ÍRÓK ALBUMA
ÍRÓK ALBUMA
Életkarc
Ma sem tudom, hogy a Tündérek szeretik-e a trombitahangot Annyi biztos, hogy
Anyámnak igényest megtetszhetett Tordaszentlászlón az a kolozsvári tűzoltó, aki
az említett, kisikált hangszert fújta. Így lett, hogy 1935 november másodikán
(éjfél előtt egy és egy negyed órával) egy csipkebokorban világra jöttem.
Ahogyan a nóta mondja: hátra néztem, s hát?!– – Mögöttem nem ült, nem
állt – nem volt senki, semmi. Felettem pusmogott, ismerősen súgott zúgott a
Kiserdő – egy nagyon öreg fenyveserdő. A csipkebokron néma madarak
gubbasztottak.
Megvagyok, itt vagyok – la! De mi a fenét kezdjek magammal ilyen fiatalon? –
tettem fel magamnak a jogos, fontos, igen fogas kérdést. Válaszra nem maradt
időm. Az aljból Piroska nagyanyám hangját hallám: – Zsiga! Zsiga! Hol vagy,
Zsiga?! – Itt fenn! Há’ hol lennék? – morogtam, majd a Tavaszi szél vizet
áraszt című népdalt fütyörésztem élesen, hangosan; csak azért, hogy
Öregszülém a csillagtalan degenyegben valahogy rámtaláljon – – – – – –
– – Rám is talált azonnal.
– Anyám hol van?! – – És a kolbász? – Van, van – fokhagymás! És pájinkát is
hoztam. Csak anyádnak hagyj békét; most sok dóga van. Ellűtték a Medve csánkját
– füvet vitt neki. Gyógyítja. A sündisznyók meg… Segít nekik téli vackot… –
Azokat szoptatja?! – Pofa bé! – kankus-szösze, manó-fattya. Gyerünk a
kötényembe! – Van lapi! Keserűlapi morfondíroztam. Két nagyobbat azonnal
leszakítottam, szederindával összeköttem – a hátamra vetettem az egyiket. A
másik lapi pocakom dugóját: köldökömet súrolta. Úgy néztem ki, mint a
cirkuszreklámot hordozó szendvicsember. Ruházatom nagyanyámnak is
tetszett. Lefele jövet kérdezte: – Osztán ki fütyült olyan hegyesen? Azok a
léprigók, a csipkebokron? – Lép-ri-gók?! – néztem rá döbbenten. Azok.
Fenyőrigók! Álmukban is seggvakarót csicserésznek... Te összetéveszted
a Turdus viscivorust a Turdus pilarisszal? Miféle nagyanyám vagy te nekem? –
Gyönge, fiam – meggyöngült a szemem. Most, ezegyszer tévedésem nézd el nekem
– Jó, jó – békültem Nagyanyámmal, s a patakparton hirtelen megálltam – Mi lelt?
Mi ért? Mért szökdösöl? – Pisilhetnék! – Ereszd, fiam ereszd. – – – – – A Hold
későn kélt, csodálkozva meredt a lapi alól kibukkanó félelmetes öklelődárdára,
meg a spontán szökkenő nagy sugárra.
Anyám nővére, Vénkánya, másnap reggel bosszúsan kijelentette, hogy ő ilyen rafinált
kurva kölyket még sohase látott. Ugyanis: ennek a ribancnak még
lámpással se lehet kifürkészni a gondolattyát. ’Sze amikor kimondja végre, mit
akar: szava máris valami egyebet takar. – – Hásztán micsinájak? –
bezeregtem. Jó az adóm. Meglehet, hogy másnak rossz a vevőkészüléke.
Vagy csak középhullámon fog valamit, amikor én éppen ultraröviden
sugározom a leglényeget. Vannak kérem különös – korán mutatkozó
képességek; apriori kategóriák, meg más egyebek – – – – Ezt se értette
Vénkánya. Mit tehettem? Vettem az ostort, kértem két szál fokhagymáskolbászt –
kinyeret, túrót, hajmát hozzá a tarisznyába, s indultam máris bihalyat őrizni
ki a rétre – – – – – Hogy féltek tűled azok a nagy fekete bihalyok – mondogatta
sokszor bandagazda Nagyapám.
