Lucian Blaga
Lucian Blaga
AZ ALÁSZÁLLÓ ISTEN
Részlet a Kultúra trilógiája (Trilogia culturii) című műből.
Ideje, hogy másfelől is foglalkozzunk a keresztény szellemiséggel, beszélnünk
kell a kereszténység és a transzcendencia valódi viszonyáról. Noha dogmatikai
szempontból nincs lényeges különbség közöttük, helyszínektől és korszakoktól
függően a transzcendencia eltérő megítélések alá esik. A keresztény szellem
szétágazása aligha csupán dogmatikai színezetű. „Stilisztikai” indokai is
lehetnek. Valóban, a transzcendens vonatkozásában előtérbe kerül egy
stilisztikai természetű meghatározó, amely számottevő különbségeket
szül. A legtöbbször ezek a helyhez és időhöz szorosan kötődő stílusjegyek
fontosabbak, mint a metafizikai rétegek. Szüntelenül működő, felmérhetetlen
hatású meghatározóról van szó; túlvezet mindenféle metafizikán, jelenléte
önkéntelen, de kiiktathatatlan, lappangó; az emberi alkotások valamennyi
területén kimutathatóan jelen van.
Most egy olyan műalkotással szeretnénk foglalkozni, szem előtt tartva az
előzőekben leírtakat, amelytől senki sem tagadhatja meg az idők folyamán
kivívott dicsőséget, és amely – véletlenszerűen vagy a történelmi és földrajzi
helyzete miatt – a ml román kultúránkban is fontos szerepet játszott. Jelképes
módon igyekszünk behatolni a fenséges Hagia Szófia épületébe. Csábítanak és
ösztönöznek az eddigi foghíjas értelmezések; ezek, legalábbis amelyekről
tudomásunk van, félrevezetők, mindenképpen hiányosak, elodázzák a lényeget.
Szűkítsük le ismereteinket a keresztény építészet három irányzatára: a román
korira, a gótikára és a bizánci stílusra. Metafizikai síkon feltárható
mindegyik rejtett tartalma. Kérdésünk az, hogy miféle transzcendencia –
élményről vagy milyen metafizikai szemléletről tanúskodnak, különösképpen a
monumentális egyházi építészetet vizsgálván. Építészeti formák metafizikáját
kutatva nem csoda, ha templomoknál kötünk ki. Az egyházi építészet köztudottan
– a szigorúan vett emberi szükségleteket nézve – inkább, mint minden más, az
önkéntesség és ingyenesség otthona. Gyakorlati szempontok, önös érdekek alig
fertőzik, szabadon alakulhat az emberek lakta földön, csupán egyetlen
parancsnak engedelmeskedik: a művészet az emberbe ojtott lélek konkrét
kifejeződése legyen! Az egyházi építészet szinte tökéletesen azonosítható azzal
a művészeti törekvéssel, amelyben az anyag majdnem kizárólag a szellem
kisugárzásának minősül. A közönséges lakóház vagy vár, az alkalmi jellegű
építészet, architektúráját tekintve, rengeteg engedményt tesz az emberi létezés
önfenntartó ösztöneinek. Ám kanyarodjunk vissza a kiinduláshoz. Milyen
metafizikai mozgatói vannak a megnevezett stílusoknak?
A román kori bazilikát szigorú formák jellemzik. Sajátos a négyzet, a téglalap.
