Emil Cioran
ROMÁNIA SZÍNEVÁLTOZÁSA
Két részlet a Schimbarea la faţa a României című könyvből
 
Bármilyen hőfokon és bárki értelmezné, a román kultúrának van néhány jól meghatározott vonulata, amelyen nem változtathat semmilyen tartalmi egység, legyen az bármennyire változó és divergens. Mivel egy kultúra részesei vagyunk, és ennek folyamatába kapcsolódunk be, tevékenységünk beleillik egy olyan keretbe, amelyről lehet, hogy semmit sem tudunk, de ez mit sem változtat létezésén. Tulajdonképpen annyit tehetünk, hogy a tökéletességig fejlesszük a bennünk rejlő tendenciákat, amelyek bukásunk következtében megvalósulatlanok maradtak. Nem marad más hátra, minthogy nekilássunk felfedezni önmagunkat.
A román létforma egészét a pillanat géniusza uralja. Hasztalan próbálkozás szellemünket a tudatos felkészülést és folyamatos erőfeszítést igénylő konstruktív tevékenységre nevelni. A pillanatnyi ihlet a mi igaz törvényünk. A román szereti a fordulatot, azaz a dolgok folyamatában rejlő következetlenséget. A legnagyobb gyötrelem számára egy katedrális építése lenne; a dolgok felfele törekvése, a természetes felemelkedés-igény teljesen idegen géniuszunk számára. A román templomtornyok nem az égre támaszkodnak, mint a gótikusak, hanem a templom testére; úgy tűnik, megelégednek azzal, hogy valahol egészen közel van egy földdarab, melytől nem ajánlatos eltávolodni. A katedrális válasz minden egyes kérdésre, melyet Isten tett fel az embernek. Azt bizonyítja, hogy teremtő és teremtett közti különbség nem végtelen, és hogy végül is találkozhatnak valahol a magasságban. A katedrális végső értelme Isten kihívása, megidézése. Vannak tornyok, melyekre az ember nem merte felírni: meddig leszel még Isten, Uram? Minden műalkotás, melyet az ember Isten magasztalására alkotott, tulajdonképpen az emberi nagyság bizonyítéka, és nem az istenié. A torony körvonala a sötétedő égen az emberi tragédia vagy végtelenség jelképe.
Számos templomocskát építettünk a múltban, mind szomorúak és kicsik. A hit rögtönzései. Ştefan cel Mare időnként kegyességet gyakorolva sok kis templomot építtetett, apró és megkeseredett imaházát a világtól való visszavonulásnak, de egyetlen monumentális építményt sem, amely megerősíthetett volna egy életérzést, és megadhatta volna neki a drámai és megindító végtelenség érzését, mely minden gótikus térben elárasztja a lelket.
Nemcsak a hordák gyakori betörése, hanem egy belső, szerves ráhangoltság is oka annak, hogy a románok rejtekhelyekre, kiszámíthatatlan völgyekbe, a természet sötét zugaiba telepítették falvaikat. Hasonlítsuk öszsze ezt az életérzést azzal, amely arra ösztökélte a germán sarjakat, hogy magányos sziklákra építsék burgjaikat, hogy vérük erejét kőfalakba és sziklatömbökbe foglalják. Végtelen szomorúság fog el, valahányszor arra gondolok, hogy több mint ezer éven át, hogyan bujkáltunk az erdőkben és hegyekben, az ellenségtől való félelem, azaz a saját félelmünk elől. Nincs ellenség, csak a félelem, amelyből születik. Sok ellenséget akartunk mi magunknak! Falakat kellett volna emelnünk magunk köré, egy világot kellett volna alkotnunk, sorsunkat kőbe kellett volna faragnunk. Így azonban semmi súlyos sem maradt múltunkból. Hiába keresem a romok méltóságában. Moldva várai nem vigasztalnak, a románok úgyis a hegyekbe menekültek.