Harmadnap szörnyen átkozódva, sipítva tért haza Piroska nagyanyám: – Azt a
csökött jácintgöcsit! Mondtam neki: Zü-vel, meg Sü-vel kell!
Mégis gühü-vel. Sighismundnak írta be Zsigát. El van cseszve a
keresztlevele. Egy egész életre! Az a ragyás lópofájú tette. Hogy az isten... –
Nem érdekes legyintettem, és az ágy alá bújtam Bözsivel ismerkedni. Késő estig
ott jácottunk doktorosdit. Vas nagyapám – az Adriáig lejáró, kilenc
nyelvet beszélő építész bandagazda – eközben verte a blattot a komákkal,
sógorokkal, és néha-néha hátrarúgott elgyötört csizmája, mert illett minket
vicogásban-nyihogásban csitítani. Csak Vénkánya kérdezte Bözsikém távozta
után: – Na, milyen volt?! – Oly, de büdös halszagú! – vallottam
állítólag, de én nem hiszem, hogy ekkora disznó lettem volna már harmadnapos
koromban.
Vénkánya mesélte azt is, hogy húsvét tájt kikeltek a csibék, s én egész nap
velük bajlódtam, mert Bözsivel éppen haragban voltam. Simogattam, csucsujgattam
– gelesztával kínáltam a pityegő csudákat, s az egyik...? Döglötten a
markomban maradt. Mi lesz?! Jaj, jaj! Az a baj, hogy az a csirke nem a miénk. Átbútt
a szomszéd pislene a kerítés alatt, és én véletlenül agyonszerettem. Jött
máris János nagybátyám, Maska néném, Vas nagyapám, Piroska nagyanyám, és persze
Vénkánya – karonfogva Édesanyámmal. Hosszan, elmerülten, magukbaszakadtan
tanácskoztak, majd türelmesen okítottak: – Jobb kezedben tartod a pénzt
(legalább húsz csibe árát!). Balod tenyerén fekszik az áldozat. Köszönés
után első szavaddal bocsánatot kérsz, és érzelmesen elmeséled, mi
történt, hogy történt. Derüljön ki az, fiam (hangsúlyozta Vénkánya), hogy
nem volt szándékos a nyuvasztás. – Érted? – Értem – értem válaszoltam, és
máris indultam – – VAGY SÜSSÉK MEG, VAGY ...SSZAK MEG – ITT A PÉNZ! –
ordítottam szigorú vénasszony-szomszédunkra. A kerítés mögött hallgatózó népes
gyülekezet, no meg Rákiskó néni is esküdött rá sokáig, hogy a csirke-ügyet
szorul szóra így intéztem – Szentlászlón így bonyolítottam.
Hoztak – vittek, óvodás koromig sokat ingáztam szülőfalum és Kolozsvár között.
KIT SZERETSZ JOBBAN? – tették fel nemegyszer itt is, ott is a szülék a lélekkaparó,
szemérmetlen kérdést. Darázsfészek című írásomban a múlt év őszén
válaszoltam: Nótás kedvű, pipacslelkű, vasárnap is korán kelő, szigorú asszony
volt nevelőanyám. Imádta és értette a háztályt lakó állatokat – – – – Jól
álcázott nyilason is belátott az emberekbe; végzetesen gyűlölt több s mást;
platten forrón ragadt hozzám – – – – Ha vert: akkor is szeretett.
Nagy volt a kertünk – a jó hírű virágkertészet. Üvegház is épült reá,
számszerint három. A télen nyíló mimózabokrot s az édes illatú narancssárga
rózsákat kátránysáros, szagsüket orrommal ma is érzem, többdioptriás szemüveg
nélkül is tisztán látom – – – – – – – – –
Akadt dolgom napvégt elég. Fát vágtam – hántoltam –, vizet húztam a tizenhét és
félméteres kerekes kútból, majd a padláson, pincében sürögtem, konyhagőzben
katuskodtam – abálódtam.
Testvérem nem volt. Ha jól meggondolom: nemcsak fia – vastag hangú kislánya is
voltam az én nótás kedvű, pipacslangú Mamukámnak: NEVELŐANYÁMNAK.
