Kornis Mihály

A Napkönyv vége (XI)

Télapó, gyere már!
Kis házunk ideváár!
Tőled senki se fél,
Fagyban lángol a vér!

Tele az orrom krampuszvörösen csillogó karácsonyillattal!
Micsoda karácsonyaink voltak! Egy úgynevezett negyedik emeleti boldogság, libatöpürtyűszag, elmázolt csókok, lázas kiabálás, "azt én adtam! azt meg én! várj, bontsuk ki együtt, ne zokogj!" S az utcák zavart csöndje is előtte. Az a kihalt város! Valami megrebbent alkonytájt. Hallottam a szárnyak suhogását!- - - "Ti Erzsivel maradjatok a gyerekszobában, bármelyik pillanatban becsöngethet! Még nem kész a rakott palacsinta se, anyád addig cvíder. Megint késve engedte el a munkahelye!"- - - És egy-két szaloncukrot mindjárt gyertyagyújtás után lerángattatok a fáról, reszkető kézzel kicsomagoltátok az ezüstruhájából, hogy a szájamba gyömöszöljétek, a vacsora előtt, "legalább egyszer az évben kapjon meg ez a gyerek mindent!" - - - S a pillekönnyű reggelek az ágyban! Átbotorkáltam hozzátok hajnalban, még félálomban, de már karomban az összes karácsonyi kinccsel, nézzük meg újból, mi mindent kaptam, hogy nézzétek meg velem a képeket, ám közétek bújva, a családi jó pocakmelegben menten tovább aludtam elégedetten, a fejemre boruló könyvhalom alatt: ó, a Három testőr, a Csutak, a Szigetkék! Na és az Aszlányik! Meg az Erich Kästner!
A Verne Gyulák!
- - -
- - -
NEKTEK AKAROM MEGÍRNI A KUTYÁT!
Csak mint egy ajándékot! Megmondom, hogy idén nem menekülünk el itthonról, mert nem lehet gyerekünk, épp ellenkezőleg, akkora karácsonyt csapunk, hogy a hetedik mennyországba felhallatszik! Reggel először is nagy rendet rakunk, utána Manyi megtisztítja a halat, és előkészíti a rakott palacsintát, ahogy Te szereted, majd olyanra csinálja, megtaláltam Anya receptjét a múltkor, de főzés közben is nyugodtan belekóstolhatsz, én meg leszaladok a Blahára egy mennyezetig érő fáért, szuszogva felhozom, és belenyesem a régi alumíniumtartóba, ami még tőletek maradt ránk, de kalapálni fog a szívem egyre hevesebben, ahogy a nappalit elönti a karácsony kora délutánok ólomsápadt fénye, akárha visszafojtaná a lélegzetét egy Isten! meg a vén bútorok izgatott nyökörgése is ilyenkor! Szökdécselve kirohanok édes szeretőmhöz a konyhába, gyere be, nézd meg a fát, jó-e, kicsit gyere be! ő érti ezt, és rohan fakanállal, máris ámuldozik, hogy milyen ügyes vagy te! de milyen szépen áll, mekkora hatalmas! gyere, terítsünk