Bogdán László
AZ ELKÉSETTSÉG KÖRNYÉKE ÉS KÖVETKEZMÉNYEI
(Cioran-napló)
Az az író, aki nem hisz önmagában, elveszett.
CIORAN
Ha franciának születek, zseni lettem volna.
IONESCO
A két idézet kifejezi azt, amiről beszélni szeretnék. Sokat töprengtem, írjak-e ide egy jellemző harmadik idézetet, Matei Caragiale regényének mottóját, miszerint itt Kelet kapujában vagyunk, ahol mindent könnyedén vesznek, azaz semmit se vesznek komolyan. Kérdés, hogy igaz-e ez? De ha igaz, attól még a felismerésekbe bele lehet halni! S korántsem csak képletesen...
1974-ben olvasok először Cioran – szöveget. Íme, egy jellemző fragmentum akkori naplómból: Hiányhiány. Légszomj. Nagy utazások vágya. Aszályos napok. A rum öncsalásai. A részletek terrora. Képzelt aszkézis. Tervek és akarások. Ötlethalál. Leállás és nekifutás. Szaporodó cetlik... Tény, hogy ebben az évben még önmagam (egyébként akkor igenigen csekély) lehetőségeihez képest is padlón vagyok: elhagy a szeretőm, kirúgnak a sajtóból, várható, hogy kilakoltatnak lakásomból is, a kiadó nem „lelkesedik” első regényemért; amellett állandóan provokálnak, megfigyelnek, követnek, kihallgatnak. Nem kapok útlevelet. Stb...
Vakító nyári reggelen kerül először kezembe a Románia színeváltozásának egy eléggé viharvert, megfakult kötete. Kétségtelen tény, hogy nem mindegy: ki, mikor, milyen lelkiállapotban szembesül bizonyos alapvető szövegekkel, amelyek azután felcserélődnek és összekevered nek benne, hatni kezdenek, és észrevétlenül formálják át létét ötletszerűen lapozok a könyvben, így akadok rá a „rólunk, magyarokról” szóló mellékelt passzusra. Hogy rólunk van szó, hogy engem is érintenek a sebző megállapítások, megrendülten veszem észre. (A kissé szeszélyes és nem mindennapi sznobériával világfájdalmában lubickoló fiatalember – aki voltam – valódi megrendülésének okairól és következményeiről talán egyszer majd másutt. Esetleg Makkai és a Lehet avagy Nem lehet kapcsán!...)
Talán ennek a (túlozzunk) sorsszerű felismerésemnek, „megvilágosodásomnak” az elemzésével adhatnám a Cioranhoz méltó értelmezést, de hagyjuk mégis most. Ne mindig mindent elsietve, ne mindig mindent idő előtt...
Világos számomra, hogy egy nem mindennapi szellem nem mindennapi keserűséggel, elfojtott fájdalommal, öntépő büszkeséggel és vállalt ellenérzésekkel megfogalmazott véleményével van dolgom. Mely csapongó és ötletszerű ugyan, de mélyén igazi érzés húzódik: nevezetesen a rögzült, megkövült félelem. Érdekes a magyar csendőr mumus képéről, a csendőrbajszok Erdélyre vetülő ezeréves árnyékáról – amely önmagában is magyarázná: miért nem volt a románságnak hivatása Európában? – jelesen, az elnyomó magyar traumájáról már Illyés is több helyen említést tesz. Nehezményezve, hogy még Ciorannak  is csak ennyi a magyarság. Krleza viszont, akivel annyit vív és vitatkozik, éleselméjűen jegyzi meg, hogy Kelet Közép-Európában a nemzeti tudat vérből, könnyből és lidércből épül. Ezért (is) ilyen, amilyen...
De hát igaz-e Illyés summás ítélete: valóban csak mélakóros cigányzene és Erzsébet királynő szelíd mélabúja és Brahms „magyar zenéje” jelenti Cioran számára (a csendőrökön kívül természetesen) a magyarságot? S a kocsma és a bánatukban üvöltöző részeg parasztok?