Nyúzd a nyulat! Belezz fácánt! Keress tojást (tolvajseggű tyúk után);
hozz zöldkaprot ordáspalacsintába – – – – Szedj szilvát gombócnak (olaszkéket);
csombormagot rázz, áss murkot, zellert, petrezselymet; köpessz zöldborsót,
bivalypaszulyt – mert a csuda virágjáért te csak azt eszed – azt
szereted… Kutyáknak – kint szabad tűzön –: azonnal pacalt főzni! Fogj ÉLŐ
DARAZSAT kedvenc tésztádba (süteményedbe) – különben nem fog
felnőni – – – – – – – –
Nyáron hagyján, hisz elég volt az óriás szemű vörösringló kirágott pocakját
üvegcseréppel letakarni, s így aránylag könnyen-simán át tudtam adni
sárga-fekete csíkos cukrászművész-foglyomat – izgága rabomat. Ám de
télen?! Csak a padláson lehetett működni – ügyeskedni. A tetőgerendákon függő
malterszürke fészkekből kellett a zsémbes-álmos darázsnépet kicsalni,
kizavarni. Oszt vagy jöttek – vagy nem jöttek. Ha jöttek, akkor csőstül jöttek
– – – – – – – Illa berek – le a létrán; darázsvadász, legyezd magad –
iszkiri! – futás.
Nem a szúrás, nem a fájás – – – – Az sajgatott, emésztett leginkább, hogy a
tésztábatelepítés szertartását, valamint magát A NAGY SZUFLÁS TITKOT sohasem
láthattam – pedig segítettem volna én tésztát fúni annak a darázsnak.
Bátortalan kérelmemre, kérdezősködésemre egy volt mindig a válasz: „Aki
kíváncsi, hamar megöregszik.”
Öregedtem én – azt hiszem – darazsak és darázsfészek nélkül is mindennap éppen
eleget. Ha a munkám elvégeztem – német leckém megtanultam –, biciklizni,
vadászni mehettem (választhattam öt gukkerből, jó patronból – tíz puskából!).
Borháncs völgye, három tava, a patak környéke apróvadban bővelkedett. Fogoly,
kacsa, fácán, róka – főleg a nyúl (késő ősszel) tarlót, nádat, gazt zörgetett; aki
jóllakott, a mélyszántásban fekvést kapart, s fél szemét lehunyva ódzkodva
elheveredett. Mégis, mégis – – – – Szentlászlóhoz húzott szívem. A tőlem immár
távolszakadt hazaiak közt melegedtem szárítkoztam; ott leltem, akadtam
fesztenfurt magamra. Pedig volt ám papírom is, többpecsétes: Itt a
helyem... örökölök... Apám, a kerétsz – – – – – – – – a hajdani
tűzoltó az Apám – – – – – – – – Milyen gombát szedhetett ma Öregszülém
fenn, a Kiserdőn, meg a legelőn? Kati néném (A VÉN KÁNYA) hány kotlót ültetett?
S hogy ízlett pénteken tökmagolajjal a kékpityóka, meg a jó köménymagleves? És,
és – – – – Anyám? – – – – Édesanyám?! Szívotte ma friss levegőt – elegendőt
– a temető melletti tüdőszanatóriumban? – – – – – – – – –
Vénkánya egyszer csendesen azt mondta: Kíváncsi volt ő is; bekukucskált
fiatalon a mennyországba. Azóta már Mamuka is – a darázsfészket ott
csinálja.
Tisztelt szerkesztőm – barátom! Írást kértél, 8–12 flekkest, de időt? – húsz
napot se adtál. S mi több. feladtad a leckét; életrajzírásra késztetsz
akkor, amikor ehhez semmi, de semmi kedvem. Ugyanis egy hosszabb poémából
rángattál ki! Néhány nap a kievickélésé – ki tudja, mennyi lesz az életrajzba
melegedés ideje. Plusz a fényképek kiválogatása, előre nem látható front
átvonul ások, no meg a drága posta lajhárlassúsága. Hány napom
marad írásra? Napot mondtam, de az én napjaim... Ki tanít helyettem a
zeneiskolában (immár harminc éve)? Ki látja el gazdaságom? Ki főz nekem? – – –
– – Magam ura és rabszolgája vagyok sok esztendeje. És ezen kívül – rájöttem
már a harmadik flekk közepén baj van evvel az életrajzzal más szempontból
is. Hászen, Gyuri – – – – – – – – Gyurikám! Én egész életemben magamat,
szeretőmet; kutyáim, macskáim, feleségem, gyermekeim; füveim, sündisznóim...