Feltűnő a súlyos, egyenes mennyezet, vastag kőlapként visszafordítja a
tekintetet, meghiúsítja a magasba, az emberfölöttibe tartó repülést. A tekintet
kitartóan, már-már erőszakosan tereltetik, nem fölfelé, hanem előre, az oltár
irányába. A masszívan felsorakozott oszlopok szélesen támaszkodnak a földre,
zordak és dísztelenek, mintha a szentély felé igyekvő zarándoklatban váltak
volna mozdulatlanná. Az ősi román kori templomnak kijelölt középpontja van, a
szerkezet valamennyi eleme afelé konvergál, maga az oltár is, ahol a pap
misézik (Paul Brandt: Sehen und Erkennen). Ily módon szolgálja a tér
tagolódása a szertartás mágikus eszméjét. Az emberfölöttinek felkínált szolgálatot
jelképezi a templomszerkezet, s nem magát az emberfölöttit, nem a
transzcendenst ábrázolja isten nincs jelen, de rávehető, hogy valamely váratlan
csoda képében megnyilatkozzék; az oltár előtt szolgáló pap mágikus erejével
megidézhető. A román kori templom a transzcendencia peremén őrködik. Építészeti
megoldásai a figyelmet az oltárra irányítják, legfőképpen pedig a szertartást
végző papra, hangsúlyozva annak fennhatóságát.* Mágikus ténykedését a pap
katonásan megszervezett földi körülmények között folytatja, a láthatatlan isten
szolgálatában, akinek megjelenése csoda formájában épp a pap celebrálta
szertartás erejének és hatásosságának a függvénye. A román kori ember
metafizikai értelemben istennel azonosítja a papot. Vagy pontosabban: számára a
pap isten pótléka. Transzcendencia-éhsége teljes mértékben kielégíthető ezzel a
szurogátummal. A román kori felfogás a papot központi szerephez juttatja,
hiszen ő a legfőbb hatalom birtokosa, amenynyiben képes az isteni szentséget
felmutatni. Ez a metafizika rejlik a bazilika építészeti jellegzetességeiben.
Megjegyzendő, hogy ugyanez a metafizika – nem annyira az istenség, mint inkább
földi helytartója, a pap szerepének taglalásában – lassan-lassan elvezet a
végtelenül szigorú katolikus társadalmi-politikai-vallási szerveződéshez,
sugallatából nyeri hatalmát a „pápai császárság”. Másrészt a román kori egyházi
építészet kialakulása egybeesik Szent Ágoston munkásságával, aki az egyházat
Isten földi birodalmának nevezte (De civitate Dei).
Egészen másfajta metafizika fedezhető fel a gótikus katedrálisokban. A gótika,
a maga absztrakt formáival, szárnyaló anyagtalanságával, égbe szökkenő
vonalaival, lecsupaszított ízületeivel, a végtelenben elvérző függőlegeseivel
mindenekelőtt a magasba vágyódó lélek külformája; az élet
transzcendentizálódásának, a valóság megváltoztatására irányuló törekvéseknek
és erőfeszítéseknek a szószólója. A gótika függélyes mozgalmassága az ember
belső felemelkedésének szimbóluma, a lélekben lel rá az ég egy darabjára.
Leghitelesebben talán a germán misztikával szemléltethető mindez. A gótika
embere úgy hiszi, ő is beléphet a természetfölötti birodalmába. A belső
megtisztulás és aszkézis meghozza a várt eredményt. A középkori germán
misztikusok így próbáltak felemelkedni az istenséggel való azonosulásig. A
gótika embere nem a perifériára állítja magát, ahogyan román kori elődje tette,
pótlékokat szürcsölve, hanem úgy érzi, hogy az önmagában önmagával megvívott
harcai talán utat nyitnak Istenhez, de mindenképpen vívnia kell, akkor is, ha
elvész.**
A vázoltakhoz igazodván végre térjünk rá tulajdonképpeni mondandónkra. A
bizánci stílus szemléltetéséhez a híres Hagia Szófia templomot hívjuk
segítségül. A templom eredeti ragyogását ma már nehéz rekonstruálni. Az anyag
nem szublimálódik a tartószerkezetek szárnyaló vonalaivá, mint a gótikában,
mégis könnyed és légies. Az építészeti elemek közt a kupola dominál, a
palástkupola, a boltozat, az ívek lekerekítettsége. Az egyenes, azaz a
vízszintes meg függőleges vonal önmagába gömbölyödik, feloldja a statikus
feszültségeket, hasonló funkciója nem volt sem a román korban, sem a gótikában.
