Ştefan Aug. Doinaş
Párbeszéd messer Giuseppe Arcimboldo
II. Rudolfról festett portréja előtt
– figyeld, ezen az arcon átváltozott a durva
anyag, s nemes jelképpé magasztosult a kép,
embert, császári álmot, kalandot egybegyúrva,
s amelyben élt, a kort is! – nincs benne semmi szép,
csak egy maroknyi zöldség ügyes színegyvelegben,
karfiol, sárgarépa, zeller, minél tovább
nézem bármely vonását, csak egyre élesebben
látom, mi bemocskolta trónjának bíborát,
a halhatatlan rútság zöldségeskerti mását:
a ráncos dinnyehéjhoz hasonló homlokot,
a képmutató orcák orcátlan pirulását,
mint a feszesre érett, nagy paradicsomok,
s az orr már nem is krumpli, inkább hatalmas döblec,
fölötte két aprócska, penészes lencseszem
fénylik bután, barnára száradt ajkak zörögnek
a lyuk körül, mit szájnak neveznek kegyesen!
vállán úgy leng a nyak, mint a póréhagyma szára,
ha rothad már belülről, s mint csompor vagy kapor,
úgy sarjad bőréből ki bajusza minden szála,
s szúrósan megremeg, ha felsírnak valahol
hízelgő hangszerek, de üres borsóhüvelyként
fonnyad füle a szélben, mellén a gomblyukak
borsót érlelnek mind, és mellvértje díszes térkép,
amely egy gazzal felvert birodalmat mutat,
ó! korcs szemében ott van a lélek minden piszka
– micsoda romboló nyelvi – nem! látás, mely kutat
a dolgok mélyén, s munkál bent tiszta dinamitja
 
Apollón megöleli a babérfává
változott Daphnét
Ó, Daphné, forró lángod merre lett?
Helyette már csak lombok hűsét érzem,
s minden, mi volt, most nyers növényi létben
illatozik, s én nem felejthetek.
Egy zsenge ágad bár hajlítsd le nékem,
hogy itt motozzon homlokom felett.
És add meg percnyi öröklétemet,
míg nevető szád vágyón felidézem.
Ha ember lennék, hát a föld benyelne...
S lenti vizekkel végképp elkeverve
gyökereidhez vinném csókomat.
Ó, Daphné, fürtjeid arany sugára –
miként a nap, ha tűz a gyönge nádra...
Voltál-e tényleg, vagy álmodtalak?
A néma emlékezet szonettje
Hisz válasz nélkül nem maradtam én sem.
Az óceán közönnyel hallgatott,
ám lentről egy gyöngy visszhangot adott,
és sápadt fénye nem hunyt ki a mélyben.
Miért hagyott el hát minden reményem,
hogy üdvös szókkal újra szólhatok?
Miféle mélységekbe hullhatott
a zengő érc? Hol rejtőzik az éjben?
Miféle árny kísért? Miféle hantok?
S a márvány, melyen némán térdre rogytam,
miféle hűs vidéket rejteget?
Ó, emlékekre nyíló titkos ajtók!
Ma már tudom: mint járást a Pokolban,
csupán szerelmem nyit meg titeket...
 
Exódus
Nem állhatunk meg itt. A márványtömbben
rések sóhajtanak, mintha a szobrok
megszöktek volna. A bükk ágakról csak
hull a levél a törzs odvaiba,
s a hattyúk énekelnek...
Indulás!
Az esőben a mező úgy kopog,
mint régi, száraz bőr a dobokon.
A part alatt a víz süketen buggyan
a levegővel telt halaktól...
Gyertek!
Lehet, hogy majd lehántott angyalokra
bukkanunk túl, kik arra az örömre
vágynak, hogy testünkben lakhassanak...
Demoszthenész
Csak én tudom, hogy olykor a beszéd is
elárulhatja nyelvét... Szürkületkor
szokás szerint a tengerparton jártam.
A tenger szelleme, a hexameterekben
hullámzó mélység volt akkor a legfőbb
riválisom. De hirtelen zsivajt
hallottam az agoráról, mert éppen
talapzatára emelt a tömeg
egy makedón istent: maga az égbolt
volt koronája, és körül a tenger
habjai nőttek ditirambusokká.
Vágytam dicsérni őt: az áhítattól
nem bírtam szóra nyitni szájam.
Még jó, hogy nyelvem alatt a kövek
élesek voltak s görögül beszéltek.
 
A vers mint nyertes sorsjegy
„Fekete”, mondom, s nem fekete mégsem.
„Varjú”, mondom, s bizony cseppet sem varjú.
A fekete varjú épp másfelé jár.
„Zöld”, mondom, és szemernyi zöld sincs benne.
„Tél”, mondom, miközben híre sincs a télnek,
De van nekem egy zöld telem most mégis.
A verssel minden sorshúzáson nyertek.
Tegyétek meg a varjút: itt a varjú.
Majd tegyetek meg engem: itt a zöld tél.
A dolgokat elválasztó különbség
megfoghatatlan: feneketlen mélység,
amely összeszorított szájjal hallgat.
MARKÓ BÉLA fordításai