talonban.
Hat évet ugrunk hát, ez a felvétel Korondon készült, egy április elsejei „humorfesztiválon”, amelyre, mint tiszteletbeli humoristát, meghívott Bölöni Domokos íróbarátom. A képen viszont összesen csak egyetlen humorista látható – szegény Bajor Andor, Isten nyugtassa –, s belőle is vajmi kevés; jószerével csak az egyik szemüveglencséje, és fejének emeleti részéből valamicske. Ennek megfelelően igazán sikert csupán ő aratott, humoreszkjei, szatírái minden felolvasáson fergeteges kacajt váltottak ki a közönségből, mellette mi „nem nagyon rúghattunk labdába”. Bajor Bandit a köztünk ülő Nagy Pál, irodalomkritikus takarja, tőlem balra pedig Gelu Păteanu műfordító, sok magyar irodalmi alkotás avatott és hűséges tolmácsolója, Gyalu bátyánk, az utolsó magyar úr burkolózik munkavédelmi bundájába a kora tavaszi hideg elől.
Ez volt hat évig az utolsó humorfesztivál Korondon, a diktatúra betiltotta, a következőre már csak ’90. április elsején került sor, de akkor senkinek sem volt kedve humorkodni, nekem főleg, hisz Marosvásárhelyről érkeztem Korondra. De erről később...
Ennek főszereplője kislányom, Iringó, akkor kétévesen. A háttérben a karácsonyfa egy-két ága látszik, magam – az apai szeretettől bárgyú képpel nézek le egyetlen gyermekemre, akkor még nem sejtettem, hogy néhány év múlva elveszítem. No nem, hálistennek egészséges, csak éppen nincs velem, nagyon ritkán láthatom, nem nevelhetem, csiszolhatom gyémánt agyacskáját. Mert természetesen a kislány nemcsak gyönyörű szép, mint az anyja (volt) – ez egyébként látható a képen –, de nyilván okos és tehetséges is, mint az apja. (Haha!) Anyja azonban a ’90 márciusi vásárhelyi cirkusz után (de lehet, hogy már korábban) úgy döntött, hogy elhagyja az országot, és Magyarországra költözik. Így hát ez a mise Iringóért is fohászkodik, aki után egy évig nyomoztam, míg rábukkantam. Őt most még évekig csak távolról és hézagosan taníthatom, nevelhetem.
A felvételt egyébként volt osztálytársam, Sz. Szabolcs kattintotta el, elemitől jó barátom, aki – untassam önöket? – szintén külföldre távozott, nem is olyan rég.
Lehet, vénasszonyos sirámnak tűnhet a távozottak, az elvesztett élők miatti jeremiáda. Talán inkább írói munkám alakulásáról kellene recepteket feltárnom, műhelytitkokat elárulnom... De hát egy író építkezhet abból, amit az élettől, az emberektől kapott, és nyilván abból is, amit elveszített. Építkezünk is tapasztalatokból, ismeretekből, abból, amit másoktól tanultunk vagy loptunk, és élményekből. Ez utóbbiakból pedig a negatívak, keservesek a súlyosabbak, élesebbek.
Már nincs sok hátra, ez az utolsó előtti, ’89 szeptemberéből datálódik. Két kollégám között ülök a főszerkesztői szobában, hátunk mögött a hajdani Igaz Szó rendezvényeinek plakátjai a falon. Markó Béla szomorú rezignáltságát szemüvege sem rejtheti, Gálfalvi György fehér bajszát viszont eltüntette a fototechnika tökéletlensége, pedig álla alá fityeg. Rosszmagam „szeges” tekintettel nézek valakit, aki nem „tekintet szeget” érdemelt volna, érdemel. A forr... (bocs!, majd azt írtam: forradalom), a fordulatig már csak három hónap volt hátra, de ezt persze honnan is tudhattuk volna, bár évek óta vártuk. Ez a három hónap egy örökkévalóságnak rémlett, mintha egy iszonyatos glecscser mozdulatlanságába fagytunk volna egy végeérhetetlen jégkorszakba ágyazva, fényévekre az olvadástól. Ha tudtuk volna, hogy három hónap múlva megszabadulunk a susztertől, nem bírtunk volna magunkkal, s nem lettek volna biztonságban a madarak... De nem tudtuk. Csak azzal voltunk tisztában, hogy a közelgő XIV. pártkongresszuson természetesen újraválasztják a főtitkár elvtársat, s így hatalma (meg a kláné) még hosszú időre (Székely János szerint hatszáz évre) prolongálódik. Ha tudtuk volna, hogy hamarosan megbukik, boldogan elviseltük volna a hátralevő kis időt, és talán felkészülhettünk volna a fordulat utáni hónapokra, évekre, s akkor talán nem került volna sor a „vásárhelyi fekete márciusra”. De erről már a következő kép ad hírt, amelyet 1990. március 19-én délelőtt készített Sziki Károly, az egri színház embere. Szerkesztőségi asztalomon az ő kazettofonja hever, erre vettük fel nem sokkal később a főtéren randalírozó vátrások ordítozását – a szöveget én fordítottam Karcsinak. Akkor még nem tudtam, mivé fejlődik a huligánkodás, mire eljön az este. Lidércálmomban sem képzeltem volna olyasmit, hogy részeg, megvadított hodákiak ostromolják meg a pártok házát, és követik el a szörnyűségeket, verik ki András bátyánk szemét, sebesítenek meg annyi embert. Még aznap este sem álmodtam volna, pedig akkor már láttam, hogyan repülnek ki az égő papírok az RMDSz ablakaiból. Noha akkor már tudtam, tudta az eszem, hogy ahol papírokat, könyveket égetnek, ott nemsokára embert is fognak égetni... A következő nap estéjén aztán ehhez is volt szerencsém.
Azóta... azóta kevés meglepetés ért. Megszoktam már, hogy arról terjedt el a köztudatban, hogy író, aki még egy épkézláb (vagy akár gyenge) novellát vagy verset nem írt, hogy az utazik külföldre tárgyalni érdekünkben, aki egyetlen magyaron kívüli nyelvet nem ismer, hogy az szónokol, aki beszédhibás, az kezeli a pénzt, akinek három fizetése is kevés, az rendel külföldről könyvet, aki már tíz éve semmit sem olvas, hogy daltonista ítélkezik festőművészeti tárlaton, a süket írja a koncertismertetőket. Ilyenkor eszembe jut egy amerikai mondás: „You can’t roll-skate in a buffalo herd.” Vagyis: „Nem görkorcsolyázhatsz a bölénycsordában!”
S akkor? – kérdi szűkszavú szeretőm. – Akkor semmi, felelem... There is an old belief... – Vagyis a hit?... – így ő. Ó, igen, zavaros, nehéz, kilátástalan történelmi korszakokban mindig divatba jön az Úristen... A replikába nem haltam bele, de egy ideig viselem nyomát. S különben is... Úgy tartják: „Jó barátok...” – Ebbe’ megegyeztünk.
NEMESS LÁSZLÓ