Összegző benyomásként a Hagia Szófia sem vízszintesen nem terpeszkedik a
földön, sem függőlegesen nem nyúlik az égbe, önálló, önmagát határoló konstrukcióként
lebeg. Prokopiosz bizánci történész finom átéléssel írta le a Hagia Szófia
kupoláját: „Úgy tűnik, nem támaszkodik a falakra, hanem égi aranyszálon
függeszkedik” (Otto Wulff: Altchristliche und byzantinische Kunst). Prokopiosz
szavai az egész épületre érvényesek. A Hagia Szófia láthatatlan égi szálon
függ. A vízszintesek és függőlegesek kilépnek megszokott szerepükből, nem
támasztanak, nem emelnek, a háttérbe szorítják őket a szelíd boltozatok, az
összeölelkező ívek, belevesznek a mindenhol érezhető harmónia finom remegésébe.
A katedrális egy önmagával beteljesedett világ szemléltetője, nem rögzül
sehová, nem küzd semmiért, egyszerűen csak megmutatja magát. Valóban, e sajátos
építészeti eljárást eredményező világlátás magában foglalja az emberek közé
ereszkedő transzcendencia eszméjét, lehetségesnek gondolja, vagy inkább érzi az
égi kegyelem földi megtestesülését, az isteni megnyilatkozást. Ne feledjük,
hogy a templom építésének idején a keresztény világ isten eljövetelének
igézetében élt, átjárta őt a bizonyosság, hogy elérkezett vagy küszöbön áll a
szentlélek földreszállásának pillanata Az egyetemes zsinatok, az isteni
kinyilatkoztatás szinódusainak kora ez. Tudnunk kell, hogy a kereszténység első
századaiban, főképp miután államvallássá tették, a hívekben szilárdan élt a
meggyőződés, hogy a földi világ olyan edény volna, amelybe fentről csurran majd
bele a legédesebb transzcendencia. A templom falai arra szolgálnak, hogy
megóvjanak és tartósítsanak egy darabot a megnyilatkozó égi birodalomból Olyan
időszak ez, amikor az isteni kegyelem földreszállásának folyamatos
várakozásában éltek az emberek. A bizánci birodalom társadalmi-politikai
felépítése is magán viseli ennek a bélyegét, nem térhet ki a konkrét lehetőség
hatása és gyakorlata elől, hogy tudniillik az égi hatalom bármikor szavát
hallathatja. Bizánc számára a Katedrális jelképezi a dicsfénnyel övezett égi
hatalmat. Nehéz magunkban felidézni a szüntelen Isten-várás akkori élményét, ám
nélküle aligha válik világosan érthetővé a Hagia Szófia architektúrája. M.
Hauttmann, a középkori művészet ismerője, a katedrális építészeti talányait
fejtegetve kénytelen beismerni kudarcát (Die Kunst des frühen Mittelalters,
p. 33). A bizánci építészet csak abban az esetben érthető, ha rendelkezünk
a bizánci transzcendencia-fogalommal, ismerjük az Istent, aki földre szállva
megmutatkozik, nem emberi akarat vagy erőfeszítés eredményeként, hanem
határtalan emberfölötti szándéka által. A barokk párhuzamai senkit ne
vezessenek tévútra. A két irányzat közelítése elvileg lehetetlen dolog. A
barokkból hiányzik a föntről szüntelenül sugárzó transzcendencia élménye.
Bizáncnál hiábavalóan keressük az égi vigasztalódás, a mennybéli gyönyörök
reményében gyakorolt tobzódó és érzéki mártíromságot; ezek a harcos és
fanatikus ellenreformáció jegyei.
Az alászálló, a megmutatkozó, a megtestesült transzcendencia metafizikáját
izgalmasan kidomborítja a fény bizánci rendeltetése. Lenyűgözőek a kupola alján
nyíló ablakokon berobbanó fénycsóvák, karddal vágható vaskos sugarak. Nem földi
eredetű ragyogás, kiválik a beszüremlő közönséges nappali fény világosságából.