meg - és megterítünk! együtt nyitjuk ki a nagyasztalt a hallban, és leborítjuk a pompázatos virágokkal hímzett barokk nagyabrosszal, ami az angol királynővel rokon feleségem büszke kelengyéje, bizony ám! évszázadokig használni se merték, de hát ma ti jöttök, az ő papája is jön! mindenki meg lesz híva! érezzétek jól magatokat! és nevetünk, és felrakjuk a zsidó porcelánt is, meg a nagytalpas, hártyavékony falú kristálypoharakat a borleveshez, de el ne törd! te jó ég, odaég a csokialapom! Manyi sikoltva a konyhába száguld, gyorsan kever-kavar, én is beszököm az íróasztalomhoz keverni-kavarni, megírom a naplóm, nyomtatok, sorról sorra ellenőrzöm a Kutyát - de megvan...
Az est leszáll.
Megfürdünk, ünneplőbe öltözünk hallgatagon.
A gyerekünkre fogunk gondolni, aki nincs. Valami nőgyógyász miatt. Meg én is elszórakoztam, elcigiztem, kikapartattam a lányokkal, nem egyszer - nem kétszer... Tükör előtt lökdösődünk, kefével a kézben, elég némán, a szomszédból átszüremlik a nácitévé öblögő zaja, "én tettem", de Manyi pofon legyint, mivel ő olvas bennem, "mufurcpeti, még nincs készen a fa", és a hátamba bújva forrón, a régi gyerekszobai szekrényemhez taszigál, sóhajtozva a karomba pakolja a díszek dobozkáit - annak idején nem is nyúlhattam hozzá! Újra zsizseg a fejem teteje, mint délután.
Jön a Karácsony!
Jönnek a játékok, a sok kis csengettyű a fára, a kajla gyertyacsonkok, akik kiskori szülinapi zsúrjaimon is szolgáltak már, és az aranyfestékkel kipingált diók! meg a vén ezüstlamék, a színes üveggömbök! sörényes-ősz angyalhajak, Manyi hozományából pedig a Pöttyös Gomba és a Kismadár! Ezeket most mind feltesszük a fára, a legtetejébe a zsidó Jézuska betlehemi szalmacsillagát, amit az Erzsi varrt még; föl, föl, oda a csúcsra, a hülyék csúcsára!
Veszek szaloncukrot is, olyan cakkos maslist!
Ragyog a lakás.
Ide lesztek híva mindahányan! - - - Máris itt vagytok! - - - A konyhában hűl a jó kis borleves! - - - Nyolckor majd megfogjuk egymás kezét, leoltjuk az összes villanyokat, karunkba vesszük a buta cicákat, ők gyújthatják meg a gyertyákat a fán, mi a nevetekben egy-egy csillagszórót
halkan elénekeljük a Mennyből az angyalt
és
miután Manyitól megkaptam a Gould-Bach CD-t
ő meg tőlem a lejátszót hozzá
a cicák pedig a türkiz csörgő labdát - hej! sebesen hajtják! -
előveszem az ingembe rejtett írást
és felolvasom
Nektek
a Kutyát:
egy elveszett kutya történetét!

