Lászlóffy Aladár
Utazás előtt
Érzem, ma már a szobában is ősz lett.
Az ablak párás, benn van hidegebb,
a lélekben közelgő tél erősebb,
s bennem is rág az egér, meglehet.
Perceg a szú vagy csak a szekrény roppan,
a tetőn kinn topogó madarak.
Ha egyszer összeomlók haragomban,
betör a kint – a bentből mi marad?
Ingerült már a melankóliám is,
hozzám se szólj, de szólj hozzám azért.
Legközelebbi megállóhely Párizs,
csak ne mozduljunk ki, az istenért!
Itt megvan minden, szép nagy tévedések
voltak a forrón megérzett korok
s a hangulatok szárny tollai: kések.
Kísértet hív – hát eltávolodok.
Ha bárányfelhőmről majd visszanézek,
látom szobánkat, benne ül az ősz.
Nem tragikus: időmben bármit érzek,
egy fájdalom-valaki megelőz,
s a boldogság is teljesedett, máskor;
vidéki színház, szerep, kurta rész,
amelyre szerződtek a megnyitáskor.
Hogy készültem! és ennyi az egész.
 
Hazatérés
Éjfél volt, mikor hazajöttem,
cipőmről a sarat levertem.
A csend feketén, üldözötten
lapult, mint kutya kinn a kertben.
Onnan tudom, hogy szóltam hozzá,
s mint jó nénék, a fák feleltek.
Ilyenkor minden tudatossá
válik, és ne bántsd azt a lelket.
Beszélt a kőlépcső, mint részeg
ajtaja előtt összeesve,
szárnysuhogva a lomha részek
felrebbentek a házereszre.
S ott ült valaki tavaly óta,
ahol naponta ki- s bejárnak;
ő volt: az ősz, kegyes bohóca
emlékek méla cirkuszának.
Magam se látom meg, csak akkor,
amikor minden élő részem
sajog valami kábulattól
s legyintve nevet az egészen.
Miért is jöttem ily sokáig?
S mért mentem el? és olyan messze?
Nem elég, ami nagyon fáj itt,
hogy őrizőjét ne eressze?
A csend feketén, elvadultan –
a fák, a küszöbök, a minden –
Ó drága itt! megszabadultam
már semmi el nem csalhat innen.