A bizánci építészet nélkülözhetetlen tartozéka a föntről, egymást keresztező
egyenes vízesésekként beomló fény. Vajon nem ez volna a földreszállt
transzcendencia szimbolikus erejű ábrázolata? A gótikus templomba tompítva, az
ablakok színein átszűrve hatol be a fény, és felszívódik a félhomályban. A
nappali fényt a gótika megszűri, színezi, spiritualizálja. A bizánci fények
erőteljesek, a templom hatalmas kehelyként csordultig megtelik, a látvány pedig
az isten első igéjével teremtett világosságig viszi gondolatainkat. Ha
összevetjük a keleti, bizánci, kisázsiai misztikát – akár a nem keresztényit is
– a nyugati, germán misztikával, érdekes, feltárásra váró különbségekre
bukkanunk. A keleti a fény felé fordul; a világmindenség legtitokzatosabb
rejtélye a fény. A nyugati a homály misztikája, a rejtély forrása a sötétség. A
gótika embere lentről fölfelé tekintve belevész a transzcendens homályba, a
bizánci keresztény az alászálló megnyilatkozás igézetében élve belehull a
fellángoló világosságba.
Bárhonnan is közelítsük, a metafizikába mindannyiszor belejátszik az
emberfölötti és a konkrét világ folyamatos kölcsönhatása is. A kettő közti
viszonyt a bizánci, a román kori és a gótikabeli ember eltérően érzékeli. A
bizánci a konkrét világba alászálló isten látomásával vagy valós élményével él.
A gótika embere átéli az istenséghez való felemelkedés mágiáját. A román kori
ember a végeken, a transzcendens birodalom peremén él, az a vezérelve, hogy e
birodalmat kell szolgálnia, szükségképpen távolságot tartva. A bizánci
katedrálisok, a román kori bazilikák, a gótikus dómok a különbözőképpen megélt
metafizika helyhez és időhöz kapcsolódó megtestesítői.
Mielőtt tovább menve kifejtenénk részletesebben „az alászálló Isten”
gondolatát, megjegyeznénk, hogy az ismertetett stílusok egyike sem azonosítható
tökéletesen a szótágazó keresztény szellemiség valamely ágazatával. A bizánci
stílus természetesen az ortodoxia megfelelője. Ami román kori a katolikus szellemben,
az leghűségesebben a bazilikákban nyer megfogalmazást, de a katolikus szellem
döntő mód részt vett a késő román kori, a gótikus, a barokk stílus
kialakításában is. A protestantizmus, építészetileg nemigen aktív, némiképpen
összecseng (hangsúlyozzuk: némiképp) a gótikával, amely azonban számottevően
előtte járt az időben.
SZABOLCSI BORBÁLA fordítása
* Félreértések elkerülése végett jelezzük, hogy amikor román kori templomról
beszélünk, akkor pl. a római Szent Pál bazilikára gondolunk (Theodosius és
Honorius alkotása). A későbbi stílust, ami majd a német dómoknál terebélyesedik
ki, nem tekintjük eredetinek. Ott már jól érezhető a magasság varázsa, jóllehet
a legtöbb stílusjegy megőrizte az eredeti szellemet. a késő román kori stílus
vadhajtás csupán. A magasság-igézet igazi megnyilvánulásra a gótika
függélyességében talál majd foglalatot.
** A gótika 1150 táján jelenik meg Észak-Franciaországban, ahonnan futótűzként
terjed el Európaszerte. A gótikus „formák” azonban már jóval annak előtte
léteztek; gótikus jegyek könnyen kimutathatók a germán törzsek írásjeleiben; a
rúnaírás kifejezetten kedveli a hajszálvékony, függőleges vonalakat, a hegyes
kanyarulatokat.