meg a szamaraimat írtam. Apámról szól a Felhőmező című poéma,
ami 3777 soros. A Hulló Szépem menlevele kb. 5000 verssor (Ebből
látszik, mily nehéz volt kiírni magamból hűtlen szeretőmet.) Az Aki
búsul, megöregszik – kb. 4000 verssor – a gyermekeimé. A Borzaskata –
vaskos gyermekverskötet – szintén az övék. Más köteteimben is van
gyermekvers-ciklus. Börtönéveimet megírtam már a Pars pro totóban.
Természet és ember dolgát firtattam drámákban, mesejátékokban, bábdarabokban.
Írtam a Duna deltáról két halszagú – méretes könyvecskét. Tizenhét
kiadott és nyolc meg nem jelent kötetem várja a szebb időket – a jobban fizető,
jobb nyomdájú időket. Rádió, tévériport, gyalog-interjú – – – – – – – – sok
mindent felvett-elett az életrajz elől. Földes Lászlóról, Bajor
Andorról, Szőcs Istvánról – bátyóimról írjak? Megtettem már versekben
és A Nagyelefántban. Sziszkapitányról? ’Sze közös könyvet (Fagyöngyöt)
meg filmforgatókönyvet is bütyköltem róla. És most itt állok a
bajommal – – – – Hogy írjam meg jobban kolozsvári gyermekéveimet?
Nevelőanyámat: Mamukámat? Nem tehettem mást: beloptam a már megjelent Darázsfészket,
a harmadik flekk közepébe. Látod? Nem csalok. Ha van szíved hozzá –
akkor vesd el; de ne feledd: híres szerzők hírhedt párt- és államfőseggnyaló
versei – mentségemre legyen – több lapban, többször is megjelentek! Előre
jelzem még azt, hogy (utólagos, szíves engedelmeddel) életrajznak nehezen
nevezhető ÉLETKARCOMAT egy kétszer is megjelent verssel: a Kétlaki művészettel
zárom – ugyanis jobbat írni vers és zene dolgáról-kapcsolatáról nem
tudok. Márpedig ez az ügy, barátom: életem rugója. És most karcoljunk
– harcoljunk hidegtűvel, melegtűvel – kutyafuttában, felszabadultan.
Térjünk vissza szőrösödésünk dicső korszakához – kamaszéveinkhez.
A negyvennyolcas levegőjű ódon Református Kollégiumban több kölyök
összesúgott-összebújt. Azt tárgyaltuk, azt firtattuk fesztenfurt, amit otthon a
szüleinktől hallottunk: JÖN A DUBA! JÖN A DUBA! Akkor, az ötvenes években (a
dúló osztályharc idején) sok ember tapogatta estente meleg alsóval
bélelt batyuját, előkészített bakancsát, cigarettahalmazát; ugyanis minden
harmadik-negyedik házból elvittek valakit: JÖTT A DUBA! Az ok?! Földje,
műhelye, átkos szellemi ingósága vagy ingatlan vagyona volt az
illetőnek és... Állítólag pofázott valamit. Állítólag kémkedett...
szabotált. Egy biztos, hogy az elhurcolt úrnak, ipsének – szinte
minden esetben – kifogásolható volt a származása. A szekusok és
káderesek ismerték Mendel és Morgan tanait! – genetikából fene jól vizsgáztak.
Sztálin Apánk adta a hangot; élezte egyre jobban az osztályharcot... A
lélek (felkent) mérnökei a fényes jövőről írtak, a költők hűen
dallottak-nyíttak; délután: kollektivizáltak.