Igen is, meg nem is Cioran ugyanis többször figyelemre és tiszteletre méltó erőfeszítéseket tesz, hogy meghaladhassa rögzült, „betokosodott” vélekedéseit, s az alvajáró biztonságával halad, dacolva a veszéllyel, hogy bármikor aknára futhat, önnön tudatában is. (Hát ez igen „cifrára” sikerült, de legalább idézhetem Karinthyt: „Tudat alatt egy kis házban/ ül az ösztön talpig gyászban”) Etc. Cioran egy barátjához írott késői „levél”-ben a magyar csendőr nyomasztó képének bravúros megidézése után szól arról a nem mindennapi örömről is, amit akkor érez, amikor önmaga ellenében is objektív igyekszik lenni, mert tudván tudja, hogy az elnyomók és elnyomottak mindig is egymás vétkeiben és nyomorúságában osztoztak.
Ahhoz viszont, hogy legalábbis megérthessem: miért néz így bennünket – íme, újra a birtokos személyrag és a vállalt többes szám első személy, a közösséghez tartozás nyilvános beismeréseként! –, látnunk kellene, hogyan szemléli önmagát és övéit!
Rendkívül lényeges mindkettő, hiszen egy nagyrahivatott fiatalember és népe viszonyáról van szó. Cioran, kétségtelen, hegeli értelemben is egy önmagában bízó szellem, de látja népe lehetőségeinek szűkös voltát is, és még annyi mindent ezen kívül...
Akkor határozom el, hogy regényt írok a fiatal Cioranról. „Semmi rossz nem lett volna abban, hogy én fiatalon meghalok” – mondja Fejtőnek egy interjúban „Huszonöt éves koromban már megírtam románul egy könyvet.” Legalábbis, ha ő a főhős, szabadon meríthetek korábbi és későbbi vélekedéseiből, szeszélyes, hiú, öntetszelgő és öngyötrő, pimasz purpárléiból, s nem kell mindezt különböző „posztavantgárd” gesztusokkal álcáznom. Nem beszélve arról, hogy nem szükséges a világfájdalmat éppen átélő, „beteljesítő” hősöm szellemi habitusának kitalálásával töltenem a drága időt, csupán a helyszíneket kell beállítani. Tehát a helyszínrajz, a nagy topográfiai részletezések, a környezet! A két világháború közötti. „Nagy-Románia”, ennek is a szellemi élete, a kultúra előzmények nélküli felszikrázása, izgalmas, példátlanul telített szellemi alakok egymás melletti jelentkezése s időnként felfoghatatlan hisztériájuk, ami nyilvánvalóan egyszerre fakad kultúrájuk előzménynélküliségéből, a paraszti románság gyötrő időélményéből s felfogásuk eklekticizmusából, meg egyfajta átélt, átérzett, megszenvedett elkésettségérzésből!
Eliade önéletírásában imigyen fogalmazza meg nemzedéke alapkérdését. „Az volt az előérzetem, hogy nincs több időnk. Nem egyszerűen a számunkra kiszabott időnek, hanem egy fenyegető korszak eljövetelének érzete volt ez (a «történelem terrorjának» ideje)... Ez nekem személy szerint azt jelentette, hogy «sietnem» kell, ki kell mondanom sebesen mindazt, amit a hátralévő időben égetően fontos és lehetséges kimondani.”
