mű tényközlés („a verseket válogatta X
A szövegek után
Ez, amit a cím akar, utalás egy másik generációra; azaz benne volna mindaz,
amit a Tárlat* a Szövegek és körülményeken
módosított vagy nem, amiből nyilvánvalóan a vagy nem
tolakodna elő, ti. hogy az ún. Bretter-tanítványok szövegei után
megjelentek a milyen? (Egyed?, Cs. Gyímesi?)-tanítványok dolgozatai, amelyekről
ua. leírható, mint amit akkor leírtak, ám ha ezt tenné a cím, szándékom ellen
játszana, mert én nem tudok összehasonlítani, én valóban azt akarom mondani,
hogy után, és e mondás jó eredmény: épp a könyv gyümölcse. A Tárlat
olyan cím, ami mutatja a széttárt kezeket, vagyis öniróniával tárja elénk,
amink van, nem köntörfalaz tehát, nincs olyan a birtokunkban, ami nyomna
valamit a latba, és akkor a mutatásnak mégiscsak súlya van.
Jó cím és jó könyv, én megjárattam Pécsett meg Bécsben, Pécsben Bécsett,
ajánlgattam, mint a klasszikusokat, míg valaki el nem emelte tőlem, úgyhogy én
most erről az elhagyott, nem szemlézhető, nem felüthető, nem
idézhető könyvről írok – mesmeg a hiányról.
Marad a magam tárlata magamról. Jakabffy is ilyesmiről beszél az előszóban
(vagy nemrég A Hétben, ő is az után-hangján), a birkózásról, körülményekkel meg
szövegekkel, hogy ha a szöveg nem is, ez a birkózás megél, átörökíthető talán,
szóval mutatható. Bécsben láttam egy pankrátort, aki saját magával viaskodott,
nyilván bohóckodásnak szánta, de az jól funkcionált, és miután öltözőjébe
vonult, elmélyedve lehetett nézegetni a sár szeszélyes ábráit. Sok mindenért
valószínű, hogy aligha a szövegekről kell írni. Ha egy szöveggel a másik
szövegről szólhatok, akkor az a másik szöveg máris elvesztette létezését, így
hát emez sincs már, én meg két nem létező dolog közé ékelődöm.
Magamat tárlatozva kialakulhat az ítélet. Hogyan írhatnék kritikaszerűséget,
amikor én volnék a legnagyobb folt a látómezőben, az enyémben meg a könyv
mezejében, ha egyáltalán be tudok oda jutni, ha tudok úgy nézni: elméleti
irodalmi szempontból. Erről van szó, vagyis van szavam: ez a magam tárlatozása,
hogy tudok-e úgy nézni. Az elméleti irodalomban mondjuk egyhúszas magasságot
átvinnék, ez sem biztos, és akkor ezen a szinten szerintem kelletlen faramuci
dolog volna bírálgatni egyötvenes ugrásokat meg egynyolcvanosakat, vagy az
egytízeseket, mikor kettő és fél a világcsúcs. Ráadásul vannak szégyellnivaló
ügyeink is, sportfelszerelés, pályagondok, egyebek, mert látható, hogy
akadnak itt világcsúcsbeállításra is képes sportolók, csakhát…
Valami mással példálózom. De előtte elmondom, hogy a Tárlatról szóló
kritika-szerűség nem tévesztendő össze a kritika-szerűség helyén lévő írással;
hogy miért, erről szól a példa. Az a számítógép, amellyel lapunkat tördeljük,
nyolcéves konstrukció, vadonatúj, de eljárt felette az idő. Megcsinálja, amit
kérünk tőle, viszont nem rendezhetünk munka után ünnepi lakomát. Mit mondhatok?
Unja az ember, hogy mindig elölről kezdje, és mégis olyan kritériumokat dolgoz
ki, amelyek csupán a kiindulás (hipotézisek és posztulátumok övezete) helyes
vagy helytelen voltát képesek eldönteni. Ugyanarra megyünk, mint a világ; ha
másfelé mennénk, örülni is lehetne a távolodásnak. Én a hitelesség
jegyében törekszem arra, hogy ne legyen megszokott módon íródó kritika. Az
ember sohasem emelkedik magasabbra, mint amikor nem tudja, hová vezeti még az
útja.
Ismerek egy történetet, ami arról szól, hogy egyszer felszállnak a költők, egy
darabig a város fölött köröznek, majd miután valamennyien összegyűlnek ott,
szabályos V alakba rendeződnek, mint a darvak, és elszállnak, csupán az
iskolából hazatérő gyereksereg veszi észre őket, nyakukat tekergetik,
sikongatva kapkodnak egy-egy lehulló toll, írógéppántlika után. Jó kérdés,
melyik az a város.