Csoda folytán csak a tizenéves gyermekek tudták, hogy mindez GYILKOSSÁG –
GAZEMBERSÉG. Röviden: Veress Zoltán főnökletével létrejött az IKESZ nevű
szervezet, az Illegális Kommunista-Ellenes Szövetség. (Ezt a szép nevet én
találtam ki! És külön faszoltam érte.) Leöntöttük Sztálin Apánk mellszobrát jófajta
vitriollal, és bepráholtuk a vörös drapériákat is. A
nyomozókutyáknak nyitva hagytam az iskola szertárában a tömény-kénsavas,
üvegdugós fiaskót.. Szépen füstölgött, a német juhászok oda sem szagoltak.
Röpcédulákat nyomtattunk kiváló minőségű vécépapírra, játékboltból vásárolt
gumibetűs nyomdával, román és magyar nyelven: EMBEREK! HARCOLJATOK A
VÖRÖS KUTYÁK ZSARNOKSÁGA ELLEN, AKIK ELHURCOLJÁK FIAITOKAT Stb. NE JÖJJÖN A
DUBA! Stb.
Veress Zoli nyolc évet kapott; ketten: hetet; huszonnyolcan: cite cinci
ani; a többi: kettőt, hármad. Összesen harmincöten kerültünk dutyiba. Volt
köztünk tizennégy éves gyermek is. Akkor – 1952-ben – tizenhat és fél éves
voltam; csak két évet és tizenkét napot ültem le büntetésemből. Apám
szabadított ki – egyszerre – mindannyiunkat. S lám? Mit ír 1991 szeptemberében
a kolozsvári Mesagerul transilvan rólam 208-as számában: „Palocsay
Szigmond... care a fost arestat şi condamnat pentru participare la acţiuni
iredentiste – cu manifeste şi arme.” E cikket nem írta alá senki. Dr. Dáné
Tibor válaszát (Dreptul la replică) a Mesagerul nem közölte,
penig ... Hagyjuk a fenébe. Nem érdemes perelni. Egyre jobban befröcskölnének,
és sose lenne vége! – – – – – – – – Erre figyelmeztetett bölcs
ügyvédem.
Tíz osztállyal érettségiztem a munkáslíceumban, utána pedig – Apám kedvéért –
felvételiztem az Agronómiára. De hogyan?! – – – – – – – – – – – – Vizsgák előtt
két nappal megszűnt a magyar tagozat. Felelni, dolgozatot írni csak románul
lehetett. Több száz székely gyerek lelombozottan, káromkodva tért
haza. Csak én maradtam Józsa Ferivel meg Sipos Katival. (Ez nem mese!) –
– – – – Felírják a táblára: CĂRĂBUSUL. Mi, három magyar dolgozatíró, csak
nézzük egymást: az az izé mifene lehet? Végre hozzánk lép egy magyarul
nem beszélő felvigyázó: – Miért nem írtok? – Mért nem tudjuk, hogy mi az a kerebusu.
– Hát?! – Olyan gîză? – kérdezem. – Igen, igen! – feleli
lelkesen. – Kopiji rupe áripá, pundzse ku áku, punye pe bee, si vürtyestye?...
Fácse bîz–bîz?! – Aia, aia! – Na, cseszd meg, ez a cserebogár! –
mondom társaimnak, és biztonság kedvéért megkérdezem: Melolontha melolontha?– –
– – Elképedve néznék rám többen is: – Latinul tudja?! – – – – – – Fej, tor és
potroh... De hogy mondják ezt románul? Cărăbuşul are cap, gît si burtă... Így
kezdtem dolgozatomat. A felvételiztető bizottság becsületére váljék: így is
felvettek mindhármunkat.
Legkevesebb bajunk a marxizmussal volt. Szemináriumon csak nyújtottuk az
ujjunkat, és mindig ugyanazt a mondatot nyekeregtük. Józsa: „Ákolo sze rupe
láncul, ungye okhiul jesztye csel máj szláb!” Én: „Klászá muncsitoare jesztye
gropárul kápitálizmuluj!” – – – – – Azóta is kéri-kunyerálja a kölcsönt, a
segélyt, a kedvezményt a sírásó – a hullától.
Másodéven hagytam ott az Agronómiát, amikor géptanból arra kellett válaszolnom,
hogy tractorul Stalinet 101 ce putere are la cîrlig?