Nos, nyilvánvaló, hogy a fiatal, lobbanékony, lázas tervek, ötletek gyűrűjében sínylődő Cioran is – joggal – úgy érezheti, megmérgezi ez a szellemi légkör. Könyvében kulturális ádámizmusról értekezik, ami magyarul: a román kultúra teljes és tökéletes előzménynélkülisége. Hogyan lehet valaki román? – kérdezi gyötrődve évtizedekkel később a La tentation d’exister (A létezés kísértése) egyik alapesszéjében (Rövid tanulmány a végzetről): „Azt hittem, s talán nem is tévedtem sokat, hogy a barbárok seprőjéből, a nagy inváziók selejtjéből származunk, azoktól a hordáktól, amelyekből már elszállt az erő ahhoz, hogy bevégezzék menetelésüket Nyugat felé, s ezért leroskadtak a Duna és a Kárpátok mentén, hogy meglapuljanak, aludhassanak; a Birodalom végein megtelepedett dezertőrök; semmi latinsággal álcázott csőcselék. Ilyen a múlt, ilyen a jelen. És ilyen a jövő is. Minő megpróbáltatás ifjúi gőgömnek. Hogyan lehet valaki román? Olyan kérdés ez, amelyre nem volt más válaszom, mint az állandó gyötrelem. Gyűlöltem az enyéimet, a hazámat, az önnön tompa kábultságukba szerelmes időtlen parasztokat, ahogy lerí róluk a bárgyúság, belevörösödtem a szégyenbe, hogy tőlük származom, megtagadtam őket, nem kellett kicsinyes, földhözragadt örökkévalóságuk, megkövült lárvabizonyosságuk, nem kellettek földmélyi álmaik.” (Közbevetőlegesen az ilyesfajta passzusok nyomán teljesen jogos Gáll Ernő párhuzama: „Az önemésztő szenvedély legmagasabb fokán kimondott verdiktumai Ciorant ahhoz az Ady End

réhez közelítik, aki – Berzsenyi, Kölcsey és Széchenyi hagyományát is folytatva – az ótestamentumi prófétákhoz hasonlóan, a nemzet vétkeit, erkölcsi romlását és eltévelyedését ostorozta.” Csupán a két író alkata különbözött, Cioran ugyanis Caragialéhoz és Urmuzhoz hasonlóan (filozófusként!) mindig is a létezés abszurd, s ezért kimondottan-kimondhatatlanul roppant nevetséges voltából indul ki. Számára a lét csupán egy kretén tréfa, s ezen belül átéli ama gyötrelmeket, amelyek a románság körébe vetették őt, noha elmondhatná Ionescóval, ha franciának szülétek, zseni lehettem volna! Ahogy Matei Călinescu rendkívüli elemzésében felismeri: Cioran pesszimizmusát a dolgokat könyörtelenül a maguk jelentéktelenségében vizsgáló szarkasztikus és vad – „abszurd”

– humor színezi, ami viszont Becketthez közelíti őt... Ady még átélheti és kifejezheti legfontosabb felismerésének – „minden egész eltörött” – tragikumát, az abszurd felé hajló Cioran számára viszont már nem létezik „tiszta” tragédia, ő „a világot és a létezést a tragédia halála után ránk maradt vékony fénysugárnál, a meghaladhatatlan farce fényénél” szemléli, hogy újra Matei Călinescut idézzük...)
De hát milyen is volt testi valójában – e világi földi vonulása közepette ama szépreményű ifjú, aki „minden fronton” már-már caragialés szarkazmussal és kegyetlen következetességgel támadja mindazt, amit a románság szellemi kultúrájának értékei között tartanak számon. Így átkosnak és botrányosnak tartja a Bárányka világszemléletét (!), a nemzeti eltévelyedésnek fatalizmusát, s a sorssal való szembeszegülés – önmagunk megteremtése – programját hirdeti meg; ezenközben bevallottan rajong a felsőbbrendűnek tartott „vezérek”, diktátorok iránt, hiszen vaskézzel szabhatnak új irányt a dolgoknak, és – horribile dictu – Caragialét és Urmuzt is meghaladva eleve „leírja” az öregeket, mindazokban hajlandó bűnbakot és a nemzeti haladás kerékkötőit és gátjait látni és láttatni, akik betöltötték a negyven évet. A társadalmi mobilitás lelassulásának, veszteglésének minden okát, az állam működési zavarait az öregek puszta létében látja. És így tovább. Nos, íme, hogyan jellemzi ifjúkori önmagát egy Fejtő Ferenccel folytatott nyolcvanas évek közepi beszélgetésben: „...fiatal voltam, és buzgott a vérem, no de hát mit lehet kezdeni egy kisvárosban, ahol mindenki mindenkit ismer. A városka főterén, középen állandóan ott posztolt egy csendőr, fekete pont az agytikkasztó kánikulában. Egy napon odamentem hozzá, és azt mondtam neki: – Hallja, uram, nem vagyok idevalósi, és egy nőre lenne szükségem. – Úgy válaszolt, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne: – Hát persze hogy lehet nőt találni, az egyetlen városi szállóban tartózkodik. Csak éppen most távol van, ezért egy másik nőt szerzek magának, az illető férje messze van, innen tíz kilométerre dolgozik. – Megköszöntem a segítőkészségét, és azt mondtam: – Tudja, én itt a nővéremnél lakom, s az egész ügyet feltűnés nélkül kellene csinálni. – De miért feltűnés nélkül – kérdezte –, hiszen ez egészen emberi dolog. A csendőr észjárásában román és magyar bölcsességet fedeztem fel, humort és végtelen sok charme-ot.” Ha ehhez még hozzávesszük a nemrégen Gabriel Liiceanuval folytatott tévéinterjújának ama vallomástöredékét, hogy fiatal éveiben nem bírván a lelkére zúduló kelletlen aggályait és kínzó rögeszméit, a lét elviselhetetlen könnyűségeit, minden nap berúgott, máris előttünk áll a vidéki (erdélyi) papfiú, jövendőbeli regényem hőse!...