Aki már feladta.
Mikor megmenekült.
Valaki megmentette.

Kicsoda.
Kit?

"Szóval te vagy az."
Kipattant az ágyból.
Valami derengett.

De hisz akkor megvan a következő hónapom is!
A munkám.
Idén én leszek a Télapó.

Valami derengett az elsötétítő függöny két oldalán. Előkandikált, mint anyám sírboltja alól a borostyán. Nem olyan bonyolult: egy gyáva kutya lesz a főszereplő, aki nem mert a szargödörből kiugrani. Mert azt szeretné, ha valaki leugrana érte! Vegye karjába őt a Nagyisten! Ez a heppje. De csak én jövök arra, Hamlet, a zsidrák, ki egy idő óta (bár nem tudom, miért) elvesztettem minden kedvemet, s felhagytam minden szokott gyakorlatimmal, és, igazán, oly nehéz hangulatba estem, hogy...
"Már nem is üvöltöttél!
Feladtad, fiam.
Ide kellett jönnöm, hogy ugass!"
...Ám addig vakkantgattam, herregtem és vackolódtam, hogy a végén csak kiráncigált! Habár nem ő maga... Hogy is van ez? Mert még más is kellett hozzá, de Te másokat is küldtél! Mivel sokan kellettek, hát sokan és sokféleképpen foglalkoztak velem, és látszólag hiába, ám végül mégiscsak úgy alakult, hogy...
"Szeretlek."
Mondta Tábor.
Ebbe beledöbbent, mint már Jákob is.
Ott állt kövéren, öregen, egy szál semmiben a széttúrt, hajnali ágya előtt, ebben a mínuszban aztán különösen töpörödött tökkel, de a vére lángolt, és még egyszer kimondta csakazértis megismételte, ámbár halottfehéren, kialvatlanul:
Szeretlek.
Nem, ez rosszabb - de hisz én fülig szerelmes vagyok beléd! És mióta. Amikor még csak a sörhabot nyaltam a krigli tetejéről a Bristol teraszán, az anyám ölében sikongva, a blúza brossán táncoló napsugaraktól támadt jókedvemben, vagy a kezemet nézegettem a nyitott ablakunk elé húzott rácsos ágyban, és Te jöttél, áradtál a nagy világosságban, meg a nyálban, amit a tenyeremről ittam vissza az okos nyelvemmel, döbbenten tűnődve - hát már akkor is! És a tanácsi óvoda kertjében is! Takaró alól lestelek ősz eleji csendespihenőkön, ahogy ténferegtél a lombok között, egy szomorú kis semmi, mintha a pokrócom tapiznám, tyhajjajaj, mindenütt ott voltál, a fonnyadt akácfákon, a reménytelen, bádogszürke égen... Meg örökké a bújócskázások! Mikor a másik szobában sose talállak, de tovább rohanok, de a haliunkban se vagy, holott egyre hívsz, csak hívsz! csalogatsz dünynyögve, benézek még a szekrények alá is, sorban kirángatom a komódfiókokat - és csak a csönd van a ruhák alá gyűrve...
Hol vagy?
Nem tudom.
Az benne a jó! Mint a lendkerekes autóm csihh-csihh! dzumm dzummja, a felszikrázva tekergő kígyótojások! a Barlang mozi falán a titokzatos akváriumfények! a küszöb előtti napsütésben ugráló porszemek! Néha valamely alkonyati fénygőz, Uramisten! Az ötvenhatos romjaid is az Üllői úton, azok a leszakadt emeletek... Ahogy ott leszakadtál! A titkaid. A föld alatti életünk. A Sátán. A halálunk. Mint vulkán fortyog a szívemben a bűnvágy! Mégis kívánlak, őrjöngve kívánlak. Te vagy a legszebb lány a faluban. Mindenki tudja. De hát az emberek félnek. Én nem, mert akarlak, egyszer mindenáron meg akarlak kapni, annyira elvetemültem, hogy már kiskoromban utánad vetettem magamat kapcsiból, ide figyelj, és emlékszem rád végig, mint egy álomban a jóra! Utánad járok, mióta járni tudok. És ahogy a szüleimet kiválasztanám egy mirriádból, ugyanúgy Téged. Aki ad, de ne tudjam, és úgy ölel, hogy erősen fájjon. Sose csókolsz vissza, míg nézem a szemed. És akkor keresel meg, mikor már elvesztem, és azt szereted, hogy ha ég a házam, ha fárad magom, a karom, az írói erőm! Szédítesz örökké, mint ág végén ülő verebet a szél.
Imádom.
Ó, Isten! - - -
Szólj már valamit.
De az Isten nem szólt.
Tábor pedig a rokonsága körében állt, bizalmasan karon fogva őket, meghatottan a hihetetlen kegytől, hogy biztos benne, mindeközben az Isten előtt áll, Vele beszél, a Felfoghatatlannal és Rettenetessel, és még udvarolni is mer neki, bárha ostobán eltúlzott mersszel, ami a hibája, de a Mindenható ezt is tudja, és megbocsátja tán. "Ez egy kisfiú, aki már megöregedett, de azt hiszi, hogy még mindig az Operettszínházban ül, a zsöllye huszonegyben, és Bóni grófot utánozza, aki az ideálja, minthogy szintén slemil. Táncolni szeretne a primadonnával!"