Apám kétségbeesett... ÉLETE CSŐDJE LETTEM – – – – – – – – – – – – – – –
szélborzoló, csendes hangját most is hallom:
Ó, te Samu... ó, te Jankó... Megint firkálsz... semmit bizgetsz:.. Verselsz,
ugyi, te széllelbélelt?! Mondtam már: nőj ki belőle! Hagyd a fenébe!
Kölyökkorodban jól állt. Ügyes voltál újévkor – nem mondom – és minden
születésnapon. Névnapokon kivágtad a vendégek előtt a rezet, s ráadásul –
borozáskor – nyirettyűddel ríkattad a bús szíveket... Hagyd azt is abba... a cigánymunkát.
Te csak firkálsz... kornyikálsz. Tőlem és mindentől elszakadtál.
Anyád is hibás.. Ráütsz egészen. Sok benned a gőz, fiam: a rossz
örökség... Baj lesz! Ráfizetsz, meglásd!... Így nem mehet tovább
Látod ezt a szál virágot? A narancssárga rózsám. Mi mindent hozott már... És ez
az alma? Meg a korai körte?... A kertész verse; a jó gyümölcs! Muzsikája: a
szép virág.
Az én versem, az én muzsikám két kézzel kapkodták mindig és
mindenhol, ragyogva vették-vitték; megcsodálták, és megfizették az emberek.
Nincs baj addig, míg anya szül, s A KASZÁS vágja a rendet... Az élő zabál...
Gyász és Öröm virággal él... végigkísér... Járj közöttünk! Még nem késő...
csak annyit mondok, gyermek! – – – – – – – – Ó, te Samu!... ó,
te Jankó... Mért ültél fel oda, A FELHŐKARCOLÓ VACKORFÁRA?!... Az emberek a
földön járnak! Nem hallanak, nem látnak... Azt várod, hogy felszóljanak?
Integessenek?... Legfeljebb hümmögnek, legyintenek, s kapálni küldenek
kertembe...
Mi?... Mi?... Mit morogsz?... hogy ez egy kritikus csöszögése... szömörcsögése?
– – – – Phallus impudicus... ?!?... Egy bűzlő gomba latin nevét zúgod
felém... piházva ismételgeted... Jobb talán a te gyümölcsöd? Virágot, szebbet
muzsikálsz?!... Ó, te matató bódorgóvillám... bolondnak néznek... ’sze tálcán
kínáltam a készet... s te ellökted az egészet... Örömöt...
így... alig élhetsz... csak éleszted magadon a fájást, mint egy gárgyult,
megkajdult, havaseszű
szektás – – – – – –
– – Az vagy – – – – – – – – – – – – egy kasuka* – – – –
egyfolytában celebráló viviszektás! – – – – – – – –
Sötétedik. Fenyőrigók pusmognak a Kiserdő alatt. Medvedajka, téli fajta körmös
este, a kandalló szummogása, meg a köszvény pislogása serkent írásra – – –
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kétlaki művészet
Sárgarézfogantyús koporsószerű tokban
(kopott, fekete, szépapámrégi kőrisfa tokban)
puha kelmék közt selyembe bónyáltan pihen
a Hegedűm
Itthon – – – – – – – – – – – –így pihenhet.
A puha kelme nedvességtől óvja.
A zár a tokon mit se ér,
mert ha lába kél, úgy viszik
koporsószerű fekete tokban.
Egyszer valaki ellopta,
s nem lévén hozzá kulcsa,
a koporsót tőrrel feszegette,
és a hangszert felsértette csípőtájt nagyon csúnyán
a tolvaj fegyvere – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – A hegről ítélve ez rég történhetett
Vajon sikoltott? Visongott a hangszer?
Légy lába pendíti, dongó bondítja,
tüsszentésemtől megzendül húrja,
annyira érzékeny – élőérzékeny minden porcikája
Esős idő szomorítja – barnítja hangját;
ha meghűl, orrhangon dudorász.