Ha Eliade „nincs idő”-vallomását párhuzamosan olvassuk Cioran szintén idézett mit is jelent románnak lenni? gyötrelmes és önkínzó vallomásával, máris előttünk állhat valami ama harmincas évekbeli szellemi csillogásból, amelyről már írtunk.. Matei Călinescu így foglalja össze: nyilván „kitalált” kulturális hagyományról volt szó, de „... ez a hagyomány a Nyugat legfőbb nemzeti hagyományainak a szintézise volt, azok elfajzásai, tévelygései és történelmi előítéletei nélkül. Így – főleg kulturálisan – Románia egészen közel járt megújulásának céljához, éppen abban a pillanatban, amikor a történelem terrorját a történelem-utániság csak a nevében más, és ha lehet, még nagyobb terrorja váltotta fel.” Csakhogy veszélyek a szinkronizációban is adottak voltak: a felzárkózás egyként jelentette „a nyugati modernséggel és a nyugati ellen-modernséggel való egy szintre kerülést, beleértve azokat a szélsőjobboldali mozgalmakat is, amelyek a fasizmushoz, a nácizmushoz vezettek. És elfelejthetjük-e, milyen szerepet játszott Románia politikai kultúrájában, a politikai valóságban az idegengyűlölet, pontosabban az antiszemitizmus a maga borzalmas következményeivel?”
Nos, csak látszólag tértünk el a tárgytól, íme, milyen „tétjei” voltak a kulturális felzárkózásnak, a szinkronizmusnak, s milyen veszélyei. De vissza Cioranhoz, aki végül is „férfihoz”, „önmagában bízó szellem”-hez méltóan dönt, nyelvet és hazát cserél férfikora delén, ha szívet nem is. Ez azt is mutatja, hogy bőréből, „sorsából” senki nem bújhat ki: franciául írott csillogó esszéiben is újra meg újra ifjúkora gyötrelmes érzései térnek vissza, de most már az elmúlt évtizedek iszonyú tapasztalatainak, tanulságainak fényében. (Gondolom, annak a taglalása, hogy Cioran a „Vezért” Ifjúkorában sem Gheorghiu-Dej vagy pláne Ceausescu elvtársakban látta és láttatta, teret sem érdemel, hiszen nyilvánvaló. Tapasztalta ugyanis, hogy milyen végzetes katasztrófát jelent (volt) népe számára a történelem újabb terrora. „A valóságban – mondja Fejtőnek – az oroszok nem valamilyen civilizációs feladatban hisznek, hanem abban, hogy dekadens népekkel van dolguk, az ó örökségüket kell átvenniük.” Hitler és Mussolini esetében „..barbárok kitöréseiről volt szó. Abszolút agyrém volt azt képzelni, hogy a Herrenvolk eszméjére világbirodalmat lehet építeni. A kommunisták rendkívüli ügyessége abban rejlik, hogy ők az egyenlőség eszméjének segítségével kívánják uralmuk alá hajtani a világot. Ez zseniális gondolat, s megbabonázza a legutolsó barbár elmét is. Nem lehet uralkodni a világon, ha azt hajtogatjuk, hogy minden ember alacsonyabb rendű. Az a tény, hogy Hitlernek sikerült Németországot, Európa legcivilizáltabb országát öngyilkosságba hajszolnia, bizonyíték e tétel őrült diabolikus kettéhasítása mellett.”