A valamivéválás felemelő érzésének, az alkotói lendület természetes alakulásának a hiánya az oka annak, hogy a román kultúra az azonnali kultúrája lett. Itt és most történik minden. Eligazodni a lehetőségek között, íme, az életről való körülményes látásmód imperatívusza. Az akkor és az ott, vonatkozzék bár a múltra vagy a jövőre, a szükségszerűség birodalmát képezi, melyben az emlékezés semmit sem enyhít, s az akarat csak eredménytelenül szólhat bele a jövő alakulásába. Úgy tűnik, a románok túlságosan jól megértették azt, ami visszavonhatatlan és emberfeletti az idő és tér létében.
Minden nagy kultúra az idővel és térrel való győzedelmes harcból született. Az imperializmus, mint a nagyvonalú politikai stílus elsődleges kifejezése, nem más, mint a tér megvetése, megsértése. A területek birtokba vétele az anyagi világ ellenállásának megtörésére irányuló égető és bűnös vágyat fejezi ki. A tér elleni lázadás az imperializmus titkos hajtóereje. Az utolsó katona is, aki imperialista eszmét szolgál, jobban sóvárog a tér után, mint a legszenvedélyesebb geográfus. A román katonák lábnyomait meg kellene csókolni.
Vagy gondoljunk csak az idővel való szembenállásra, azokra az emberekre, akik sorsukat a nagy kultúrák kezdetekor, vagy azok csúcsain formálták. Vajon azok, akik megismételhetetlenül egyedi stílust kényszerítettek a világra, nem érezték-e úgy, hogy energiájuk határtalan, és nemcsak arra képes, hogy kihasználja a pillanatot, hanem arra is, hogy legyőzze azt, hogy felemelkedjen a pillanatok tetemein? Nem kényszerítettek-e térdre jelent és jövőt azon igyekezetükben, hogy új formát adjanak az életnek? A nagy kultúrák az idő ellenében dolgoztak. Minden lendület által csökken az idő ellenállása, annyira, hogy a felette aratott győzelem a szellem életképességének határozott jele.
Tér és idő leegyszerűsíthetetlenségét és visszavonhatatlanságát nem ismeri az az áradat, amely a nagy kultúrák sorsa. Az idő sorsszerűségének tudatában egyetlen nép sem csinált volna forradalmat, és hadat sem viselt volna, ha a tér távol állt volna belső irányultságától. A kultúrák teremtő ereje hozta létre mindegyikük terét és idejét.
Mivel mi, románok nem tettük próbára magunkat a térrel és idővel való harc tudatalatti folyamatában, nincs saját arculatunk. Nem vetítettük ki magunkat objektív formákba, így nehezen tudjuk megmutatni, ismertté tenni magunkat. Alakunkat az idő és tér függvényében határozzuk meg. Az előbbi annál gazdagabb, minél személyesebben fogadjuk ez utóbbiakat magunkba.
Románia hibája az, hogy túl hosszú ideig maradt meg lehetőségnek, rendszeresen késlekedett történelmi aktualitássá válni. Ilyen körülmények között hogyan alakíthatott volna ki egy arculatot? Hol van a stílusunk? Létezik-e egyetlen sajátos építészeti jeggyel bíró román város? A parasztnál maradtunk, és nem tudtuk, hogy a falu sohasem lépett be a világba.
A románok úgy éltek ezer évig, mint a növények. A növényi fejlődés határozta meg életük ritmusát. Mint a növény, ami fölött történik minden, úgy volt a román is, minden fölötte történt, úgy a biológia, mint a történelem. Egy parasztokból álló népnek igen kényelmes volt nem beleszólni a világ menetébe. Nincs olyan nemzet, mely inkább beletörődött volna a halál előtti lemondásba. A tragédia forrása a halál elleni elkeseredett és felesleges tiltakozás; ez gyakorlatilag sehova sem vezet, de egy végtelen érzésből születik, és egy másik végtelen érzéshez vezet. A románok úgy viszonyultak a halálhoz, mint a törőkhöz, elfogadták. És ez annyit tesz, hogy adót kell fizetni neki.