Napos időben csillog, csilingel trillája;
kristálycsobog, cseveg és nevet
Húsz éve már úgy nézek rá, mint egy áruló;
kezembe úgy veszem, mint civilruhát a fegyenc,
hisz napokig, hetekig hever érintetlen
abban a fészekmeleg koporsóban – – – – – – – – –
– – –
Legénykoromban öt-hat óra gyakorlás meg se kottyant.
Úristen! Mennyit és milyen fokon feszül, izzad
életében egy szürke hangszeres.
Görbehátú remetévé lesz az áldozat már óvodás korában
– – – – – – – Ennyi gőzzel mire nem vihetne
adat és szövegismerő tudorok,
rend és időtisztelő fizikusok, matematikusok,
dinamikus vezérigazgatók között az ember (?!)
Hát még a dolog zsonglőri, cirkuszi és sport része?
A HANGSZERES: akrobata, tornász és bűvész egyben,
s csak azután jöhet szóba A SZÉP DOLGA,
amit elronthat, elmocskolhat
egyetlen mozdulat tökéletlensége:
ujjad, vonód milliméternyi félretévedése –
No – – – – – – – – – – – – és a LELKIÁLLAPOT?
Az álmatlanság, a hasmenés, a rettegés?!
Évtizedek munkája, ÖKLÖMNYI GYÉMÁNTJA válhat grafittá
A NÉGY FAL közül kikerülve A HANGVERSENYTEREMBEN-
Látod, KINCSEM? Én itt ülök most pizsamában,
pipázgatok, kávém szürcsölöm melletted,
s míg írom e verset, kiskertemre kitekinthetek;
ha úgy tetszik, szendergő cicámon legeltetem
pásztorórára-virágzó tekintetem – – – – – – –
(jó soraim megtarthatom, zsengéim elvethetem)
Idő és környezet soha! – – – – – – FÜGGÉS
CSAK A BENNEM LÉVŐ LEGBELSŐ KÖTELEZ,
s fémjelzett strófáim már nem változnak
savban sem, mézben sem– – – – – – –.
– – – – – – – – – tőlük én BÁRMILYEN lehetek!
Szívem, ujjam görcsbe rándulhat,
verslábaim attól még nem botlanak, nem remegnek
– – – – – – könnyezhetek, nevethetek – – – – – – – –
ellenben el se száll hangom a széllel:
kinyomtatott moslékom meg se ehetem!!!
Ahol megáll a szó– – – – igaz– – – – te ott folytatod,
s én tehetetlen kétlaki lélek, csak versben zenélek:
egy ROSTÁLT-SAJÁTOS ŐSI MŰVÉSZET UTÁNZÁSÁT VÉGZEM
ALKOTÁS CÍMEN – – – – – – – – – – – – – – – –
Pókhasú gőggel megszólaltatóid hátrébb tehetem,
de mit érek e hiú, oktalan sorrenddel?
Holt zenére süket se táncol,
s a kottakép mit se láncol a hallgatók füléhez!
Tudod, HÖLGYEM, hogy Jópénzért eladhatlak,
s azt is, hogy disznóság az, hogy magamnál tartalak,
tehetetlen aggastyánként rácsok mögött
bomlasztó bájaid bámulom, birizgálom:
belekóstolunk ebbe-abba, s nemsokára félbehagyva
verselünk – – – – – – – – – egyebet csinálunk!
Örökösöm nincs rád, aki illőn megszólaltatna;
erőm sincs ahhoz még, hogy lemondjak rólad:
– – – – – – elajándékozzalak – – – – – – – – –
„Aki tudja: csinálja – – – – – – – – – – – –
– – – – – – – – – – – – aki meg nem tudja: az tanítja!”
Sajnos, már csak kedvtelésből űzöm itthon
hivatásom – – – – – – – – – mesterségemet,
s versben zenélve valami IGAZ–TISZTA
ROSTÁLT–SZÉPNEK utánzását élem
(zavaros-lázasan végzem
ALKOTÁS CÍMEN)
Hegedűm így hát porzós,
versem meg termős virág,
s KÉTLAKI LELKEM kettészakítva fityeghet kissé betegen
más-más egyeden
Kvárt., 1992. február 1.
* kasuka: bolondos, hóbortos, havaseszű.
PALOCSAY ZSIGMOND