A beszélgetés után alig két esztendővel eljön az igazság éve KözépKelet-Európában, hogy elvakítson, s pillanatokra megsemmisítse szörnyű kételyeinket. Most viszont, amikor a halálos(-nak tűnő) csapás után ocsúdó „baloldal” és a vackából előmászó „jobboldal” készülődik a térség államaiban kialakuló törékeny demokráciákat összeroppantani, egyre aktuálisabb lesz Musil. „Itt mindig mást csináltak, mint amit gondoltak, vagy másképp gondolkodtak, mint ahogy cselekedtek” – írja, lám, szép és „haladó” hagyományokra visszatekintő kelet-közép-európai szkizofréniánkról. Hamar kiderült mindenesetre, hogy jobboldali és baloldali extremizmusok között mifelénk nincsen is olyan nagy különbség, hogy a szociális demagógia bármikor hathat az elégedetlenkedő és politikailag tájékozatlan tömegekre. Az igazság éve után sajnos nem a várva várt jogállamok jöttek létre, hanem többé-kevésbé újra államosították a jogot, sőt államonként és nemzetenként váltakozó intenzitással, de újra a naponta szeszélyesen váltakozó faji közérdekekhez szabják a törvényt! Ebben a periódusban, illúziónk múltán, még a legelején kezdte közölni a kolozsvári Nu című ellenzéki lap Cioran Románia színeváltozása című könyvének bizonyos inkriminált részleteit, köztük a magyarokról szóló eszmefuttatásokat is. A „számunkra” nem kimondottan kedvező csípős és bevallottan elfogult, nemegyszer őszintén rosszmájú, sőt rosszindulatú megjegyzéseket a szerkesztők azzal magyarázták, hogy igen, de Cioran a románokról is, né, miket írt! még ilyenebbeket! és így tovább, ahogy az már tájékozatlan, felkészületlen és előítéletektől terhes szellemi életünkben történni szokott. Cioran egy hozzá intézett levélre jellemző módon úgy válaszolt, hogy lám a Balkánon még mindig ismeretlen a szerzői jog fogalma, a szerkesztők pedig a tudta nélkül ragadták ki ifjúkori könyvéből a passzusokat, s engedélye nélkül közölték, közben ő ugyanis rájött, hogy ezek a fejezetek ,,divatjukat”(?!) vesztették, ezért betiltja forgalmazásukat, ez irányban már kiadójánál is intézkedett.
Hát nem tragikomikus mindez? Méltón életünkhöz és szellemi körhintáinkhoz?
Idéztünk már bőven abból a kételyhalmazból, amelyet Cioran bocsájt ki önmaga ifjúkori sérülésekkel terhelt neurotikus „lelkéből”, amikor azon kezd töprengeni, hogy mit is jelent, ha valaki román? Ha ezen öngyötrő vallomások ellentmondásosak, pláne hogy ellentmondásosak észleletei a környező népekről, „rólunk, magyarokról” is!... A Histoire et utopie (1960) című könyvében újra visszatér dicsérő jelzőkkel halmozottan a magyarság. Cioran üdvözli az ötvenhatos magyar forradalmat, bár meglehetősen ellentmondásosan magyarázza. Mélyen bevilágít mindez előítéletektől terhelt gondolkodásmódjába, amely újabb és újabb román szellemi generációk gondolkodásmódját formálja. A magyarok urak voltak, s már csak ezért sem tűrhették a sok évszázados gazda-szerep után az alkatuktól és habitusuktól idegen kommunista elnyomást. Aki ismeri a parancsolás gyönyörűségét – fejtegeti körülbelül Cioran –, az már megízlelte a szabadság édességét, s ha ideig-óráig járomba is hajtható, az első adandó alkalommal megpróbálja lerázni azt...