Mihelyt a lány,
a kis zsivány, a táncra hív,
mi nyomban táncoluuunkl

Szólíts meg, most az egyszer!
Mondjuk egy nagy belső hangként, az is elég volna. Itt vannak a szüleim. A kedvükért. Elbüszkélkednének vele odafönn, hogy épp itt voltak, amikor Te is itt voltál, és szerelmet vallottam. "A mi fiunkkal egyszer még beszélgetett is! Mikor a nagyregény megszületett az Ő nagy fejében..."
Ezt se kellett volna mondania.
A szüleit váratlan nem érezte maga mellett.
Álldogált hülyén és tanácstalan. Talpával vakargatta a vádliját. Még élvezte ugyan a tüzet, az évtizedekre szóló munkaterv szikrája keltette borzongást önző bensejében, de a szülei már elengedték a karját.
Észrevétlen a semmibe rebbentek.
A szerelmemet akarom megírni, nem érted? A találkozásainkat, a bonyodalmas Történetünket, aminek a Kutyatörténet csak előhangja, az invokáció. De hogy mi a kezdetektől miket műveltünk egymással! A szörnyűségeid meg a hülyeségem, a közös tréfák, ez a gyors élet, a mindig más napok, és a csajok...
Ahogy beléd zúgtam! - - -
Megírlak, hallod?
Történetünk Hőse, én világgá kiáltlak!
Hátralévő életemben nem is csinálok mást! - - -
Nem izgat?
Hát egy cseppet se izgat?!
Megírom a Könyvet, pont amit kértél mindig, tudod az álmom, a tekervényes kazamatám, és végre Morelléknak is megadjuk, amivel tartozunk, tizenhét kötetben, mint a Proust, vagy amíg meg nem ölnek!
Szeretnélek megdicsőíteni.
Akarod?
Nem akarod?
Szólj már!

Isten nem szólt semmit.
"Talán hallott már ilyesmiket."
Tábor csücsöri csókokat cuppantott a puszta légbe.
"Micsoda pojáca vagyok, hihetetlen. Mindegy, megírom ezt is", motyogta magában, majdnem csalódottan, miközben a papucsát kereste, mert azért boldog volt, "most nem is kell megírni a Kádárt!", de továbbra se találta a papucsát, "viszont a Mű meglesz, mert ezt megcsinálom, akkor is, ha nem állsz szóba velem, olyan jó, hogy itt voltál, hogy itt voltatok, máskor se kéne aludnom éjszaka, az ember átalussza a fele életét, bárha nem kellett volna elbohóckodni a végét, de lerántott az önzés a mély koszba, ami a formám, viszont azt mondjátok meg még, édeseim, most miért nem fekszem be az ágyba, hiszen kész vagyok, de valamit akarok még, jellemző, nem a papucsom, mit, asszociáljunk!"
Megállt a függönyei alól szivárgó virradat félhomályában, a szobája közepén.
Látod, így megy ez.
Fáradt volt.
A világon semmi nem jutott az eszébe. Csak a farka ágaskodott. Picit.
"Oda akarok bújni a feleségemhez!"
S amíg rohant, és feltépte az ajtót, mint Pán kürtje rivallt a szívében, "a nagy Isten él! a nagy Isten jól van!", és csaknem hasra esett a szőnyeg felkunkorodó sarkában, míg a fűtetlen nagyszoba felesége szobája felé eső ajtaján is átverekedte magát, be a verőfényben álló nappali boldog közepére, amelynek sarkában, a hitvesi ágyon, Saskiám hevert pucéron, hanyatt a paplanján. Reggel volt, reggel volt! Ő lustán ébredezett épp, nyújtózott felhős szemmel, de reám ragyogó, álmos mosolya aranykoszorújában a két karját is kitárta felém, amint meglátott: "miért nem jöttél eddig, mufurcpetikém?" Rávetettem magam, mint Daphnéra a farkasfejű Apollón! Ragadozva csókoltam, haraptam, ahol értem, ő meg rúgkapált és nevetve kiabált valamit, de hát nem érdekelt, "megvan", hörögtem a húsa gazdag hegyvölgyeibe, "megvan! karácsonyra gyerekünk is lesz, meglátod, ma éjszaka fogant, egy szemet se aludtam, most jön a Valaki, meglátod, jön az én Fiam!", és csak sokára értettem meg, hogy valamit mutogat alólam, ami nagyon fontos, mert nekem is akarja mutatni, az ágy melletti ablak felé integet egyre: "Nézz ki, te bolond, csak egy pillanatra nézz ki! Olyan gyönyörű!..." Végül odakaptam a fejem, a mellébe kapaszkodva, türelmetlenül.
Akkor láttam: szakad a hó az égből.