*
Formák, azaz Európa nélkül (leszámítva ennek szubsztanciáját) egész Románia más sem lenne, mint kulturális megérzések összege. Ezek hoztak felszínre és mozgattak meg annyi megsejtetlen energiát, amely által az utóbbi évtizedek megvalósítása – legyen az bármennyire külsődleges és felszínes behoz valamennyit az évszázadok aluszékonyságából. A nyugati forma és nem a keleti alap mentett meg minket. Európa peremén, a legnyomorultabb szellemi légkörben, nem is Keleten és távol Nyugattól, egyetlen kiutunk a nyugatra, akarom mondani, a mi kikeletünkre irányított tekintet volt. Nehezen képzelhető el, és nehezen érthető meg, hogy léteztek olyan ideológusok, akik a ml úgynevezett Keletünkben valamilyen hiteles eredetiséget láttak. Nem vették észre, hogy Délkelet-Európának van az egyik legjelentéktelenebb szellemi hagyománya? Az egyik legnagyobb átok a délkelet európai világhoz való külsődleges és földrajzi tartozásunk. Kisázsiai kultúrköz, török és görög eredetű szokások, a bizánci kultúra agóniája, mely képtelen életet lehelni a szellembe, mindezek a balkáni átok olyan összetevői, melyektől a jövőnek kell megmentenie minket. Kelet felé való tájékozódás? Igen, ez a mi bűnünk, ez a ml évszázados fekélyünk. Mert nem a sajátos keleti szellemiségről van szó, melyhez semmi affinitásunk, hanem a kisázsiai hatásokról és a szellemi perifériák központjáról, melyet Balkánnak nevezünk, ahova a nagy szellemi lélegzeteknek csak a visszhangja jut el. Románia meg kell hogy szabaduljon a délkeleti örökségek láncaitól. Kiaknázva a modernségre való hajlamait, először kívül fog fokozatosan megváltozni, hogy aztán később megszilárdítson egy belső magot.
Mit tanulhatnánk eme világrész sötét hagyományaiból? Szegény népek, akik megpróbáltak eljutni valahova, hogy aztán semmit se valósítsanak meg! A török imperializmus a történelem szégyene, a szellem visszája. Egy ország, amely annyiakat leigázott, hogy mást se hagyjon maga után, mint pusztaságot és sötétséget Törökország őrült hatalma felelős a történelem törvényszéke előtt ezen vidékek sötétsége miatt. Senki sem fog vigasztalni azért, mert annyi ideig kellett harcolnunk és védekeznünk egy ilyen tehet ségtelen nép ellen, mely Európában csak egy füstfelleget hagyott maga után A román nép legszomorúbb és leggyalázatosabb emléke a török. Elárasztották a mi keserűségünket egy olyan fokú őrültséggel, amelyre csak a történelem által ismert legsterilebb imperializmus képes. Eltörölhetetlen szégyen számunkra, és persze Európa számára is, hogy a törökök átlépték a Dunát. Egyetlen eszmét, leheletet, új lüktetést sem hoztak. Jobb, ha nem is gondolunk a múltunkra. Méghogy évszázadokon keresztül Konstantinápoly volt életünk eszményi pontja, elborzaszt mindaz, amit az elkeseredett viszszatekintés felidézhet. A bizánci kultúra nem volt más, mint egy fekete hullám, mely eltakarta a napot, nemzeti nyomorúságunk súlyos gyásza.
A nagyvonalú politikai érzék hiánya jellemző erre a „Keletre”, amit az iránta érzett gyűlölet kell hogy rendszeresen kiirtson belőlünk. Hogyan tanulhatnánk meg ilyen sarjaktól a nemzetté válást! Egyetlen elfoglaltságunk a nyugati világ kialakulása kell legyen. Minden, ami keleti, „apolitikus”. A történelem babonája helyezi Nyugatot a figyelmünk központjába. Románia csak a politikusan gondolkodó nemzetektől tanulhat. Elpusztulnék a bánattól, ha Románia – a sors iróniája folytán – a bizánci kultúrát újítaná fel a jövőben. A Francia Forradalom egyetlen sikolya végtelenül nagyobb késztetés számunkra, mint az egész bizánci szellemiség egy helyen. Mert ha semmit sem fogunk tanulni a nagy nemzetek mértéktelen lendületéből, akkor nem marad más hátra számunkra, mint eltemetni lelkünket templomaink füstös falai közé, és sóhajok közt múlni ki azon idióta szentek lábainál, akik elűzték a nép unalmát egész sanyarú múltja során.
NAGY IMOLA fordítása