És így tovább. Hogy mindez leegyszerűsíthető, hogy gyermekkori emlékek, vélt vagy valódi sérülések kozmikussá növesztéséből fakad? Hogy mindez előítélet? Az eklektikus kultúrákban, így a románban is működő bűnbak-képző mechanizmus kivetítése? Hogy a magyarságot nem lehet(ne), nem szabad(na) ennyire egyoldalúan... ennyire sematikusan.. ennyire elfogultan... ennyire előítéletektől terhelten...
Mielőtt arra a kérdésre válaszolnék Makkai kapcsán, hogy miért lehet azt, amit tulajdonképpen nem lehet – azaz mit jelent erdélyi magyarnak lenni, hogyan lehet valaki kisebbségi magyar?!? –, azt tanácsolom magamnak is házi használatra, hogy ne állandóan és lelkesen, az események által felcsigázva abból induljunk ki, ami számunkra kedvező, hanem abból, ami van!...
Íme, ÍGY látja Emil Cioran, a század egyik legfigyelemreméltóbb román szelleme a magyarságot. Nem egy észrevétele egybecseng a nála „földhözragadtabb”, de nem kevésbé elfogult horvát Krleza nem egy megállapításával.
Inkább az lehetne a kérdés: ha ez valóban így van, miért van így? Azaz ha minket így látnak – láthatnak, láttatnak –, miért lássuk ml másként magunkat? És így tovább... „Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban (? – B. L.) haladjanak, nagy igazságoknak (!!! – B. L.) jöhet a nyomára.” (Örkény)
 
 
Emil Cioran
ROMÁNIA SZÍNEVÁLTOZÁSA
részlet
Románként nehéz tárgyilagosnak lennem a szomszéd népekkel. Vagy hoszszabb ideig, vagy csupán egy történelmi pillanatig, de mindannyian uralkodtak rajtunk. A szégyenünk maradt, annál is inkább, mert minderre szinte lehetetlen felmentő magyarázatot találni. Innét az értetlenség, sőt a megvetés irányukban. Különben a magyar lélek annyi összetevője akár végtelen rokonszenvet is kiválthatna belőlem, mégsem vagyok képes a legparányibb kapcsolatba is lépni a magyar néppel, a történelmükkel. Néhány éve egy csendőrőrmestert pillantván meg a pesti utcán, megrendített, hogy bajuszának árnyéka ezer esztendeig Erdély fölé vetülhetett, e szomorú jelenség érttette meg velem, hogy minékünk, románoknak, miért is nem volt európai hivatásunk.
Európában egy sziget a magyarság. Noha. ahogy tudtak, részt vállaltak a kontinens gyötrelmeiből, részvételük soha nem volt teljesen őszinte. A spengleri teória, az ún. eredeti lélekről sehol nem bizonyítódik nyilvánvalóbban a művelődéstörténetben, mint éppen a magyarság esetében. A kultúra minden formájában meg tudták őrizni a kezdetek lüktetését, túl sok minden rejtőzik a magyar lélekben ahhoz, hogy Hungária több legyen, mint lélek.
Vannak emberek, akik megvetik a magyar zenét. Azt mondják, túlságosan egyhangú. Válaszom, valóban aligha létezik monotonabb muzsika. De mégis, mitől van az, hogy a visszatérő motívumok mégsem fárasztanak, mint a keleti zenében? Nem tudom. Talán a szomorúság különféle tonalitásai miatt? A keleti muzsika jajkiáltás egy kozmikusűr előtt. A disszonanciák könyörögnek valamiért, a szív fájdalmai mintha el akarnának jutni valahová. Ez a zene – hívás. A lehetséges válasz kiküszöbölheti rejtelmeit. Mert ki is válaszolhatna? Az a világ, az űr? Borzongása semmitmondó
Gondoljátok viszont végig mindezt a magyar zene vonatkozásában, amely nem akar elérni egyáltalán sehová. Olyan szomorúság árad belőle, ami szüntelenül táplálja önmagát. A prekulturális varázslat, az egyszerű eszközök, az ornamentika hiánya, mintha a vér jajkiáltásait fejezné ki. A stilizálatlan, biológiai melankóliát, amely mintegy törvényesíti önnön hullámzásait az anyag luxusán át. A monoton és elnyújtott fragmentumok, mintha a szív valóságos „lelombozódását” példáznák, mindenesetre közelebb állnak hozzá, mint a gyászzene hamujához. Akinek alkalma volt már fáradtan hallgatni Bach Zenei ajándékát, nem létezik, hogy ne érezte volna pillanatokra az égben eltemetve önmagát. A fáradtság a zenei szándékok foglyává tesz, a szomorúság zenévé válik.