Én unom az írósdit. Most író vagyok, komoly, eltökélt, szigorú férfi, most
szünet van, lehet heccelődni. Unom, hogy unom. Unom, ha irodalmunkról kell
beszélnem, ráadásul e birtokos szerkezet rögzíti a dolgokat, magát a
szerkezetet, birtokost és birtokoltat; szinte érzem, hogy fejem daráltkekszhez
kezd hasonlítani, hogy beilleszthető legyen valahova.
Nem ismerem a korlátaimat. Nem hiszem, hogy pl. a nyelv, pl. a magyar az volna.
Visky utal egy Mészáros passzusra, ahol szerepel egy Esterházyidézet
Flaubert-ről, aki azt mondta az idézet szerint, hogy ő ugyanannyira kínai, mint
francia, ami nem jelenti, hogy inkább volna kínai. Nem vagyok nyelvbizalmas, a
nyelv eszközöm, amivel kifejezem kételyem a nyelvbe vetett bizalom iránt, más
szóval, amiben valóban bízhatni, azt megfogalmaznom sohasem sikerül.
Szigorúan ellenőrzött dolgok ezek, mindig is azok voltak. Nem célzok itt a
szocialista irodalompolitikára, az ilyes terminusokkal eufemizált
terrorjellegre, hanem azt értem alatta, hogy nem lehet beleszólásunk az ügyek
alakulásába. Az irodalom belső autonómiája (anatómiája) és immanenciája – itt
az állítmány helye. Nehezen igazodom ki. Emlékezetesen szokványos szöveg: T.
életművében 45 korszakos változást hozott; és tudom, hogy volt meg van egy
kurzus, ami engem, mint bábut húz a kezekre, ahol illegek meg billegek, persze
közben azt gondolom, amit gondolok, és nem élvezek el. Kár ezt így folytatni.
Ahogy egy sartre-iánus mondaná szomorkás lemondással: ellentmondásos dolgok
ezek. Azért volnának távlatai egy olyan irodalomnak, ahol ősszel elszállnak a
költők (s vagy visszatérnek, vagy nem).
Ahol a szövegek birodalma véget ér, ott már csak korlátaim számítanak. Nem
ismerem Önt, mondja Gumiljov az életéről szóló könyvben, ezért úgy vagyok, hogy
mindenhol Önbe botlom.
Követésre méltó a pankrátor törekvése, amikor ugyanazt a sármintát kívánja
reprodukálni, amit egyszer valahol az ő szakértő tekintete is elraktározott.
Miféle birkózás ez? – kérdeznék sokan, holott valamit igazán tudni, formai
kérdés.
Formában vagyok-e? Marx falfúróval könnyebb, mondja a reklámszöveg, de lehet,
hogy félrehallom, és ennyi sem maradt apáink hitéből. El kell veszíteni a
könyveket, fohászkodik bennem a hamvasiánus. Kéményseprő egyensúlyoz szemközt a
tetőn, vasgolyót ereszt a mélybe, majd vészjósló robaj kíséretében eltűnik. Mit
sem ér a hivatás, ha nincs hozzá szakértelem.
A nietzschei utazótól valaki azt kérdi, mely emberi tulajdonságot találta meg
mindenhol, mire ő ezt feleli: a hajlamot a lustaságra, mert a félelem forrása
is lustaság. Tárlatvezetőként könnyen leírhatom: leírom. Félek, hogy kívül
rekedek, hogy lemaradok, hogy kiderül, mit sem érek. Félek, hogy mások erdejébe
tévedek. Félek, hogy tönkretesznek, félek, hogy kilógok a sorból. De ezek csak
szavak. Agy kigondolja, kéz leírja, szem átfutja, agy elolvassa, s ez az
icipici, hamm, bekapja. Nagyon félek attól, hogy valaki a hátam mögé lopózik,
és a nyakamba csókol.
Amikor egy kritika jellegű dolgozatban azt olvasom, hogy a színvonal jó,
viszont találkozunk kevésbé sikerült írásokkal is, érzem, hogy
ellenállhatatlanul elönt az unalom meg a fáradtság, és mar csak arra van erőm,
hogy leírjam, a színvonal jó, viszont vannak kevésbé sikerült írások is.
Késedelmes dolog valami után lenni, s nem vetni számot vele. Nem részletezem.
LÁNG ZSOLT
* Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1991.