Hasonló pillanatokban hallgassatok magyar kesergőket, figyeljétek a melankolikus fuvallatokat, s a csárdás frenetikus „helyreigazításai” nélkül is megérzitek, hogy nem érdemes másutt meghalni, csupán szomorúfűzek alatt.
Hiszem, hogy mindenkiben ott bujdokol ama bánat, amely nem táplálkozhat csak önnön tartalékaiból. És amikor nem álmodsz a mélakóros Schumannal,
talán a puszták zenéje segíthet, marcangotásaival, sirámaival.
Nem létezik muzsika, amelyben elementárisabban fejeződnének ki a világ könnyei.
Többször eszembe jutott. Erzsébet császárnő, aki csodálója volt Hungáriának, tudta, az egyetemes önzésen túl létezik a világon a szomorúfűz is... Vagy gondoljatok Jardin de Bérénice vallomásainak ama részleteire, ahol a szélsőséges meditáció, az egyedüllét és a megbánás könnyei után sóvárog. Így szembesülhet a legkifinomultabb elvágyódás a turáni lélek zugaiban bujkáló nyugtalansággal.
Keyserling arab, orosz és argentin szomorúságról értekezik. Hogyan feledhette ki a magyarokat? Ez az egyetlen nép Európában, amelyik megőrzi a dionüszoszi elragadtatások mámorát. Aki látott már magyar kocsmát, a benne szomorkodó alakokkal, akik teljesen átadják magukat az ital őrjöngéseinek, nem titkolhatja rokonszenvét e primitív és a mi életstílusunktól annyira idegen lelkek iránt. Mit is kerestek a magyarok Európában? A magyaroknak nomád ösztöneik vannak. Letelepedvén, megmaradtak ugyan egy zárt térségben, de nem tudják elfojtani elvágyódásuk nosztalgiáit. A mezőgazdaság, a pásztorkodás nem felel meg barbár lelküknek. Tér utáni vágyuk legtisztábban az üvöltésben fejeződik ki. Az egyetlen nép, amelyik még képes üvölteni. Az üvöltés kétségbeesés a tér előtt. Ezért legyenek bár vigasztalanok lapályon avagy hegycsúcson, az üvöltés tűnhet egyetlen vigasznak a végtelenség kísértéseire. Sajnálom azokat, akik nem lelik önmagukat a magányban. A természet éppúgy megbolondíthat, mint az ember, az előbbi végtelenségeivel, míg az utóbbi a közhelyeivel. A magyar sírás forrása az ösztönös bánat. A tér végtelen mohósága hosszú, monoton ismétlődésekben elégül ki, mindez automatikusan ébreszthet rá újra a tér végtelenségeire. A melodikus huzavona a tér végtelen struktúráiban rejtőzködő meghatározatlan haladás adekvát kifejeződése. Hungáriához köt minden hiábavalósága, a politikai sorsából hiányzó komolyság, a szív mindenkori szomorúsága. Jó. hogy miközöttünk léteznek népek, amelyek képesek másnak lenni, amelyek primér helyzetük foglyai. A magyar kultúra egy eredeti és dacos lélek kifejeződése. A történelmi elrévedezések állandóan visszapörgetik, kik is voltak ők kezdetben. Ezért nem létezett Magyarország soha ténylegesen a történelemben, zenéjén keresztül idegenedett el sorsától, amelyet anélkül élt meg, hogy Európa akarta volna...
Bogdán László fordítása
 

Moldvai paraszt és parasztasszony a XVIII. század végén